Egy kicsit van bűntudatom, hogy apa mellett folyton lehetek kiváltságos. Olyan kiváltságos, akinek mondjuk egyáltalán nem kell kivárnia a következő roxmortsi kimenős hétvégét, hanem lemehet mondjuk Morhange professzorral is, mert Morhange professzornak itt most dolga van (igen, egészen pontosan a Mézesfalás felé tartva van dolga!), és nem bánja, ha kísérete is akad, miközben megkönnyíti pár sarlóval a pénztárcája tartalmát. Merlinre, tényleg van egy kicsike bűntudatom! Az egész elég nehéz olyan szempontból, hogy nem szoktam hazudni a barátaimnak az ilyen kis kiruccanásokról, mert nem szeretek hazudni, viszont ha meg elmondom, mi a helyzet, azért biztos kapok egy pár „te hülye mázlistát”. Az egyetlen, amivel enyhíthetem mind a saját, mind a barátaim bűntudatát (ami abból fakad, hogy nyilván nem akarnak utálni engem, de ilyenkor meglehet, hogy kicsit utálnak), hogy nem csak magamnak vásárolok be jól a Mézesfalásban, hanem felveszem az ő rendelésüket is. Így máris kicsit nyertesebb a szituáció mindenkinek.
- Még nem is mondtál semmit az idei elsősökről! Milyenek? Elég cukinak tűnnek – fecsegek vígan apa mellett, mert apa mellett egészen meg lehet feledkezni arról, hogy még idefenn északon is mintha minden napszakban kicsit sötétebb lenne, mint amilyennek lennie kellene. Meg arról, hogy tizennégy éves korom óta igazából már nem szoktam a kezét fogni, de most mégis könnyedén belekarolok (mert az mégis csak nőiesebb, mintha a kezébe csimpaszkodnék), mert általánosan mindig nyugtalannak érzem magam mostanában. Furcsa, mert a kastélyban ezt nem érzem annyira, de amint kiteszem onnan a lábamat, akár még csak a faluig is, rögtön elfog a szorongás. De apa mellett… apa mellett ezt könnyű elfelejteni, mert az olyan, mintha nem hogy csak ne lennék egyedül, de olyasvalakivel vagyok, aki bármit megtenne, hogy vigyázzon rám.
És ez elmondhatatlanul megnyugtató.
Éppen ezért, visszanyelem, amit második levegővétellel, máris eltérve az eredeti témától, fel akarnék hozni. Nevezetesen, hogy anya még tökre nem válaszolt a levelemre, amit első éjszaka küldtem neki, ami tőle azért elég szokatlan, mert nem szokott elfelejteni válaszolni a leveleimre. De ha felhoznám, máris nem lenne olyan idilli a hangulat, na meg akkor apa ezt biztos szóvá tenné anyának, de először is biztosan rosszul érezné magát, hogy nekem ilyesmit kell szóvá tenni, és… és ugye, mindenki tudja, akinek csak van családja: ez egy rettentően bonyolult, érzelmi sakk játék. Hát úgy teszek, mint aki nem akart újra megszólalni.

Halkan felnevetek, de annál vidámabban – ugyanarra gondoltam, mint apa, hogy most már igazán nem hiszem, hogy ő nőhetne. Én viszont még szeretnék, meg talán még egy kicsit növök is, úgyhogy kettőnk közül talán nekem kellene inkább sokkal kisebbnek látnom az elsősöket. Nekem inkább az a furcsa, hogy ők valószínűleg már nagynak látnak engem – amikor elsős voltam, én is olyan nagynak, és idősnek láttam mindenkit, aki már hatod-, meg hetedéves volt. Még a saját testvéreimet is. Hiszen mire én elkezdtem a Roxfortba járni, Maurice már végzett, na, ő aztán tényleg idősnek tűnt, de olyan nagynak és felnőttnek láttam Mabelt is, pedig ő még nem is volt olyan közel a végzősség tényéhez. Elég fura elképzelni, hogy mások mondjuk úgy látnak engem, mint én akkor őt. Sőt, talán inkább elképzelhetetlen. De az elsősök lelkesedése, az más, azt még mindig el tudom képzelni, és egy kicsit még mindig érzem is. Olyan jóleső melegség tölti el az embert, ha arra gondol, hogy nyáron otthon van, de aztán ősszel is hazamegy. A Roxfort jó esetben minden diáknak ezt jelenti, és nagyon szomorú tudtam lenni attól, ha valakitől ettől eltérő véleményt hallok az iskolánkról.
