Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Mint fájó fejen a kínok EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Mint fájó fejen a kínok EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Mint fájó fejen a kínok EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Mint fájó fejen a kínok EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Mint fájó fejen a kínok EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Mint fájó fejen a kínok EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Mint fájó fejen a kínok EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Mint fájó fejen a kínok EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Mint fájó fejen a kínok EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 40 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 40 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Mint fájó fejen a kínok



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Sr.

Barty Crouch Sr.

C’est la vie
Mesélõ
Ki mozgatja a szálakat
▽ Reagok :
12

»
» Hétf. 11 Feb. - 13:46
Mikor újra egy asztalhoz ülnek vacsorázni, már rég elmúlt a vacsora ideje - most szabadult egy másik, jelentősebb asztal mellől, melynek kedvéért ez is elhanyagolható, de ez szilárdabb, erre épül az összes többi szerte az országban, ezen fekszik most átvitt értelemben a fia, felesége, egész vérvonaluk mérlegen, előbbit nyilván kellemetlenül érintheti, hogy ilyen későn kíván szólni vele, de a kényelme eddig sem volt szempont, ezután pedig még annyira sem lesz.
Át sem öltözik, a Mágiaügyi Miniszter megenged magának efféle udvariatlanságokat, de persze ha a fiú hálóruhában találna megjelenni itt éjfél környékén, számíthat zord tekintetére, őt nem nyomasztják olyan gondok, amelyek ezt az elnézést lehetővé tennék, sőt - a fiú hónapok óta halogatja kérésének teljesítését, amelynek most véget vet. Kihúzza székét, helyet foglal, a manó azonnal hozza a puritán vacsorát, hús és zöldség, többre nincs szükség most, de lehetne épp kenyér és víz is, válságos időkhöz illik az önmegtartóztatás, még ha ilyen apró gesztusként is, vagy mint a Minisztérium pergamenjeinek papírra cserélése, mint a fiú kiházasítása, apró figyelmesség az is, hogy meghallgatja, mit intézett az őrültek között.
- Jó estét, ülj le, rengeteg a megbeszélnivaló, engem pedig visszavárnak. Édesanyád lefeküdt már, jóváhagyásával beszélek kettőnk nevében. - kezébe veszi a kést, majd a villát, szeletelni kezd, arra nem gondol, hogy a fiának is kérjen, nyilván erre szolgál a teríték, az időt nem húzzuk felesleges udvariaskodással, ha éhes, hát rendel. - Szeretném hallani, milyen a halálfalók morálja? Valami megpattanhatott bennük azután a mészárlás után. Ismered a véleményem a Rendről, ez azonban nem volt jellemző eddig a Nagyúr követőire. Maguk közé fogadtak?
A fiút épp általános alkalmatlansága teszi elfogadható kémmé, róla senki nem feltételezné, hogy nem a maga szándékai szerint cselekszik, leginkább mert azok mind súlytalanok voltak némi fiaskót kivéve, amelynek a jelenlegi gazdája nyilván alaposan utánakérdezett, kell, hogy legyen valami fegyelem odaát is, ami most megbomlani látszik. Megcsonkított holttestek közszemlére téve végképp meghaladták azt a retorikát, amelyet a Nagyúr használt velük szemben, de ezt a fiú látja át jobban, téglája a falban. Hogy ez nehézségekkel jár számára, víz a híd alatt csupán, mind hoznak áldozatokat a háború megnyerése érdekében, és ilyen elismerést, mint az ő figyelme, amúgy sem vívhatna ki másként, ha időközben a Roxfort igazgatójává is választották volna.
- Továbbá édesanyád révén tudomásomra jutott, hogy nem tettél eleget a kérésemnek, és nem házasodsz meg belátható időn belül. Ennek megfelelően is tettem lépéseket, kiválasztottam én a leendő feleségedet, aki megfelel minden kívánalmamnak. - leöblíti az első falatokat az erősen vizezett borral, nyugodtan teszi félre a kupát, nem számít higgadtságra, bizonyára ellenkezik majd valami csendes módon, esetleg érveket sorol, igyekszik majd meggyőzni arról, hogy egyik feladata fontosabb volt a másiknál, de ő ebben már nem tűr ellentmondást, a fiú kifutott az időből. - A leány félvér, és több, mint megfelelő társaság a számodra.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Hétf. 11 Feb. - 15:28

