Tetőtől talpig lámpaláz, a sebesre harapdált ajkamon kiserkenő vért egy zsebkendővel itatom fel, mint oly sokszor az elmúlt néhány órában. Nem tudtam reggelizni, az ebéddel pedig meg se próbálkoztam, csak a kérvény jár a fejemben, és Monsieur Delacour arca, ahogyan a Madame ajtaja felé bökött a fejével,  végeláthatatlan titkok és roppant kínok helye ez a szoba. Biztos vagyok benne. Kopogok, egy, kettő, a harmadikat már nem merem, még akkor is, ha számíthatott rám, de egy részem azt reméli, hogy elment ebédelni, és így én is elmehetek, a magam útján, mintha mi sem történt volna, bízva abban, hogy Maman képén az a kísértetiesen hasonló arc csupán a véletlen műve volt, egy rosszul elcsípett mimika, bármi, ami felment engem, ahogy most itt állok, mint egy gyerek, akit a szülei kint felejtettek az utcán. És talán Mamant is fel akarom menteni, a hazugságot, ami az ajtó mögött végre értelmet nyerhet, késleltetem, elmaszatolom, hátha nem olyan nyilvánvaló.
"Jöjjön!" Hallom belülről, valóban hallom, vagy csak képzelem? Izzad a tenyerem, és rohannék, nem esne nehezemre kivágódni a folyosóról, még fel is lökném, aki az utamba kerül, hogy minél távolabb kerüljek az igazságtól, bármi legyen is az.
Ki tudja, miért, és hogyan, de végül csak azért is lenyomom a kilincset.
- Asszonyom, volna rám egy perce? - Ó, ha csak egy percet kérnék, valószínűleg már boldog vigyorral rohannék kifelé, de földbe gyökeredzik a lábam, még az ajtót se sikerül becsuknom, csak állok itt, meredten, mert a hasonlóság olyan nyilvánvaló, az igazság itt van, szőkén, gyönyörűen, vélának kell lennie. Legalább részben. - Öhm... a nevem... a neve... szó-szóval a nevem... biztosan nem zavarom? Mert ha igen, vissza is tudok... - Sose jönnék vissza, ha most kitessékelne.

...és valóban, Delacour nem a levegőbe beszélt, mikor egyszer egy kedélyes kávézás közben megemlítette, hogy meg kellene reformálnia az audienciára vonatkozó szabályozást - ha pedig elfelejtené, lesz, aki emlékeztesse. Ki hitte volna, hogy éppen az a kék inges fiatalember lesz a hunyó, a mindentudó mosolyával? Mégsem tud rá haragudni, legalábbis addig biztosan nem, amíg ilyen remek jelentéseket kap tőle: jöjjön hát a beprotezsált, jöjjön, akit megfelelőnek ítélt arra, hogy a világ megmentésében megzavarja.
Hátradől a székében, keresztbe hajtja a lábait, és érdeklődve fogadja, az ezek szerint megszeppent vendéget. Egyelőre elképzelése sincs, mi sodorhatta éppen az ő irodájába, de mozdulatai, rezzenései arról árulkodnak, hogy jó oka kellett, hogy legyen rá: hiszen mindjárt elájul itt előtte. A hasonló pedig felismeri a hasonlót - egy cipőben járnak, már ami a származásukat illeti. Milyen ritkán látni megszeppent félvélát.

- Mondja csak, kisasszony. Foglaljon helyet: viszonylag ritkán eszem embert, és az eheti kvótát már ön előtt betöltötték. - mennyivel könnyebb dolga lehetett vele Delacournak, még általában, mennyivel könnyebb lenne a székében egy férfinek. Őt mindenki nyugvó ragadozónak nézi, és helyesen, de azok nem különböznek tőle, és mégis mindenki a tenyeréből eteti őket - füle mögé simítja a haját, félreteszi aktáit, várakozóan figyeli az ezek szerint áldozatot. - Biztosan jó oka van felkeresni, Mr. Delacour kérvényét pedig semmiképp nem hagynám figyelmen kívül. Hallgatom, kisasszony.

Viccesnek találom, amit mond, de eszem ágában sincs nevetni, pedig biztosan annak szánja ezt az egész emberevősdit, most nevetnem kellene, de puff, elszalasztottam, és ettől csak még bénábbnak érzem magam, miközben puff, leereszkedem a székre, amire mutat, de csak azután, hogy az ajtót becsuktam magam mögött. Elegáns az irodája, mégsem olyan, amilyennek egy főosztályvezető nő kis bunkerét képzeltem, mikor eljöttem otthonról. (Talán nem is járt a fejemben semmi ilyesmi, és most is csak húzom az időt, a gondolataim közt matatva, mint amikor reggel álmosan keresed a szemüvegedet az éjjeliszekrényen, és közben minden mást leversz onnan.)
Mr Delacour kérvényéről hallva mégis megrándul az arcom, valami mosolyfélét sikerül, még a halálfélelem ködén át is, kipréselnem magamból, mert igen nagyra van magával, de sosem hittem volna, hogy erre van oka is, igazi oka, pedig Madame Bagnold-Bishop biztosan nem egy a csacska fruskák közül, akik a Monsieur után járnak, és szerelmesen rebegtetik a pilláikat a kávégép mellől.
- Igen, azt hiszem... - suttogok, erőt kell gyűjtenem, hogy ránézzek, egyenesen az arcára, a szemébe, és a gyomrom mélyén egy rándulás tudatja, hogy ez nem lehet véletlen. - Jó okom van. Nem tudom, Mr Delacour említette-e önnek, de bemutatkoznék. - Még remélem, még hinni akarom, hogy a puszta nevem említése elég lesz, hogy felfedjük, ha van köztünk bármi kapcsolat. - A nevem Appoline Brunnet. És azért jöttem, mert... - Észbe kapok, elő se vettem a képet, a szék lábához rakott táskám zsebébe túrok, majd a kabátom zsebébe, innen kerül elő az ezerszer megnézett, ezerszer összegyűrt fotó. - Mert azt hiszem, van egy képem önről. Régről. - Felé nyújtom, magamban fohászkodva, hogy elvegye, és ne kelljen többet mondanom.