Meg mondjuk akkor is, ha van, aki tényleg olyan véleménnyel van a gyógynövénytanról, mint amire apa most céloz.
- Miért mondasz ilyeneket? – fejezek ki ettől mégis eltérő gondolatot, ahogy visszakérdezek – A gyógynövénytan igenis fontos. Fontos például a bájitaltanhoz, meg bárkinek, aki mondjuk gyógyító szeretne lenni. Az azért elég népszerű pályaválasztás – hiszen ezt már a tantárgy neve is elárulja, nem igaz? – Meg annak is, aki nem, igazából… legalább tud hasznosítani egy csomó mindent abból, amit nálatok tanulnak meg, és nem kell minden apróság miatt a Mungóba szaladgálni – anya persze tárt karokkal várná őket minden bizonnyal, de az tök jó érzés, amikor a boszorkány meg tud oldani valamit maga is. Persze tisztában voltam a ténnyel, hogy mindezt valószínűleg apa is pontosan tudja. Mégis az én feladatomnak éreztem kicsit felvidítani ezzel kapcsolatban.
- Persze, hogy szeretem! – mondom szemernyi felháborodással, mintha az előbbi rögtönzött védőbeszédemből ezt nem olvashatta volna ki egyébként is. Apa mellett felnőni elég lehetetlen úgy, hogy ne kerülj közel a növényekhez. Persze engem mindig a virágok nyűgöztek le, mindennél jobban, és kezdetben mindig féltem azoktól a növényektől, melyeknek egyáltalán nincs, vagy csak nagyon rövid ideg van viráguk, de aztán ez is csak enyhe tartózkodássá változott. A testvéreim persze ezt biztos felszínességnek bélyegeznék, de hát… hogy érhetne bármi a virágok nyomába? Szóval, apa mellett felnőni ezt nem lehet elkerülni, de én nem is akartam. Jó érzés pontosan tudni, hogy ő miben leli örömét, és tudom azt is, hogy ezt szereti megosztani velünk. Több-kevesebb sikerrel. Talán velem pont azért voltak ezek a „kísérletek” sikeresek, mert Meget kivéve a többiek már túl nagyon voltak velem játszani, meg mert ők sokszor mondtak apának nemet. A gyerekek sok mindent észrevesznek – és én mindig láttam, milyen szívesen beszél otthon a fűszernövények végtelen soráról, a hasznos gyógynövények szépen ültetett ágyásairól, vagy a kedvemért akár még a cseresznyefáról is, ami mindig a kedvencem volt a kert hátuljában.
Lelkes mosollyal, csendben hallgatom, ahogy beszél, és csak egyszer szólok közbe, hogy utána ismételjem az „előmelegített téli alsó” szót, mert hát, ezen nem lehet nem nevetni egy kicsit – Apa, te jó tanár vagy – nem mintha ezt kérdezte volna, de ugye, ez most nem fontos – Szóval biztos vagyok benne, hogy inspirálod sokukat, csak talán… hát, tudod, talán olyan buták, hogy ezt nem jut eszükbe elmesélni neked is, vagy egyszerűen csak nem merik – vagy ők sem tudják, mert az is lehet, de apa megérdemli, hogy ha más nem is, a saját lánya azért mondjon neki ilyeneket.
- A tanításban számítasz rám, vagy az unoka-kérdésben? – kicsit rosszallóan sandítok fel rá, és csak egy kicsit akarom elbagatellizálni mindkét kérdést, amit most felvetett. A pályaválasztásommal kapcsolatban elég bizonytalan vagyok, nem nagyon döntöttem még el, „mi leszek, ha nagy leszek”, bár elég sok minden szerepel a listámon, ami meg a családalapítást illeti, hát az olyan távolinak tűnik, mint… nem tudom, mint a nyugdíjas évek? Ú, ez nem vet rám túl jó színt, ugye? Bár, én persze szeretnék majd egyszer saját családot is, férjet, gyerekeket... csak hát először kéne ahhoz egy férjjelölt, és annak híján vagyunk.

