Az öblös poháron keresztül figyelem az eltorzult alakokat. Az édeskés, meleg alkohol gőze csípi az orromat, a szemeim megtelnek könnyel és egyszerre szeretném hamar elpusztítan és kiokádni az egészet, amit ma megittam. De egy falat sem ment le a torkomon, szóval nem igazán érdemes ezzel próbálkozni. A csacsogó tömeg egyhangú moraja már csak valami háttérzajt biztosít, ami undorít, de ugyanakkor létszükséglet. Lehunyom a  szememet, mielőtt még minden összefolyna, hátrahajtom a fejemet és hagyom, hogy a forró ital végigégesse a torkomat. Még csak meg sem próbálom ízlelgetni, vagy kóstolgatni, ahogy apám szokta, és aki látszólag túlságosan el van azzal foglalva, hogy úgy csináljon, mintha az ő gyerekeit sikerült volna eljegyezni. Próbálja elodázni a kudarcot, próbál úgy csinálni, mintha egész héten nem azért execíroztatott volna, hogy válasszak már magamnak egy menyasszonyt. És nem az a finom csesztetés volt ez, azzal a látszólagos nekem aztán tökmindegy, hogy mit csinálsz, fiam attitűddel, ahogy az elmúlt években kezelte a helyzetet. Mert valamiért azt hitte, hogy ez egy igen könnyű meccs lesz, amiből csak ő jöhet ki nyertesen. Nem számolva azzal, hogy az egyik kínos utódja megmakacsolja magát. Mindig azt hitte, hogy Alectoval lesz nehezebb. Igen, tudom, hogy emiatt van a legjobban kikészülve. Ezért az a rengeteg ősz hajszál, amik szinte a semmiből jöttek, ahogy az a finom ráncigálás is, amit a zakóm szegélyén érzek.
Csalódottan nyitom ki a szememet, azt hittem, hogy ha becsukom, akkor láthatatlanná válhatok, de úgy néz ki, mégsem. Vagy csak anyámnak vannak mindenen átlátó szemei. Igen, inkább az utóbbi. Arcomat két hideg tenyere közé fogja. Vajon mitől ilyen hidek? Vagy csak az én bőröm perzsel ennyire?
- Csak egy tánc, Amycus, abba még senki sem halt bele. És te olyan remek táncos vagy, biztos nem utasít vissza …
Az alsó ajkába harap, olyan közel hajol, hogy egészen betölti a látóteremet, eltakarja a verőfényt is, ami a csillogó kristálypoharakról, csillárokról és ékszerekről visszaverődik.
- Apádat boldoggá tennéd.
Hisztérikusan felnevetek, de olyan erőltetetten és szárazon, hogy azon sem csodálkoznék, ha a konyakos pohár összetörik ijedtében. Ő is visszahúzódik, én meg a kezemet a szemem elé emelve hunyorgok rá az ujjaim közül. Azok a szemek. Azok a szemek, amit Alecto tőle örökölt, túlságosan is ismerősek, az ajkát is ugyanúgy harapdálja, és hála a géneknek, maximum a nővérének néz ki. Vajon Alecto is így öregedik majd? Mert akkor Archie kibaszottul mázlista. Nagyobb, mint amilyennek eddig gondoltam. A rohadt életbe... a rohadt...
- Jól van, jól van, csak ne nézz így rám. Ha nem bánod, anyám, a jeggyűrűt inkább most nem vinném magammal – nem sokkal cinikusab a hangom, mint ahogy a helyzet valóban megkívánná. Azon kapom pár perc múlva magam, hogy zakó nélkül, feltűrt ingujjban állok a táncparkett szélén. Tőlem két órára a szokásos kacéran nevető lánykoszorú. Túl sokan vannak, túlságosan hangosak, és túlságosan fiatalok. Azt se tudom, melyikük kicsoda. Azok a lányok, akiknek eddig tennem kellett a szépet, legalább mind velem egyidősek voltak. És hogy most hol vannak ők? Valószínűleg már rég férjhezmentek, amíg én szemellenzőben jártam-keltem. Olyan egyformák, azt se tudom, melyiküket kellett volna felkérnem, nem csoda, ha végül feladtam, és inkább elindultam az erkély felé, levegőzni, de közben még levettem egy poharat az éppen arra lebegő tálcáról.
Aztán jött a Madame.
