Daniel Young

Találd meg a jót a sötétségben

Dani, Daniel


1959 április 18


Aranyvér


Semleges próbál lenni


Látó


Mágiahasználó


Kim Myung Soo


Saját karakter

Apja koreai felmenőkkel rendelkezik, de már ő is itt született Angliában, míg anyja teljesen angol. A varázslócsaládot főként az apa tartja el, aki minisztériumi állásából kiindulva gyerekeiből intelligens úriembereket - és úrhölgyet - akart kifaragni. Anyja egy gyengéd, megértő és engedékenyebb nő, ráadásul ért a pszichológiához, noha dominálatlansága miatt főként az apuka akarata érvényesül, mely szintén nem rossz, csak a férfi roppantul határozott és nem tér el a megszokottól, aki nem képes engedményekre. Mindenáron rá akarja kényszeríteni fiára az általa megálmodott személyiséget és életstílust. Ezt a nagyon erőltetett nevelést unta meg már fiatalon Daniel. Sokat veszekedett apjával és a mai napig nincs is jó viszony közöttük. Gyűlöl beszélgetni, kapcsolatot felvenni vele, akinek ha sikerül, gyakorta szidja a fia stílusát, viselkedését és hanyagságát.
Anyjával azonban minden rendben van, csupán sajnálja, hogy kevés ideje marad saját gyerekeivel otthon törődni. Bátyával jó a kapcsolata. Nem zavarják egymást, de kiskorukban mélyebb kapcsolat sem alakult ki kettőjük között, hiszen Richárd kevés időt töltött otthon. Daniel is igyekezett így tenni, viszont fiatalabb kora okán erre kevesebb lehetősége volt akkoriban. E kapcsolatukat eredményezte még, hogy bár pusztán néhány év volt közöttük, a baráti körük eltért. Otthon jól megvoltak, normális testvérként viselkedtek, pont mint a húgukkal, kire sokszor vigyázniuk kellett, különösen Danielnek.
A család számára is elkezdődött a varázslóiskola, először Richard kezdett el a Roxfortban tanulni, majd pár évre rá már mindannyian a mágikus iskola falai között éltek. Daniel több éven keresztül is volt prefektus a Hollóhát házban, ám egyszer minden tanulmány véget ér. Mióta mondhatni a két fiú, Daniel és Richard felnőtt, sokkal mélyebb lett köztük a kapcsolat és úgy tűnt, minden a lehető legnagyobb rendben lett azóta, ámde a fiatalabb srác Daisuke apjával való találkozása lavinát indított el. Éjszaka találkozott a férfivel egy véletlen folytán, akkori barátja, Daisuke jóvoltából, azonban mindketten érezték, hogy a mardekáros apja borzasztóan különös és nem csak azért, mert halálfaló. Daniel felforgatva az elrejtett és meghamisított anyakönyvi kivonatokat rájött, miért viselkedett vele annyira furcsán az addig ismeretlen férfi és kiderítette, hogy az eddig hitt apja (Sir Young) miért bánt végig vele olyan kimagaslóan csúnyán. Eredeti apja Tanizawa Daichi, vagyis Dai apja és ebből adódóan eddig hitt testvéreivel (Richarddal és húgával) sem teljes vér szerinti a kapcsolata. Nem volt könnyű dió ezt közölni velük, Richarddal tűnt a legnehezebbnek ezt megosztania, így tétovázása miatt verekedésbe torkollott a beszélgetés. Hetekig, hónapokig tartott valahogy megemészteni, s akkor még Daniel nem is foglalkozott azzal, hogy míg nevelőapja minisztériumi dolgozó, eredeti apja halálfaló, s feltehetőleg anyjának épp ezért kellett megalázkodnia a Young férfi előtt. Félrelépés egy japán férfival, miközben koreai férjétől már volt egy gyermeke abban az időben több volt, mint egyszerű megcsalás, s ennek nyomait örökké őrzi a családi légkör, mégis próbálták eltitkolni mind Daniel, mind a többi gyermekük elől, mind pedig a világ elől. Aranyvérű büszke család nem akarta újságokban visszahallani az esetet, feltehetőleg akkoriban Mr. Young is ezért nyelte le a hűtlen feleség botrányát. Mindennek azonban Daniel issza meg a levét a mai napig.
Nem is csoda, hogy miután kiderült számára a valóság, meg akarta ismerni az igazi apját, annak ellenére is, hogy tudta, sötét titkok borítják munkásságát. Hitt benne, hogy nevelőapja kegyetlenségei után végre megtapasztalja, milyen az apai törődés, de túl naiv ezúttal és olyan határterületre keveredik, ami az egész életére, illetve szeretteinek életére veszéllyel lehet.

