Úgy tettem, mintha aludnék, ami, jegyezzük meg, nem volt egyszerű, nem tudom, próbáltál-e már egyenletesen lélegezni, miközben belülről szétvetett a düh.
Potter a vállamat rázta.
- Peteeer! – mondta, úgy nagyjából ötödszörre, lágyan suttogva, ami… hát, igen csak megkérdőjelezhető módszer, már a suttogás, ha egyszer az a célja, hogy fölkeltsen (mintha James lett volna a társaságból az, akit az eszéért szeretünk, most kicsit elárulva érzem magam, hogy őszinte legyek), ez másnak is szemet szúrt, szóvá is tette neki, mire kihajolt az arcom közvetlen közeléből (ráfért volna szegény gyerekre egy fogmosás), és… hát, franc tudja, mit csinált. Le volt hunyva a szemem és a fal felé fordultam.
- Annyira nem is akartam annyira felébreszteni. – magyarázkodott azon a fontoskodó hangján, ami esetleg egy sötétvarázslatok kivédése óráról ismerős lehet.
Valamit még sustorogtak, de nem figyeltem. Nem moccantam, nem moccanhattam, ez akkor ott élet-halál kérdés volt. Ugyanolyan mozdulatlanul hevertem akkor is, mikor már elültek a neszezések. Eddig amúgy azt hittem, hogy olyan halkak vagyunk az éjjeli kiosonásainkkal, mint a macskák vagy a rókák, de az az igazság, hogy nagyon is hallani lehet, hogyan zihál az izgalomtól Remus (bármennyire is próbálja visszafojtani), az is sokkal nagyobb zajt csap, amikor Sirius a hajába túr (ki más lenne?), Potter pedig soha egyetlen rohadt másodpercre sem tudná befogni, de ezt már megszoktuk. Dübörögtek le a lépcsőn, az ajtót pedig csak annyira lágyan csapták be maguk mögött, hogy abba az egész ház beleremegett.
A Potter szülők eközben egyik oldalukról a másikra fordultak.
Én pedig hevertem tovább.
Úgy egy órán át, aztán felültem és bámultam a sötétbe.
Már nem dühösen, egyáltalán nem dühösen, bár még nem sikerült rájönnöm, hogy mi volt az az érzés, ami átvette a harag helyét.

Az biztos, hogy remegtem.
Az is biztos, hogy izzadtam, pedig már rég lerugdostam magamról a takarót.
A matracra ütöttem (pamacsokban szállt fel a por), és azt mondtam, bassza meg.
Aztán ezt még háromszor eljátszottam, míg végül kikecmeregtem az ágyból, hogy az ablakhoz menjek, és kibámuljak rajta. Előbb a teliholdra, aztán a közeli erdőre, aztán bennem volt, hogy az ablakba is beleverek egyet, de végül csak megkapaszkodtam a párkányban, csikorgattam a fogaimat, percek múltán meg végig dőltem James ágyán a lángnyelvwhiskyjével (amit egész ügyetlenül rejtegetett az éjjeliszekrényében), és azt számolgattam, hogy mikor fognak visszajönni, vagy hogy egyáltalán visszajönnek-e még egyáltalán.

Jó, hát elismerem, hogy jó móka volt az éjjel közepén vérfarkasokkal rohangálni a Tiltott Rengeteg közepén, már hogy ne lett volna jó? De, ami egy elvarázsolt erdőben mulatságos, az a valóéletben már igazán halálos.
Merlin látja lelkem, kurvára nem akarok Remus miatt megdögleni. Nem tudom, mi van a sráccal, de… valahogy megváltozott. Érted?
Vagy azt nem tudom, mi van velem. Lehet, hogy én változtam.
Vagy a világ változott, de ha a világ megváltozott, hát akkor már mi sem maradhatunk ugyanolyanok.
Lehet, hogy unom, hogy ölbe tett kézzel azt várjam, mikor kopognak be az ajtón érte, hogy aztán mindahányunkat lemészárolják, ha ez nem tetszik nekünk. Lehet, hogy zavar, hogy nem tudom, kikkel találkozik. Lehet, hogy zavar, hogy amúgy pontosan tudom (vagy legalábbis vannak elképzeléseim), kik akarnának találkozni vele. Lehet, hogy zavar, hogy minden fölöttem történik, és a hátam mögött. Elegem van, hogy be vagyunk ide zárva, odakinn meg egy kurva nagy háború zajlik, és lehet, hogy elegem van abból is, hogy attól kell félnem, hogy majd amiatt nyírnak ki, akit annyi éven át próbáltam életben tartani.

A vérfarkasok toboroznak.
A vérfarkasokra vadásznak.
És hát talán, talán jobb lenne életben maradni, mint ebbe belefolyni. Tudja a fene, én próbálkoztam, tényleg próbálkoztam, de a franc se tudja, meddig lehet mellette kibírni ezt a háborút. Tudom (biztos vagyok benne), hogy mindenki ezt gondolja, de azt is tudom, hogy sose vetnék ezt a képébe. Mert hát… ezek a srácok ilyenek. Érted? De tényleg érted?

Nyöszörögtem egyet. Megszorítottam az üveg nyakát, de maradtam hanyatt fekve.
Semmi gond, srácok, elintézem én. Csak bízzátok rám!


Aztán eljött a reggel. Aztán eljött még egy reggel, és még két másik, mire sikerült Remus-szal kettesben maradnom. Naplemente, langyos sör, mugli cigaretta, James macskája bolháinak csípései a bokán – ez utóbbit vakargattam, ahogy leültem a teraszra (felhúzott ballábbal a kényelmes vakarózás érdekében), mellettem sör, bennem meg elszánás, de nem annyi elszánás, mint amennyi bizonytalanság. Erre akkor jöttem csak rá, mikor a hangomat hallottam, ahogy azt mondtam:
- Remus, szerintem beszélnünk kéne.