Richard lebetegedett - ismét. Ilyenkor mindig elgondolkodtam azon, hogy miért választotta a tanári hivatást, amikor állandóan összeszed minden gusztustalan kórságot a diákoktól. Bár azt elismerem, tényleg elég undorítóak a kölykök, amikor az ember képébe köhögnek vagy tüsszentenek, mert az anyjuk nem tanította meg nekik, hogy használjanak zsebkendőt, vagy legaább a kezüket tegyék a szájuk elé. Olykor én is úgy éreztem, hogy menekülnöm kell ki a teremből, mert tömegesével száguldanak felém a baktériumok, miután az összes gyerek, aki nem hajlandó elvonulni a gyengélkedőre, folyamatosan ott szipog a teremben. Az egyetlen szerencsém az, hogy én sosem szedtem össze semmilyen kórságot, legfeljebb egy-egy alkalommal, már akkor sem, amikor auror voltam, és itt, a Roxfortban idén sem voltam beteg. Richard pedig... nos, ő már vagy hetedszerre esett ágynak, ha nem sokkal többedszerre. Én meg persze, ahogy azt feladatomnak tekintettem, elindultam neki beszerzőkörútra, többször is. Aztán amikor közölte velem, hogy neki most szüksége van egy süteményre, mert másképp ez a halálos ágya lesz, felöltöztem és elindultam Roxmortsba.
A falu ugyanolyan volt mint mindig, amikor nem roxmortsi hétvége volt és nem nyüzsögtek a gyerekek a faluban. Habár most, hogy olyan sokan betegeskedtek, még egy olyan hétvége sem lett volna olyan zajos. Richardnak nagyon tetszene, ha így lehetne itt lent, mindig azt hallottam tőle, mennyire gyűlöli, hogy kint kell lennie és figyelnie a gyerekekre, amikor azokkal teljesen elszalad a ló és a sok sikongatástól már a feje is fáj. Igazából megértettem, teljesen más volt egy tanteremben figyelni a diákokat, mint itt lent, ahol nem igen voltak megkötések. De ez most nem téma.
Bementem a Mézesfalásba és vettem két szeletet Richie kedvenc süteményéből, valamint kértem mellé egy kakasos marcipánt, hátha az fel fogja dobni egy kicsit - habár a mostani állapotában inkább leordítja majd a fejem érte, de az igazán mellékes, egy próbát akkor is megért. Legfeljebb békén hagyom a nap további részében, hadd pihenjen csak. Már mindkét eshetőségre tökéletes tervem volt, amikor kitettem a lábam a Mézesfalásból és azt hiszem, egészen jó kedvem volt. Egészen addig, amíg meg nem láttam azt a bizonyos arcot... Azonnal elment minden életkedvem.
Megálltam az úton, nem nagyon tudtam mást tenni, ami nem lett volna gyerekes és nevetséges. Azt pedig nem engedem, hogy még ezt is a fejemhez vágja, még gyerekesebben. Merlinre, miért éppen most kellett ide lejönnöm?
- Nincs most rád időm, Cygnus, kedvem pedig még kevésbé. Boldogíts mást a hülyeségeiddel, mondjuk apádat, hátha megint szerez neked egy magasabb pozíciót a Minisztériumban. -Nem kellett volna mondanom semmit, ennek nem volt értelme. Tudtam, hogy így van, mégis megtettem, mégis muszáj volt sértegetnem, pedig tudtam, hogy a legnagyobb ostobaság a világon és nem megyek vele semmire. Ha visszaértem, megkérem Richardot, hogy alaposan pofozzon fel.
Elindultam, hogy kikerüljem az öcsémet, most tényleg nem volt hozzá kedvem és Richie is a süteményét várta. Az pedig határozottan fontosabb, mint egy hátrahagyott ember egy hátrahagyott életből.

Nem kerülte el a figyelmemet a mozdulat. Azonnal bevillant, amikor legelőször tűnt fel, hogy folyton ezt csinálja. Még kicsi kölyök volt, én már azért nagyobb, a Roxfortba jártam jó ideje, de karácsonykor hazamentem kivételesen. Nem a szüleim miatt, dehogyis, egyedül Cygnus miatt tettem. Akkor még sokmindent megtettem volna érte. Talán most is, ha nem ilyen lett volna a kapcsolatunk. De nem szabad erre gondolnom, nem. Csak még idegesebb leszek tőle.