A barátaim persze szoktak cukkolni azért, ahogy apával viselkedem – mint aki még mindig öt éves, mondják szemforgató rosszallással, de amúgy szerintem nem gondolják komolyan. (REMÉLEM, hogy nem gondolják komolyan. De szerintem az sem érdekelne, ha komolyan gondolnák.) Aki meg emiatt elítél, hát lelke rajta, igazából nem lehet mindig mindenki mindenkinek a barátja. Ezt mondjuk eléggé nehezményezem a társadalmunkban, de hát fél kézzel nem hiszem, hogy meg tudnám váltani a világot. Egy kicsit egyébként is úgy viselkedem mindenkivel, mint apával. Már aki hagyja. Én szeretek könnyedén másokba karolni, szeretem megölelni a barátaimat (meg mondjuk a testvéreimet is szeretném, ha hagynák, szóval apa egyáltalán nem az egyetlen kirekesztett a családunkban, néha olyan, mintha mi csak ketten laknánk egy szigeten, a többiek meg sietősen eveznének el egy csónakban a mi kis szigetünkről, de erre nem szeretek gondolni), és nagyon-nagyon szeretem, ha apa csak úgy hirtelen puszit nyom a fejem búbjára.
- Hmpf – egyszerre hümmentek, és piffegek holmi lanyha lemondással.
– Az élet nem egyszerű – vonom aztán le a magam nagyon hétköznapi következtetését, és bár ezt tudom, de én próbálom nem úgy élni a sajátomat, hogy minden pillanatot az ezen történő kesergésre pazaroljak. Hát mi abban a jó? Nem tehetünk mást, mint megpróbálunk bölcsebbek lenni, mint az előttünk járók, és megpróbáljuk a nekünk jutó időt megfelelőbben kihasználni. Persze, igazából fogalmam sincs, hogy én mennyire remekelek ebben. Néha egészen meg tudok feledkezni ebbéli törekvéseimről, és lehet, hogy már rég mehet a levesbe az egész…
- Egyébként még nem vagy annnyira öreg. Csak amennyinek érzed magad, apci – mondom egy egészen kicsikét kötekedő éllel, de közben mosolygok, még ha ezt nem is látja feltétlenül, csak a hangom árulkodik általános vidámságomról. Az ember persze valamennyire mindig öregnek látja a szüleit, de a Roxfort harcmezején például vannak apunál jóval idősebbek is, szóval még igazán nem mondhatjuk rá azt, hogy vén csataló. De gondolom, ennyi gyerek megviseli az embert. Négy saját, meg az összes többi kis kannibál.
Feszesen kapaszkodom belé, talán egy kicsit jobban is, mint ami indokolt, de én majdnem megcsúszok amúgy az általa könnyedén átlépett befagyott tócsán, szóval bebizonyosodik, nem butaság ez, és csak kicsit kezdem el frusztráltan csipkedni az alsó ajkam a némileg aktuális színezetű mondatára. Érteni vélem, mire céloz, bár nem vagyok benne egészen biztos. Vagy inkább abban nem vagyok biztos, mi céllal hozakodott elő ezzel, úgyhogy inkább nem mondok semmit. Nem egészen tudom megérteni, miért történnek mostanában azok a dolgok, amik, és szeretném úgy hinni, hogy nekünk ehhez nem hogy nincs, de nem is lesz közünk, akármilyen is a vérünk, meg a családi hátterünk. Nem tudok közösséget érezni a legtöbb aranyvérű családdal, valahogy a saját rokonaimat… mindig másnak éreztem, a jó értelemben. Úgyhogy csak néha aggódom emiatt.
És egyébként is, már újra nevetve lépek be apa előtt a Mézesfalásba – Ugyan, hiszen te is tudod! Egy valamirevaló nőnek mindig szüksége van trükkökre – persze, mit tudok én erről igazából? Ha tudnék valamit, talán nem apuval szöknék le a Mézesfalásba, hanem mondjuk azzal a bizonyos szőke (vagy barna, vagy fekete, vagy vörös, igazából nem ezen van ám a hangsúly!) herceggel az oldalamon lófrálnék jobbra is, meg balra is, de valahogy az ilyen törekvéseim mindig eléggé… nos, félre szoktak sikerülni, és bár apával elég sok mindent meg szoktam beszélni, talán most inkább nem ilyesmit akarnék ecsetelni neki - Áh, de a rakat édesség amúgy is elvárás – vallom be egy vigyorral, miközben az édességben olvadó ujjaimmal előbabrálok a kabátzsebemből egy listát, amin nyilván nem a saját vágyaim szerepelnek, mert arról nem kell listát írnom. Máris két cukorpennával kezdem a beszerzési körutat, hogy tökös derelyével folytassam, de közben vidáman csillanó szemekkel kukkantok ki apára egy polc mögül – Már hogyne bírnám ki! Jól hangzik, hova megyünk?