A semmiből tűnt fel, esküszöm, el sem tudtam kerülni. Nyújtja a kezét, és mire én észbe kapnék, már el is veszi az italom, én meg ráemelem a kétségbeesett melankólikus szemeimet, és nyelek egy szárazat. Az ádámcsutkám egészen kapar. Úgy érzem magam, mint gyermekkorunkba, amikor néha hetekig vendégeskedtünk a Flint birtokon, és a Madame-ot nem zavarta, ha két idegesítő kölyökkel több van a házban. És én imádtam ottlenni, nem Cailinék miatt, és még csak tavuk sem volt a birtokon vagy semmi rendkívüli, ami ne lett volna nálunk, de mégis, a Madame olyan figyelmes volt mindig, amikor azt hittem, hogy nem is figyel, furcsa belegondolni, hogy nem beszéltem vele tizenkét éves korom óta.
Az első magömlésem élménye valahogy sokkal kínosabb volt úgy, hogy ő fedezte fel reggel a foltokat a lepedőn. Annyira zavarban voltam, hogy többé nem voltam képes hozzászólni, nemhogy megérinteni, pedig a bőrének mindig cseresznyevirág illata volt, és olyan puha és meleg. És most mégis felé nyúlok, és megragadom a kezét. Persze nem azt, amiben a pohár van.
- Értem én, azt hiszi, nincs erre szükségem – egy lépéssel közelebb lépek, és megadóan bólintok, mint aki elismeri a vereségét, de érzem, hogy a vér fokozatosatosan az arcomba áramlik. - Talán igaza van, Madame, de akkor valamivel ki kell engesztenie – tétovázva nézek a kezében lévő pohárra. Talán még vissza tudnám szerezni, vagy ez az egész csak valami égi jel volt, hogy ideje elszakadnom a pohár szájától. - Engem táncolni küldött az anyám, szóval most akkor táncolnia kell velem – mintha hirtelen a kis pöcsfej Amycus Carrowból mintagyerekké váltam volna. - És persze visszautasíthat, de mindketten tudjuk, hogy annak végzetes következménye lenne. Vagy kiugrom az ablakon, vagy fel kell kérnem valami kis fruskát, aki még csak fele annyira sem gyönyörű, mint maga - komolyan nézek most megint a szemébe. Az alkohol beszél, igen, ebben egész biztos vagyok, különben nem engednék meg magamnak ekkora arcátlanságot. - Egyébként is úgy láttam, hogy unatkozik. Akkor viszonozhatnám a szívességet - van egy olyan sejtésem, hogy nem unatkozik, hanem rohadtul elege van neki is, amin nem vagyok meglepődve. Ami velük történt.. nos, én biztos nem bírtam volna ki egyenes derékkal, és felszegett fejjel, ahogy ő. Nem merem magam után húzni, csak úgy szó nélkül, de el sem merem engedni a kezét. Egy biztos pont. Talán ez lesz az utolsó táncom, és mégsem vagyok elkenődve egy cseppet sem. Csak egyre inkább érik bennem az elhatározás, hogy ezt az egészet itthagyjam. Már Carrow-Yaxley esküvő után meg kellett volna tennem. - Higgye el, azóta kicsíszoltam a tánctudásomat, hogy utoljára keringőzni tanított.


   

A Madame képes arra, hogy egyetlen pillantással, egy tökéletesen beékelt hallgatással olyan zavarba hozzon, mintha legalább is felpofozott volna itt, mindenki előtt. Az arcom ég, egyetlen bizonyos foltban, azt is hihetném, hogy csupán borvirágok fészkeltek az arcomra, de van annyira elemi és mindent fölülír, hogy végül is egy hosszú pillanatig tekintetemet a sűrű, sötét szempillaerdő mögé rejtőzik. Az érzés, ahogy az egész találkozás megannyi emlékfoszlányt szakít fel bennem, mégis csak egy pillanatra veszem magamra a megdorgált kamasz megbánó magatartását, de amikor érzem, hogy nem engedi el a kezemet, máris visszaszerzem, ha nem is a teljes férfiúi méltósgomat, de a bátorságot annyira, hogy ne hátráljak, ha már belekezdtem valamibe. Belenézek a sötét szemekbe. Hihetetlen milyen erőt képes sugározni egyetlen asszony, hogy mennyi mindenre képes egyetlen mondattal, ha a megfelelő pillantással párosítja, egyetlen nő képes erre rajta kívül ebben az univerzmban, és a párhuzam elég merész, vagy csak már annyit ittam, hogy Alectot keresem minden nőben. Igazságtalan, hogy mindeközben Archibaldnak még csak keresnie sem kell egész hátralévő életében. Hogy kiverjem a fejemből ezt a képtelenséget, újfent ráemelem a tekintetem.
