Őszintén nagyon vártam már ezt a napot. A kimenőm nem csak a maira szól, egész hétvégére, és ezt szeretném tökéletesen kihasználni, a lehető legjobban kipihenni magamat. Természetesen ehhez nem utolsó, hogy Walter is csatlakozott hozzám. Én pedig nem árultam el mindeddig, hogy hová megyünk. Nem messze a célhoz hopponálunk, egy biztonságos varázslók által használt pontra.
- Szóval... gondolom már nagyon fúrja az oldaladat a kíváncsiság. - Tekintetem mosolygós és bízom benne, hogy neki is jó a kedve és nem tántorodik el egy kis szórakozástól. Lassan sétálok végig az igazából már nem is annyira forgalmas utcán. Látszik, hogy kiértünk egy külvárosi területre, park és zöld terület mindenfelé.
- Örülök, hogy eljöttél. Remélem sikerül majd kikapcsolódnod egy kicsit neked is. - Magyarázom, miközben abban reménykedem, hogy jó felé indultam meg és nem a másik irányban lesz a kastély, hiszen nem kellett volna már neki előbukkanni? Egy kisebb emelkedőhöz érkezünk, a szuperrossz kondim miatt pedig sikerül lihegnem kicsit mire felérünk a tetejére, de onnan már előbukkan az úticél, a Windsor Kastély. Ajánlották, hogy csodaszép a hely és be is lehet menni, én pedig alapból kedvelem a történelmi helyeket, a kastélyokat még inkább, szóval nem kellett kétszer mondani és elgondolkodnom sem, hová fogok elsőként menni ezen a hétvégén. Megállok kicsit, a csodaszép zöld területben gyönyörködöm kicsit, majd felsóhajtok.
- Szívesen éltem volna egy ilyen kastélyban amikor a fénykora volt. - Nem csak a varázsló történelem érdekel, hanem a mugliké is, és a mai napig megtudok újdonságokat, amiket természetesen tök szívesen fogadok, hiszen az ember egész életébe tanul, nemde?

Elért végre a hétvége, és a kis kiruccanásunk ideje. Meglepő módon, tűkön ülve vártam már, hogy végre megejtsük ezt. Jó lesz végre nem csak a Mungón belül találkozni vele, hanem azon kívül is egy kis időt eltölteni együtt. Na meg szúrta az oldalamat a kíváncsiság is, hogy vajon mit tervezhetett, hova menjünk el. Rákérdeztem először, mikor látszólag már megvolt neki, illetve még egy-két nappal később, hogy biztos nem akarja-e elmondani. Végül csak sikerült teljes tudatlanságban maradnom.
A lábam egyébiránt egyre jobban van. Az a két főzet, amit készített még nekem a héten megtették a hatásukat, ha nem is százszázalékos biztossággal mondom ezt. Biztos ami biztos alapon tehát elraktam a sétabotomat, de remélem, hogy nem lesz szükség a használatára.
- Eléggé. Szóval remélem, hogy nem fogsz csalódást okozni – mosolyodom el halványan. Ha nem ellenkezik, megfogom a kezét is és úgy indulhatunk meg. Eleve tudom, hogy milyen hideg a keze, csak gondolni merem, most ez mennyire nem lehet másképpen.
- Nagyobb esélyt látok rá, mint mondjuk egy hónappal korábban. Köszönhetően neked – még megerősítés végett bólintok is egy aprót, ahogy a féloldalas mosolyom nem szökik le az arcomról egy pillanatra sem. Ha nem húzta el a kezét korábban, akkor az emelkedőn is húzom őt magammal, remélhetőleg kicsit segítve neki, hogy könnyebb legyen. Én érzésem szerint elég jó kondiban vagyok, szóval nem nagyon visel meg az út.
Felérve pedig meglátom a célt, amit kitűztünk magunk elé. Itt sem hiszem, hogy valaha jártam még. Lepillantok Marlene-re, miután kigyönyörködtem magam a gyönyörű épületen. – Őszintén? Tekintve az állapotát, én még ma is megélnék benne szívesen – mosolyodom el most már teljesen, aztán pedig újfent megszólalok. – Mehetünk? – biccentek aprón a kastély irányába, ha pedig igennel válaszol, akkor hamar meg is indulhatunk az irányába.