Kihajtogatom a listámat, és sorra szórom a kosárba a különféle édességeket. Csokibékákat és cukorpennákat, robbanó cukorkát és tökös derelyét, cukorka vámpírfogakat, nyalókát, és fejben számolom a porciókat, hogy mindenkinek meglegyen a maga kívánsága. Még szerencse, hogy előre begyűjtöttem a fizetséget, mert hát mégis, milyen kellemetlen lenne, ha apával fejeltetném meg a zsebpénzemet, hogy mindezt megvegyem a többieknek? Azt azért még sem kéne, nem is tennék ilyesmit.
Aztán csak kicsit elsápadt arccal bukkanok fel előtte az egyik polcsor végén, és egy percre azt sem tudom, mit kellene mondanom.
- Apa! – úgy sikkantok fel  aztán – mondjuk halkan, de akkor is, ott van benne a kitörni akaró kamasz-botrány él, ami általában nálam hamvában ki is huny – mintha egy pillanatig elhinném, hogy el tudnám titkolni apu elől, ha… hát, ha lenne valaki, olyasvalaki, aki visszavár a kastélyba. Úgy. És nem azért nem tudnám eltitkolni előle, mert ő a Roxfort egyik professzora, szóval legalább annyi időt tölt ott, mint én, és valószínűleg ugyanúgy fültanúja mindenféle pletykáknak. Nem. Azért, mert valószínűleg képtelen lennék magamban tartani efféle boldogságot, képtelen lennék arra, hogy ne osszam meg vele, meg úgy amúgy, az egész világgal is, szóval biztosan tudna róla. Talán ebben a kérdéskörben ő szkeptikusabb, de attól még én tudom, hogy ez pontosan így lenne – Nincs semmi fontos dolgom, tényleg. Nem mondanám, ha nem lenne így –  ami egyébként már kevésbé igaz. Mármint, az a része, hogy nem mondanám, ha nem lenne így. Ha dolgom lenne, valószínűleg vele maradnék akkor is (mert hát, nem tudom, szeretem a barátaimat, a barátaim fontosak, ugyanakkor a családomba mindig sokkal ösztönösebben kapaszkodtam, és mindig sokkal erősebben bíztam). De egyébként nincs dolgom. Szóval a vacsora elég jól hangzik, még ha a roxforti koszttal egyébként semmi baj sincs.
- Egy estét amúgy is kibír nélkülem szerintem mindenki –  vonom meg a vállam könnyed mosollyal, és belenézek a kosaramba, hogy számba vegyem, nem felejtettem-e el vajon valamit – Szerintem én megvagyok –  mondom aztán közbeszúrva, hogy részemről mehetünk, és ehetünk, mert enni mikor nem lehet?, és csak apára várok, hogy indulhassunk a kassza felé.
- Nekem jó a Három Seprű. A vaddisznót mondjuk kihagynám, ha nem gondoltad tényleg komolyan –  kis fintor suhan át az arcomon – De egy vajsör bármikor jöhet a vacsi mellé. Ha cukorkát ennénk, végig a tarkómon érezném anya tekintetét, hogy mit művelünk, amikor nem figyel ránk… – igazából csak viccelek, ilyesmit nem lehet (vagy minimum nem illik) egy anya szemére vetni, csak vigyázni akar ránk – Apropó anya… szerinted nem akar meglátogatni minket valamikor?

- Há-ááát… -  persze, persze, jól belénk nevelte. De jól belénk nevelni valamit többnyire annyit tesz, hogy kicsit bűntudatunk van, miközben azt tesszük, amit nem lenne szabad. Mondjuk a kastélyban elég nehéz ellenállni a főtt étel varázsának esténként, de azért azt nem mondanám, hogy nem aludtam már rosszul a vacsora után, a hálókörletben elfogyasztott mindenízű drazsé mennyiségtől, vagy nem estünk még soha cukor-kómába a barátnőimmel egy borongós, téli vasárnap délutánon, amikor nem volt kedvünk leckét írni. De azért… azért közben tényleg szoktam érezni anya tekintetét a tarkómon, és amikor alig tudtam elaludni a rengeteg édesség okozta hasfájástól, akkor még a hangját is hallani véltem a gondolataim valami mély kis bugyrában, ahogy azt mondja „Mimi, ne egyél ennyi édességet, mert elcsapod a hasad”. Nyilván addig sosem értettem meg, mire gondol, amíg egyszer (sokszor) ez meg nem történt velem.