A legtöbb estét és éjszakát már nem tölti itthon. Nincs is benne semmi otthonszerű, a legkevésbé ez az audiencia, amire hetek vagy talán hónapok óta nem került sor. Miért most? Az éjféli vacsorán nyilván olyasmit tálalnak, aminek a torkán kell akadnia.
De a váratlansága és a késői időpont ellenére is csak az arca gyűrött, egyébként mintha skatulyából húzták volna ki, kifogástalan rajta a hétköznapi, fekete talár. Megrándul a szája az anyja említésére, mintha szükség volna itt bármiféle jóváhagyásra, mintha nem tudnák mindketten, hogy az anyja is épp úgy báb a kezében, épp csak olyan báb, amelyet szívesen forgat; nem mond semmit azon túl, hogy előre köszönt, tőle ennél az asztalnál minden szó csak felesleges időhúzás volna. Leül, és várakozóan támasztja összekulcsolt ujjait az üres teríték elé. Nem kér az étkezés szertartásából, ez anélkül is túl bibliai, hogy szó szerint a kenyerét enné, a látványa egyébként is rossz hatással lenne az étvágyára még így is, hogy ez egyszer nem kíséri a lankadatlan éber árnyéka.
A kérdés így is készületlenül éri, hogy a hangsúly ugyanaz, amellyel az élete lényegtelen történései iránti jutalomnak szánt kérdéseket szokta feltenni: fakultációk, RBF-ek, RAVASzok, a halálfalók morálja. Hosszan beszívja a levegőt, miközben az evőeszközök civilizált mészárlását nézi. Egy éve. Az első hónapokban még várta ezt a kérdést. Aztán felfogta, hogy ez is csak az ő életében játszott szerepet, mint az E és a K közötti különbség, az apja életében azonban csak annyi volt, mint egy mezővel előrébb tolni egy kéznél lévő gyalogot, amely talán a meccs végéig sem kerül majd hasznos pozícióba. És az, hogy mindezt el tudta titkolni Voldemort elől, nyilvánvalóan csak annak köszönhető, hogy a tébolyult gyűlölet önkéntelenül is már-már áthatolhatatlan pajzsot emel az apja neve köré.
Milyen egyszerű kérdés. Ez az egyszerű kérdés választja el az eddigi egyensúlyi állapotot attól, hogy minden parancskövetése ellenére mégis árulóvá váljon? Hogyan képes ez a joviális despota elérni, hogy most is megfontolja az árulást, hogy képes újabb és újabb áldozatokat követelni tőle? De talán azzal, hogy a Jegyet kérte tőle, talán mégis, talán akkor egyszer túl messzire ment.
Uralkodik magán; rezzenéstelenül néz vissza rá, kifejezéstelenül válaszol.
- Ahogy azt előre megmondtad, Voldemort titokban akarta tartani, hogy csatlakoztam hozzá. Nem ismertem meg annyi hívét, hogy ezt kellő mélységben megítélhessem.
De nem, ahogy gondolta, még csak nem is ez volt a valódi kérdés. Nem mentegetőzik, noha mentsége volna: a jó partiról évekkel csúszott le, nem hónapokkal, az apjának akkor kellett volna házasságot rendeznie neki, amikor a hozzájuk hasonló családok szokták, nem most, valami kései büntetés gyanánt. Egy szusszanással veszi tudomásul az ítéletet, amelynek elkerülhetetlenségében kissé kétkedni kezdett az apja miniszteri teendői mellett, de amely voltaképpen akkor sem volt kevésbé súlyos, amikor először hangzott el, mint most, hogy immár tárgya is van. Abbahagyhatja tehát a halálosan unalmas alibiteákat a maradék lányokkal, akik vagy túl idősek, vagy túl fiatalok, nem elég jól szituáltak vagy a pletykák szerint a Sötét Oldalhoz köthetőek valami távoli rokon feltételezett ügyletei révén; rendben, legyen hát. A jegyesség is hosszú idő, két komoly fél között az is épp elég végleges, hogy utána ne kelljen már túlságosan sietni a tényleges esküvéssel…
Egy pillanatra elakad a lélegzete, és most nehezére esik palástolnia a megrökönyödését. Azt gondolta, nem tudja meglepni. Mereven néz rá, míg az apja zavartalanul vacsorázik, és eljátszik a gondolattal, hogy egyszerűen azt mondja, nem. Nem fog még egy félig sem komolyan gondolt eljegyzést sem kötni egy félvérrel, még így sem, hogy biztos benne, semmiféle jegyességből nem lesz itt semmiféle házasság, nem, ez túl sok, ezt a becstelenséget nem nyeli le. De aztán meglátja, ahogy az apja félreteszi a kupát: ezt a tekintetet ismeri, ez az a pillantás, amikor érvelésében tőrként egy gyengének látszó pontot kínál az ellenfél számára, hogy aztán egy kegyelemdöféssel megnyerhesse a vitát. Arra számít, hogy ellenkezni fog. És joggal számít rá.
Nem is leplezi, hogy végigsimít a karján ott, ahol a Jegyet viseli – azt a Jegyet, amelyet ugyan nem az ő parancsára vett magára, de amelyet mindenesetre beszennyezett ugyanez a parancs. Ha akkor nem lázadt fel ellene, amikor elvette tőle az egyetlen önálló lépését, ugyan miért ellenszegüljön most egy ennyire lényegtelen kérdésben, mint egy házasság?
Aztán arra gondol, hogy hány milliszekundum volna elővenni a pálcáját, és megölni. Meglepné vele. Nem számítana rá, talán fel se nézne, és Moody most nincs itt, hogy megmentse – Moody most látná a szemében azt, amit az apja nem lát, Moody most látná, ahogy a bőre alatt megfeszülnek az izmai, ahogy az idegvégződésein az elemi ölni vágyás kisülései szikráznak –, és az apja nem Moody, az apja csak az apja, aki szikárra faragott, tündöklő szavakkal és zsarnoki tollvonásokkal uralkodik. Ehhez lenne elég gyors. Egy zöld villanás a szeme közé, és megérte volna megszületnie. De az túl gyors lenne.
Nem érné be vele, nem, folytatni akarná, végre élvezni mindazt az órákig, napokig tartó folyamatsort, amit parancsra undorral és öngyűlölettel telve tesz; és akkor elbukna a próbálkozásban. Még nem, nem így. Lehunyja a szemét, félig elnyom egy mosolyt, és alig tiszteletlenül elfordítja róla a pillantását a tapétára.
- Ez bizonyára erőteljes üzenet lesz.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Sr.