- Még mindig nem tudom neked elégszer megköszönni, amit értem tettél. Na meg ezt is – mutatok körbe szabad kezemmel, ahogy egyre közeledünk a kastély felé. Tudom, számtalanszor megköszöntem már a segítségét, de tényleg így van. Ha ő nincs, valószínűleg még csak járókerettel tudnék járni. Tudom, nem teljesen igaz ez, mert akkor más vesz kezelésbe, de akkor is… nem ismertem volna meg őt.

Másodlagos célom a sétával az volt, hogy kicsit megjárassam Waltert. A gyógyulásához elengedhetetlen, hogy használja is a lábát, de igaz, a mi világunkban a "csodaszerek" sokkal felgyorsítják a folyamatot, mint például az orvosságok a mugliknál. Furcsa, hogy mennyire eltérünk egymástól.
Kicsit elpirulva ugyan, de örömmel fogadom a kézfogást. Jólesik a közelsége, és persze az a melegség, amit áraszt. Mosolygósan pillantok ismét rá, majd figyelemmel kísérem válaszát, amit kérdésemre ad.
- Örülök neki, hogy ezt mondod. - Jó ezt hallani. Hogy tettem valamit, amiért valaki jobban érzi magát, és talán kicsit el tud szakadni a mindennapoktól, beleélni magát egy kis szórakozásba.
- Ah, szerintem többet kellene túráznom! - Jegyzem meg két szaporább lélegzetvétel között, de kitartóan haladok felfelé, és egyszer-egyszer fel is nevetek, ahogy érzem a 'húzást' az emelkedőn. Valóban kiestem a formából, régebben kicsit fittebb voltam, de mostanság már nincs időm ilyeneken gondolkodni.
Ahogy felérünk, talán percek is eltelnek még mindketten csodálkozunk a kastélyban, a kilátásban. Most még inkább örülök neki, hogy itt vagyunk és ketten vagyunk. Úgy érzem meg kell ismernem őt jobban, valamiért vonz magához, mint személyiségileg, mint tettekkel.
- Óh, igen, kétségem nincs efelől! Én is szívesen laknám, csak ne nekem kelljen rendben tartani. - Bólintok csak kérdésére és lassan elindulok mellette. A lefele út már sokkalta jobban esik és így hogy biztosítottam magamat arról, hogy jó irányban vagyunk, még inkább megnyugodtam. Most már jöhet a szórakozás!
Mosolyogva pillogok rá miközben elmondja a köszönetet. Csak a fejemet rázom, mert tényleg oly sokszor megköszönte már, kedves gesztusokkal, ajándékkal. Persze ettől függetlenül jól esik és úgy érzem, törődik velem, még ha nem is látom át teljesen a közöttünk lévő kapcsolat alakulását.
- És én sem tudom elégszer megköszönni neked azt a rengeteg beszélgetést és átnevetett délutánt. - Valószínűleg kijelenthetem, hogy ezek voltak életem legjobb napjai. Az a sok vidámság amit mostanában kaptam, szinte elfelejteti velem a gondolatokat, a problémáimat. - De azért nagyon remélem, nem kerülsz mostanság majd megint pácba és egy kórterembe hozzánk... - Mosolyodom el, és a kapu előtt még körülnézek. - Először a kastélyba menjünk vagy inkább a kertet nézzük meg?

A mosolyt le sem tudom törni az arcomról. Igazán jól érzem magamat, nem is tudom, hogy mikor tudtam legutóbb így kikapcsolódni. Próbálom megélni minden pillanatát, eltárolni az emlékeket, hogy majd a későbbiekben, amikor vissza kell térnem dolgozni, szívesen emlékezhessek vissza erre a kirándulásra. Kedvelem Waltert, és megmondom őszintén, most már nem is tudnám elképzelni, hogy ő ne legyen.
- Hah! Na igen. Két nap... vagy több. És mire végzel az egyik felével, addigra kezdheted nagyjából előről, mert ugyan olyan poros és koszos lesz minden. - Nevetek kicsit vele együtt. Igazából nem szeretnék kastélyban élni, csupán megelégednék egy kis családi házzal is, ha azt megoszthatnám egy olyan emberrel, aki szeret és akit viszont szerethetek. A későbbiekben meg persze a gyerekek és akkor lenne teljes minden. Őszintén örülnék neki, ha ez a közeljövőben megvalósulna. Legalább érezném, hogy valami szeretet kerül még az életembe.
Felvont szemöldökkel tekintek a fiúra.