Nem ő az a srác, akit elsőre észrevesznek. Általában a háttérben lóg, csöndben van és hagyja, hogy mások unásig dumáljanak. Mintha felmérné a terepet, elemezne valamit, vagy megfigyelne. Ez tulajdonképpen így is van, attól még, hogy nem szeret a társaság középpontjában lenni, még nagyon is képben van a helyzettel, mindent hall. Mindazonáltal aktuális hangulata meghatározó, mikor nem köti le semmi a figyelmét, mindenre magasról tesz, és csak alszik a padban vagy fotelben, tudomást sem vesz a környezetéről és a körülötte lévőkről. Meglehet, tényleg nem beszél sűrűn, de mégis megvan mindenkiről a saját véleménye, amit nem hangoztat, amíg nem kérdezik, vagy fel nem húzzák és lépésre ösztönzik.
Elég negatív, gyakran az emberek idegesítő tulajdonságait látja meg elsőre és a benyomása hamisságáról csak nehezen lehet meggyőzni. Ha egy személyt elkönyvel idegesítőnek, akkor évekig lehet előtte mosolyogni és bizonyítani, nem lesz hamar változás, ha személyiségekről van szó. A napok többségében fapofa, nem tudni, hogy mit gondol, vagy, hogy gondol-e egyáltalán bármit is, csupán azok tudják, mennyire lángelme, akik ismerik.
Tud azért aktívabb, vadabb is lenni, néha-néha. Ritkán, de van, hogy kiugrik magányából és megmondja a frankót. Hoppá, tud beszélni. Kíméletlenül őszinte, nem érzi, hogy mi az, amivel megbántja az embert, kimondja, amit gondol, mert szerinte nem az ő hibája, ha megbánt valakit, hanem a másik gyenge lelkileg. Nem érdekli mások véleménye, sem érzelmeik. Makacs, viszonylag nehezen lehet befolyásolni, igaz utóbbi két megállapítás nem érvényes, ha hozzá közelálló személyekről van szó, mint például szerelme, vagy testvérei. Amennyiben mégis sikerül meggyőzni őt, hogy amit csinál, gondol az rossz, akkor azt belátja és elfogadja. Magabiztos, de önmaga hamar rájön, ha valamit nem jól csinált. Tisztában van a gyengeségeivel és próbál nem olyan helyzetbe kerülni, hogy azok megmutatkozzanak. Persze az élet szeszélyes. Időbe telik és talán lehetetlennek is látszik, de mégis van rá mód, hogy valaki közel kerüljön hozzá. Lehet ebben rejlik varázsa: ő az elérhetetlen.
Furcsa módon kitűnő tanuló, pedig hozzáállása éppen ennek ellenkezőjét sejteti. Az órákon passzívan vett részt a Roxfortban, de mikor felszólították, akkor intelligensen próbált válaszolni tanárainak és a vizsgáit is komolyan vette. Tanul ő, csak másokhoz képest tán kevesebbet magol, ő első hallásra, néhányszori elolvasásra és logikájának köszönhetően gyorsabban fejébe veri az anyagot, ezért Richard is gyakran piszkálta, ugyanis a két testvér ebben nagyon különbözik.
A kastélyban töltött utolsó évek során kicsit alkalmazkodóbbá vált, egyre közelebb enged magához másokat és talán beszédesebb is kezd lenni, bár nehezen mutatkozik ez meg. Prefektusi évei segítették őt a közvetlenség felszínének súrolására, noha sokszor rájön, hogy neki nem kellenek az emberek szimpátiái, csakis a számára fontos személyeké.

