Anton Betranche

„S rá benn a szív vad háborgásba kap”

Anton


27 éves


aranyvér


semleges


-


mágiahasználók


Nicholas Hoult


keresett

A mérce. A kíméletlenül felelőtlen, mindig elegáns férfi. Nem jobb. Nem jobb senkinél, mégis ő az elém vetített kép, az elvárás. Az alkoholszagú lehelet, olykor szerteágazó haj, és a cseppet sem szigorú tekintet, mely rám irányul. Nincsenek szabályok, elvárások, amiket nem tudok megbocsátani neki, de… talán, egy van, amit nem tudok. Egy, amit nem támogatok. Az az egy, amiért sosem bocsájtok meg neki titkon, önmagamban. Hangosan nem mondhatok ellent. Ő a családfő, ő a példa, ő a nagybetűs Monsieur.
Ezzel szemben anyámnak nincsenek elvárásai. Szeretné, hogy boldog legyek. Szeretné, hogy élvezzem az életet, ám a felsőbb hatalomnak nem mond ellent. Szereti apámat, és ezért nem hibáztatom. Oly lágy a szíve, oly romlatlan, pedig tűri a férfi olykor erkölcstelen viselkedését. Talán ezt szereti. Talán nem is ismerem igazán…
És ott van a nővérem, a melankólia legnagyobb női képviselője az országban, mégis őt szeretem leginkább. Benne bízom, s benne lelem legtöbb örömömet a távolság ellenére is.

Egy apró szem szőlő ringatózik a tőkén. Franciaország egyik legnagyobb borvidékén ültetett tőke, melynek terméséből a legkiválóbb borok készülnek. Néhány világviszonylatban is kiváló minősítést nyert az elmúlt években. Mind egy ekkora kis szőlőszemmel kezdődött...
Az vagy, amit megeszel. - a Betranche-családban ez másként hangzik. Az vagy, amilyen bort iszol. Apám jégbor, anyám cuvée, testvérem avinált likőrbor, míg én… Én csak bor vagyok. Talán vörös, talán fehér. Egyezzünk meg a roséban, bár a siller jobban illik hozzám. Lehetnék a fűszerek miatt ürömbor, de az egyszerű. Én nem vagyok az.
Édes… kétségtelen, hogy édesbor vagyok. Az érzelmek, még ha nem is mutatom őket ki, túltengenek szívemben. Illetve, biztos vagyok aszú mivoltomban. Túl sokat töprengek az élet (és halál) különféle elemein. Szeretem, ha az idő múlik, s közben a viták lassan elrendeződnek, a jellemek kiforrnak. A jellegzetes fanyar ízemet mégis a csersav adja, mely bár nem sokkal, mégis több, mint a megszokott. Ilyen bor viszont nem létezik. Talán én sem...

„Csitt, csitt! Félve emeld könnyű lábaidat!
Egy nesz, vagy annyi se, s a kopasz fölriad.”

Apró lábak, apró léptek, apró test. Apró ember teste. Kicsiny kis kéz egy csöppnyi fadoboz, benne rejtély, mi lehet. Osonok. Odakint sötétség uralkodik. Csak a Hold és a csillagok adnak némi fényt. A fényt visszaveri a közeli folyócska vize, így könnyebb odatalálni. De előbb ki kell jutni a rettegett várból. A hercegnő a sárkányba szeretett. A sárkány békésen alszik, s jaj, ha felébred.
Megigazítom papírcsákómat, és a kezemben lévő fakardot magam elé tartom. Fel kell készülni. A hely tele van ellenséggel…

„A levél se rezzen, a patak se csobban;
csönd van, lecsukódik az éj álmos szeme”

Kint vagyok! A terv első része teljesítve. Jöhet a második: biztonságban eljutni a vízpartra. Nagy feladat, de nem nekem.Én, Anton Betranche pillanatok alatt megteszem az utat, és senki nem vesz észre. A Rettenthetetlen Anton mindig biztonságban van!
Egyik kezemben a kardot szorítom, másikban a kinyitható fadobozkát. Igyekszem nem összerázni azt, ami benne van. Biztosan eleget szenvedett anélkül is a csöpp jószág. Pedig egy tünemény egérke lehetett, mégis meg kellett halnia…

„cserebogár dünnyög, hallgatja álomban,
halálra bűvölve, halk éjjeli zene.”

Második rész teljesítve. Leveszem fejemről a csákót, és magam mellé ejtem. A patak halkan csörgedezik szemem előtt. Legszívesebben térdig gázolnék benne, de nagy a kockázata annak, hogy megtudja valaki, itt jártan. A vizes, sáros cipő nyomot hagy.
Letérdelek a part legszélére, és felnyitom a dobozt, amit eddig hűen szorongattam. Egy fehér kisegér élettelen teste. Lepik a kisebb-nagyobb bogarak, és könnyeim sem kímélik az apró testet. Hisz nem kellett volna meghalnia. Hisz ártatlan volt. Hisz csak egy kisegér… Az én kisegerem!
Amilyen óvatosan csak tudom, belehelyezem a vízbe az egyszerű faragású, általam díszített kis koporsót, de nem viszi el a sodrás. Kénytelen vagyok kardommal megtolni, hogy elinduljon.
Mikor már nem látom, felállok, és megtörölvén könnyes arcomat, integetek a kis hősnek - az én kisegerem csak hős lehet. Nincsenek közös emlékeink, mégis… mégis az enyém. A legjobb barátom, aki örökké velem lesz a szívemben. Sosem felejtem el!
- Kicsim, mit keresel itt? - anya… De, ő sosem szid le. Ő tényleg szeret. Rá számíthatok. Ő az, akiben mindig bízhatok, aki sosem árul el.
Szorosan megölelem. Hagyom, hogy karjaiba vegyen, és szerető hangon vigasztaljon, míg el nem alszom...