- Oké, gyere csak, legalább nem lesznek unalmasak a napok! - Ha belegondolok, hogy most már nincs ott, kissé elszomorodom, hiszen a napjaim jelentős részében fontos szerepet játszott. Sokat tanultam mellette és a beszélgetések szinte újra lelket öntöttek belém a sok rossz után amit kaptam az élettől. Megjött a kedvem a kikapcsolódáshoz is, újra feltöltődtem. Ezt tényleg nem tudom neki elégszer megköszönni. Lassan indulunk tovább, miután a kertet válassza. Néha egy röpke pillantást vetek a kezeinkre, jólesik a símogatás csak kicsit kételkedek a kettőnk között lévő kapcsolatban. Nem tudom, még nem értem, hogy mit érzek, és hogy vajon ő mit érezhet, de a bókjai, az, ahogy rám néz... belül oly melegséggel tölt el, amit még sosem éreztem. Mosolygok. Sokat és sokszor.
- Ez csodás! - Vele együtt mondom ki, miközben körülnézek. Ezt aztán nagy munka lehet rendbentartani, de megéri, hiszen ez a látvány... ezt szívesen nézném az ablakomból. Óriási ez a birtok, a fű olyan zöld, a növények rendezettek. Tekintetem Walteren pihentetem amikor nem fejezi be a mondandóját. Meglep, amit mondd, és ez arcomon is látszik, hiszen olyan piros leszek, mint talán még soha. Érzem a melegséget, egyik kezemet arcomhoz is emelem, majd kellemesen mosolyogva szólalok meg. Basszus, csak mosolyogni tudok mellette!
- Ne túlozz! - Kuncogok fel, majd lassan tovább sétálok, élvezzük ki ezt a csodaszép tiszta levegőt, és azt hogy itt nincs most oly sok ember, mint például amennyi a kastélyban lesz majd. - Rég nem éreztem már ilyen jól magamat, megmondom őszintén. Valahogy, veled nagyon egy húron pendülünk. - Hangom kedves és kissé félős, nem tudom mit fog szólni ezekhez a dolgokhoz, vagy hogy ő hogyan látja. Többször pillantok rá, mint a kertre, ez tuti, de hát nincs mit tenni.

- Na ugye. Máris nem olyan csábító ez a kastélybeli élet – mondom neki mosolyogva. A takarítással nincs ugyan gondom, csak azzal, ha mindez potyára van. Én sem tudom a saját lakásomat mindig teljes mértékben tisztában tartani, de ehhez hozzátartozik az is, hogy nem sok időmet tudom otthon tölteni különböző okok miatt – munka, meg mostanság a sérülésem. És ha otthon is vagyok, akkor sem feltétlen tudok azzal foglalkozni, hogy mekkora tisztaság van, egész egyszerűen fáradtság vagy pedig ugyanúgy a munka miatt. Volt is rá példa, hogy egy hónapig szinte semmi nem volt leporolva, és ez nem a hanyagság miatt van, csak úgy betemetett minden. Mondjuk mivel otthon sem tartózkodtam, ezért olyan vészesen nagy por sem keletkezett. Na de megint elterelődött a figyelmem.
- Rendben van, akkor ezt megbeszéltük – felelem neki még mindig egy vigyorral az arcomon. Egyébiránt nem tudom, hogy milyen gyakran fogom tudni látogatni, de az biztos, hogy megpróbálom a legtöbbször. Hogy ez mennyire fog sikerülni… na azt nem tudom, de megteszek minden tőlem telhetőt. Élvezem a társaságát, jobban, mint manapság akárkiét, és ezt nem akarom elveszteni, vagy hagyni, hogy elkallódjon.
Látom, hogy meglepődik a bókomon, ahogyan azt is, hogy mennyire jól esik neki. Ez is volt vele a célom, bár az engem is kicsit meglep, hogy ennyire elvörösödik. – Ugyan, nem túlzok én egyáltalán. Én csakis az igazat mondom – felelem neki mosolyogva, ugyanakkor a hangszínem teljesen komoly és ezt érezheti. Tényleg így gondolom, hogy ő egy gyönyörű fiatal nő, akinek nem csak az esze, de a szíve is a helyén van. Mindemellett pedig egy nagyon jó társaság. – Én is így érzek. Nem vagyok nagyon barátkozós-ismerkedős típus, te benned mégis van valami, ami nagyon megfog… vagy talán a jobb szó rá, hogy elkápráztat. Magam sem tudnám megfogalmazni, mi ez. Valószínűleg minden – nevetek fel halványan, jókedvűen, a szavaimon viszont kiérezheti, hogy így is gondolom.

