Cissa & Bella

Dark as midnight sun, smoke as black as charcoal fills into our fragile lungs.

Ahogy a kavicsos útra hoppanálok a Black Kúria hatalmas udvarában, az út menti, megbűvölt lámpák azonnal és egyszerre villannak fel borostyán fényükben, kivilágítva a dús cserjékkel határolt ösvényt.
A nyár utolsó hónapjában sokat ingáztam a kúria és London között, most is éppen a fővárosból érkeztem vissza, hosszú, fekete talárban, melynek csuklyáját a fejemre húztam. Maszkomat, ami szinte azonnal ezüst-szürke hamuvá, és porrá válik, ahogy elválik finom bőrömtől, egyetlen, hanyag kézmozdulattal simítom le arcomról.
A levegőben már lehet érezni az ősz hűvös, nehézkes, föld illatú leheletét. Mélyen magamba szippantom a közelgő vihar illatát, a későesti, hideg levegő a tüdőmbe mar, ahogyan telíti azt, majd megindulok a kúria bejárata felé.
A szüleim véleménye teljességgel hidegen hagy. Nagykorú boszorkány vagyok, belátásom, és szabad akaratom szerint cselekszem. Nem tartozok nekik sem magyarázattal, sem elszámolással arról, hogy hol jártam, és mit műveltem. Pedig igazán büszkén újságolnám nekik gyalázatos tetteim sorozatát – már, ha megértenék az okokat, és a miérteket. Apám... ő talán elfogadná a döntésemet. Nem lenne rám büszke, ebben biztos vagyok, jobban szeretette volna, ha én is valami unalmas, Minisztériumi munkát vállalok el, aktákat tologatok, egy behemót asztal mögött, görnyedten üldögélve. Egyre romló szemmel, egyre tompuló elmével. Nem. Engem nem erre teremtettek, hiszem, hogy megvan bennem a tűz, és a tehetség, melyektől több, és jobb vagyok, mint a legtöbb kortársam. Hiszem, hogy nem véletlenül sodort a változás szele a Sötét Nagyúr elébe, hogy nem véletlenül engem választott, hogy nem csupán egy emberi pajzsot lát bennem, egy katonát, kit bármikor csatába küldene, nem mérlegelve az esetleges elvesztésének következményeit. Hiszem, hogy egy nap a Nagyúr is meglátja azt, amit én már az első pillanattól kezdve tudok – én vagyok az Ő elsőszámú embere, a legjobb, a legrosszabbak között, és éppen ezért, a legrosszabb.
