Életemben eddig egyszer történt ilyen. Akkor. Pedig akármikor megtörténhet. Akármikor. És mégis mindig azt érzem, hogy nem történhet meg még egyszer. Emberek, most úgy láthattok, mint soha!

Látnátok, ha lenne itt egy árva lélek is ebben a sötét sikátorban. Még az utcai lámpáig sem jutottam el. Ironikus. Pont a fénysugár és a sötétség éles határánál estem háttal a falnak és csúsztam le egy pocsolya szélére. Ott ültem az aszfalton. Az egyik csizmám sarka ki volt törve, rövid farmernadrágom sárfoltokkal volt tele. Vékony blúzom szinte teljesen ketté volt szakítva, mintha csak egy mellény lenne és valójában melltartóban járkálnék az éjszakában, minnt egy k*rva.

Ott ültem a téglafal tövében. A mocskos kocsma zaja visszaverődött egyes testrészeim véraláfutásain. Vérzett a szemem alatt és véres volt a valamikor fehér cigaretta is a számban. Időnként letöröltem az ajkaim sarkán kibuggyanó alkoholos vért, mintha csak egy kis rongyos könnycsepp lett volna.

Beleszívtam a cigarettámba, kifújtam a füstöt. Nem csak a vér gördült lefele az arcomon, hanem könnyek is. Sírtam. Elejtettem a cigit. Belenyúltam a mellettem heverő, elszakadt hátizsákomba és kivettem még egy törött szálat, majd rágyújtottam. Mikor azonban a táskám felé fordultam, a lámpa által megvilágított pocsoláyban megláttam az arcom. Vörös volt a szemem. Nem a fehérje, hanem az íriszem. Csak egyetlen egyszer volt ilyen.

Ott ültem a sárban, szakadt ruhákban. Sírtam és remegtem. Minden porickám remegett. Féltem. És életemben másodszor...fáztam.

Amióta végeztem a Roxfortban és megkezdtem az új tanulmányaimat, mint Átoktörő, alig volt nyugodt pillanatom. Most viszont van pár nap pihenőm, amit próbálok úgy eltölteni, hogy ne kelljen semmilyen kinccsel vagy átokkal foglalkoznom. Éppen ezért is vagyok most Roxmortsban.
A legtöbb ismerősöm most valahol távol van, így nem kell a munkával törődnöm, nyugaton megihatok pár kört. Szóval sétálok a település utcáin és élvezem a nyugalmat. Valahol a távolban egy kutya ugat, az utcákon alig van pár ember. Éppen kikerülök egy nagyobb tócsát, amikor meglátok valakit az egyik sikátorban. Eleinte nem igazán akarom rávenni magam, hogy megnézzem ki az, hiszen tényleg csak pihenni szeretnék. Azonban az az átokverte kíváncsiságom most is győz. Így hát elindulok az illető irányába, majd a szemöldököm lassacskán magasabbra csusszan, amikor felismerem ki az. Végül megszaporázom a lépteimet és odasietek a lányhoz.
- Cat, veled meg mi történt? - kérdezem aggódva, majd leguggolok mellé.
- Engedd meg, hogy segítsek! - mondom, majd a kezemet nyújtom felé. - Menjünk innen valami nyugodtabb helyre, jó?
A kérdésem után óvatosan megérintem, majd próbálom felállítani a földről. Ha ellenkezne, akkor picit eltávolodom tőle és megvárom amíg összeszedi magát. Nem épp így terveztem a pihenést, de neki szívesen segítenék.

Újabb cigaretta égett el a számban. Még egy kell, aztán még egy. Ha már alkohol nincs nálam... Újabb szálért fordultam a hátizsákom felé, mikor összerezzentem egy hangtól. Odanéztem, és a kék fiú volt. Nemár, ne most... Hátha elmegy, ha nem szólok hozzá. Elővettem egy cigarettát, majd a gyújtómért kezdtem turkálni, amikor éreztem, hogy megérint. Azzal a lendülettel arcon csaptam:
- Ne érj hozzám!! – kiáltottam rá halkan, a pulzusom az egekbe szökött, csak újra és újra kirázott a hideg. Tél van. És Cataleya fázik.
A pofon után odébb ment, de nem ment el. Majd el fog. Rá akartam gyújtani. Kattingattam az öngyújtót, de mikor úgy huszadjára sem csillant fel belőle egy aprócska szikra sem, teljes erőmből a vizes földhöz vágtam:
- A rohadt tetves életbe! – kiáltottam a mozdulat mellé. Az olcsó műanyag gyújtó pedig ripityára tört az aszfalton. Ironikus. Ez is. Az előbb felgyújtottam egy erőszakos rohadékot, lángok törnek fel a tenyeremből teljesen random, most meg nem tudok meggyújtani egy kib@szott cigarettát. Szép vagy, Cataleya...
- Tűnj már el!! – kiáltottam rá most már teljes torokból, és zokogásban törtem ki.

Próbáltam jó szándékkal közeledni felé, erre megüt. Nem mondanám hogy fáj, nem is igazán esik rosszul, de a kirohanása nem tetszik. Én csak segíteni próbálok, erre pedig ez a hála. Azonban nem tágítok, kicsit távolabb lépek tőle, de azért maradok.
Figyelem ahogy Cat dühöng és a cigivel szerencsétlenkedik. Már-már komikus a helyzet, de inkább nem teszek neki megjegyzéseket, csupán megcsóválom a fejem. Azonban hirtelen újabb kirohanás következik, ráadásul újra én vagyok a célpontja. Ekkor már elkomorodom, előveszem a pálcámat, majd suhintok egyet vele. A varázslatom azonnal működésbe lép: a lány a levegőbe emelkedik és most már szinte áll előttem. A telekinézist nem szüntetem meg, hagyom hogy lebegjen előttem, így nem igazán tud ellenkezni.
- Na idefigyelj! - szólalok meg komoran. - Én csak segíteni szeretnék, szóval elmondod, mi bajod van, vagy tovább játszod ezt a rinyapicsa szerepet? A dohányzásról meg leszokhatnál, nem túl jó szokás!
Próbálok kissé szigorúan ránézni, miközben azt várom, hogy válaszoljon. Alaposan megnézem magamnak, főleg, hogy így tehetetlenül nem is igazán tud ez ellen mit tenni.
- Figyelj, elég fáradt vagyok. A pihenőnapjaimat nem azzal akarom törni, hogy kiskutyaként próbálok valakinek a kedvében járni. Szóval, elárulod mi a bajod, vagy takarodjak innen és hagyjam, hogy itt szerencsétlenkedj a sikátorban?
Kissé felhúzom az orromat, így láthatja, most én is duzzogok. Majd meglátjuk ki bírja tovább. Viszont ha tényleg azt akarja hogy lelépjek, akkor itt hagyom. Én nem fogok ugrálni utána...