- Én megelégszem egy kis lakással is vagy egy házikóval, és azt még takarítani is könnyű. Mondjuk most lakásban lakom, de hát a pálca sok mindent megold. Gonolom, te is hasonlóképp teszel, de mostanában elég keveset járhattál otthon... - Teszem még hozzá a témához mosollyal az arcomon. Oly sok mindenről beszéltünk már, de még azt hiszem ilyesmiről nem. Mondjuk nem mintha egy nagyon lényeges dolog lenne, és természetesen mit számít ez már napaság? A lényeg, hogy az embernek legyen valami a feje felett. Mondjuk én is inkább a Mungóban lakom mint ott.
Örülök neki, hogy megígéri, többször meg fog majd látogatni. Persze lehet, hogy ezentúl majd többet fogok szabira menni vagy éppen csak nem az egész napomat átdolgozni, és majd keresem a lehetőségeket, hogy Walterrel találkozzam. Jól esik, hogy valaki törődik velem, az utóbbi időben igen kevés törődést adott nekem az élet. És nem mellesleg, amikor nincs velem, hiányzik. Furcsa érzés, nem is tudom, éreztem e valaha már ilyet, de egyelőre még nem tudom, hová tegyem magamban. Talán hamarosan kiderül. Nem sok embertől kaptam ennyi szépet sem, a bókok és az ajándékok is igazán jól esnek tőle.
- Kedves vagy. - A pirulás nem tűnik el, kicsit ki is melegszem tőle, már érzem, hogy a fülem is kicsit vörösödik, még jó, hogy ezt nem látja, biztosan kinevete. A mosoly sem vész el az arcomról, főleg, amikor elmondom neki, hogy mit is érzek iránta, és ő erre szintén hasonlókat válaszol. Jól esnek ezek a szavak, nagyon-nagyon jól. Szívem is hevesebben dobban.
- Még soha senki nem mondott nekem ilyeneket. Jó érzés ezt hallani tőled. - Hirtelen azt sem tudom mit mondjak. Sosem voltam még igazán szerelmes, sosem volt még igazán pasim sem, sőt udvarlóm sem, és hát persze jönnek reflexből a dolgok, de nem tudom mit mondjak és mit ne, semmiképp sem akarok túlságosan előre szaladni, pedig olyan jó lenne!
- Nem tudom, hogyan jött ez a kötődés, de nem bánom. Sokat gondolok rád... és őszintén megmondom, már régóta nem nevettem ilyen önfeledten és nem is voltam ilyen boldog. Úgy éreztem egy ideig, hogy már nem is lehetek az. De aztán jöttél te és minden megváltozott. - Jutnak ismét eszembe a régi dolgok. Az, hogy megkínoztak és majdnem megöltek. Az, hogy utána mit éreztem és hogy nem tudtam többé boldog lenni, sem mosolyogni igazán. És ezt mintha elfelejteném, amikor ő itt van velem. Talán ez is magyarázza, hogy miért hiányzik annyira, amikor egyedül maradok. Felpillantok rá, őszinte mosolyommal jelzem, hogy ezért igen hálás vagyok neki.

- Hát nem, mostanság nem voltam otthon. Egyébként viszont nem, az én házam olyan belülről is, mint ahogy kívülről gondolná az ember. Ha gondolod, valamikor megmutathatom. Már ha érdekel, persze – semmi hátsó szándékom nincs ezzel a felajánlással, egész egyszerűen csak kedves vagyok. Na meg szeretnék több időt eltölteni vele. Ha ez pedig azzal jár, hogy újra visszatérjek a házamba, akkor úgy érzem, meg tudok vele birkózni.
- Ahogy említettem, csak az igazságot mondom, Marlene – válaszolom neki teljesen komolyan ugyanakkor mosolyogva. Látom, hogy ez az egész helyzet kicsit hirtelen és furán érinti őt, és nem is tudom miatta hibáztatni. Magamban sem voltak a dolgok annyira tisztázva, sőt, még most sincsenek teljesen. Csak azt tudom, amiket neki is elmondtam. Hogy van benne valami, ami teljesen elkápráztat, és gyönyörködtet, és hogy minél több időt szeretnék vele eltölteni, amennyiben ez lehetséges. És az elgyönyörködtet alatt nem a külsőségeket értem – az is benne van, de nem ez a prioritás -, hanem a személyisége. Kedvessége, önzetlensége, okossága, és úgy egészében minden.