Barty Crouch Sr.

C’est la vie
Mesélõ
Ki mozgatja a szálakat
▽ Reagok :
12

»
» Kedd 19 Feb. - 2:28
Most megáll egy pillanatra, kupáját az abroszra helyezi - a szeretett nő által kiválasztott abroszra, nyomában a házuk úgy festett, ahogy az ízlése megkívánta, mert megbízott benne, és ez kimondhatatlan, ezt bizonyítja a nem vele szemben, de asztalánál ülő fiú, gyalog a táblán, de azért mégis, helye van itt, ha értékelni nem is tudta soha. Megáll, elgondolkozik, vajon volt-e vétke vele kapcsolatban, vajon rászolgált-e töretlen önbizalma ellenére erre a tekintetre, hogy kettejük között sosem hangzott el más, csak ami szükséges, hogy híján vannak egymás felé megértésnek, mindennek, amelyet ő kéretlenül megkapott saját apjától, és amire nem tartott igényt, de talán.. talán a fiú mégis tartott volna, valamire, amit utólag nem kaphat meg, ami soha nem volt jogos, hiszen mind tették a dolgukat, mind részei voltak a működő egésznek, melynek feje most mégis azon töri magát, megtalálja, hol rontott, ha rontott egyáltalán.. A felesége mondta, ő hívta fel figyelmét rá, ezúttal ne követeljen meg maximalizmust, mértékletességet, feleséget választani életre kell, a fiuk pedig fiatal, elméjében bizonyára inkább, mint testében, talán sérti még valami érzés az iránt a lány iránt. Nevetséges kérés volt, egy anya kései aggodalma, és ő mindig úgy tartotta, túl sokat pátyolgatja az utódját, folyton lógott rajta a maga majomszeretetével, míg idegesítővé nem vált, és akkor ő véget vetett neki - de az iránta érzett hűsége most mégis arra készteti, észrevegye az asztalánál az embert, aki talán vár tőle valamit.
- Mit gondolsz róla? - kérdezi lassan, megfontoltan, mert nyilván az ő nyakára formálják most együtt a hurkot: félvér feleséggel a Nagyúr termeiben könnyen önbakóvá válhat az ember, a fiúnak pedig nincs más érdeme a nevén kívül, az nem valószínű, hogy megvédené, ha valódi mértékkel mérnek neki. Kérdezi, mint aurorjával tenné, most megkapja hát azt a tiszteletet, amit a nem is elsőszülött szokott, értékítéletet vár tőle, meglátásokat, talán érzéseket, ha ez elkerülhetetlen, de a fiú egy kölyök, természetes volna, még ha az ő vére is. - Elbírsz ezzel a súllyal?
Nincs szükség szóvirágokra, a Mágiaügyi Miniszter áthatóan szemlézi a fiút, kezeit összeteszi a választott abrosz felett, birodalma felett, de most az egyszer valóban nem udvariasságból kérdez, és nem is csak mert a gyenge akarat nem tarthatja meg a felszínen a fiút - megkérdezi tőle, mint hadvezérétől, mi esélyt lát győzelmére.
- A házasságod nem képzi vita alapját, azonban tudom, milyen hatással lehet a helyzetedre. Nem csinálok belőled áldozatot, ha nem vagy elég erős hozzá, Jr. Tudni akarom, mit gondolsz, mielőtt meghozzuk a döntést.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Szer. 20 Feb. - 17:48