Tagadhatatlanul fáradt vagyok, de ezt nem engedem láttatni. Nem, még akkor sem, ha egyedül vagyok. Testemet megfeszítve, egyenes gerinccel, felszegett fejjel haladok végig az úton, akárha valamiféle árnyék lennék magam is. Egy valamit megtanultam anyámtól, és az a tartás. Bármikor, bármilyen körülmények között legyen a boszorkánynak – főleg, ha oly’ előkelő családból származik, mint cseppet sem szerény személyem – megkérdőjelezhetetlen, vitathatatlan, büszke tartása. Csüngjön a nyakán három, rakoncátlan kisleány, vagy épp gyilkoljon gondolkodás nélkül, ösztönből, érzéssel.
A Nagyúr bizalmát nem egyszerű elnyerni, nem egyszerű a bizalmába férkőzni, ami teljes mértékben érthető. Nem bízhat meg holmi jött-ment varázslóban, vagy boszorkányban, aki váltig állítja, hogy haláláig hű marad hozzá, és akár életét is adná érte.
Én persze megtenném. Szemrebbenés nélkül. Ezt tudom, és remélem, a Nagyúr is érzi, vagy látja, vagy, ha mégsem, hát majd rávilágítok, és a tudtára adom, így, vagy úgy. Elhatároztam, és ennek fényében döntök is, majd cselekszem, és teszek meg minden egyes lépést ezen az úton, ami nekem adatott, és, amelyre hezitálás nélkül léptem rá.
A Sötét Jegy immáron alkaromat díszíti, végre elérkezett ennek is a napja, úgy két hónappal ezelőtt, nem sokkal a hatodik Roxforti tanévem után. Mérhetetlen büszkeséggel öntött el a tudata-, és tölt el még most is. Jobbom ujjait a halálfejes tetoválásra fonom, balom alkarján, a köpeny ujján keresztül.
A szüleim miatt nem aggódok, de a húgaimat féltem. Titkolom, mindig is titkoltam előttük, hogy ki lettem, ki vagyok. Nem azért, mert szégyellem – csupán törékenynek vélem őket. Nem hiszem, hogy bevenné a gyomruk a keserű pirulát, a csúf igazságot. Más dolog a vértisztaság megőrzése, az a bizonyos ’vérmánia’, amivel gyakorta vádolnak bennünket, és megint egy másik lapra tartozik a kínzás, a gyilkolás.
Ez egy életstílus.
Mikor belépek a kúria tágas, ugyanakkor meglepően sötét, márvánnyal fedett előterébe, szinte abban a pillanatban mély dörgedelem húzódik végig a birtok fölött, és hirtelen kezdik ostromolni a kúria falait a kövér esőcseppek.
Fáradt vagyok, de agyam fogaskerekei még vadul zakatolnak, és kattognak. Nem akarok visszamenni a Roxfortba – ezt az életet akarom élni, a Nagyurat akarom szolgálni.
A szalonban talál rám az éjfél, még mindig a vizes talárban üldögélve, a kandalló melletti bársonyfotel ölelésében. A smaragdszín csóvák játszadozását figyelem, ahogyan a lángnyelvek egymást nyaldossák, és az esőt hallgatom.
Valamiféle különös megnyugvást lelek a viharban.