Nem vagyok depressziós és nem vagyok szomorú! Én csak... feszült vagyok már napok óta. Kevés emberrel beszélek, ez mondjuk nem különös, ha rólam van szó, de a testvéreimet is kerülöm a Hollóháton belül is, csak akkor beszélek velük, ha kell. Dai eltűnése mindennél jobban aggaszt jelenleg, mégis próbálom úgy átfésülni a terepet, hogy ne legyen annyira feltűnő. Miért van az, hogy folyton érzem Richard tekintetét magamon? Mind ahányszor hátrafordulok, nincs mögöttem senki. Ez már beteges. Kéne egy pszichológus, mielőtt elsüllyedek.
Délelőtt szünetekben végig a folyosókon járkáltam, hogy hátha megpillantom Dait, de semmi, csupán felhúztam magam jobban és a nagy tömeg is felbosszantott, annyira utálok sok csacsogó és idegesítő ember között forgolódni. Most kicsit sem tudok a tanárra figyelni, folyamatosan beszél, de matt háttérzaj az elmém üvöltéséhez képest. Csak akkor eszmélek fel, miután a főasztal hatalmas könyvének lapjai bezárulnak és a diákok körülöttem szedelőzködni kezdenek. Vége a tanórának. Mozog körülöttem minden és mindenki, én azonban a helyemen maradok és megvárom míg mindenki elhagyja a termet. Néhányan vissza is tekintenek rám kérdőn, nem értik, miért vagyok annyira mozdulatlan. Nem érdekelnek, a jóslástan tanáromnak is csak legyintek, mondván, hogy most kivételesen nem különóráért maradok a seggemen.
Kezd besötétedni és a termet ellepi a szürkület. Mivel az ablakai nem a lemenő nap felé néznek, korábban veszik árnyékba a helyiség. Fáradt vagyok, talán nyűgösebb is, amit jobb elkerülni most, amikor alapjáraton is rettentően feszült vagyok. Játszok a tollammal és a füzetet bámulom, mire léptek zaja visszhangzik. Miért csak az utolsó pillanatban figyeltem fel rá? Semmi időm sincs hozzászokni a gondolathoz, hogy valaki közeledik, máris megjelenik az ajtóban. Felpillantok az illetőre és pár másodpercig lefagyok. Nem akartam vele találkozni, főleg nem most, ez egy nagyon rossz pillanat.
- Mi az? - kérdezem unottan. Hangomban érződik a fáradtság, de egy kicsit az az érzelem is, ami engem jellemez napok óta. Tudom, hogy felfigyelt már a furcsaságomra, érzem, hogy ő az, aki lassan mindenre rájön. Mégsem merem neki elmondani. A gond velem van, én vagyok a fekete szárnyú, rossz útra tévedt társa, aki ellene vét a hallgatással és lehet még mással is, ha ez a beszélgetés tovább folytatódik, márpedig úgy tűnik, igen. Mozdulatlanul ülök továbbra is, próbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne az, hogy beljebb jön a helyiségbe és leül mellém. Hiszen ez természetes testvérek között.
- Velem semmi, errefelé tévedtem - válaszolja komolyan, érzem belőle, hogy nincs minden rendben. - Viszont az érdekelne, veled mi van.  
Hangjában felismerem az aggodalmat és a kérdése tovább növeli a pulzusom. Legszívesebben felpattannék az asztaltól és elmennék kifele, de ezt nem tehetem meg vele, ő nem csinált semmi rosszat. Csak magamat szidhatom. Burkolt kérdésére meg sem rezzenek, és talán ez többet elmond a kelleténél. Nem pillantok rá, csak meredten nézek a füzetemre és szorítom össze a fogam. Remegek is, bár ezt én nem veszem észre és nem is annyira feltűnő. Mit kéne tennem? Tudom, el kéne mondanom neki. De... Richard, az isten áldjon meg, ez egy borzasztóan rossz pillanat. Higgadtan kéne ezt megbeszélni valamikor, tőlem pedig jelen pillanatban fényévekre van ez az állapot. Nem mozdulok, teljesen lefagyok, és úgy érzem, ha belemennék a beszélgetésbe, rosszul sülne el. Végül ő lép, méghozzá hirtelen kikapja előlem a füzetet, mire összerázkódok kissé a meglepettségtől, ám gyakorlatilag továbbra is jéggé fagyott emberként ülök ott, ahol.