Végül nem is mondok inkább semmit, csak elmosolyodok: mint a kisangyal, akinek egyértelműen vaj van a füle mögött, de igyekszik ezt kedves udvariassággal elkendőzni, még ha nem is igyekszik igazán.
Jobban igyekeznék abban, hogy apát eltérítsem a komoly fizetési szándékaitól, de tudjátok, milyen nehéz ez? Közel lehetetlen, mert a pult mögötti eladó természetesen apát bármikor kész komolyabban venni, ha a másik lehetőség én vagyok, és végül csalódottan ejtem vissza a galleonokat a kabátom zsebében, azon morfondírozok, mégis hogyan fogom visszaadni mindenkinek a jussát a hálókörletemben, meg azon, hogy vicces lenne, ha majd valamiért úgy éreznék, apa most lekötelezte őket, és rettentően igyekeznének jó jegyeket szerezni gyógynövénytanból. Azért természetesen a hálálkodó „köszönöm” nem marad el.
- Ühüm –  behúzom a nyakamat odakinn, be egészen, hogy az orromig ér a sálam, és igazán nem akarnék ebben ellentmondani apának – mert anya elhivatottsága valóban csodálatos, szép és nemes szakmája van, de azért… azért neki nem csak szakmája van, hanem családja is, és nem vagyunk mi is ugyanannyira fontosak? – És szerinted ez így rendben van? – kérdezem csak bátortalanul, már ami anyát és a túlhajszoltságot illeti, mert olyan távolinak tűnik, olyan elérhetetlennek, mintha minimum a mágiaügyi miniszter lenne, pedig nem az – Aggódom érte –  fűzöm aztán hozzá, mielőtt bármilyen módon is bírálatnak hangzana az előbbi kérdésem, noha menthetetlenül van egy kicsi benne ebből mégis csak.
- Fáj a nyakad? –  bukik ki belőlem aztán akaratlanul is a kérdés, ahogy már a Seprűben hámozom le magamról a sok-sok rétegnyi kabátot-sálat-sapkát-második pulóvert, és apát figyelem, és magam sem tudom eldönteni, hogy erről most csak tisztán a mozdulatai árulkodtak, vagy megint akaratlanul „meghallottam” valamit, amit tulajdonképpen ki sem mondott; szavak nélkül korholom magam gondolatban, mert én tényleg nem direkt csinálom. Ideje inkább felvenni a beszélgetés apa által diktált fonalát.
- Nem tudom… de egy próbát megér, nem? Szerintem írok nekik. Hátha… hát, tudod –  mármint, hátha, ha nem a szülők parancsolják haza őket, hanem a kishúguk pislog rájuk két szép, nagy Bambi-szemével, akkor rávehetők erre-arra, talán könnyebben. De az is lehet persze, hogy amit én szeretnék, az egyáltalán nem számít, mert tudom én, hogy mit gondolnak – én vagyok a legkisebb, én vagyok mindenki kedvence, mert én még nem követtem el semmit, amivel vétettem volna a családunk ellen, vagy nem fejeztem ki ellenérzéseimet azzal kapcsolatban, ahogy a családunk működik. Nem vesztem össze senkivel, sem testvérrel, sem szülővel, meg úgy egyáltalán, mit tudok én a világról és annak dolgairól?, szóval milyen jogon szólok én bele egyáltalán bármibe, vagy miért kéne hallgatni rám? Nem tudom. Én aztán tényleg nem. De azért úgyis meg fogom próbálni.
- Aztán, ha nem válaszolnak, akkor jöhetsz te. Meg jöhet anya. Mert azért… hát a karácsony mégis csak úgy lenne az igazi. Ha mindenki otthon lenne. Még Momo is… - elhalkulva fejezem csak be a mondatomat, a bátyámat emlegetni végképp teljes feleslegességnek tűnik, de azért mégsem tehetek úgy, mintha egyáltalán nem is lenne bátyám.

De boldog-e anya? Boldog-e apa? Boldog is igazán bárki a családunkban?