Cissa & Bella

Dark as midnight sun, smoke as black as charcoal fills into our fragile lungs.

Eszemben sincs bevonni Cissyt, vagy Medát a Halálfalók köreibe. Nincs, mindaddig, amíg úgy érzem, a Nagyúrhoz lojálisak, a nézeteihez, a nézeteinkhez. Hiszen aranyvérűek vagyunk, Merlinre, a vérünk tisztántartásánál mi más is lehetne fontosabb? Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem szeretem a pénzt, a gazdagságot, és a jólétet, de maradjunk annyiban, hogy az aranyvér bármely sárgán ragyogó, nemesfémből öntött tallérnál, vagy érménél többet ér. Az én szememben, legalábbis, mindenképpen. Ez persze nem jelenti azt, hogy visszafogott, szolid, csendes életet élek – ugyan, kérem, embereket, testeket, becsületet, hűséget, lelkeket vásárolhatnék meg, ha nem abban lelném nagyobb örömömet, hogy sanyargassam e húsmasszákat, és szellemeket, elméket.
Igazán szeretném, ha Andromeda nem felejtené el, hogy ki ő, és honnan jött, és mik a kötelességei, amiket elvárnak tőle, de, ha hajlandó volna elárulni bennünket, a saját családját, a vérét, hát magára vessen, és viselje a következményeket. Habár még nem mondtam le róla, én nem ilyen vagyok, én nem adom fel könnyen. A gyáva anyám szerint Andro már veszett fejsze nyele. Szerintem nem. Szerintem még semmi sem dőlt el. Azért, mert gyors, sokat mondó pillantásokat vált azzal a sárvérű féreggel, még nem szerelmes belé. Ugye? Nem, az nem lehet. És, ha mégis, nem úgy lett nevelve, hogy azonnal hátat fordítson nekünk, eláruljon bennünket. Nem... az nem történhet meg. Nem engedhetem.
Cissy pedig... rugalmas. Finom úri hölgy, akárha anyám fiatal képmása volna. Egyes mozdulataiban valósággal látom Druellát. Húgomat ellenben még nem mérgezte meg az élet fertője, nem keseredett el, nem fanyarú, nem fagyosan dobban a szíve, mint anyánké. Narcissa, ha igazán odafigyelünk rá, anyám ragyogó utódja lesz, gyönyörű, makulátlan mása. Druella nem teheti tönkre, mint ahogyan engem is tönkre tett, egy bizonyos értelemben, vagy, mint ahogyan Andromedát is tönkretette, egy másik perspektívából nézve. Nem lehetünk mindannyian ennyire, ilyen nagy mértékben elbaszottak. Nem lehetünk ennyire tökéletlenek, miközben azon igyekszünk, hogy tökéletesek maradjunk, hogy a tökéletesség álcája, és maszkjai mögé bújva fedjük el, leplezzük hibáinkat, és más fényben feltűntetve, a nagyközönség előtt hibátlanul megmunkált szobrok legyünk csupán.
Érzéseket akarok. Vihart akarok. Tombolni akarok. Azt akarom, hogy én legyek az érzés; a félelem, a rettegés. Én is csupán egy reszketegen elsuttogott-, ugyanakkor sokatmondó, tisztelet-, és félelemövezte név akarok lenni, történelmi név, híresen hírhedt.
Visszatérve a kúriába újabb érzések kerítenek hatalmába. Már rég nem otthonom ez a ház, de vannak érzések, amik ide kötnek; csak ide. A szeretet, leginkább a húgaim irányába, akiket nem akarok belekeverni a sötét ügyleteimbe, akiktől elvárom, hogy hűségesek legyenek, de nem kérhetem őket, hogy olyasmibe fogjanak, ami az életükbe kerülhet. Igazság szerint, leginkább mégis attól rettegek, hogy az enyémbe kerülne, az én életembe, az én szívembe és lelkembe, vagy az ép eszembe. Nyilvánvalóan, ha valami balul sülne el, nem a saját biztonságom érdekelne, első sorban, hanem a Nagyúré mellett az övék. Az életemet adnám értük.
Úgy gondolom, a társadalom nem becsül sokra, ahogyan a szüleim sem, de van valami, ami megmásíthatatlanul bennem él, a szöveteimben hordozom, az idegeimben, a sejtjeimben; és ez a hűség. A megtörhetetlen, megmásíthatatlan, megszeghetetlen lojalitás, elszántság, elhivatottság.
A fotelbe süppedek, a puha ölelésbe merülök, a forró lángokban fürdőzök, akárha valamiféle lusta macska volnék. Mielőtt Narcissa a helyiségbe lépne, már meghallom puha lépteit, a barátságosan nyikorgó deszkákat. Csupán szemem sarkából látom, hogy fiatalabb húgom tisztel meg jelenlétével, nem nézek rá, de a zöld fényben tompa, arany fényben tündöklő haját ezer közül is megismerném. Ajkam szegletében mosoly bujkál, kérdésére pedig még el is nevetem magamat. Halkan, röviden, hidegen csilingelő kacajjal. Ezt tagadhatatlanul Druellától örököltem.
Csak most nézek húgomra.
- Mi baj lenne? Fáradt vagyok. Egyébiránt minden a legnagyobb rendben – és csak most fordítom felé finom-, kegyetlen vonású arcomat. – Mire akarsz kilyukadni? – hangom akár a jégszilánkokra csorgatott méz, a kérdésem nem költői, választ várok. Az ő kérdése sem volt költői, és válaszokat akar. Olyanokat, amelyekre nem biztos, hogy felkészült.

Cissa & Bella

Dark as midnight sun, smoke as black as charcoal fills into our fragile lungs.