Eleinte még próbáltam elfojtani a zokogásomat. Csak egyedül akartam maradni, és megdögleni. Kábé. De nem ment el. Helyette olyat tett, ami azt hiszem, végleg megtört. Nem hagyott ott szenvedni, nem ám. Kínzott tovább. A levegőbe emelt valami k*rva varázslattal. A pánikrohamom, azt hiszem, a csúcspontjára ért. Hangosan zokogtam, ömlöttek a könnyeim. Egész testem remegett, a korábbi ütések és sérülések sajogtak, égett a bőröm a fájdalomtól. Nem akartam megszólalni, csak bele-beletöröltem az arcomon a könnyáradatba, amely vércseppekkel vegyült. Sós könnyem csípte az arcomon ejtett sebeket, de nem éreztem. Amit éreztem, az a hideg volt és a félelem.
- Ne bánts – motyogtam torz, zokogó hangon. – Tegyél le... Kérlek... Ne bánts – amikor megjött, akkor is alja állapotban voltam, de a morgása után még rosszabb érzés is jött. De csak nem engedett el...
- Én csak... – alig tudtam két szónál többet kinyögni a sírás okozta köhögésnek és a remegésnek köszönhetően. – Én csak el akartam szívni egy k*rva cigit – megpróbáltam valamit mondani, de teljesen zavaros volt a fejem. Nem igazán láttam ki a sötét felhők közül. – És két férfi...két férfi lefogott és... Nagyon félek – nyögtem halkan, majd ismét letöröltem egy kis kibuggyanó vért a szám sarkából.

Azt hiszem sikerült megtörni a lányt. Félig meddig ezt szerettem volna... feltörni a páncélt, amit maga köré vont. Így most már tényleg segíthetek rajta. Nem figyelem sokáig a zokogását, inkább közelebb lépek hozzá, majd megszüntetem a varázslatot. Ezt követően viszont nem hagyom, hogy a földre essen, helyette magamhoz ölelem és halkan a fülébe suttogok.
- Majd én segítek - mondom. - Menjünk egy nyugodtabb helyre, rendben? Bérelek egy szobát innen nem is olyan messze. Ha gondolod, le is fürödhetsz. A ruhádat pedig megpróbálom majd varázslattal helyrehozni. Ehhez mondjuk nem igazán értek, de nálam csak pasi ruhát találsz.
Ezután ha benne van, akkor segítek neki összeszedni a holmiját. Ráadásul most még annyira lovagias is leszek, hogy a taláromat is oda adom neki, így ha valaki meglátná, akkor nem látna túl sokat a rongyos ruháiból.

Lassan kezdtem elveszíteni a józan eszemet is. Nem mintha eddig józan lettem volna, de egyre jobban fájt a fejem, és egyre kevésbé fogtam fel, ami körülöttem történik. A félig-meddig vallomásnak mondható nyöszörgésem után a következő dolog, amit felfogtam, az a melegség volt, ami körülölelt. Mivel alig volt rajtam ruha és még azt is elszakították, ezért jól esett a fiú érintése, de ugyanakkor csak még jobban sajgott tőle minden egyes karcolás és sérülés. Miközben suttogott nekem, még mindig sírtam, de már kicsit enyhébben. Levegőért kapkodtam, pedig nem akartam többé levegőt venni. Nem akarok többet szenvedni.
Amikor felajánlotta, hogy elvisz egy csendesnek és melegnek hangzó helyre, igyekeztem bólogatni valahogy, csak nagyon fájt minden mozdulat. Szorítottam a kabátját, amibe belekapaszkodtam, amikor letett a földre és átölelt. Valószínűleg össze is koszoltam és véreztem, de ő most mégis az én ruháim miatt aggódott. Volt benne valami, hiszen két kezemen meg tudom számolni, hány ruhadarabom van összesen. Bezony. Ha Dumbledore nem lett volna, már csóró alkoholista hajléktalan lennék.

A lány eléggé összetört, mind testileg, mind lelkileg. Sajnos nem vagyok egy szakember ilyen területen, szóval tényleg csak azt teszem, amit az ösztöneim súgnak. Azonban van egy másik ösztön is, ami ébredezni kezd bennem. A fenevad megérezte a vérszagot és most szeretné levetni az álom láncait. Így hát igen csak össze kell szednem magam, nehogy valami butaságot csináljak.
Miután összeszedjük Cat holmiját, a vállára vetem a taláromat és elkísérem a roxmortsi otthonomba. Mivel eléggé kiszámíthatatlan manapság a varázslóvilág, próbálok a lehető legközelebb lenni a Roxforthoz. Úgy érzem, ott mindig biztonságban lehetek. Éppen ezért bérbe vettem egy rokonom házikóját, aki jelenleg külföldön tartózkodik.
Amikor megérkezünk, óvatosan betessékelem a lányt az ajtón, majd a nappaliba viszem és leültetem az egyik fotelba. Ezután csettintek egyet, mire megjelenik a házimanóm.
- Üdvözlöm Dragneel úrfi! - köszönt azonnal, amikor meglát, majd Cat-re néz. - Látom vendéget hozott. Szolgálhatok egy itallal, vagy esetleg valami mással?
A manó eléggé unottan beszél, látszik rajta, hogy nincs túl sok kedve a szolgálatát teljesíteni. Az az igazság, hogy nekem sincs sok kedvem ahhoz, hogy körülöttünk mászkáljon, így hát csak egy egyszerű parancsot adok ki neki.
- Készíts fürdővizet Sluagh, más szolgálatra most nincs szükségem.
A manó erre meghajol, majd elindul a fürdő irányába.
- Hozhatok valamit inni? - kérdezem a lánytól. - A fürdővíz hamarosan kész lesz, addig majd nézek valami kencét a sebeidre.