- Emlékeztetnélek rá, hogy a nevemet leégették a családfáról, apád pedig kijelentette, hogy nem vagyok többé a fia. Nem az apám. -És soha nem is volt az, mert egyszer az életben nem viselkedett úgy mint egy rendes apa. De ezt persze nem tettem hozzá, úgy hangzott volna, mintha panaszkodnék, amit természetesen nem szoktam megtenni soha. Mellesleg már egyáltalán nem tartottam fontosnak, hogy apám milyen borzalmas szülő volt, abból kinőttem nagyjából tizenhárom-tizennégy évesen. Húsz év pedig bőségesen elég rá, hogy az utolsó morzsáit is elfelejtsem annak a szörnyű érzésnek.
Megtorpantam, ahogy elállta az utamat, majd egy lemondó sóhajjal nyugtáztam, hogy nem fog egyhamar elengedni. Előhúztam a pálcámat és összezsugorítottam a süteményt, majd beraktam egy dobozkába, amit a kabátzsebembe rejtettem utána. Nem kivételes alkalom volt ez, mindig, mindent így oldottam meg. Túl jól ismertem magamat és a botlábamat ahhoz, hogy mindent inkább duplán biztonságban tudtam. Képes lettem volna hasraesni egy lépcsőn és ráborulni a süteményekre, teljesen kilapítva őket. Ez volt a legjobb megoldás, főleg most, hogy még az öcsém is fel fog bosszantani. Idegesen még a szokásosnál is ügyetlenebb voltam.
- Remélem, tisztában vagy vele, milyen nevetségesek az ilyen gyermeteg kis sértéseid, Cygnus -közöltem vele. -Lassan betöltöd a harmincat, ideje lenne felnőnöd. Apád nem tűri a komolytalanságot. -Én is ugyanolyan gyerekes voltam, amilyen ő, de nem foglalkoztam a saját álszentségemmel. Ilyen helyzetben egyszerűen képtelen voltam ilyesmikre odafigyelni, nem ment és nem is akartam, hogy menjen. Miért gyűlöltem ennyire? Nem, nem is gyűlöltem, az öcsém volt, nem tudtam gyűlölni. Éppen ez dühített fel, hogy annyira rühelltem a szüleimet, miért nem tudom őt is gyűlölni?
Annyira egyformák voltunk, ahogy így egymással szemben álltunk. Mindkettőnkön szemüveg, még a keret is hasonló volt, ugyanolyan sötét haj, barna szemek, barnás bőr, borosta... Mintha a fiatal énemmel néztem volna farkasszemet. Fogalmam sem volt, hogyan kéne éreznem ezzel kapcsolatban.
- Mit keresel te egyáltalán itt? -És engem miért érdekel, hogy miért van itt? Egyszerűen csak itt kéne hagynom, ahelyett, hogy még érdeklődöm is felőle. Nem értem magam. Össze vagyok zavarodva.

- Tudom, hogy ott voltál, nagyon jól emlékszem minden egyes percére. Sosem bántam meg. -Ezt tudnia kellett, nehogy azt higgye akár egy pillanatra is, hogy visszaforgatnám az idő kerekét, ha tehetném és inkább a Lestrange-kúriát választanám a otthonommal szemben. De valószínűleg eszébe sem jutott ilyesmi, annál okosabb volt és engem is jobban ismert. Csak azt nem tudhatta, hogy mennyire bántott engem akkor, hogy neki végig kellett néznie a történteket. Ő volt az egyetlen, akit ki akartam hagyni mindenből és akinek nem kellett volna átélnie azt, hogy a bátyját alaposan felpofozza az apja, elhordja mindennek és az orra előtt égeti le a családfáról a nevét. Engem nem bántott, de őt biztosan megviselte, csak egy kiskölyök volt még. Éppen ezért nem szóltam neki eredetileg Richardról sem, mert nem akartam belekeverni semmibe. Az egyetlen elviselhető családtagom volt, azt, akit tényleg szerettem, nem akartam, hogy miattam járjon pórul. Ez nem is történt meg, viszont éppen ennek köszönhetően tartottunk most ott, ahol. Szomorú, hogy így alakult.
Felkaptam a fejem a szavaira. Ha eddig dühösen néztem rá, akkor az a harag, amit most éreztem, szavakkal nem volt leírható. Viccen kívül, lehet, nem ártana nekem egy indulatkezelő tanfolyam, hogy ne kerüljek ilyen helyzetbe. Bár nem hiszem, hogy az segítene, amikor ilyen szavakat hallok az öcsém szájából.