Amikor a fejét oldalra dönti egy egészen picit, majd a poharam után nyúl, ahelyett, hogy méltatlankodnék, valami őszinte kamaszos lelkesedéssel nézek rá.
- Talán igaza van, ott most jobb helyen van, mint nálam – ez egy arcátlan megállapítás is lehetett volna, de hangomból kiérződik a hála, amiért megmentett attól az utolsó pohártól. De még csak éreztetni sem próbálom vele, hogy talán kicsit lazíthatna. Mihez kezdenék egy olyan nővel, aki képtelen kordában tartani? Talán igaza volt Luciusnak, és amúgy kimondatlanul mindenkinek, aki még nem vágta egyenesen az arcomba, tényleg papucs vagyok. Hajszolom a nőket, akik  papuccsá tesznek. De vajon akarok-e ezen valaha is változtatni? Miért is akarnék?
Éppen csak egy kutató pillantás vetem a feje fölé, a táncparkett fele, hogy vajon hol lehet az anyám? Mit szólna, ha előállnék, hogy csakis a Madameot vagyok hajlandó feleségül venni? Talán nem venne komolyan, ahogy a Madame sem teszi, és mégis, valamiért még mindig itt van, azzal vesződik, hogy megregulázzon, meghajlásra kényszerítsen, hogy megvédjen valami csúfos kimenetelű közjátáktól, amivel a társadalmi öngyilkosság felé sodornám önmagam. Ami mondjuk mindig is foglalkoztatott, hogy vajon Carrownak születve ez vajon egyáltalán lehetséges-e? És habár lassan araszolok a széle felé, és most éppen megállásra kényszerültem, szinte teljesenen biztos, hogy képtelen megállítani.
Ahelyett, hogy megsértődnék, mint egy durcás kölyök, újfent szerzett lelkesedéssel nézek rá, majdhogynem rajongással.
- Azt hiszem a játékszabályok nem lehetnének ennél világosabbak. Ugyanakkor  nem fogom szem elől téveszteni a tényt, hogy nem utasított egyből vissza pedig  számtalan okot fel tudott sorolni a fejében, ebben biztos vagyok.
Előbb csak a kezem lassan engedi el az övét, végigcsúszva a csuklóján majd megállapodva a saját ingem anyagán. Esélyem sincs, hogy ma estére már partiképes férfit varázsoljak magamból, a zakómat is elvesztettem űtközben, de ha majd a jó öreg Flint vagy az anyám meglátja, hogy kivel táncolok, nem hiszem, hogy érdekelni fogja őket, hogy éppen mit viselek, miközben arcul köpöm a nevetséges eszkábált hagyományokat, miszerint én most éppen valamelyik potens jövendőbelimnek kéne tegyem a szépet, és nem pedig más feleségével kellene foglalkoznom. Ha mázlis vagyok, az öreg Cyprian kiteríti a bőröm a kandalló elé.
Hátrasimítok egy éjfekete fürtöt a halántékomhoz, aztán egyetlen lépést hátrálok, csak ekkor jövök rá, hogy milyen tapintatlanul belegyalogoltam a privát szentélyébe.
- Nézze el nekem a faragatlánságomat, és írja valami elkényeztetett ficsúr ifjonti túlbuzgóságának számlájára. Megisztel egy tánccal, Madame? – meghajolok, egyenes háttal, de nem olyan karótnyelten, ahogy sok korombeli csetló-botló, hanem valamiféle természetes energiával lendülök előre, felé nyújtva a kezem. Meggyőződésem, hogy most rajtam a sor, hogy megmentsem, még csak nem is mérlegelve a lehetőséget, hogy talán éppen ezzel hozom méginkább kellemetlen helyzetbe.