Ahogy mentünk végig az utcán, minden lépés sokként érte a testem. Már nemcsak a fizikai fájdalom és a kimerültség lett úrrá rajtamon, hanem a belső gyötrődés is. Nem tudnám visszaidézni az utat, amin végigvezetett. Egy-egy lépésnél összecsuklottak remegő térdeim, de mindig elkapott, amikor összeestem volna. Meglepően erősen és biztosan tartott. Pedig az előbb varázspálca kellett, hogy megmozdítson...
Amikor beértünk a kis lakásába, összerezzentem a vékony hangtól, ami megszólalt odabent. Csak egy házimanó volt, azt hiszem, vagy mi a fene. Egyszer láttam egyet élőben, de csak idegesítő vakarcsok, amik még vissza is pofáznak. Beléptünk a nappaliba és odakísért egy fotelhoz. Lassan beleültem és lábaimat felhúzva összekuporodtam a két karfa között, talárját pedig az orromig behúztam. Eric (azt hiszem, így hívják...) elküldte a vakarcsot a fürdőbe, aztán hozzám szólt. Először csak bámultam magam elé halkan, reflexszerűen szipogva, majd rá emeltem a tekintetem.
- Kaphatok vizet? – nyöszörgök válaszképpen, de aztán rögtön meg is bánom, hogy vizet kértem alkohol helyett. Hát már mindegy. Így legalább nem fogok megfulladni a fürdőkádban hulla részegen. Bár fürdeni még annyira sem szeretnék, mint vizet inni. A forró víz már-már marja a nyílt sebeket.
Amíg kiment a konyhába pohárért, megnézegettem sajgó lábaimat a talár alatt. A jobb bokám hatalmasra dagadt, be is lilult, szóval szerény tudásom szerint is meg tudom állapítani, hogy kiugrott a helyéről. Csoda, hogy nem tudtam járni? De természetesen amint hallom, hogy a fiú felém lépdel, visszahúzom lábaimat a talár alá kis nyavalygás közepette. Remélem, nem látta, mert iszonyúan fájdalmas lesz helyrerakni, és most igazán nincs kedvem még többet szenvedni.

Miután a manó elmegy, megkérdezem Cat-et, hogy mit kér. Szerencsére csak vizet, amivel tudok is szolgálni. Nem igazán szoktam itt piát tartani, helyette eljárok iszogatni. Kimegyek a konyhába, előveszek egy tiszta poharat, majd megtöltöm vízzel. Ezután vissza sétálok, majd oda adom a lánynak a poharat. Nem igazán tetszenek a sérülései, legalábbis azok, amiket látok. Nem értek a gyógyításhoz, nem hiszem hogy tudok neki segíteni.
- Dragneel úrfi, a víz elkészült! - hallom a manó hangját.
- Rendben, akkor most már távozhatsz!
Ezután a lányra nézek, a szemem alaposan körbefut rajta. Nem igazán tudom, hogy mit csináljak most. Lenne egy-két ötletem, de nem vagyok benne biztos, hogy ezek mennyire helyénvalóak.
- A fürdőig el tudsz menni, vagy segítsek bejutni? - kérdezem meg végül, lesz ami lesz.

- Köszönöm – mondom halkan, amikor a kezembe adja a poharat. Néhány korty után a fotel mellett lévő asztal felé viszem kezemet a pohárral, amikor belenyilall a bokámba a sérült bokámba a fájdalom, így ha akarom, ha nem, kénytelen vagyok hangot adni merőben kellemetlen érzéseimnek. Láttam, hogy Eric nézeget, gondolom azon filózik, mit csináljon most velem. Nem lehet túl szép látvány felrepedt ajkakkal és szem alatti lila zúzódással. A testem többi részéről nem is beszélve. De eszméletlenül fáj a bokám. Cat, ne nyavalyogj, rakasd helyre!
- Eric – megvárom, hogy kiderüljön, jól emlékeszem-e a nevére. – Raktál már helyre kificamodott bokát? – kérdezem rekedt hangon, kissé félve a „nem” választól, mert ha nem, akkor is rá kell hagyatkoznom. A manó ne érjen hozzám.
Ahogy eszembe jutott a manó, már kiált is ki a fürdőből, hogy kész a vizem. Neeee, ne, nem akarok forró vízbe feküdni...
- Muszáj? – kérdezem, amikor elküld a fürdőbe. Nem akarok kényeskedni, de fáradt vagyok további szenvedésekhez. – Nem tudom, hogy lábra tudok-e állni. Attól függ, mennyire végzel jó munkát a lábfejemmel. De ha mégsem, akkor...segítenél?

Csendben figyelem a lányt, amikor feltesz egy olyan kérdést, amitől nagyon is féltem. Nem válaszolok neki azonnal, de hamar kibököm az igazságot:
- A gyógyításban béna vagyok... soha nem csináltam még ilyet. Nem tudom, hogy mennyire lehetek a hasznodra, de nagyobb kárt nem szeretnék benned tenni.
Majd szól Sluagh, hogy elkészült a fürdő. Cat nem igazán örül a dolognak, bár amennyi sérülése van, lehet hogy nem találná túl kellemesnek. Viszont szüksége lenne rá.
- Tudom, hogy kellemetlen a fürdőzés, de hidd el, csak addig lesz az, amíg el nem lep a víz. Utána pár pillanat múlva elmúlik a fájdalom.
Ekkor elhallgatok és közelebb megyek hozzá. Leülök mellé a kanapéra, majd kérdőn ránézek.
- Mi legyen, próbáljam meg helyre rakni, vagy inkább majd valaki olyan megteszi, aki ért is hozzá?

