A mindig vidám és mosolygós Laylah csak egy távoli emlékkép volt, aki apámba élt még egyedül. Nem vágytam emberek közé, nem akartam kimozdulni és  tudomást sem venni mások létezéséről, elzárkóztam, Elizabeth nélkül nem élet az élet...
Emlékszem, hogy mennyit nevettünk, hogy rengeteg éjszakát átcsevegtünk tilosban a takarodó ellenére. Rengeteg barátom volt, mindig a társaság középpontjában voltam, imádtam olvasni, mindig magukkal ragadtak a könyvek. Emlékszem, hogy sose volt olyan kérdés, amire ne tudtam volna azonnal válaszolni, mindig tudtam a helyes választ, ha kellet, ha nem.
Nem tudnék választ adni a kérdésre, hogy milyen vagyok... fogalmam sincs, hogy most milyen lehetek, csak nagyjából. Az a lány vagyok, akit elkerülsz, akinek szemében már semmilyen fény sem csillan, aki csak egyszerűen azt akarja, hogy menj tovább, ne szólj hozzá és ne is tekints rá. A színeket felváltotta a fekete és fehér, egyszerűen a vidámság legapróbb jelét sem mutatom az elmúlt egy évben.
Megtanultam hamisan mosolyogni, tudom, hogy mikor mit kell mondanom.  Egy doboz lettem üreséggel, sötétséggel és fájdalommal tele. Üresnek mégsem mondanám magam, erősen él bennem a bánat és a leírhatatlan fájdalom.
Depressziós vagyok, félek mindenkitől, mindenkit ellökők magamtól, falakat építek és rideg vagyok, mert nem akarok senkit sem elveszíteni, nem akarom, hogy valaki is fontos legyen számomra újra.

Angliában nem igazán ismert család, viszont az államokban eléggé közkedvelt család. A Brookland család rengeteget jótékonykodik és eléggé híresek voltak a vér tisztaságukról egészen addig, míg Theodore Andres Brookland meg nem törte a hagyományokat és feleségül nem vett egy félvér nőt. A család többszáz éves múltat tudhatott magának békében.
Kérdés sem volt mi következik, kitagadás, kegyvesztés és teljes szégyen, sőt még ha ezek nem lettek volna elegek, névváltoztatást is kötelezővé tették.
Egykori Theodore Andres Brookland, így lett csak simán Brooks és hosszú évek és kemény munka által lett újra elfogadott és elismert ember.
Apám mindig is szeretett minket, sose tett különbséget köztem és a nővérem közt, harag és gyűlölet sem táplálta édesanyánk elvesztése után, megértette, hogy nem mi tehettünk róla, anyánk veszélyeztetett terhes volt, pláne hogy ikreket várt.
Édesanyánkat nem ismerhettük meg, csak a régi képek és történetek maradtak meg róla, emléke már csak múló árny volt, az utóbbi években nem is igazán beszéltünk róla, a szép emlékek apámnál kezdtek fájdalmasak lenni, főleg hogy újra nősült.
Elizabeth az ikernővérem... tavaly vesztette életét, pedig tényleg ő volt a másik felem, akivel csak egy szimpla összepillantásból tudtuk, hogy mit gondol és hogyan érez a másik. El se tudnám mondani, hogy mit éreztem akkor, mintha tényleg az egyik felemet veszítettem volna el és sajnos... a jobbik felemet.
Nevelőanyám az igazi hárpia, az a nő, aki mindenkit utál és próbál nem is nagyon tudomást venni a létezésünkről, amikor apám ott van a közelbe. Egyszerű oka volt ennek, legalábbis csak arra tudtam gondolni, hogy ő is tisztavérű, míg én és Elizabeth nem voltunk azok...
Van egy féltestvérem, Roger, de nem igazán engedett minket a közelébe a mostohaanyánk, apánk állandó üzleti és politikai útjai miatt pedig ő sem igazán volt a közelben, összezárva vele egyedül...
Mindig is próbáltam az öcsinkkel jó viszonyt kialakítani, de már az elejétől belenevelte az anyja az igazi gőgöt és felsőbbségérzetet, úgy is kezelte, mintha több lenne szimplán azért, mert ő aranyvérű volt. Szerencsére azért amikor nem volt az anyja közelében ő is próbált velem beszélgetni és itt az iskolában végre gondtalanul beszélgethetünk majd... és megismerhetem, mert sajnos tizenegy év nem volt elég.