A Madame egyike volt azoknak a nőknek, akik gyermekkoromban jóval több figyelmet szenteltek nekem, mint drága anyám. Amely önmagában nem nagy teljesítmény, talán neki annyira természetes volt, zsigerből jövő, hogy a birtokára tévedt gyermekeket ugyanolyan figyelemben részesítse, mint a sajátjait. Alecto és én meg egy bizonyos kort elérve, szinte mindennapos vendégek voltunk valami közelebbi vagy éppen kevésbé közeli rokonnál, jövendőbeli rokonnál, így minden igyekezetünknek elejét kívánták venni, hogy nehogy teljesen elzárjuk magunkat a szociális élettől, túlságosan egymástól függtünk. Néha még külön is választottak minket, ezért olyan élesek az emlékeim a Madameról, mert amikor nála vendégeskedtem, a nővérem nem volt a közelemben.
Ugyanazzal a lelkesedéssel és szemérmesnek tűnő, de egyébkélnt önelégült mosollyal navigálok a táncolók között, és vezetem a Madame-ot, szorosan magam mellett, de gondosan ügyelve arra, hogy mindvégig én vezessek.
Az időzítés tulajdonképpen remek, éppen a megfelelő ütemnél lépek be, határozottan vezetem a partnerem, egyenes háttal, felszegett fejjel. Szinte rásimulunk a zenére, és nem akarok nagyképűnek tűnni, de messze lepipáljuk a körülöttünk lévőket, akik csak csetlő-botló marinettfiguráknak tűnnek.
- Tudja, ezt még nem mondtam senkinek, de könnyen meglehet, hogy ez az utolsó táncom – rápillantok a sűrű sötét szempillatenger mögül, továbbra is természetesen mosolygva, minha valahogy az arcjátékom nem rezonálna a szavaimmal. – Örülök, hogy magával táncolhatok – és valóban boldoggá tesz. Egy pillanatig úgy érzem, mintha lenne maradásom, pedig csak mtudatosul bennem igazán, hogy mennyire nem talál a jövőképem a számomra kiszabott ösvénnyel. Valami többet akarok, valami egészen mást. Szabad döntéseket, hibákat halmozni egymásra, amelyekért majd a megfelelő időben a megfelelő helyen bűnhődhetek, de az nem ez a hely, nem ez a világ. – Kérhetek egy szivességet? Tartsa meg a titkomat. Csak egy kicsit. Talán túl sokat kérek, de higgye el, erre van most szükségem – hirtelen komollyá válik az arckifejezésem, csak azért, hogy lássa, teljesen komolyan beszélek. Önkényesen döntöttem el, hogy a Madame-ot akarom cinkostársamul. De hogy pontosan miért, azt én sem tudom megmagyarázni.
   

Megszűnik most körülöttünk minden, ahogy pördülönk egyet saját tengelyünk körül, az alakok áttetsző szilüettekké válnak, elmsodódnak a formák és én egy pillanatra csak a Madame ruhájának szegélyét nézem, ahogy a lendülettől alákap a szembeszél. Aztán már újra őt nézem, mielőtt még beleszédülnék és ügyetlenkedni kezdenék. Szemében aggodalmat, ijedtésget látok. Attól tartok, de persze nem lehetek benne egészen biztos, hogy óhatatlanul is félreértett. És ettől valami nem várt szégyen kerít hatalmába, belepirul a nyakam és az arcom egészen. Rosszul esik, hogy ekkora ostobaságot kinéz belőlem, mintha nem játszottam volna el én is már ezerszer a gondolattal, felelőtlen, ifjonti szenvedéllyel és kellő drámaisággal.
- Kérem, Madame, azt hiszem, félreértett, de ezért csak magamat okolhatom – hangom ugyanolyan csendes most, mint az övé, mintha ugyancsak bizalmas titkainkat osztanánk meg egymással, és habár ellenkezik, tartja magát, már ezzel is a cinkostársammá vált. Akkor is az lenne, ha nem adnék magyarázatot ködös utalgatásaimra, de persze sohasem tenném meg vele, hogy hagyom, ez a félreértés megragadjon a tudatában és veszélyeztesse a rólam alkotott képét. Kevés dolgot tudnék most kevésbé elviselni. De más véleménye most aligha számít, és ha végleg elmegyek, akkor már az övé sem fog. Azon kevés kedves emlékek egyike marad, mint a mindig frissen sült kenyér az ebédlőnk asztalán, a hatalmas könyvtárszobánkban töltött délutánok, vagy Alecto otthagyott hajszálai a párnámon.