- Örülök neki, hogy így gondolod. És igazából meg is értem valamennyire… Nekem is voltak olyan élményeim az életben, kettő is, amik kellően a padlóra küldtek és ezért is lettem olyan, amilyen most vagyok. Te neked mégis sikerült kimozdítanod ebből, és végre hosszú idő után újra valaki iránt képes vagyok ilyen érzéseket táplálni, mint ahogy irántad – a szavak csak úgy jönnek belőlem, és én is mosolyogva pillantok le rá. – Imádom a mosolyodat – jegyzem meg neki csak úgy mellékesen, de teljesen komolyan, amit láthat is rajtam.
- Mit szólsz, ha leülnénk egy kicsit? Olyan kellemes ez a hely, az idő is ráadásul – kérdezem tőle kíváncsian, ha rábólint, akkor egy közeli padot keresve le is ülünk, kezét viszont nem eresztem továbbra sem. Sóhajtok egy aprót, és megszólalok.
- Egyébként el akartam már valamit mondani… Találkoztunk már korábban is, mint mikor a Mungóba bevittek engem. De valószínűleg nem emlékszel rám. És nem is szívesen hozom fel emlékként pont azt az estét, mikor ez történt, mert… hasonló élményekben volt már nekem is részem. Arról a bizonyos évzáróról beszélek… - próbálok minél óvatosabban fogalmazni, nem akarva túlzottan kellemetlen emlékeket felhántorgatni. De úgy érzem, ezt muszáj elmondanom.

- Rendben, egyszer megnézném! - Abszolút semmi nem merül felbennem ennek a mondatnak a kiejtése után, nem gondolnám, hogy bármi hátsó szándéka lenne ezzel. Egyszerűen csak ha már erről beszélgettünk, miért is ne lehetne?
Mosolyogva nyugtázom ismételten a kijelentését. Tetszik, ahogyan beszél és tényleg elhiszem neki, hogy komolyan gondolja mindezt. Sokszor a gyomromban repkedő pillangók is tudassák ezt velem, valamint emlékeztetnek szavaira, amiket persze sosem tudnék elfelejteni. Oly jó érzés, hogy valaki csak így egyszerűen kiránt a mindennapos gyötrődésből és bánatból. Aztán az az őszinte vallomás, aminek mire a végére érek, egészen egyszerűen kicsit kínosnak érzem, ahogyan visszagondolok szavaimra; de szerintem ez természetes reakció lehet, hiszen első körben fogalmam sem volt róla, mennyire fog majd pozitívan válaszolni, mit szól egyáltalán hozzá. Szerintem ő már valamivel többet tud rólam, mint én a múltjáról, de remélem, hogy ezen is tudunk majd változtatni a jövőben, jobban megnyílik nekem.
- Milyen érdekes nem? Mármint, hogy két ember, akiknek voltak komoly problémáik az életben, egymást rántják ki ebből... - Mint egy igazi romantikus történet. Mosolyom még szélesebb lesz amikor ismét bókol. Már nem is tudom mit mondhatnék ezekre, olyannyira elhalmoz, hogy nincs rá több szavam, de persze a szemem csillogásából és a mosolyom szélességéből is látni lehet, hogy mennyire jól esnek ezek.
Csupán csak bólintok kérédésre, és hamar helyet is foglalunk. A levegő és a környezet is anyira szimpatikus, jó közérzetet ad nekem, és ettől azt hiszem már jobb nem is lehetne. A kezünkre pillantok, egyik ujjammal végigsimítok az övén, majd amikor ismét beszélni kezd hozzám, felemelem a fejem. Már a mondatának kezdete sem tetszik elsőre nekem, furcsa, nem értem mit akarhat, de a kíváncsiság mégis furdall. Természetesen nem szólok közbe, sőt, nem is tudok még akkor sem amikor végigmondja mit szeretne.
Csak ámulok és érzem, ahogy hirtelen borzongás járja át a testem. Az arcomról a pír is eltűnik, falfehérre változom.
Rövidebb csend következik részemről. Próbálom összeszedni a fejemben a gondolatokat, megfogni egy-egy pillanatot, visszaemlékezni.
- De... te... - Nagyot nyelek, kicsit rémülten pillantok rá elsőre. - Hogyan? - Nem jut eszembe más értelmes kérdés, azt sem tudom elsőre mit gondoljak. Jót vagy rosszat? Hirtelen nem tudom hová tenni ezt az egészet.