- Ne mentegetőzz, nem gyógyítani kell. A fájdalmaim intenzitásából ítélve te nem tudsz nagyobb kárt tenni, ha nem szándékosan teszed. Csak...nem akarom, hogy tovább fájjon. Nagyon fáj – motyogok a végére, nagyokat nyelve.
Próbál megnyugtatni, hogy muszáj fürödni. Sajnos igaza van. Addig a sebeimmel sem lehet kezdeni semmit. Mégis ódzkodom tőle.
- Tudom, csak... Nem bírom már – kibuggyant egy-két könnycsepp a szemem sarkából. – Van valami fájdalomcsillapítód? – kérlelő tekintetem rá emelem. Amikor legutóbb a kocsmában találkoztunk, egy töketlen seggfejnek gondoltam. Pedig nem az. Nem tudom, miért hagyta, hogy pattogjak, de azért mélyen belül most nagyon is örülök, hogy erőszakoskodott velem a sikátorban. Még mindig ott szenvednék, talán már részegen és betépve.
- Nem nagyon van idő másra várni. Jobb lesz, ha minél hamarabb enyhül a fájdalom. Csak fogd meg a sarkam az egyik kezeddel, a másikkal a lábfejem elülső részét, aztán pedig rántsd meg a sarkam magad felé – instruáltam. Nem az első alkalom, hogy helyre kell tenni a bokám. Rossz gyerek voltam. – Csak előbb adj valamit, amire ráharaphatok - a végét már elég nehézkesen mondtam ki, mert a gondolattól is beleborzongtam, hogy mennyire fog fájni.

Csendben hallgatom a lányt, de valahogy továbbra sem tetszik az, amit mond. Viszont azt mondja, hogy ha sikerrel járok, akkor enyhül a fájdalma. Így hát nem futamodom meg, segítek neki!
- Öm, van egy ilyen izém... tablettám. A muglik használják fájdalomcsillapításra, szerintem egész jó.
Ezután visszamegyek a konyhába, majd hozok neki a fájdalomcsillapítóból. Oda adom neki, majd megmondom hogy vízzel nyelje le.
- Akkor hát lássunk hozzá - mondom, majd megfogom a lábfejét. - Szerintem fogd a párnát az arcodhoz, nem tudom mit adhatnék, amire ráharaphatnál.
Ezt követően nem teketóriázom, mindent úgy csinálok, ahogy mondja. Majd hirtelen megrántom a sarkát. Mindvégig összeszorítom a fogamat, hisz kissé átérzem az érzéseit. Hallani is rossz a műveletet, hát még milyen lehet ha végre is hajtják rajtad...
- Segítsek eljutni a fürdőig? - kérdezem. - Amíg kiáztatod magad, nézek valami hasznos bűbájt az egyik könyvemben. Hm... most jut eszembe, van egy kenőcsöm, amivel esetleg bekenhetlek. Jelentősen csökkenti a sajgást és elősegíti a regenerálódást.
Ezután kérdőn nézek a lányra. Ha segítség kell neki, akkor elviszem a fürdőig, ha nem kell neki, akkor egyszerűen csak megmutatom neki, hogy merre van a fürdő.

Amikor fájdalomcsillapítót kértem, késszégesen kivonult a konyhába és hozott egy tablettát, amit szerinte a „muglik” használnak. Ezen elmosolyodtam magamban. Még mindig „muglinak” érzem magam, és még mindig úgy érzem, hogy a varázslók szemfényvesztők, én pedig beteg vagyok. Ők ezt képességnek hívják, én kórnak. És még képmutatónak is nevezhetném őket, hiszen a beetegségemet valójában ők is „sárkánykórnak” nevezik. Képmutatás ez az egész világ. Az a tömény fájdalom, amit én érzek ebben a pillanatban, na az valódi.
- Morfin – olvasom fel halkan, amit a dobozon ír. – Ez jó lesz – teszem hozzá valamicske vígasszal a hangomban. Ez a fajta morfin nem kapható minden sarkon, de a legkevesebb lenne most felvilágosítani, hogy a muglik nem használják túl gyakran ezt. Mindenesetre lórúgás. Még az is lehet, hogy könnyebben fogok tőle aludni.
Bevállalja, hogy helyreteszi a lábfejem. Tanácsára megragadom a legközelebbi párnát és az arcomhoz emelem. Már egyszer tették helyre a bokám, szóval igyekszem felkészülni a fájdalomra, de erre sosem lehet. Nagy örömömre nem számol vissza, ahogy általában azok szoktak, akik félnek az ilyesmitől. Csak megfogja a lábfejem, ahogy kértem, és már teszi is a dolgát. Amikor megrántja a lábam, fogaim közt elszakad a párnahuzat és erőteljes nyögés hagyja el a számat, majd még néhány hanggal kísért sóhaj. Kicsordul a könnyem, nem engedem el még a párnát, csak mélyeket lélegzek, és még mindig próbálom legyőzni a kétségbeesést és pánikot.
- Elfogadom a segítséged – nézek rá fáradt, vörös szemekkel. A hétköznapokban szinte soha nem fogadok el segítséget, nem köszönök meg semmit, mert nem is kérek semmit. Ez most más helyzet. Teljesen ki vagyok neki szolgáltatva, és kénytelen voltam rövid időre megbízni benne. – A kenőcs jó lesz – mosolygok neki. Elég groteszk látvány lehet meggyötört arcom ezzel a bágyadt mosollyal, de azt hiszem, hálás vagyok neki.
Segít felkelni a kanapéról, majd a nyakába kapaszkodva elbicegek a fürdőig.
- Köszönöm! Innentől menni fog – suttogom kedvesen, majd mindkét kezemmel erősen belekapaszkodok az ajtókeretbe, átbicegek a küszöbön, és becsukom az ajtót.