- Igaza van, teljesen méltatlan volna. Nem is akarok maga előtt titkolózni. Elmegyek – valahogy még mindig elég sután hangzik az egész, hiába osztottam meg vele a titkomat, még mindig ugyanolyan sejtelmes az egész. Ahogy a zene lassul, én is lassítok a feszes tempón, és közelebb húzom magamhoz, de továbbra is megtartva az udvariassági határokat, amelyek teljesen mások a táncban, mint bármilyen egyéb relációban, ahol ez már nem hogy arcátlanságnak, de egyenesen felségsértésnek minősülne. És nem, Cyprian Flint felségét sérteném, hanem Madame Flintét, és az már sokkal inkább érdekel. – Elköltözöm a kúriából. Olyan kietlen, olyan rideg és hatalmas, most hogy... most hogy a nővérem már sohasem jön vissza. De itthagyom ugyanakkor mindezt – nem tudom gesztusaimmal demonstrálni, így csak a tekintetemet hordozom körbe, hogy tudja, hogy a mindez az mindent jelent, kivétel nélkül. A bálok, az örökség, ha kell a Carrow név, a számomra kiszabott elvárások. – Talán azt gondolja, hogy gyáva vagyok és felelőtlen. Hogy jó dolgomban azt sem tudom, mihez kezdjek magammal. De tudja mit? Igaza lenne. Pontosan ez a helyzet. Nem vagyok méltó erre, és azt hiszem, ez az élet is méltatlan hozzám.    

Keresem a szavai mögött, a szempillaerdő rejtekében anyám tekintetét, aki hasonló hangsúllyal mondja mindig, értem, fiam, de közben az arca éppen az ellenkezőjéről árulkodik: nem ért semmit. De a Madame tekintete nem ilyen, és én ettől az őszinte pillantástól érzem, hogy erősebben kell kapaszkodnom a derekába és a vállába, mégsem erőszakosan, csak valahogy marasztalóan. Nem tartok attól persze, hogy itthagy a táncparkett közepén, csupán azt akarom, hogy ő is érezze, hogy milyen fontos nekem, hogy éppen ő van itt melletem, éppen most. Legördül a mellkasomról egy hatalmas kőként az aggodalom, éppen mikor egy kósza izzadságcsepp átszeli a holokomat és eltűnik a szemöldököm sűrűjében. S miközben továbbra is a tekintetét fürkészem, meglepődve konstatálom az elvágyódást, de illetlenség lenn tőlem akárcsak szóbahozni. Ezzel egyidőben pedig olyan szánalmasan gyakorlati kérdések cikáznak a fejemben, amelyek a pillanat ünnepélyességére fakó árnyékot vetnek. Hogy mennyi készpénz van nálam, hogy mihez kezdek egyetlen alsónadrággal és zoknival, s hogy nem lenne-e job mégis visszmenni a kúriába, de félek, ha megtezem, s nem fordítok most hátat, talán nem leszek képes következőkor újra elhatározni magam.
Éppen ezért találnak Madame Flint szavai elevenembe. Húsomba marnak, az adrenalin végigszáguld az ereimen és már majdnem azon kapom magam, hogy elengedem a derekát, és hátat fordítok egy új, kiszámíthatatlan jövő reményében, de hát az sem lenne éppen férfias, és ha egyszer az életben valamit rendesen akarok csinálni, kellő jómodorral, és stílusosan, akkor éppen ez a lépés lesz az.
- Biztos vagyok benne – még csak meg sem kell erőltetnem magam, hogy őszintén nézzek a szemébe, hiszen éppen neki köszönhető, hogy most biztosabb vagyok a dolgomban, mint bármikor azelőtt. Mikor ez a gondolat csak gyerekes fellángolásnak tűnt, amit hamar tompítottak a kényelemhez és meleg kandallóhoz való ragaszkodásaim, az orosz pezsgő és egyéb a drága italok, anyám által szabott, finom anyagú talárok. Tudom, hogy Madame Flint is szívesen elmenne, de még én is, aki nem igazán látok bele a családi életébe, fel tudom mérni, hogy miért nem teszi, és ez így is van rendjén. Én azonban nem tartozom senkinek sem elszámolással. Legalábbis ebben a pillanatban még biztos vagyok ebben, ha kisétáltam a kétszárnyú diófaajtón, már úgyis rég késő ezen rágódni.
Lépteim lelassulnak, már szinte csak egy helyben lépkedünk, mégis van a mozgásunknak valami kecses íve, valami magával ragadó, ami a hamarosan hátrahagyott életemhez köt.