Vajon most mit akar, ha ennyi nem volt elég, próbálja kitalálni, úgy válik óvatossá az addig izzó pillantása, mint a lehűtött vas. Nem válaszol, sokáig nem válaszol. Utoljára (először egyúttal?) akkor beszélt vele így – de nem, még akkor sem: úgy beszél vele most majdnem, mint velük, majdnem mint vele. Mintha számítana.
Most világos, talán mindvégig csak ennyit akart tőle, nem, még csak annyit sem, hogy az apja legyen: csak annyit, hogy számítson. Csak annyira, mint a beosztottjai, nem is az érdemesek, csak a hitványabbak. Ennyi is elég lett volna – ha legalább annyira számít, hogy a birodalma építőkövévé tegye, hogy felhasználja, de önmagában még ehhez is könnyűnek találta, ehhez is Voldemort kéznyoma kellett. Pedig nem akart volna sokat. Ennyi elég lett volna. De most már nem elég. Most már arculvágás ez is, hogy így, ennyire könnyen löki oda, mikor már nem küzd érte többet. Már nem elég, legalábbis ezt ismétli magának a kővé vált vonásai mögött, de most is elgyengíti mégis, most is olyan erős a kényszer a gerincében, hogy azt tegye, azzá legyen, ami ennek a szempárnak elfogadható lehet.
Ezt sosem tudta utánozni. Nem is próbálta. Hogyan lehet így játszani a szavakkal, az érvekkel, a kisugárzása, a puszta jelenlétével, erejével, hogy csak utólag vegye észre a másik, mi történt egyáltalán. Talán mindig ez volt a baj vele, őt túl könnyen lenyűgözte az apja ereje – mennyire más ez, mint az, amit a pótlékaiban keresett, mennyivel megfoghatatlanabb, megfogalmazhatatlanabb erő ez a puszta nyers fizikai vagy mágikus dimenziónál –, talán ezért bizonyult mindig kevésnek.
- Sokat elbírok. – Felszegi az állát. Hamar leszoktatta róla, hogy önérzetes kijelentéseket tegyen a saját teljesítményéről, ha nem is becsmérelte, világos volt, hogy minden, amire képes, kevés, közömbös, lényegtelen, kisszerű. Meg is bánja azonnal, hogy ezt mondta: olyan üresen hangzik, hogy méltó párja lehet a döntéshozás hamis többesszámának. Mégis kikívánkozott.
Hiszen áldozatot kellett volna belőle csinálnia. Ha nem gyűlölné őszintén, ha hűségből és fiúi szeretetből tette volna, ez a feladat megölte volna. Mikor megmutatta neki a Jegyet, és az apja nem kívánt ezzel semmit sem kezdeni, biztos volt benne, csalódott tulajdonképpen. Hogy meg kellett volna halnia, hogy az egész csak annyit számított, hogy megmutassa Voldemortnak, neki sincsenek gyenge pontjai, ő sem futamodik meg, nem retten vissza semmilyen eszköztől. Chicken game.
- Ha a Nagyúr azt kívánja, hogy játsszam az engedelmes fiút előtted, akkor senkinek nem lehet nyílt ellenvetése az ellen, hogy elfogadom az általad rendezett házasságot. Talán számíthatok próbatételre, de ez csak az elhivatottságomat bizonyítja: még arra is képes vagyok, hogy elvegyek egy félvért. – Világos, hogy mire vonatkozik a kérdés, arra válaszol.  Nem ért egyet, nem is ellenkezik, nem is ért egyet: parancsot követ. Mintha egyes szám harmadikban beszélne magáról, annyira szenvtelen. – A választottad számára mindenesetre nem valami előnyös üzlet ez… Ha elbukom, ha nem, ő célpont lehet.
Megkérdezné, mi alapján választotta  épp azt a lányt, világosnak látszik, miért egy félvért, de miért épp azt, akit választott, de ez üres fecsegés lenne apa és fiú között, most pedig még az is valami alamizsna, hogy hajlandó az állam lenni előtte, akit szolgálhat. Rezzenéstelenek, nyugodtak a vonásai, csak a pillantása fordul inkább az üres terítékre; hogy nem tudná megmondani, önkéntelenül roggyan-e előtte a térde most, vagy akarattal, ez árulásnak éppen elég.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Sr.

Barty Crouch Sr.

C’est la vie
Mesélõ
Ki mozgatja a szálakat
▽ Reagok :
12

»
» Szer. 20 Feb. - 21:56
Gondol most rá, vajon azért nem látta őt soha dúltnak, mert sosem vette annyira személyszámba - emberszámba mindenképp, olyan gesztussal értelmezte a jelentétét, hogy a felesége egy szót sem szólhatott, a gesztus neki szólt - hogy szabadjára engedje előtte valódi indulatait, pedig nyilván voltak neki, nyilván sokszor volt dühítő a kölyök képességeinek hiánya, ha eredményeit felmutatta helyettük, azt csak jobban utálni lehetett, a visszhangot csak utálni lehet, gyűlölni nem, és ő nem tette meg a hitványságáért azt a szívességet cserébe, hogy ezt vele is közölje.
Egészen eddig.

Az asztalra csapja az evőeszközt, kihúzza a széket, és feláll, fölé magasodik, ha messze is ül tőle, ha most valami ősi ellenállás nem engedi majd, hogy valóban megijedjen, pedig volna mitől. Nyugodt ember volt, ha teret enged magának, bizonyára nem ott tart, ahol, választói, hívei nem azt tisztelték benne, ami hasonlóvá tette magukhoz, hanem épp azt, ami fölébük emelte a jellemét, egész létezését, de a kölyök állandó részese lehetett, elfelejtette, hogy ő nem legyőzhető előd, meghaladni való példa egy tankönyvben, és a Férfi mindig tudta, érezte, mikor jött el az óra, amikor minden tervezés, minden számítás hamissá válik a nyers erővel szemben.
- Még az iskolatáskád sem bírtad el, ha nincs benned annyi alázat, hogy átgondold a válaszaidat. - nem bízhatja rá további lépéseit, addig biztosan nem, amíg ilyen csalódást keltően önhitt, amíg felszegi az állát, mikor élettel kínálják. Nagyobb arculütés ez az önbizalom, mint bármi jelentéktelensége eddig, ezt már lehet gyűlölni, a szuvas fogat a tökéletes fogsorban, ami még kérkedik is a maga fogyatékosságával - lendít egyet pálcájával, és mint régi történetek nagy istenségei, a székhez kötözi a kölyköt, mielőtt megértetné vele, ez az egész nem kedvéért, nem kényelméért történik, ő nem számít, és nem esik nehezére lesöpörni a tábláról, ha túl sokra becsülné szerepét rajta. - Túlbecsültem volna a hasznod, mikor nem érdekelt, hogy a fiam vagy? Nem azért neveltelek fel, hogy kegyeket gyakorolj nekem az eszeddel. Szerinted melyik lehetne rajtad kívül, amelyet a Nagyúr ölébe ültetek? Bármelyik, bármelyik gyakorlottabb megtehetné, de téged küldtelek. Én nem az apád vagyok, akinek a nevét viseled, akinek a kenyerét eszed, akinek az életed köszönheted: én teremtettelek, és nem fogok csalódni abban, ami a legjobb lehet, de valami ostoba, gyermeki dacoskodásból most úgy beszél, mint bármelyik. Ha középszerű akarsz lenni, meg is ölheted magad.
Sosem ütötte meg - Moody egyszer lopva kérdezte csak tőle, és ő az azutáni vacsorán alaposan szemrevételezte a fiút, amíg az anyjának válaszolt, amíg ők ketten valami semmitmondó, de otthonos beszélgetést folytattak egymással, és arra gondolt, talán kellett volna. Most megüti, visszakézből, pálca nélkül, őszinte gyűlölettel: gyűlöli benne az ellenfelet, gyűlöli az emberi ostobaságot, amit sejtenként fog lerombolni, mielőtt megmételyezné a terveit.
- Nekem nincs szükségem egy fiúra. Nekem a legjobbra volt, de ismétlem, ha nem te vagy az, vess véget az idézőjeles szenvedéseidnek: a Nagyúrnak sem kell egy közhely, amely csak egy nevet visel.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Csüt. 21 Feb. - 14:38