Nem tudom mennyire csinálom jól, de talán sikerült helyre raknom Cat bokáját. Ezután pedig belemegy abba, hogy segítsek neki eljutni a fürdőhöz. Így hát segítek neki felállni, majd a segítségemmel elbiceg az ajtóig. Onnan már persze magától folytatja. Így hát nincs mit tenni, amíg fürdik, addig én megkeresem a kenőcsöt, amit nem is olyan régen kaptam. Még akkor szereztem, amikor egy átok megtörésekor megégettem a kezem.
Alaposan feltúrom az egyik fiókot, mire megtalálom a gyógyírt. Ezt követően pedig átmegyek a hálómba, ahol a varázskönyvem van. Nagyon gyorsan átlapozom, de sajnos nem találok benne egy olyan varázslatot sem, ami most a hasznomra lenne. Úgy tűnik beszélnem kell majd a mesterekkel, hátha tudnak adni egy olyan könyvet, amiben vannak gyógyító varázslatok.
Mivel már nincs más hátra, leülök és megvárom amíg a lány végez a fürdéssel. Ha kijön, akkor jelzem neki hogy feküdjön le, így betudom majd kenni.

Becsukom a fürdő ajtaját, és a szekrénynek támaszkodva megfordulok. Nagyot sóhajtok.
- Menni fog, Cat! Menni fog, kislány! – motyogom halkan, és elkezdek a kád felé bicegni. Minden lépés vagy kis ugrás rettenetesen fáj. Nekitámaszkodok a fal melletti szekrénynek, és lassan levetem a felsőm, majd a melltartóm. Leülök a kád szélére és leveszem a maradék textilt is. Nagyon félek bemászni a forró vízbe és nagyon ódzkodom tőle, de...muszáj. Beemelem a sérült lábam, majd összeszorított fogakkal a másikat is. Nem akarok beleülni... De becsusszanok. Nem tudtam lassabban bemászni, mert nem tudok megtámaszkodni már semmiben. Hangosan felnyögök, amikor testem elmerül a maró víz alatt. Sírni is elkezdek, próbálom ugyan visszafogni magam, de keserves hangok jönnek ki az ajkaimon...
...15 perccel később...
Törölközőbe csavarva elbicegek a hálószoba ajtajáig. Semmi más ruha nincs rajtam, hiszen koszosak és egyébként is szét vannak tépve. Hosszú, kócos hajamból még egy-két csepp víz lecsöpög a padlóra. Nekitámaszkodva a hálószoba ajtófélfájának nézem, ahogy ül az ágyán és egy tégely címkéjét olvassa, majd rám néz.
- Öhm – kicsit zavarban voltam, pedig sosem vagyok zavarban pasik előtt. Még meztelenül sem, nem hogy törölközőben. És nem is értem, hogy mért vagyok most zavarban, de tényleg. Talán a fáradtság. – Kölcsönkérhetek egy hosszabb pólót? És ööö...maradhatok éjszakára? Nem biztos, hogy el tudok menni a...Roxfortig – akadozva, rekedten beszéltem, de azért volt bennem némi remény, hogy nem dob ki meztelenül fél ép lábbal.

//Ez most gyenge lesz... bocsi//

Nem kell sokáig várnom a fürdőző lányra. Hamarosan megjelenik a szobánál és megszólít. Amikor meglátom, alaposan megnézem magamnak, talán még egy picit el is pirulok. Ez az első alkalom, hogy egy lány ennyire ruhátlanul álljon előttem. Ahogy figyelem a törölközőt, azon kattog az agyam, bárcsak leesne róla.
- P...persze, máris adok valamit.
Kissé zavarodottan pattanok fel, majd megyek a ruhás szekrényhez. Miután kinyitom, először megdöbbenek, utána viszont eszembe jut minden. Az itteni lakást nagyon ritkán használom és még nem hozattam ide ruhákat. Nagyon lassan a lány felé fordítom a fejem majd kissé erőltetetten elmosolyodom.
- Öhm, ami azt illeti nem igazán van még itt ruhám - szólalok meg. - Jelenleg csak egy talárt tudok kölcsönadni.
Ezután kiveszem az említett ruhadarabot a szekrényből és oda adom a lánynak. Több, mint a semmi, bár így az is meglehet, hogy alig fog takarni valamit.
- Ha gondolod, akkor nyugodtan bebújhatsz az ágyba, a meleg paplan alá. Én meg majd elleszek odakint. Van még valamire szükséged? A kenőcs az ágyon, be tudod vele kenni magad. Ha szeretnéd, akkor hozatok neked valami harapni valót, vagy esetleg valamilyen italt. Mit szólsz hozzá?