- Ha még egyszer így mersz beszélni a lányomról, esküszöm, hogy a végén Cruciatusért fogsz könyörögni. -Nem fenyegetés volt, a hangom sem árulkodott róla, csupán egy egyszerű figyelmeztetést kapott. Az én családomról senki sem beszélhet úgy, ahogy azt ő most meg merte tenni. Sem Richardról, sem pedig Floráról. Nem fogom hagyni, hogy bárki is megtegye, még akkor sem, ha az éppen a tulajdon testvérem. Szerettem őt, igen, még most is, tizenöt évnyi gyűlölködés után is szerettem, de a családom az a családom.
- Most aztán nagyon a lelkembe tiportál, látom, még mindig egy tizenhárom éves szintjén sértegeted az embereket. Mondd csak, sokszor működik? -Nem voltam ideges, dühös voltam, amiért úgy beszélt a lányomról, ahogy, de ezekkel a gyermeteg támadásokkal nem tudott felbosszantani. Inkább éreztem magam... szomorúnak és csalódottnak. Csalódtam magamban és benne is, szomorú voltam, amiért ez lett a vége és legszívesebben felpofoztam volna, hogy utána szorosan magamhoz öleljem és elmondjam neki, milyen ostoba kis taknyos kölyök még mindig és hogy mennyire szeretném kiverni azt a sok hülyeséget a fejéből és jöjjön haza velem, mert azt akarom, hogy találkozzon a családommal és hogy rendbehozzunk mindent. Természetesen nem tettem meg.
Eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha felkeresem, miután végleg elköltöztem otthonról. Talán most minden más lett volna? Lehet, éppen őt kevertem volna bajba és apánk úgy tönkretett volna mindent, ami addig közöttünk volt, hogy még ennél is rosszabb kapcsolatunk lett volna a végére. Mégis, utólag már bántam, hogy így próbáltam védelmezni. De ezt ő sosem tudhatja meg, így is éppen elég szánalmasnak tart. Valószínűleg már nem is érdeklem a legkevésbé sem.

Bármit megért az, hogy Richarddal lehessek. Ha egy híd alatt kellett volna éheznünk és fagyoskodnunk, akkor is megérte volna, ha vele lehetek, az arisztokratalét eldobása pedig semmi volt ahhoz képest. Nem tudtam megbánni, hogy elhagytam egy olyan közeget, ahol sosem éreztem jól magam és mindig kirekesztett voltam - saját döntésből is -, ahogy azt sem, hogy megszabadultam apámtól, még ha ilyen durván is kellett történnie. Cygnust sajnáltam eleinte, nem kellett volna neki is belekeverednie ebbe és átvennie azt a pokoli helyet apánk örököseként. De nem tudtam mit tenni ellene, nem rángathattam magammal, valószínűleg nem is jött volna. Aztán, amikor a Minisztérimban újra találkoztunk évek elteltével, rájöttem, hogy mégis meg kellett volna próbálnom. Akkor nem lett volna belőle is az, ami elől én annyira menekültem. Sosem mondtam ki hangosan még magamnak sem, de mérhetetlenül fájt, hogy így eltorzították és ezt tették vele apámék.
- Ne akarj próbára tenni, Cygnus -figyelmeztettem még egyszer, utoljára. Több esélye nem lesz. -Nem akarom meghallani, hogy még egyszer így beszélsz a lányomról. Legyen amilyen, még így is többet ér annál a csürhénél a Lestrange kúria falai között. -Rettentően fel lehetett húzni azzal az egyetlen szóval, amit kiejtett a száján, bármilyen helyzetben. De úgy, hogy éppen Florára használta, mindennél jobban felbosszantott vele. Róla senki sem beszélhet így, nem engedem meg, még a testvéremnek sem. Főleg neki nem...
Nem hittem, hogy képes lenne ártani valakinek. Már alig ismertem rá, nem olyan volt mint kiskorunkban, nagyon sokat változott, sajnos nem éppen a jó irányba. Sokat, amire most képes volt vagy amit most hallottam tőle, el sem tudtam volna képzelni húsz évvel ezelőtt tőle, de ebben szinte teljesen biztos voltam. Nem tudná megtenni, nem lenne rá képes, tudom, hogy nem. Az öcsém volt, ennyire csak ismertem még. Bár azt kell mondanom, némi kétely még élt bennem, alig láthatóan, de mélyen legbelül féltem, hogy ennyire elrontották őt.