- Nem is tudja, hogy mennyi köszönettel tartozom önnek, Madame. Tudom, hogy bárki máshoz mentem volna ma este oda, ilyen képtelen ötletekkel, egész biztosan letiport volna a sárga földig, vagy kinevetett volna. Kíváncsi vagyok, vajon ön miért nem tette? – egy óvatos kérdés részemről, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán válaszol, pedig nagyon szeretném, ha mégis  méltatna, még akkor is, ha szembemegyek korábbi elhatározásommal, miszerint nem kutatok a magánéletében. – Tudja, nem olyan nehéz ez. Bármikor kisétálhatunk, nem vagyunk rabláncokkal ideverve. Legalábbis nem valóságosakkal – nem bíztatom semmire, csak szeretném, ha látná, hogy igen is, meglehet tenni azt a pár lépést, nem is olyan nehéz. Jobbat előre, majd a balt, felszegett fejjel, mintha csak levegőzni mennék, aztán többé vissza sem jönni.

Mint mindig, a Madame most is tökéletesen tisztában van a helyzettel. Olyan tűpontosan jók a megérzései, vagy a megfigyelőképessége, de lehet, hogy az egész csak ösztönből jön neki, mégis nagyon jól ismeri a helyzetemet, a lehetőségeimet. Bár anyám csak fele ennyire lenne képben viselt dolgaimmal, de ki tudja, talán ő is érzi, csak éppen valamiért nem lép közbe. Talán már rég tudja, hogy mire készülök, csak csendben, távolról figyeli, hogy mennyire vagyok bátor, hogy megteszem-e egyáltalán a lépést. Megrázom a fejem, hogy kirázzam belőle a gondolatokat. A legkevésbé most anyám csalódott arcát akarom magam előtt látni. Ahogy az apámat is rég kizártam a lehetőségek közül. Nem csak azért, mert különösen nehéz őket szabad idejükben találni, amikor efféle badarságokkal zavarhatom őket, hanem mert legfeljebb szemberöhögtek volna, vagy megemelték volna a kedélyjavító bájitalaim dózisát, amit az esküvő óta a manó minden reggel és délben belém diktál, az apám parancsára természetesen. Csakhogy valahogy furcsán lépnek reakcióba az alkohollal, és az én kedélyem nemhogy javulna, de inkább produkálja az ellenkezőjét.
Persze a Madam szabadkozik, de nem is vártam tőle, hogy learatja nagy üdvrivalgások közepedte a babérjait. Halvány mosoly bukkan fel az arcomon, és a homlokom derűsebben szalad ráncba, mint ahogy a helyzet drámaisága megkövetelné. Hát persze, fogalmam sincs, hogy miféle tervet kellene nekem véghezvinnem. Minél távolabb maradni az atyai háztól, az egész aranyvérű holdudvartól, ez nem úgy hangzik, mint valami terv, ami világosabb a napnál és szilárdabb, mint a sziklák a La Manche partjainál.
Irigylem őt és tisztelem, amiért képes volt alkalmazkodni a helyzethez, ahelyett, hogy az első buktatónál feladta volna. Én persze itt siránkozom és eljátszom a hattyú halálát, ahelyett, hogy örülnék, hogy Alecto még életben van, mert őszintén, már ez is egy átkozott csoda, ha úgy vesszük. És nem, nem rajtam múlik, ostobaság volt azt képzelni, hogy örükké mellette leszek és bármitől megvédem. Mintha elég lennénk hozzá. Mintha nem tudná pontosan, hogy nem vagyok elég, ezért hagyott itt. Velem ellentétben a Madame nem adja fel, hiába vallott kudarcot, nem hátrál meg, hogy megvdéje a szeretteit, és ez az átlkozott különbség, ami mély szakadékot ver közénk. Megtorpanok, elengedem a derekát, de a kezét nem, csak a szám közelébe emelem és csókot imitálok. Valóságosan szívfacsaró a látvány. Pont amilyennek elképzeletm.
- Én köszönöm, hogy megtisztelt. Vigyázzon magára Madame és mindenkire. Szükségük van magára.Mintha különösebben az eszébe kéne vésnem, úgy mondom ezt, aztán biccentek és már ott sem vagyok. A zene még nem állt le, a lépéseim követik az ütemet, ahogy a nagy tölgyfaajtót újra célba veszem, miközben az ingujjammal babrálok. Ezúttal senki sem állít az utamba.