Mióta az az undorító, véráruló féreg, Sirius, önkényesen, semmibe véve a famíliát, úgy döntött, hogy nem óhajt a hagyományok szerint élni, hovatovább, megtagadja azokat, s velük együtt a családját is, megvetően gondolok rá. Számomra az ilyesfajta viselkedés elképzelhetetlen, az én értékrendem szerint az aranyvér tisztántartása, és annak hirdetése a legfontosabb – ha ehhez meg kell halnia a muglik legjavának, és a sárvérű boszorkányoknak, és varázslóknak, és egy könnycseppet sem fogok hullajtani értük, ezt megígérhetem. Éppen úgy, ahogyan azokért sem, akik a tiszta vérük ellenére is a varázstalan emberek-, vagy a mugli születésű mágusok pártjára állnak.
Sajnos Andromeda is ingoványos talajra tévedt, érzem, és egyre bizonyosabb vagyok benne, és kezdem elhinni a hihetetlent. Az én húgom...! Az ÉN Andromedám!
Az a baj, hogy, ha be is következne az elképzelhetetlen, ha idősebbik húgom valóban, és minden kétséget kizáróan a mugli-hű bűbájgyakorlók pártjára állna, nem tudnék vele mit kezdeni. Egyelőre. Nem hiszem, hogy képes lennék kivégezni, megölni őt. Abban sem vagyok biztos, hogy az őrületig tudnám hajszolni. Ami szánalmas, tudom jól, így nem is gondolok erre sokszor. A Nagyúr pedig végképp nem tudhatja meg, hogy egyáltalán az egyik, közeli hozzátartozóm miféle ösvényre tévelyedett, nemhogy arról, hogy én tehetetlen lennék, ha így lenne. Alkalmatlan, dilettáns kislánynak gondolna – ez, mind pedig köztudottan nem vagyok. Nem akarom elveszteni Voldemort Nagyúr belém vetett bizalmát, amiért egyébként nagyon sokáig-, és rendíthetetlenül küzdöttem. Nem akarom, hogy megrendüljön, velem kapcsolatban.
Így, amint egy icipicit is bizonyossá válik, hogy Andro merrefelé tart, megállítom, észhez térítem, mielőtt még késő nem lesz. És, higgyenek nekem, az a kisebbik probléma lenne, ha a családunk kitagadná őt. Sirius is túlélte – egyelőre. Aztán, ki tudja, mit hoz a holnap.
Minden olyan bizonytalan ezekben az időkben, és úgy érzem, az egész az én vállamat nyomja, rajtam teljesül-, és élesedik ki minden, és lévén én vagyok egyedül kapcsolatban a Nagyúrral, én vagyok benne legjobban. És minden rajtam múlik.
- Pihenésre? – hitetlenkedve kérdezek vissza. – Meghalni nincs időm, Cissy, nemhogy élni, végképp nem pihenni! – újfent hidegen csengő kacaj bukik ki ajkaim résén. Olyan naiv vagy, édes húgom... – gondolom, és mosolygok a fiatal hölgyre mégis, szeretettel, odaadással.
Kijelentésére csak igenlően hümmögök, a fotel melletti asztalkáról karcsú ujjaim közé véve egy könyvet, amit valamelyik családtagunk itt felejtett, vagy direkt hagyott itt.
Kérdésére a könyv antik borítójáról Narcissára vonom opálos íriszeimet. Mielőtt válaszolhatnék, vad dörgedelem-, valósággal megrázza a kúria falait.
- Nagyon is nagy jelentősége van, Cissa – bólintok határozottan. Ennél többet nem szándékozok mondani neki, még akkor is, ha érzem, hogy joga volna tudni, hogy miért vagyok távol oly’ sokat – ha már a szüleinket nem kifejezetten érdekli, vagy legalábbis nem úgy viselkednek, mintha így éreznének. – Fontos ügyekben járok el – teszem hozzá mégis -, amitől majd... jobb lesz – magabiztosan jelentem ki, tényként kezelem, és így is tekintek rá. Csupán az a bizonyos ’majd’ adja magát, akaratomon kívül is, olyan elképesztően bizonytalannak. Majd. Mégis, mikor? – Nekünk – fejezem be a gondolatot, és nem csupán rá, és önnönmagamra gondolok, vagy a családra, hanem az aranyvérű mágusok összességére.

Cissa & Bella

Dark as midnight sun, smoke as black as charcoal fills into our fragile lungs.