- Nem igazán. Egy idő után már lepereg, nem olyan könnyű megbántani már. Úgyhogy sok sikert, ha ennyire ez a vágyad. -Be nem ismertem volna, de neki sokkal könnyebben sikerült volna megbántania mint bárki másnak az elmúlt években. Pusztán azért, mert ő az volt, aki, és tőle minden kés háromszor akkorát szúrt. De erről nem kell tudnia. Semmiről nem kell tudnia, amit vele kapcsolatban érzek, úgysem változtatna semmin.
Meglepett a kérdése, egy percig csak homlokráncolva néztem rá. Nem értettem a hirtelen váltást és hogy az előbbi szóváltásunk után hogyan tudott még cigit is kérni tőlem. Aztán rájöttem, hogy ez úgysem árt senkinek, meg egyébként sem vagyok olyan bunkó, hogy gyerekes sértettségemben azt mondjam, hogy "nem, nem kapsz, vegyél magadnak". Úgyhogy elővettem a zsebemből a cigis dobozt, meggyújtottam magamnak egy szálat, majd odadobtam a többit Cygnusnak.
- Amikor utoljára találkoztunk kölyökként, még nem szívtál -jegyeztem meg, mintegy mellékesen.

Tizenöt évvel ezelőtt még csak eszembe sem jutott, hogy egyszer apa leszek, akár a saját gyerekemmel, akár máséval. Már akkor is jól megvoltam velük és szerettem is őket, de fontosabb volt az, hogy magunkat eltartsam Richarddal, gyerekre még csak gondolnunk sem volt szabad, pláne, amíg ő tanult és nem nagyon tudott dolgozni, csak az iskola mellett. Előtte pedig... hát, akkor még a stabil párkapcsolat is elég furcsa jelentéssel bírt nálam, a szabadságomat pedig élveztem, ahogy azt is, hogy népszerű voltam, hiába nem szállt soha a fejembe. Gyerekes voltam, felelőtlen, és soha nem adtam volna magamnak egy gyereket, hogy vigyázzak rá. Akkor még minden más volt, nagyon más.
- Kezdesz határozottan szánalmas lenni, Cygnus. -Azt akartam mondani, hogy kisöcsém. Majdnem ki is mondtam, de nem volt szabad, nem tehettem meg. Igazából nem is értettem, miért próbáljuk ennyire hevesen gyűlölni egymást, amikor szinte semmi értelme nem volt. Mármint... Cygnus talán tényleg utált engem, nem lettem volna meglepve és nagyon is megérdemelném, az én részemről viszont nem volt értelme a gyűlölködésnek. Tudtam, hogy fel kéne hagynom vele, hiszen semmire sem vágytam jobban mint arra, hogy megölelhessem a kistestvéremet, de azt annyira szánalmasnak éreztem volna ennyi év után. Valószínűleg még képen is röhögött volna.
Nekem is nehezemre esett nem elmosolyodni az emlékre. Akkor már abban a házban laktam, ahová Richard is beköltözött nem sokkal az említett esemény után. Brutálisan leitattam az öcsémet, én is ittam vele együtt, csak arra nem gondoltam, hogy évekkel fiatalabb nálam, aki ezelőtt soha nem ivott, biztosan nem fogja olyan könnyen és jól bírni a jó erős ír whiskeyt, ahogyan azt én tettem. Úgyhogy egy kicsit meglepett, amikor a sokadik pohár után én éppen csak kezdtem egy kicsit könnyűnek érezni a fejem, ő pedig már azt sem tudta, hogy fiú vagy lány. Mindenesetre tudtam, hogy így nem engedhetem haza, mert a szüleinket a fejemet vennék érte, úgyhogy lefektettem aludni a szobámban, aztán még a fejét is tartottam, miközben majdnem melléhányt a wc-nek. Most még azt az orrfacsaró hányásszagot is visszasírtam. Inkább nem is válaszoltam semmit erre, biztosan nagyon szánalmasan hangzott volna minden.