Akkor foglaljuk össze, majdnem megtörtént a baj az utcán. Ez a fiú segíteni akart, aztán a frászt hozta rám, aztán mégiscsak segített, elcipelt ide, kaptam morfint, csökkent a fájdalom, helyretette a bokám (ez azóta is eszméletlenül sajog), elmentem fürdöni, majd’ kiugrottak a szemeim a fájdalomtól, és most itt állok a szobája küszöbén egy szál vékonyka törölközőben. És mindez végigfutott az agyamon a kérdésem és a válasza között. Volt egy kis idő, nem mondom. Megbámult, de nem olyan undorítóan, mint ahogyan az utcán meg a kocsmában szoktak. Őszinte csodálkozás sütött a szeméből, így hát nem szakítottam félbe fantáziálgatását, megvártam, amíg ő szólal meg először.
- Köszönöm – motyogtam halkan, amikor ruha után kezdett kutatni. Én nem mozdultam, mert nem igazán tudtam, az ajtó és az ágy között semmi nem volt, amiben megtámaszkodhattam volna. Sőt az egész szoba elég üres volt, épp csak a legszükségesebb dolgok voltak benne. Gondolom, frissen költözött be. Remélem, azért hozott magával legalább egy-két pólót vagy valamit. Bármit.
Hát tévedtem. Hátrafordult a szekrény ajtajából és közölte, hogy nincs ruhája itt. Először csak néztem rá nagy barna szemekkel, aztán elnevettem magam. Azt hiszem, elkezdett rendesen is hatni a morfin. De hogy ne vegyük el Eric dicsőségét sem, igencsak megnevettetett azzal, hogy egy talárt vegyek magamra tök pucéran és abban aludjak.
- Húha – nyögtem ki, mikor alább hagyott a nevetés, és elvettem tőle a talárt, amit kivett nekem a szekrényből. – Remélem, ezt szándékosan csináltad és csak le akarsz vetkőztetni – mosolyogtam rá kicsit már vidámabban, legalábbis ahhoz képest, ahogyan idehozott. – Na jó, fordulj el – kértem, majd miután ezt megtette a kedvemért, ledobtam magamról a törölközőt, és úgy kötöttem magamra a hatalmas talárt, hogy a végeredmény egy nem megfelelő anyagból készült kisestélyihez hasonlított. Megvolt a szoknyarésze, az ujjait a derekamra kötöttem, a vállaim pedig csupaszon maradtak. Ezt megcsináltam már néhány férfiinggel, amikor nem volt más ruhám éppen.
Amíg öltözködtem, elmotyogta, hogy aludjak az ágyában, ő kimegy, a kenőcs itt van, oldjam meg.
- Visszafordulhatsz – kezdtem válaszomat. – Miattam nem kell kint aludnod. Nem bánom, ha mellettem alszol. Nem zavar – mondtam neki halkan. – Jobb, mintha kint szenvednél a kanapén. Segítenél elmenni az ágyig? – kértem, majd összeszorított fogakkal, a segítségével természetesen, odabicegtem és leültem. Felhúztam a lábaimat az ágyra és kinyújtottam. Nagyon jó érzés volt... – Csak vizet kérek. Illetve...be tudnád kenni a bokám? Nem sok erőm maradt mozgatni – és ebben nem hazudtam. Lelkierőm sem maradt saját magamnak fájdalmat okozni, hátha megteszi ő. Nem azért, hogy szarul érezze magát, egyszerűen csak nekem nem megy már.

A zavarom egyre jobban nő. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egy lány egy szál törölközőbe csavarva ácsorogjon előttem. Ráadásul amikor előveszem a ruhát, megkér hogy forduljak el. Természetesen engedelmeskedem neki, de azért eljátszom a gondolattal, hogy visszafordulok leskelődni. Viszont abból biztos, hogy nagy balhé lenne. Így hát meghúzom magam és várok, amíg felveszi a talárt.
Majd hamarosan közli velem, hogy visszafordulhatok. Amikor meglátom, alaposan elpirulok, pár pillanatig meg sem bírok szólalni. Végül csak összeszedem magam.
- Nem szenvednék - mondom, miközben felállok és újra a segítségére sietek.
Az ágyhoz kísérem, majd segítek neki leülni. A kérésére kiugrom a konyhába, majd egy poharat megengedek vízzel.
- Bekenem a bokád, ha nagyon szeretnéd - szólalok meg, majd oda nyújtom neki a poharat. - Ami pedig az alvást illeti. Nem sűrűn alszok mással egy ágyban. Ráadásul nincs pizsamám, gyakran csak egy alsóban bújok ágyba.
Ekkor a kezembe veszem a kenőcsöt, majd kinyomok belőle egy adagot. Óvatosan megérintem Cat bokáját, majd lassan bekenem. Alaposan bedörgölöm a kenőccsel, de azért arra is odafigyelek, nehogy fájdalmat okozzak neki.
- Szólj, ha fáj! - mondom, majd felteszem neki a kérdést, amit már régóta szeretnék. - Mit kerestél ott? Ki bánt el veled ennyire? Bocsi, ha túl kíváncsi vagyok, de érdekel hogyan kerültél oda, ráadásul ilyen állapotban...

Eric nyilvánvalóan jobban zavarban volt, mint én. Ehhez pedig hozzá voltam szokva, most mégsem éreztem azt, hogy én irányítok. Amikor összekapart az utcán, egyértelműen az volt, amit ő akart. Most pedig fogalmam sem volt, hogy mi van. És én ahhoz vagyok szokva, hogy valaki mindig irányít, most meg csak keringtünk ott egymás körül, mint két pofánvágott légy.
Amíg öltöztem, nem leskelődött. Amíg pedig odabicegtem az ágyhoz a karjába kapaszkodva, kajak annyit mondott, hogy nem szenvedne a kanapén. Eric...
- Úgy biztos nem, mint én most – közöltem mosolyogva bár, de azért elég furcsén érintett, hogy ennyire nem szószátyár. Vagy ennyire nem kap az alkalmon. Eddig minden másik pasinak kb. Könyörögnöm kellett, hogy elmenjen, ha én nem tudtam. Erre ő... – De nem túrlak ki a saját ágyadból. Tényleg nem zavar, ha itt alszol. Hatalmas ez az ágy – ja, nekem negyed ekkora ágyam ha volt valaha. – És az sem zavar, ha alsóban alszol – mosolyogtam ismét. – De ha félsz tőlem, akkor aludj kint - ez már nekem sem volt olyan vicces, hiszen melyik pasi mondana nemet egy ilyen nőre, mint én. Legalább egy alvás erejéig. Mondjuk pocsékul nézhettem ki kék-lila foltokkal, megdagadt ajkakkal és karcolásokkal mindenhol. De igazából csak jól esett volna, ha ott van éjszaka. Azt hiszem, nagyobb biztonságot adott a jelenléte a mai nap után.
Megkaptam a kért vizemet, amit meg is ittam azonnal fenékig. Nagyon kimerült voltam, talán ez okozta a szomjúságot is. Na meg az a sok gőz, amit fürdőzés közben nyeltem be.
- Aú! – nyögtem fel, amikor hozzáért a bokámhoz. Hát atomul fájt. – Nyugodtan kend csak tovább – kértem, mikor a hangomra abbahagyta. Ki kell bírnom...
Számíthattam volna a következő kérdésére. Bár mégis reméltem, hogy elég volt neki az a pár mondat, amit kinyögtem az utcán, de ezek szerint édeskevés volt.
- Öhm – nem igazán tudtam, hogy kezdjek bele. Egyrészt azért, mert nem akartam újra átélni, másrészt meg valahogy nem akartam kiteregetni a szennyesemet így, hogy befogadott a házába és megtesz mindent, hogy jobban legyek. – A kocsmában voltam, aztán... Biztos, hogy mindent hallani akarsz? – muszáj volt ezt megkérdeznem, mert tartozom neki annyival, hogy elmondom, amire kíváncsi, de ha elmondom, lehet, hogy most azonnal kitesz az utcára...