Nem számítottam rá, hogy bárkit is ébren találok bárkit is a családomból, e késői órán. Igazság szerint, abban bíztam, hogy ledőlhetek, és aludhatok pár órát, még mielőtt újra felkerekednek, hiszen holnap már hajnalban Londonba kell mennem. Nem is bánom, hiszen a Nagyuram parancsait teljesítem, mint eddig mindig, bármikor, Ő tanít nekem új, eddig nem ismert varázslatokat, rontásokat és ártásokat, olyanokat, amelyeket az iskolában az a sok, dilettáns szerencsétlen, akiknek van pofájuk tanárnak, hovatovább professzornak nevezni magukat, soha nem tanítanának meg. És persze, titkon, üres lelkem, sötéten dobbanó szívem legmélyén, élvezhetem a társaságát, a hangját, a megtisztelő, fenséges jelenlétét, a kitüntető figyelmét, amivel csak engem, egyedül engem ajándékoz meg.
De a számításaimat fiatalabb húgom keresztül húzta, és most szóval tart, és kérdezősködik, olyan dolgokról, amiket nem érthet meg. Nem, mert Narcissa mindig is... finomabb volt, mint én, szelídebb, mint én. Ha beszélnék neki azokról a dolgokról, amik a nem is olyan távoli jövőben majd bekövetkeznek, vagy a már általam véghez vitt tettekről, akkor bizonyára megváltozna az a tekintet, amivel most rám néz. Mert most lélektükrei aggodalmat hordoznak magukban. Ha tudna viselt dolgaimról, és hosszúra nyúló bűnlajstromomról, e pillantás vádló lenne és megvető.
Valahol meg akarom óvni a kemény, kegyetlen, csúf igazságtól, de elkerülhetetlennek tartom, hogy örökre ez az ártatlan kislány maradjon. Csak éppen azt mérlegelem, hogy hogyan és miképpen volna helyesebb és ezzel együtt jobb felnyitni a szemeit.
Várjak még? Várjak, míg az iskolában eleinte csak pletyka és szóbeszéd formájában terjednek történetek, és rémmesék rólam és a Nagyuramról, meg a többi Halálfalóról? Várjak, míg a Próféta leközli? Várjak, míg esetlegesen rajtakap?
Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudja majd érteni, hogy, amit teszek, azt saját magunk-, a családunk-, és a többi aranyvérű család miatt teszem. A gyávákért, az akaratgyengékért. Azokért, akik bár gyűlölik a mocskos, sárvérű férgeket, mégis csak az ostoba tea partikon szapulják őket, de nem tesznek semmit, csupán ölbe tett kézzel várják, hogy mind, egytől-egyig megszűnjön létezni. A szomorú és módfelett bosszantó igazság az, hogy ez magától nem fog bekövetkezni. A sárvérűek, és a félvérek nem tűnnek el, hacsak nem teszünk érte. Elvégre a rózsabokor beteg, sorvadt, fertőző virágai sem tűnnek csak el úgy, egyik napról a másikra. Elhalnak, kis szerencsével még az előtt, hogy megfertőznék az egész cserjét. De idővel újra felbukkannak a beteg, sorvadt virágok. És azon túl, hogy ez esztétikailag sem túlságosan megnyerő, nagy rá az esély, hogy a gyökerekig nyúló szepszist hoznak magukkal, mígnem az egész bokor el nem pusztul. Ezért kell valaki, aki gondosan lemetszi e virágokat, még, mielőtt nagyobb kárt okozhatnának.
Sárvérűeket kínzok-, és ölök meg, kedves, drága, naiv Cissym – mondanám, e helyett azonban csak keserédesen elmosolyodok.
- Nem értenéd meg – ingatom meg a fejemet, komoly tekintettel fürkészve a szőkeség lágy vonásait, és finom körvonalait.
Ha más ülne velem szemben, ha nem a húgomról volna szó, örömmel önteném szavakba mindazt, amit az elmúlt időszakban műveltem, és, amit még csak tenni fogok, de Narcissáról van szó, nem akárkiről, nem bárkiről!
Tovább kérdezősködik, én pedig kezdem elveszíteni a türelmemet, aminek amúgy sem vagyok bőségében.
- Meglehet... – búgom, miközben ragadozómosoly feszül arcomra, csupán annak gondolatára is, hogy eltiporhatom a Sötét Nagyúr oldalán a sárvérűeket. – Hovatovább, biztosra veszem, hogy hamarosan nemigen lesz sárvérű a Roxfortban, de még csak a környékén sem, ahogyan a mágusvilágba sem tehetik be a lábukat rövidesen, a félvér fattyúkkal egyetemben – eléggé nyílt utalás ez Voldemort Nagyúrra, és arra, hogy mi vagyok. Hogy mivé lettem. Hogy ki vagyok.