Ott feszülnek a kérdések kimondatlanul is, olyan, mintha akár elég lenne kiegyenesítenem egy ujjamat, és beleakadna valamelyik elhallgatott kérdés kifeszített húrjába, mi mégsem tesszük fel őket, egyezményesen hallgatunk, és tudom, nem én leszek az, aki formát bontva majd változtat ezen. Én csendben el szoktam fogadni a döntéseket, a szülői döntéseket kimondottan, de még a testvéreimet is csak gondolatban és csak nagyon ritkán kérdőjelezem meg. Pedig kétségtelen, mostanában mintha nem jeleskedne nálunk senki a döntéshozatalban, nekem meg csak egy gyengécske mosolyra futja apa „ígéretére”. Persze, nekem nem kell foglalkoznom ezzel az egésszel. De néha olyan, mintha akkor nem foglalkozna mindezzel senki, ha már én sem. És mégis – ezt is elfogadom, ugyanúgy, mint minden mást, ugyanúgy, ahogy elfogadom, hogy én csak a „Tökmag” vagyok, aki még úgysem tudna mihez kezdeni ezzel az egésszel. Talán igazuk van.
- Dehogy mondom el – még kicsit ott marad a mosoly az arcomon, ahogy ezt mondom, azt viszont megint csak nem hozom fel, hogy nehéz is lenne elmondanom neki, ha gyakorlatilag alig beszélünk. De még ha beszélnénk is, nem hiszem, hogy szükséges lenne egyik szülőmet kijátszani a másik ellen, még fordítva sem, úgy sem, hogy talán nem túlzás bevallani magamnak, inkább apa felé szoktam húzni.
Tudnék rá tátott szájjal, ugyanakkor megbántottan bámulni – pedig igazából még csak nem is az ő hibája –, arra amit Momóról mond, de inkább leszegett fejjel látok hozzá én is, hogy tejet és cukrot (s mindkettőből túl sokat) döntsek a teámba, abban a biztos hiszemben, hogy így leplezhetem, milyen nyakamba öntött hideg vízként érnek a szavai. Általában apa az engedékenyebb, és a kevésbé szélsőséges, ha anyától hallom ezt, az nem hiszem, hogy meglepett volna, de apától valahogy kegyetlenül hangzik, véglegesnek tűnik, és meglehetősen elkeserítőnek, mondhatni reménytelennek. Annyira szeretném, ha hatalmamban állna ezen változtatni, de fogalmam sincs, mit tehetnék. Még csak azt sem tudom, Maurice hol van, mit csinál, nekem a távozását is valahogy köd lepi, nem tűnik olyan rossznak, olyan elhatárolódónak, csak egy legidősebb gyerek hisztijének, de egyértelmű, hogy a családom többi tagja ezt nem így látja…
Fogalmam sincs, mit akarok enni, rábökök az első dologra, amit meglátok az étlapon, amikor rajtam lenne a rendelés sora, aztán meg idegesen csavargatom egy tincsemet a mutatóujjamra, s a teám egyre lassulva pörgő örvényét figyelem. Kár volt ezt felhozni, ugye? Most már persze tudom, utólag mindig tudom… aztán rájövök, ha sokáig bámulok egy helyre, biztosan könnyesek lesznek a szemeim, és én most igazán nem akarok sírni, mert hát minek is sírnék, meg egyébként is, nem akarnám, hogy apa azt higgye, ő ríkatott meg, amikor voltaképpen ő nem tehet a valóságról, az  igazságról, még akkor sem, ha én még nem egészen látom ezt be, úgyhogy pár sűrű pislogás után visszakapom rá a tekintetemet, noha nem tudom, mit mondhatnék. Én nem gondolom úgy, hogy bármit is elrontottak volna. De akaratlanul is tudom, hogy a testvéreim ezt nem így gondolják. Ha a többségnek lenne igaza, nem mondhatnám nyugodt szívvel, hogy „dehogy, ti soha…!”, de ki tudja nekem garantálni, hogy a többségnek van igaza, és kit érdekel a többség, ha én nem értek velük egyet? Miért ilyen bonyolult ez az egész?
- Nem tudom, apa… velem nem. És szerintem nem. De nézz csak ránk – mondom ezúttal leplezetlen szomorúsággal, arról beszélünk, hogy szinte lepkeháló kéne, hogy összefogdossunk mindenkit karácsonyra, és bármennyire is szeretnék erről nem tudomást venni, azért… ez nem normális. Nem?