Megbánta, amint kimondta, de aztán ahogy meglátja a tekintetét is, már habozás nélkül bocsánatot kérni készül, mint azon ritka alkalmakkor, amikor nem átallott a legcsekélyebb mértékben is ehhez az asztalhoz méltatlan módon fogalmazni vagy megjelenni. Aztán nem jut el addig, hogy meg is szólaljon. Talán csak azért nem hőköl hátra vagy pattan fel, mert kővé dermeszti a döbbenet. Sose, egy másodpercre se látta még ilyennek – mégis azonnal úgy tűnik, ez a Férfi igazi arca, hogy ugyanaz a bolygóatmoszféra borul most fölé mennydörgésként és viharfelhőként, aminek a hűvös levegőtlenségében felnőtt.
Bocsánatot akart kérni, most belefeszül az állkapcsa abba, ahogy helyreteszi, de így is bocsánatot kérne. A feddéstől kivörösödött arcából egyszerre fut ki minden vér, ahogy rászegezi a pálcát, lenne ideje, tudna cselekedni, épp csak mégsem tud, minek is köti meg, mikor a puszta jelenlétével is képes odaszegezni a székhez, mikor fel sem állhatna, míg el nem bocsátja. Százötvennel zubog a fülében a saját szívverése, de a mellkasa zaklatott, ideges emelkedésén-süllyedésén túl alig moccan, még az alkarfeszítők és a vállizmok lassú összehúzódása is óvatos, lopott, mintha az is elfogadhatatlan engedetlenség lenne, hogy önkéntelenül nekifeszül, rápróbál.
- …bármelyik – vágja rá halkan, de a monológnak még nincs vége, nem is várt választ, majdnem tökéletesen egyszerre mondják, aztán elhallgat, mert hát hogy is vágna szándékosan a szavába, még ha azt is mondja, amit, még ha oda is vágja, ami kimondatlanul is épp eléggé megsemmisítő volt. A legjobb mi, mégis mikor látta őt bármilyen szempontból is a legjobbnak, nem, egyáltalán nak? Valami egész beteges módon fáj az, amit mond, valami egész beteges módon esik jól a dühe.
A saját vérének íze valahogy sose volt ilyen éles a szájában, mint most, a döbbenet még a pánikot is elnyomja, megtörölné a száját, megtapintaná az ujjai lenyomatát a zsibbadó járomcsontján, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg megtörtént. Mert hihetetlen. Az csak fizikai kondicionálás kérdése, hogy nem próbál meg elhúzódni előle, ahogy az ösztönei hamarabb látják a mozdulatot, mint az agya; lenyűgözve fordítja vissza felé az ütéstől oldalravágott arcát. Hitetlenkedve néz fel rá, tágra nyílt szemmel, így döbben rá, hogy gyűlöli, hogy nem egyszerűen elégedetlen vagy bosszús vagy érdektelen, most gyűlöli, és mennyire gyűlölheti, hogy még megütni is úgy tudja, hogy olyan, mintha soha korábban nem vágták volna még arcul egész életében.
- Nn..em fogom. – Sokáig nem válaszol, annyira halkan mondja, hogy saját maga is alig hallja a saját rekedt szavait, nem így képzelte, mikor arról ábrándozott, hogy egyszer majd ellentmond neki, nem így, motyogva, gyáván lesütött szemmel, mintha neki kellene szégyellnie magát a Férfi becstelen szavaiért. Nem mintha nem gondolkodott volna rajta rengeteget az elmúlt hónapokban. De a konklúzió mindig ugyanaz volt: nem, még nem, egyedül nem.
A pofon nem fáj úgy, mint a szavai fájnak, úgy fordítja felé az égő arcát, hogy nem fél attól, megint megüti, egyedül attól nem fél. A pofon, az tulajdonképpen az első apai gesztus tőle, a súlya, a véríz, a meleg bizsergés utána, azt bizonyítja, hogy már nem láthatatlan, valamiért, valamikor láthatóvá vált a Férfi számára. Diadal ez a gyűlölet. Ez a gyűlölet acélozza meg egyáltalán annyira, hogy erre a semmi ellenállásra képes legyen: a saját diadalának tudatában felnézni rá, égő arccal, égő szemmel. Hogy is feltételezheti, valaha is fontosnak gondolta magát előtte, hogy is hiheti, kimondásra szorul, hogy semmit nem jelent a számára. Hogy mondhatja, hogy ölje meg magát. Most, hogy bármikor könnyen megszabadulhat tőle, bármikor letartóztathatja, bíróság elé állítathatja, elvitetheti, és biztos benne, hogy meg is teszi, amint a félvér feleség kampányhúzása után erre az üzenetre lesz szüksége, hogy nincs irgalom a halálfalóknak. Ki akarja mondani, oda akarja vágni elé a saját rettegését, így hogy a szemébe néz: ha el akarja tüntetni, akkor gondoskodjon róla ő maga.
- Bocsánatot kérek, sir.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Sr.