- Kérlek… ne csináld - mondom halkan, ám még mindig nem nézek rá, hanem a füzet helyét bámulom. Nem félek tőle, csak nem akarok szemkontaktusba kerülni vele, úgy sokkal rosszabb.
Már a lépteiből kiolvasom, hogy törni-zúzni fog és ez tulajdonképpen meg is valósul. Vadul tolja el előlem az egyszemélyes padot, aminek egyik lába erősen beleütközik a lábamba és így gyakorlatilag borul az egész, felemelkedik és méterekkel mellettem felfordulva ér földet, nyilván hatalmas hangzavart keltve. Sejtem, hogy ezt nem így akarta, de megértem, hogy mérgedben nem tud uralkodni magán és önszántán kívül megsebez. Fáj a lábam, de próbálom titkolni, ami azért is sikerül, mert erősen megragadja a pólómat és felránt ülőhelyemről. Már legalább olyan magas vagyok, mint ő, milyen fura… Hogy telik az idő. A mellkasának esek, mert akkora lendülettel ragad meg, hogy előre esek, és majdnem lefejelem. Ennek elkerülése céljából emelem kezeimet és próbálom elkerülni az ütközést, csak a durva érintése és az előbbi tettei - ellöki orvul a padot, mivel fájdalmat okoz, rám kiabál és követeli az igazságot - kihoznak sodromból és immáron nem tudok uralkodni magamon már én sem. Tudja, hogy én sokáig képes vagyok visszafogni magam, de ha elpattan a húr, akkor nagyon csúnyán megcsíp. Most is ez történik: nem csupán megállítom magam, hogy ne fejeljem le, hanem ezzel a mozdulattal kiadom az eddig felgyülemlett feszültséget és mindent rajta vezetek le, pont amitől féltem. Ellököm magamtól, ám ez erősebben sikerül, mint akarom. Az adrenalin szintem pillanatok alatt az egekbe szökik. Ezek után eszméletlenül felgyorsulnak az események és elszalad velünk a ló. Nem enged el, azért a lökésnél elszakad a pólóm a nyakamtól a mellkasomig. Nem érdekel. Mivel nem hajlandó elengedni, így nagyobb baja eshet, nem elég az, hogy egy másik pad élének érkezik háttal, még nekem is szükségem van a jó egyensúlyomra, hogy ne essek el. Látom, ahogy néhány könnycsepp lecsordul az arcán, ami késként fúródik a szívembe. Oly kevésszer láttam sírni és tudom, hogy amikor így tett akkor hatalmas fájdalmai voltak. Összeszorítom a fogaimat, hiszen érzem, hogy gyomrom görcsbe rándul és a sírással küszködök. Elegem van ebből az egészből! Miért kellet így alakulnia? Dai, hol a picsába vagy már most mikor kellenél? Apa, anya, minek kellett nektek lefeküdnötök anno, és hogy a francba fajult odáig ez a dolog, hogy verekszek Richivel? Nem Richardot kéne vernem, hanem Daisuket, de most ő van rosszkor rossz helyen, nála fakadok ki és rajta vezetem le a haragomat, ami hatalmas bűn, de már elvesztettem a normális épeszű gondolkodásom, sajnos már csak a testem mozdul az agy irányítása nélkül.
- Bökd már ki, mi van veled - üvölti a képembe. - Segíteni akarok, értsd már meg te idióta!
Kevésszer hallottam még olyan hangosan kiabálni, mint most. Megijedek tőle, próbálom lerántani a kezeit pólómról, de miután rájövök, hogy ez nem egy egyszerű dolog, levegőért kapva felkiáltok dühösen.
- Engedj már el, te barom! - mondom neki könnyeimmel küszködve és már csillognak szemeim. Próbálom eltolni magam tőle, mely a szorításodtól csak azt eredményezi, hogy tovább szakad a pólóm, illetve hogy ő préselődik jobban rá a pad szélére, mely biztosan fájdalmat okoz. Úgy érzem, mintha körülöttünk minden elhomályosulna, már nem foglalkozok azzal, hogy kik járkálnak a folyosókon, ha egyáltalán vannak ilyen személyek, csak magunkkal törődök.