- És még azt mondják, az ellentétek vonzzák egymást. Nem úgy tűnik nekem – felelem neki mosolyogva. Szerintem az elmúlt egy évben nem mosolyogtam annyit, mint az elmúlt néhány órában. Meg úgy bármelyik nap, mióta megismertem Marlie-t. De nem tehetek róla, a mosolya egyszerűen ragályos. És végre én is valaki mellett újra jól tudom érezni magam. Nem szorongok amiatt, hogy mi lesz ha, mert felesleges ezen aggodalmaskodni. Nem most van ennek az ideje. Inkább élek a pillanatban, és kiélvezem mindet, ahogyan csak tudom azt. Hazugság lenne azt mondani, hogy később nem fognak rám törni ilyen zord gondolatok, mert ismerem már annyira magamat… mégis, úgy érzem, hogy ha már kétszer átéltem ezt, egyszer pedig vészesen közelről, abból elég sok mindent le tudtam szűrni – és ez nem az, hogy ne engedjek a közelembe senkit -, egész egyszerűen azt, hogy jobban figyeljek oda a választottamra. Persze ennél is van egy határ, amit nem fogok átlépni. De szeretném, ha ez működne, és nem érne ugyanolyan csúfos véget. Azt már nem bírnám elviselni.
A semmiből jött ez a vallomás gondolata, mégis úgy érzem, hogy muszáj neki ezt most elmondanom. Ezek után pedig dönthet arról, hogy ugyanúgy akar-e még tőlem valamit, vagy sem. Megérteném az utóbbit is. De nyilván, aminek örülnék, az nem ez.
Látom, ahogy teljesen kifehéredik és eltűnik a jókedve. Kicsit elhúzom a számat miatta, összeszedetlen kérdésein pedig nem lepődök meg. Megszólalok. – Volt egy-két ismerősöm a végzősök között, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápoltam, és ott akartam lenni ezen az évzárón, érthető okokból szerintem. Az igazgatónak nem volt ellenvetése, utólag pedig örült is, hogy egy leendő auror ott volt. Próbáltam segíteni megnyugtatni a kedélyeket, mikor kitört a pánik és biztonságba vinni a fiatalokat. Amint ez valamelyest megtörtént, akkor kezdtem el keresgélni még az embereket és leltem… hát, rád. Éppen időben, hála az égnek – sóhajtok egyet, és még én is beleborzongok az emlékbe, közben Marlie kezét is megszorítom kicsit. – Elvittelek a Mungóba, de úgy gondoltam, az a legjobb, ha nem tudsz rólam. Nem akartam belefolyni az életedbe, nem akartam se hálát, se köszönetet, semmit. Nem akartam még jobban felbolygatni a már amúgy is valószínűleg feje tetejére állt világodat… önző, vagy nem önző volt ez, nem tudom. De valamilyen szinten ez segítette elő azt is, hogy nem vagyok egy teljes érzelmi analfabéta, mert ez volt az első alkalom, mikor valakit tényleg sikeresen megmenthettem a haláltól… Szóval épp, hogy neked járna a köszönet felőlem. Most már többszörösen is – bólintok egy aprót, de mielőtt válaszolna, újra megszólalok. – Sajnálom… nem akartalak felzaklatni, de úgy éreztem, muszáj elmondanom ezt. Nem tudom az előbbiek után ezt tovább magamban hordozni – majd a kezét is elengedem, és ráhagyom, hogy ő döntsön, mit szeretne kezdeni mindezzel.

- Na igen, hát vannak különleges esetek... - Nem csak neki tetszik az én mosolyom, hanem ez fordított esetben is igaz. Jól áll neki - mint minden más -, és kifejezetten örülök, hogy ennyire jól kijövünk és ilyen boldoggá tudjuk tenni egymást úgymondd. Az élet sok nehézséget tartogat még számunkra, főleg ezekben a kiszámíthatatlan időkben, és kicsit mindig is féltem, hogy egyedül maradok, csak magamra támaszkodhatom, ám amióta Walter belekerült az életembe, szinte minden ilyen kételyem eloszlott, jó tudni, hogy vannak olyan emberek, akikre a bajban is számíthatok. Talán kicsit ez miatt hiányzik a Roxfort és az ottani biztonság, a barátok akikkel jóformán azóta nem is találkoztam.