Barty Crouch Sr.

C’est la vie
Mesélõ
Ki mozgatja a szálakat
▽ Reagok :
12

»
» Szomb. 2 Márc. - 9:03
A kölyök az volt, amit apasági prospektusok élére lehetne illeszteni illusztrációként - ha épp a népesség fogyatkozása aggasztaná, bizonyára megfordulna fejében, hogy fel is használja, olyan köznapi, első benyomásra semleges, minden tartalommal megtölthető volt ez a két szem, arccsont, az anyja tökéletes közhelységével együtt ismerős, bárki számára fogyasztható, és ez a plakátarc illett a terveibe, amelyeket a mögötte üldögélő becsvágya nyilván várt, másért nem lehettek a kifogástalan eredmények, hogy higgadtan tudott mindig beszélgetni, hogy nem akadt rá panaszkodó. Jr. - aki már mindig valakinek a fia lesz, ha ő akár holnap, akár másnap meghalna - inkább tűnt előtte egy tükörnek, de annak a tükörnek, ami mutatja, mivé vált volna, ha hagyja magát a saját apja által meghatározódni.
- Nem kell a bocsánatkérésed. - mondja, mint ítéletet, pedig számtalanszor hallotta, meglehetne rá egyből a válasza, nem más ez a kölyöktől sem, mint a többitől, aki hibát vétett, vagy véteni vélt, és aztán lehajtotta a fejét abban a tudatban, hogy két szóval helyre lehet hozni minden csalódást, vagy ragtapasszal gyógyítani lehet lőfegyver okozta sebeket. Már nem lesz elég figyelmeztetnie, már büntetnie kell a fiút, de vajon igazságos volna egyből útjára engedni a szankciót a tényállás után? Értékelheti őt másként, ha egyszer nem is auror, nem is lesz az soha, még csak mérlegelni sem tudja az emberi élet súlyát, magáét is sérthetetlennek hiszi, és azzal, hogy beépítette téglaként a falba, csak feljogosította rá, döntsön mindenről, döntsön gyakorlat nélkül, egész perbeszédeket valósíthat meg azok következményétől mentesen. Ő adta a fiú kezébe a lehetőséget, és tudja, utólag azt mondani, mert bízott benne.. egyszerre volna hazugság és rögeszme, de eljárási hibaként ásítana a megfigyelő arcába, ő nem nagy célokra nevelte az utódját, nem szárnypróbálgatásul szánta valahol a most is szabadkozó kevésbé volt ember, míg másutt tőle függött a mindenség is. Jr. egy kölyök volt, akitől bárhogy remélte, beváltja majd reményeit, mindenki másét tette az asztalra, afölött állnak ketten most, és arra gondol, vajon ha elpusztította az apját, nagyapját, azok összes nemzőjét, nem végezné-e be a folyamatot ennek elpusztításával? Minden eszköze megvan hozzá.
- Meg akarsz halni? Meg akarsz halni most? - a mozdulat, amivel az asztalra öl, karjait összefonja, tekintete arról beszél, tudom, az öngyilkossághoz nagy bátorság kell, neked csak dacod van helyette, te nem vagy elég jó hozzá, hogy elvedd a saját életed, az úgyis kölcsönbe volt csak tőlem, hát mi legyen, hát mi legyen, hát mi legyen. - Bármelyiket meg kellene ez után. Mi vagy te, Jr?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Vas. 3 Márc. - 17:24