Anyánk említésére elfordítottam a fejem. Azt hiszem, ő sosem gyűlölt annyira, mint apánk tette, egyszerűen csak nem tudta, hogyan kell gyereket nevelni. Talán még szeretett is és aggódott is értem, egyszerűen csak mindezt jó távolról csinálta, hogy észre se vegyem. Cygnus szavaira elöntött a bűntudat, vagy nem is igazán bűntudat, egyszerűen csak elszomorodtam. Akármilyen is volt a kapcsolatunk, az anyám volt, aki örült neki, hogy biztonságosabb pozícióban tudhatott engem tanárként mint aurorként. Nem tudtam, mit kellene éreznem ettől, de azt tudtam, hogy nem sikerült rendesen lepleznem az arcomra kiülő fájdalmat.
- Néhányszor közel is voltam hozzá. Ezt nem kell átadnod neki, nehogy a végén még el is higgye, hogy érez irántam bármit is. -Nem tudom, miért tagadtam még mindig mindent és miért löktem el magamtól így mindegyikőjüket. Most már úgyis mindegy volt.

Apánk határozottan jobban tudta, hogyan kell engem teljesen kiborítani. Tőle komolyan is tudtam venni minden szót, az öcsémtől kevésbé. Talán azért, mert ismertem őket, egykor tényleg így volt és valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy Cygnus nem lenne képes így nekem esni. Szerettem volna hinni ebben, hogy ez az igazság, mert nehezemre esett volna elfogadni, hogy még ő is ellenem fordult a családban, noha teljesen érthető lett volna, ha így tesz. Ahogy azt is tudtam, hogy ez egyedül az én hibám.
Váratlanul ért a kifakadása, olyannyira, hogy még a cigarettát is elfelejtettem kivenni a számból, pedig egyre jobban égett le. Sosem beszélt még így velem, akkor sem, amikor még mindketten kölykök voltunk és akkor sem, amikor a későbbiekben találkoztunk a Minisztériumban, éppen ezért nem gondoltam volna, hogy képes megtenni. Fogalmam sem volt, mit kéne mondanom erre vagy hogy egyáltalán mondhatnék-e bármit is, de megeshet, hogy ha lett is volna mit, nem tudtam volna megtenni. Minden egyes szava olyan volt, mintha újabb és újabb késeket szúrtak volna belém és nem akarták volna abbahagyni. Sosem akartam, hogy éppen tőle kapjam meg mindezt.
Megdöbbentett a tény, hogy csak ezt látja bennem, ez önző senkiházit, aki mindent eldobott magától, feleslegesen. Nem értette a lényeget, vagy talán nem tudta megérteni... vagy igaza volt és én csesztem el. Szerettem volna megértetni vele, hogy ez nem így történt, hogy nem látja az egész képet, hogy teljesen félreértett mindent, de feleslegesnek találtam. Mélyen bennem pedig ott motoszkált a gondolat, hogy mennyire rossz testvér is voltam, hogy hagytam ezt megtörténni, már magamat sem értettem, hogy miért így tettem, amit tettem. Persze, őt akartam védeni, de ez szemmel láthatóan nem sikerült, mert... mert tényleg önző voltam. Azt hiszem, nem akartam szembesülni vele, hogy milyen terhet raktam a tetteimmel az öcsém vállára.
Mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel, amikor megláttam a karján a Sötét Jegyet. Most már nem kételkedtem benne, hogy az egész az én hibám volt. Ha ott maradok, vagy legalább a mostani helyzetemből vigyázok Cygnusra, akkor talán kirángathattam volna ebből a helyzetből és nem lenne most Voldemort bábja. De ez nem lehetséges. Megfájdult a fejem a kavargó, értelmetlen, ellentmondásos gondolataimtól, a mellkasom szorult és úgy úgy éreztem, mindjárt elájulok itt helyben. Az egyetlen értelmes mondat a fejemben annyi volt, hogy "mit tettem?".
- Sosem lett volna szabad magadra hagynom. -Ennyit tudtam mondani, ennyire futotta anélkül, hogy teljesen kiborultam volna, ami biztosan nem vezetne semmire. Nem mentegetőzhetek, mert nincs mivel, nem volt egyetlen épkézláb érvem sem, amivel a saját igazamat támaszthattam volna alá. Az, hogy a testvérem élete így elcsesződött, egyedül az én lelkemen szárad.
Zsebre raktam a kezeimet, hogy na remegjenek annyira és elindultam vissza a Roxfortba, kikerülve Cygnust. Megint menekültem, igen. Úgy látszik, ebben nagyon jó vagyok.