Látom rajta, hogyan reagál az értetlen kérdéseimre, az arckifejezésemre. Ez most olyan hirtelen jött, nem is gondoltam volna, hogy ilyesmire kerül még ma sor. Először nem tudtam azt sem, hová tegyem a dolgot, mit gondoljak róla. Olyan sok csalódás ért már az életben, mindenképp meg kellett győződnöm róla, hogy az amit mondd, nem egy újabb tőrbe csalás, nem egy újabb kihasználás. Persze, a legjobbakban reménykedtem és amint elkezdte mesélni a történetét... a történetünket, kicsit visszatért a színem is és az arckifejezésem is lágyult.
Végighallgattam egy szó - szinte lélegzetvétel - nélkül. A kezeinkre pillantok, amikor kicsit megszorítja, nem engedem el, még nem. Kikerekednek a szemeim. Egyik pillanatban úgy érzem, lent vagyok a mélyben, a másikban pedig hogy fent a felhők között. Lehunyom a szemeimet, kifújom a már régóta benntartott levegőt, és összeszedetten, hirtelen elemezve a mondandóját próbálok most már értelmes szavakat használni, amikor meg tudok szólalni.
- Én... nem is tudom mit mondjak. - Hirtelen hatásszünet, egy könnycsepp is kicsordul, végigfolyik arcomon. - Nem tudom eléggé megköszönni, hogy ezt tetted értem. Hogy kockáztattad a saját életed, a saját épséged azért, hogy engem megments. - A kezéért nyúlok, ha engedi, akkor megfogom újra, és közben tekintetét keresem. Ahogy az emlékek felgyülemlenek bennem, a szívem hevesen kezd el verni, szinte érzem újra a fájdalmat, de mégis, itt van a láng, az a láng, amit Walter most gyújtott bennem, aminek eddig csak a helye volt, mert nem tudtam, mi történt...
- Nem is tudom mit mondjak, ez annyira hirtelen ért most... - Életem legfájóbb pillanata volt az, az emlékezetkiesés pedig csak a hab a tortán, és most hogy már tudom, mi történt velem utána... úgy érzem fellélegezhetek. - Meglepődtem. Nagyon, és nem gondoltam volna, soha... de egy élettel tartozom neked azért, hogy akkor megmentettél. - Halovány mosoly is feltűnik az arcomon. - Valahogy nem is tudom szavakba önteni mit érzek. Talán mint egy hullámvasút... De, elmondhattad volna korábban is. Nem haragszom természetesen, hogyan is tudnék ez után? Ha te nem vagy, én már nem élnék... - Kicsit már lágyabb a tekintetem mint azelőtt. Persze teljesen megértem azt amit mondd, de valahogy most mégsem tudom semmibe venni, úgy érzem, meg kell köszönnöm ezt neki, még ha nem is akarja.

Úgy éreztem, hogy ha már ilyen vallomásokat közöltünk a másikkal, akkor ezt sem ártana elmondanom. Legalábbis legbelül sejtem, hogy ez játszódott le bennem, azért mondtam el neki mindezt. Régóta gondolkoztam már rajta, hogy előbb-utóbb ez ki fog derülni és jobb lenne, ha inkább én lennék az, aki közli vele. Csak sosem tudtam rávenni magam, hogy elmondjam neki. Most is, akármennyire is könnyen jöttek a dolgok, volt bennem egy kis vívódás. De nem tarthatom ezt magamban tovább, és ennél jobb alkalom nem hiszem, hogy lenne rá, mint hogy most osszam meg ezt vele.
Nem húzom el a kezem, mikor újra érte nyúl – mi több, jól esik. Szavaira csendesen figyelek, nem vágok közbe. A gondolataim ellenben cikáznak. Megtettem, mert sok halál lengte már be az életemet, nem akartam, hogy még egy ártatlan vére az én kezemen száradjon. Hogy tehettem volna valamit, én mégsem csináltam semmit. Ha az én épségemet kockáztatom ezzel, hát… ez volt akkoriban a legkisebb bajom. Aurorként egyébként sem helyezhetem magamat mások elé – persze, mint mindig, kivételes esetek vannak. És én nekem sem annak kell a fő célnak lenni, hogy csak a másik megmeneküljön, hanem én is. Ki tudja, hogy kinek lesz még rá szüksége, hogy én pont akkor pont ott legyek. A sors kiszámíthatatlan egy ördög, nem beszélve arról, mennyire kiismerhetetlen.