Alig láthatóan bólint rá, persze, a bocsánatkérés nyilvánvalóan nem lehet elég önmagában, az csak a megbocsátás sine qua nonja, amivel a kezébe teszi magát, előre elfogadja a büntetést. Pedig miféle büntetésre számíthat ezek után, hogy megütötte, mikor soha nem ütötte meg, akkor sem, amikor aláhamisította az aláírását..? Természetesnek látszódik ugyanakkor, hogy ez ne változzon a felnőtté válással, mert ahogy korábban sem, most sem az apjától kér bocsánatot a fiú.
Felnéz rá, így, ahogy hanyagul az asztalra dől, mintha nem is arról beszélne, amiről, mintha nem a halálos ítéletét osztaná éppen, és úgy érződik, mintha a sokat emlegetett pléharca átlátszó lenne, és látszódna benne a meztelen fájdalom, látja, igen, ez diadal, hogy egyáltalán bármit ki tud váltani belőle, ugyanakkor csak azért látja most, hogy gyűlölje és a halálát kívánja. Hogyan tudja ennyire gyűlölni, amikor mindig mindent megtett, amit mondott neki, mindent úgy csinált, hogy az megfeleljen; a határán van, hogy kimondja, de ez valóban gyerekes lenne, bocsánatot kérni egy istenarctól nem annyira nevetséges, mint számonkérni rajta, miért nem akart soha az apja lenni. Csak ez a pofon tette végre az apjává, ez a gyilkos gyűlölet, és ebben is van valami isteni attribútum.
Lesüti a szemét, a másik térdét nézi, a talár alól elővillanó nadrág ráncait.
- Nem, uram. Nem akarok meghalni. – Halk, határozott: így biztosan nem, se így, se imígy, tehetetlenül és már eleve legyőzötten. Egész másféle befejezéseket szánt magának. Nem kételkedik abban, hogy valóban megölné, nem azért marad egyben, mert nem hisz neki, ebből a szájból semmi nem hat blöffként. De a haláltól tulajdonképpen nem fél, nehéz lenne pont a halál miatt aggódni ebben a rémületesen perspektívátlan életben – csak attól fél, ami előtte van, hogy azt esetleg nem bírja ki, hogy pont ugyanabba fullad a saját epilógusa is, mint másoké, akikét végignézte, bőgésbe, könyörgésbe, földön csúszásba. De valahol megnyugtató is ez a fenyegetés, hangtalanul kieengedi a tüdejébe rekedt levegőt, megfeszült válla felenged: ha csak megölné, azt el lehetne bírni.
- Bármelyik vagyok – vonja meg a vállát, kevesebb. Voltaképpen, ha belegondol, milyen kőkemény felkészítést kapnak a hírszerzők, mindenki számára bámulatos kéne legyen, hogy mindeddig túlélte ezt a megbízást. Ő persze tudja, hogy nem élte volna túl, hogy nem a saját érdeme, nyilván még akkor sem élte volna túl, ha Moody történetesen hajlandó segíteni. – Csak a nevem – mondja a betanult leckét, gépiesen és kicsit talán unott érzelemmentességgel, ülj egyenesen, hazudni bűn, benned csak a neved érdekes. Semmi, ez lenne a valódi válasz, nincs jó válasz, megveti az engedelmességéért, de megtorol rajta minden szemvillanásnyi lázadást, az sem világos, miért kívánja épp most ennyire nyíltan a halálát, nyilván vagy azért, mert túl meghunyászkodó, vagy azért, mert nem eléggé az – ha létezik is egy virtuális pengeél a kettő között, még sose sikerült megtalálnia. Nem most fogja, most sem fogja.
Rosszabb, mint Voldemort. Bár most már látja, hogy a Sötét Nagyúrban hasonlóan elbaszott istent választott magának, mint az apja, utóbbi még így is rosszabb tud lenni. Vajon ha tényleg megöli, azzal beismeri magának, hogy rosszabb nála?
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam. – Reméli, hogy pont olyan nyilvánvalóak a szavai, mint a Férfié voltak, azzal, hogy még mindig életben vagyok.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Sr.

Barty Crouch Sr.

C’est la vie
Mesélõ
Ki mozgatja a szálakat
▽ Reagok :
12

»
» Szomb. 9 Márc. - 16:12
Jr. azonban - hogy bosszantotta, mikor a felesége derült arca felbukkant az ajtóban, elsuttogta a nevét, földöntúli boldogsággal telt vonásain táncolt valami őrület is, másképp nem lehet, hogy ezt azóta is erényének tartja, hogy azóta is úgy szorongatja az egyetlen gyermekét, mint bizonyos balladák női főszereplői a véres lepedőt, megtörtént, ami, ezt tettem hát az asztalra, éljetek vele együtt - bosszantja, tudatos kell legyen a hangneme, ellenállása, bizonyára felnőttségének parnasszusán kisütött a nap, lázadnia kell hát, ha évtizedes lemaradásból is, mostantól kötelességei közé tartozik fölényessége, mostantól így beszélnek egymással, mintha rajtuk húzódna a helyzet hangsúlya - Jr. nyilván meg van erről győződve, létezése annyira más erők összjátéka, azok egymásnak ütközése, hogy azonnal megszakadna, ha ezt beismerné.
- Az a név az enyém, nem a tiéd, nem a nagyapádé, vagy az ő apjáé, nem egy idézőjeles nagy vérvonalé, az a név én vagyok, és te semmit nem tettél, hogy viselhesd. - jelenti ki ridegen, és másokkal ellentétben, kiknek arculütés az utódjuk szégyene, a szemébe néz, összefont karokkal, összefont fogsorral méregeti, tervezi sorsát, ha már az anyja útja ide vezetett, feneketlen sötétségbe és elpazarolt reményekbe. Alkalmazhat szankciót, de Jr. nem jogász, gerince nem kénytelen meghajolni a kirótt ítélet előtt, nem is beszéli azt a nyelvet, az erőszak pedig érezhetően nem ijeszti, de hát hogy is ijesztené, felnőtt férfi, ha embernek - szerinte, most már beismeri - hitvány is. A gyermek Jr. csak láthatatlan volt, teadélutánokon halk, tökéletes persze, de inkább kellék, de az az anyja birodalma volt, az ő udvara a csinos hölgyek és tiszteletreméltó urak között a szalonban, és ő látta, elveszik benne a kölyök, de sejthette volna, mikor színt kap, mikor megtalálja a hangját, visszhangok után beszédes csend lesz. Ha feltenné magának a kérdést, tehet-e róla, tehetett-e volna ellene, bizonyára nemleges lenne a válasz, ő nem is érti azt, mikor valakinek szeretetre van szüksége: nagy emberek nagy tettei mindig keserűségből, szükségszerűségből, szenvedésből vannak.
- Pedig nem voltak elvárások. Nagyobb csalódás vagy, ha még ezt sem ismerted fel. - áll fel a helyéről, megáll még egy utolsó mozdulat erejéig, mintha meg akarná érinteni az arcát, az arcot, ami emlékezteti az övére, a fiúéra, aki mindig mosolygott, és nevetve mondott ellent az apjának úgy, hogy az utóbb megköszönte, és úgy tették sírba is, hogy büszke volt arra, amit valójában nem is akart. Lehet, hogy ha nem az ellenfelet veszi észre a bölcsőben, amivé aztán nem vált soha, akkor szerette volna. Ha magából valónak tekinti, ha fiút akar, nem önmagát beteljesíteni. De ő nagy ember volt, annak minden körülményével - experimentum crucis, gondolta a Mágiaügyi miniszter, mielőtt újra rászegezte volna a pálcáját.
- Mostantól azt teszed, amit parancsolok neked. Ha te csak a név vagy, viseld következményeit. - és csak fejben, minden szótagot mérlegelve teszi hozzá, míg szikra pattan a pálca végén: imperio.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Hétf. 11 Márc. - 15:54