Óvatosan kenem be a lány lábát. Annyira a feladatra koncentrálok, hogy egészen addig meg sem szólalok, amíg be nem fejezem.
- Nos, akkor mindjárt lefürdök és jövök az ágyba - válaszolom neki. - Előtte viszont tényleg szeretném hallani a történetet!
Kicsit erősebben fejezem be a mondandómat, de ezzel csak nyomatékosítani akarom, hogy szeretném hallani mi történt. Miközben mesélni kezd, visszamegyek a szekrényhez és kiveszek belőle egy tiszta alsót. Ezután szépen lassan vetkőzni kezdek. kép
Valószínű, hogy meg fog bámulni, hisz egész jó, kidolgozott testem van. Ráadásul a kviddics is sokat dobott annak idején a formámon. Arra viszont nagyon is kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzám. Nem sokan láttak még így, szóval most kap egy kis magán "műsort". Amikor már csak az alsóm van rajtam, leülök az ágyra és úgy hallgatom a meséjét.

Úgy tűnik, hatott a „félsz tőlem”. Nem olyannak ismertem (ismertem...kétszer találkoztam vele eddig), aki eltűri, hogy egy lány azt higgye, fél tőle. Nem egy szoknyapecér, ez elég nyilvánvaló, de azért van önbecsülése. Még jó... Végül is csak meggyőztem, hogy ne aludjon kint. Nem akartam kellemetlenséget okozni neki, és kicsit vágytam is rá, hogy velem aludjon. Egyébként sem szokott érdekelni, hogy más mit érez és hogy van, de ez a nap most más volt. Gyengének és sebezhetőnek éreztem magam. Kicsit megtört a fal, amit magam köré építettem. Megtört már néhányszor. Minden alkalommal kegyetlenül fájt.
Egy mosollyal válaszoltam, amikor azt mondta, mégis marad.
- Tudod...én sem szoktam másokkal aludni – mondtam halkan, miközben meghúzódott combizmomat masszíroztam. – Általában csak...legfeljebb néhány órát voltam eddig együtt valakivel. Ha hiszed, ha nem – tettem hozzá és mosolyogva ránéztem. Biztos voltam benne, hogy nem hisz nekem, de ha bárki elhinné, amit mondok, nem táncolnék az őrület határán a felnőttkor kezdetén.
Egy mély levegő után nekiálltam elmesélni az utcán történteket, mert csak nem hagyta annyiban.
- Szóval...ittam a kocsmában – kezdtem bele, és ismét sóhajtottam. Nem volt ingerenciám a mesélésre, hogy aztán újra átéljem ugyanazt, amit oly sokszor éjjel álmomban és nappal is, amikor épp nem mérgeztem a szervezetem semmivel. – Kijöttem az utcára elszívni egy cigit, mert valamitől rosszul lettem. Aztán két fasz kijött utánam... – hirtelen abbahagytam, mert amikor felnéztem rá, épp a szekrényénél volt. Csendben néztem végig, ahogy levette a felsőjét és a gyenge lámpafényben felvillantak izmai. Hát Cat, gratulálok ismét! Sikerült egy atom dögös pasit becsábítani az ágyba magad mellé ALUDNI! Jó szokásom kicseszni magammal, nyugi... Nem tudtam levenni róla a szemem, csak amikor hátrafordult. Újra a combomat néztem és az előbb tudat alatt abbahagyott masszázst folytattam. Felért egy ujjtördeléssel. Talán még kicsit el is pirultam. Még jó, hogy ez nem látszik a sötétebb bőrömön...
- Szóval öhm... – folytattam, amikor egy szál alsóban leült mellém és csak rám figyelt. Azt hiszem, zavarba hozott. Jó ég, Cat, szedd már össze magad! – Azt mondták, tettek valamit az italomba, aztán... Hát nem fogtam vissza magam. Közelebb jöttek, aztán megpróbáltam ütni, de lefogtak, és... – azért ezt nem volt olyan könnyű kinyögni. Az volt a szerencse, hogy volt bennem egy jó adag morfin. Sőt még az este elfogyasztott alkohol is jó részben. – Lefogtak, aztán védekezni próbáltam, de...erősebbek voltak, meg ketten is voltak, és...nem jött a tűz – nyögdécseltem, miközben kezeim megremegtek combomon. Már agyonnyomtam a lábamat, de fel sem tűnt, mert belemerültem a traumába ismét. – Hát elvertek, én...féltem. Már a nadrágomat tépték le, amikor valahogy, fogalmam sincs, hogyan, de kigyulladt a testem. Mindkettőnek megégett az arca és a karja. Ettől megijedtek, elfutottak, aztán... – itt már lecsordult néhány könnycsepp az arcomon, de próbáltam uralni a dolgot. Nyilván sikertelenül. – Aztán kihűltem – lesütöttem könnyes szemeimet, és mindkét kezemmel az arcomat törölgettem. Nem tudom, értett-e bármit abból, amit elmondtam, de reméltem, hogy tudja, milyen érzés volt ezt elmesélni.