Hogy a kérésemnek tesz-e eleget, vagy alapból ezt akarja-e tenni, azt nem tudom, de eltávolodok tőle a lökése hatására. Lépek hátra néhányat és bizony megtalálom a nemrég Ricsi által elrepített füzetemet a padlón, rálépek és megcsúszok rajta. A hátamra érkezem, de nem fájna annyira az érkezés, ha Ricsi ne esne rám, így elég kellemetlen a becsapódás és a fejem is koppan a kemény talajon. Egy pillanatra megszédülök, ám nem azzal foglalkozok, hanem a rám nehezedőm, de mégsem súlyos testvéremre próbálok ránézni és ez összejön mihelyst eltűnnek a táncoló csillagok. Ezzel a koppanással az én szemeimből is megindulnak lefelé a könnycseppek. Hiheti azt, hogy a tarkóm miatt hullajtom őket, de szerintem egyértelmű, hogy nem. A testi fájdalmak miatt nem szoktam sírni, valójában igen kevés esetben buknak elő a könnyeim és ez azon kivételek egyike. Ricsi sír, én sírok és anyánk sírna a legjobban, ha ezt most látná.
- Miért nem akarod elárulni nekem? Nem bízol bennem? - Nyelek egyet fájdalmasan szavaira, majd könnyes szemeimmel az övéibe nézek. Szívem hevesen ver, még bőven van bennem erő és feszültség, ami ara késztet, hogy üssek, de ott fekve a padlón újraindítom az agyam és azt mondom magamnak, magunknak: Áj! Itt és most ebből elég, legyen már eszünk és hagyjuk abba ezt az őrültséget, mert sehová sem vezet. Nehéz megfékeznem a testem, ami annyira változtatni akar a helyzeten, hisz kényelmetlen, hogy felettem van a bátyám és az is, hogy az előbb még ádáz küzdelmet folytattunk. Pár másodpercre be is hunyom szemeimet és mély lélegzetvételeket veszek, amiből neki is feltűnhet, hogy nem akarom folytatni és épp próbálok lenyugodni. Nagyobb higgadtsággal nyitom fel a könnyektől csillogó, már - az agyrázkódás és a sírás miatt - pirosodni kezdő szemeimet.
- Nem vagyunk teljes testvérek - mondom ki mindennek a kulcsát. Annyira fájt ez kimondani Ricsinek, nem akarom, hogy csak féltestvérként gondoljon rám, és hogy eltávolodjon tőlem lelkileg, persze lehet épp a mostani veszekedéssel intéztük el ezt. Ebben a pillanatban érzem teljesen azt, hogy elveszítem őt. Kétlem, hogy ne lenne rám mérges, amiért elhallgattam előle ilyen sokáig, és hogy ilyen körülmények között mondom el a tényt. Dai nem ír vissza, Ricsivel összevertük egymást, húgomnak még nem mondtam el, az apám letagad, a nevelőapám utál és anyám az, aki próbálja összetartani a családot és erre én okozom neki a legnagyobb fájdalmat, ha ezt megtudja. Látom a meglepettséget az arcán, én is így reagáltam anno és Dai sem különben. Ha lemászik rólam, akkor én is felülök.
- Apa, vagyis Aaron nem az én apám - teszem hozzá az előbbi kijelentéshez, hiszen kell a magyarázat neki. Lesütöm szemeimet és érzem, hogy újra megindulnának a könnyeim, ám most nem engedem nekik, visszafojtom. - Nem akartam titkolózni előtted, de most már te is elhiheted, hogy nagyon kegyetlen napjaim vannak. - Kezdek tényleg lenyugodni és ez a hangomon is megmutatkozik, bár ugyanannyira szomorú vagyok, mint ezelőtt.
- Barom – Felsőtestével felém fordul, fekete íriszeit rám emeli.  Szóra nyitja száját, azonban nem hagyja el szó azt. Rémülten nézem, ahogy feltápászkodik.
- Most gondolkodnom kell! - köszön el, majd az ajtó felé veszi az irányt.
- Richy!! - kiáltok utána, és nem hiszem el, hogy tényleg itt hagy ezek után, de már csak az ajtó csapódását látom. Nem akarom elveszíteni, de megértem, ha kiakad, én is majdnem összeestem, amikor rájöttem az igazságra.