A késztetés, hogy lesüsse a szemét a szidalmak előtt, valami gyermeki berögzülés, de az apja egyenesen a szemébe néz, így viszonozza a pillantását, pedig a metsző tekintet is van olyan rideg és könyörtelen, mint a szavai. Bólint, ismét, tudomásul veszi, nehéz lélegzettől emelkedik a válla.
- Öntől kaptam. El is veheti.
De nem fogja. Részint bármilyen kevésre tartja, valamiképpen hasonlóan tekinthet rá az apja, mint a címernyomott ezüstkanalakra a fiókban, mégiscsak az övé, hozzá tartozik, a nevét viseli, nem lehet csak úgy kidobni, elvesztegetni, illetéktelenekre bízni. Megsemmisíteni, persze, új készletet venni, beolvasztani, az más. Részint kitagadni, az túl zajos lenne. Azzal tudomásul venné. Ezt nyilvánvalóan nem érdemli meg. Talán még azt sem, hogy megölje, nyilván neki magának kellene végeznie magával, vagy legrosszabb esetben Moody, a hű véreb csendben elintézi, mielőtt bármelyikük is pislantani tudna.
Meg tudná tenni?
Biztosan.
Belepirul az arca a kegyetlen szavakba. Meg akarja magyarázni, hogyan értette, addig erőltetni, amíg ki nem mondja, igen, meghalni küldte Voldemorthoz, de aztán csak nem jön ki egy szó sem a torkán, csak a szeme rebben bele a mozdulatba, ahogy áll, ahogy arra számít, most újra megüti, kézzel, nem szavakkal, és ahogy másodpercekig nem történik semmi, távolról hallja a saját hangját:
- El… oldoznál?
Nyilván ez is a hitványsága bizonyítéka lesz, a kérés, hogy állva várhassa, akármit is szán neki…
… és annyi minden közül erre nem volt felkészülve. Erre nem. HISZEN EDDIG IS AZT TETTEM, mondaná, mielőtt. Pedig ez az átok nyilvánvalóan a legjólesőbb dolog, amit valaha az apjától kapott. Sokkal megkísértőbb, mint ahogyan emlékezett rá, sokkal erőteljesebb ez a megadásra sarkalló, finom szorítás a tarkóján, amely azt ígéri, leveszi a döntések súlyát a válláról, a félelmet a rossz döntésektől, az árulástól, feloldódhat a nagyobb akaratban, hiszen végül is mindig erre vágyott, és akkor a másik irányítása alatt nagyobb tettekre lehet képes, mint önállóan valaha.
- Kérlek – vinnyogja két küzdelmes lélegzetvétel között –, ne – vagy csak gondolja, lehet, hogy ez a lázadás még töredékmásodpercekig se tart, hiszen Imperius sem kell ahhoz, hogy ne tudjon ellentmondani neki, még az sem, hogy igazán akarja a kontrollja alatt tartani, elég a puszta jelenléte, hogyan is állhatna akkor ellen neki, amikor igazán az uralma alá akarja hajtani, ezt nem gondolhatja komolyan, hogy sikerülhet, a gyengéd erőszak előtt nyilván meg fog hajlani az akarata, és miért is ne hajlana, mikor ez a legjobb dolog, ami csak történhet, a leghelyénvalóbb, csak az első pillanatban feszül ellen neki ostobán, önkéntelenül, csak buta vergődés, mielőtt szépen átadná a gyeplőt, mielőtt – elmondhatatlan, mennyire jó érzés szétnyílni előtte. Csak dacolni fáj; engedelmeskedni eufória.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Mint fájó fejen a kínok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Úgy mint a kiskirályok! Walter & Marlie
» Mint rozmaring a jó földben
» Mint a féreg és a nyálka
» Mint megannyi puszta sír
» Mint minden ember, Felség

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezett játékok-