A hideg levegő úgy vág pofon, ahogy a nevelőanyám szokott, amikor véletlen megszólítom a féltestvéremet. Rideg és erős csapás. Még a levegő is más, másoknak nem tetsző borúság meg kellemes érzéssel tölt el, tetszik hogy a fény nehezen szűrődik át a vastag felhőrétegen. Az iskola épületére pillantva azonban minden eddig dolog értékét veszti, tudva hogy bent több száz diák van és rengeteg figyelem fog felém irányulni. Én leszek az a remek új diák, akire majd ujjal mutogatnak, akit majd mindenki meg akar ismerni.
Apám remek ötlete volt ez a költözés, miután rájött, hogy depressziós vagyok és nem igazán nyitok a világ felé. Önmagam árnyéka voltam csak, rengeteget fogytam és a jégtáncot is abbahagytam, pedig imádtam. Minden eddigi dolog értékét vesztette, semmiben sem leltem örömömet, egyedül a magányban, szerettem egyedül lenni és szerettem a könyveimet is. Szerettem azokat a történeteket, szerettem még csak ha pillanatokig, de akkor is beleélni magam azokban a vidám sorokba.
Húzhatom az időt még, de nem sokra mennék vele, ezért gondolom kénytelen leszek átlépni azon a hatalmas kétszárnyú ajtón és megismerni másokat. Nehéz léptekkel indulok meg és látom, ahogyan apám aggódva sétál mellettem.
- Minden rendben lesz Taby. Tudom, hogy majd hálás leszel. - hálás? Nem leszek, kicsit sem leszek.
Szimplán megvontam a vállam és tudom, hogy mondana valamit, valami igazán fontosat, de csak felemelem a kezemet, hogy inkább bele se kezdjen, cseppet sem érdekel a kioktatás. Nem volt rá szükségem.


Kétkedve fogom az ajtó kilincsét, akkor ismerjük meg a szobatársakat, hajrá Tabitha, tedd büszkévé apádat, szocializálodj és szerezz száz barátot, menni fog, megmondta. Kedves és aranyos lány vagy, imádni fog mindenki, csak mutasd meg a régi önmagad egy kis darabját... Fasz... Lehet nem kéne állandóan utazni és magamra hagyni ebben az időszakban egy nővel, aki kicsit sem szívlel.
Belépek az ajtón, még egy mosolyt is erőltetek az arcomra, de még csak rám sem emelik a tekintetüket, csak belevan mindenki mélyedve egy könyvbe. Megkönnyebbülve ülök le az ágyamra és nyújtóztatom ki a lábaimat, amikor egy ismerős borítóra leszek figyelmes.
- Na ne mond, hogy te is szereted ezt az írót! - szólalok meg, majd mindketten felém kapják a fejüket.
- Sziaaaa! De még mennyire imádjuk, nem is vettünk észre, mikor jöttél? - kétkedve pillantok rájuk. Érdekes, nem vettek észre, bár mindenki más is így lenne vele, már vagy négyen leszólítottak és ketten még valami béna csajózos dumát is elsütöttek.
- Nem szoktam hangos lenni. - vonom meg egyszerűen a vállam, amire mindketten elmosolyodnak és végül beszélgetésbe kezdünk a könyvekről, eléggé heves lesz a beszélgetés pillanatokon belül, amint mindenki nézeteket cserél... talán még sem lesz annyira rossz ez a hely.
Láttam a meglepettséget, mikor a könyveimbe pillantva észlelték, hogy mindegyik más nyelven volt írva. Volt ott orosz, olasz és spanyol is, ezek a nyelvek azok, akik még igazán érdekelnek, remélem egyszer majd ezeket is eltudom olvasni az eredeti nyelvükön. Egész kicsi korom óta fogékony vagyok a nyelvekre, tizenkét évesen már franciából is perfekt voltam, talán valami családi örökség lehet vagy "különleges" képesség.