Miközben öltözködöm, csendben hallgatom Cat beszámolóját. Igencsak meglep amit mond. Úgy tudtam, hogy csak a muglik élnek ilyen módszerekkel, nálunk nem szokás ilyet csinálni. Na nem mintha varázslatokkal ne lennénk képesek elérni a hatást, de azt hiszem ez rangon aluli lenne tőlünk.
- Itt már biztonságban vagy! - mondom, majd megsimogatom a vállát. - Viszont én most megyek és fürdök egy jót. Ha szeretsz olvasni, akkor van néhány könyvem az éjjeli szekrényben, bár azok leginkább varázslatokról szólnak. Meg talán van egy, ami a varázslényekről. Sajnos másom nincs, amivel le tudnád foglalni magad.
Ezután pedig gyorsan bemegyek a fürdőbe. Egy csettintésemre újra megjelenik Sluagh, aki pár pillanat alatt elkészíti a fürdővizemet. Amíg ázok, megbeszélem a manóval, hogy reggelre szerezzen néhány ruhát Cat-nek. Ha megvannak, akkor pedig csak rakja le őket a szobában az egyik székre. Majd pár perc múlva letudom a fürdőzést, hisz nem szokásom túl sokáig vacakolni vele. Miután kimászom a vízből, elmondok egy kisebb bűbájt, amitől pár pillanat alatt megszárad a bőröm. Ezután magamra veszem a tiszta alsót és már megyek is vissza a szobába.
- Megjöttem! - mondom, majd kiveszek az éjjeliszekrényből egy könyvet.
Ezt követően bemászok az ágyba, de még nem kezdek olvasni. Pár pillanatig a lányt bámulom és elgondolkodom néhány dolgon.
- Megkérdezhetem hogy hol laksz? - próbálok ismerkedni vele. - Ez az első, hogy valakit megvendégelek, akit alig ismerek. Ha tudtam volna, hogy vendégem lesz, akkor készültem volna egy kis nassolni valóval. Sajnos most nincs semmim, amivel megkínálhatnálak. Bár ha szeretnéd, akkor a manót elküldhetem valamiért, csak szólj.

Nehezemre esett elmesélni, mi történt velem. Bevallom, kicsit szégyelltem is magam... Ritkán érdekelt, mit gondol rólam valaki. Kevés emberben bízom legalább annyira, hogy bármit is eláruljak magamról. Elmeséltem neki, mert tartoztam ennyivel. És bevallom, jó érzés volt, hogy elhozott és nem hagyott ott. Amikor ott sírtam a tócsában, nagyon fájt. Nem a sebeim, hanem a mellkasom. Belül.
Rámosolyogtam a megnyugtatására. Kicsit megrezzentem, amikor hozzáért a vállamhoz, nem számítottam rá, hiszen mostanáig folyton próbált kitérni azelől, hogy hozzám érjen. Mindenre talált volna valami kifogást, csak ezek szerint meggyőztem. Most azonban magától simított meg. Sőt annyira jól esett, hogy keze helyén kipirult a bőröm a melegségtől, ami újra szétáradt testemben. Néha olyan vagyok, mint egy mimóza, csak fordítva: felmelegszem, megenyhülök, kinyílok, ha jól érnek hozzám. Hát neki most sikerült.
- Köszönöm – válaszoltam mosolyogva, és néztem, ahogy még mindig egy szál alsóban bemegy a fürdőbe. Isteni tested van, Dragneel.
Mikor becsukta a fürdőajtót, benyúltam az éjjeliszekrénybe és kivettem a legfelső könyvet. Nem igazán olvastam varázslatokról sohasem. Nem érdekelt, nem is hittem benne. Két éve meg semmilyen könyvet nem fogtam a kezemben. Most sikerült megfognom az egyetlent, ami a lényekről szólt. Erre kíváncsi leszek... Kinyitottam és lapozgatni kezdtem. Olyan volt, mint egy gyerekeknek írt atlasz, tele illusztrációkkal, mozgó képekkel (ehhez már hozzászoktam az Ilvermorny-ban, szóval nem kaptam tőlük infarktust). Mindenféle furcsa fajzat, kereszteződés lakott a lapokon. Egész érdekesek. Valami csoda folytán nem untattak. Sőt mi több, megnyugtattak. Azt éreztem, hogy lelassul a szívverésem és melegszik a bőröm. Még el is mosolyodtam. Aztán odaértem a sárkányokhoz. Ajkaim már nem görbültek mosolyra, de még mielőtt bármi többre gondolhattam volna, megszólalt a fiú hangja.
Ijedtemben összecsaptam a könyvet és letettem az éjjeliszekrényre. Ő is elővett egy könyvet, és elkezdett bemászni az ágyba. Megpróbáltam arrébb csusszani, de sikerült fájdalmat okozni saját magamnak, hogyne sikerült volna, konkrétan az egész testem fájt. Felszisszentem halkan, de aztán megerőltettem magam és odébb másztam, hogy be tudjon feküdni. Amit meg is tett, csak aztán...nézni kezdett. Engem. Nem a könyvet. És ez engem zavarba hozott. Már megint... Pislogás nélkül néztem a tekintetét, és arra eszméltem rá, hogy az ajkamat harapdálom. Hogy ezt eltűntessem, mert hát ezt csinálom, amikor zavarban vagyok (vagy hát akkor is), szám elé emeltem a kezem, de sak feltűnésmentesen. Legalábbis reméltem, hogy sikerült így végrehajtani. Aztán kérdezgetni kezdett és én hirtelen azt sem tudtam, hogy milyen nemű vagyok.
- Öhm... A Roxfortban – motyogtam halkan, mint egy tévelyedett kislány. Jó ég, ha kívülről nézhetném magam, már sírva röhögnék a viselkedésemen, vagy szarrá cikizném az alteregóm. – Ne aggódj emiatt! Én ööö...Köszönöm, hogy elhoztál. Mármint meglettem volna magam is  – kezdtem zavarodottan magyarázkodni-, csak így talán hamarabb enyhültek a fájdalmaim. Szóval köszönöm. És nem vagyok éhes – megpróbáltam mosolyogni zavaromban. – Hozzászoktam az éhezéshez, nem szoktam sokat enni.
Tekintetem időnként arcáról letévedt csodálatosan kidolgozott felsőtestére, és már-már elvarázsolva bámultam az izmain megcsillanó lámpafényt. De atom nyálas vagyok, te jó ég! Caaat! Aludj! Ismét ajkamat harapdáltam, és már nem volt ötletem, mit csinálhatnék magammal, hogy viselkedni tudjak. Azt hiszem, rendesen be voltam indulva.