- Nem tartozol semmivel sem nekem, Marlene. Semmivel. Ez volt a dolgom és a helyes tett, amit akkor csinálhattam. De ha ettől eltekintünk, akkor sem vagy az adósom, vagy bármi ilyesmi. Láttad, hogy engem is milyen állapotban hoztak be ide, és javarészt neked köszönhetem mindazt, amit azóta kaptam. Nem csak a gyógyulást, hanem hogy ráleltem egy ilyen csodára, mint ami te vagy – ugyan nem mosolygok, de szavaimból és hangomból kiérezhet minden érzelmet. Boldogság, öröm, hála, és egy olyasmit is, miszerint én nem érdemlem meg mindezeket. Mert van bennem egy ilyen érzés is.
- Nem akartam ennél tovább titkolózni. Nem akartam, hogy ez más által derüljön ki, és azáltal az is, hogy hazudtam neked. Szerettem volna tiszta vizet önteni a pohárba, hogy utána eldönthesd, akarsz-e még valamit tőlem, vagy mégsem. Én tudom, hogy az életem újra üressé válna nélküled, ezt már régóta tudom. De tiszteletben tudnám tartani a döntésedet, ha erre kerülne a sor – komolyságomat most sem tudom palástolni, de nem is akarom. Szeretném, ha mindezeket tudná. Hogy utána mi lesz? Hát… ez egy olyan kérdés, amire csak ő tudhatja a választ.

Annyi érzés gyűlt most össze bennem hirtelen, hogy nem is tudom, mire gondoljak. Egyszerre szeretnék nevetni és sírni, örülni és ordítani, mert fájnak az emlékek és eszembe jut a fájdalom. Mégis inkább nevetni és örülni fogok, mert szerencsém volt, hogy ő ott volt akkor, hogy megtalált engem és megmentett a halálfaló markaiból, még ha csak most is derült ki, hogy ő volt az... Tekintetemben a könnycsepp mondhatjuk, hogy már öröm, mert amióta megtörtént ez a dolog velem, én csak gondolkodtam és gondolkodtam, próbáltam összerakni a képet, de nem sikerült, túl nagy volt a trauma. Mégis, most ő esélyt adott nekem, hogy sikerüljön lezárni magamban ezt az egészet, és támpontot is ad nekem, hiszen mellettem van, és becsületes.
Nem is veszem le róla tekintetemet. Kíváncsi vagyok válaszaira, mondandójára, de látom rajta, hogy érzi, mennyire fontos nekem ez az egész. Olyan őszintén szól hozzám, mint talán még soha, és nagyon jól esik, hogy ilyen szavakat hallok tőle. A szívem még mindig hevesen dobog, de talán a színem végre kezd visszatérni és egy apró félmosoly is látható már az arcomon, remélem ezzel éreztethetem, hogy nem kell aggódnia.
- Értem, amit mondasz, de mégis úgy érzem, hogy ettől függetlenül sokkal tartozom neked. Mert ez egy olyan dolog volt, amit mellett nem lehet csak úgy eltekinteni. Nem az utcán egy zaklatótól mentettél meg és nem is egy kutyaharapástól, hanem az életemet adtad nekem... - Még ha nem is kell viszonoznom, akkor is ezt el kell mondanom, ez a véleményem, és nem is tudnék úgy érezni, hogy nem kell ezt meghálálnom valamivel.
- Őszintén örülök neki, hogy elmondtad mindezt. Jobb tőled hallanom valóban, mint mástól. És én nem is tudnék most már úgy élni, hogy te nem vagy a képben... - Nem, nem ez miatt döntöttem így, már az előzményeket is nézve, éreztem valami hasonlót az utóbbi időben, de most jöttem csak rá igazán, hogy mit érzek vele kapcsolatban, hogy mik voltak azok a rejtett dolgok bennem, amikről fogalmam sem volt. - Azt is megértem, eddig miért nem mondtad el. Nagyon örülök neki, hogy kiderült, mert így legalább össze tudom állítani a fejemben a képet és a puzzle hiányzó részei is bekerülhetnek. Ezzel segítettél nekem, hogy elfelejtsem, hogy túllépjek... - Mosolyodom el, és próbálom a tekintetét keresni, szemeimben most már a remény csillan fel, a szavai egy része ekkor ér ide hozzám, ahogy átgondolom, miket mondott nekem.
- Sosem volt még senki, aki ennyire komoly érzelmekkel fordult volna felém, akivel ilyen komolyan tudtam beszélni. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled... mármint, ha te nem lennél, én már rég valahol a mélyben, a sötétségben tartanék. Te hoztad nekem a fényt az életembe...