William Ernest Childe McGonagall

„A gyermektársaság gyógyír a lélekre.”

Will, Willie, Ernie, ErnGee


12 év


félvér


öhm...


vátesz


Hollóhát


Johnny Orlando


keresett és saját

Átlagosak volnánk? Nem, nem, soha! Tele vagyunk élettel, szeretettel, vitákkal, néha talán hatalmas sértődések is közénk állnak, mégis megbocsátunk. Mi mindig megbocsátunk, és ez ad nekünk erőt, hogy álljunk, s haladjunk előre, merre utunk tart. Merre a macskakő utat mutat, arra kell mennünk, s mi arra is megyünk, néha betonra térünk, s vissza a kőre, a fényes, rázós macskakőre.
Anyával és apával úgy érzem, elég jó kapcsolatot ápolok, de ezt ők lehet, másként gondolják. Szeretem őket, ahogyan az egész családot, és tudom, hogy mindenben számíthatok rájuk. Apa a képességemet  segít egy kicsit kordában tartani, anya főztje és szeretete pedig utánozhatatlan.
Clive már más tészta. Mintha minden egyes alkalommal meg akarna szívatni, de persze engem sem kell félteni. Azt viszont elfelejtheti, hogy felveszem az LLG-t!
Yevát kifejezetten kedvelem. Mindig tud újat mutatni, és a forgatókönyveit is előszeretettel lapozgatom néhanapján, ha megengedi. Yves persze teljesen az ellentéte, nem is értek vele igazán szót, de érzem, hogy ez meg fog változni idővel.
Moira a kedvencem igazából. Laza, jót lehet vele hülyülni, és nem sértődik meg, ha éppen őt akarom megszívatni. Ez nálam egyértelműen jó pont, az ő pontozófüzete pedig tele van.
J. R. R.-rel sincs igazándiból semmi bajom. Örülök a sikereinek, és persze nem akarom lelombozni semmivel emiatt. Talán ő az, aki a legközelebb áll hozzám az érzelmeket tekintve. Yves se rossz ilyen téren, de ő olyan… olyan Yves.
Nora meg igazából… Nem tudom. A nővérem és háztársam. Nem beszélek vele túl sokat.
A legkeményebb mégis Minnie néni. Vaskezei behatárolnak a Roxforton belül, azon kívül meg mintha teljesen más ember lenne. Teljesen komolyan veszi, hogy nem lehet elfogult az unokahúgával és unokaöccsével. Kicsit merev, de ez ellen nem tehetek.

Ki is vagyok? Nos, először érdemes lenne a nevemmel kezdeni mindent. Induljunk a történet elejéről.
A William jelentése ugyebár valamiféle erő, ami megvéd, de én sosem szerettem így önmagamra gondolni. Második nevem az Ernest, amit nem igazán értem, hogy mért kaptam. Azt jelenti, hogy komoly. Ezzel így már egy komoly ember vagyok, aki másokat megvéd az erejével, de itt még nem ért véget a történet. Oh, még csak most kezdődik, mert valamiféle elgondolásból a szüleim megajándékoztak egy harmadik keresztnévvel is. Ami azt illeti, sokaknak van a családban kettőnél több neve, de sosem értettem ennek okát. Az én harmadik nevem a Childe, aminek igazán nincs is jelentése. Nos, én a neveimre jobb szeretek irodalmár-szemmel nézni. William vagyok Wordsworth után, Ernest, mint Hemingway, a Childe pedig egyfajta tisztelgés Byron előtt. Sokkal magasztosabb, mint amit alapvetően jelentenek... Erről elég ennyi, lapozhatunk.
Külsőmet tekintve mondhatom magam átlagosnak. Persze a szebbik fajtából. Zöldesbarna szemem és szőkésbarna hajam kissé kiemel az emberek tömegéből, valamint az évfolyamon elég magasnak számítok, szóval ez is egyfajta kiemelkedés. Ruhatáramban semmi extra nincs, ezt anya is alá tudja írni, de az iskolában ritkán hordok normális ruhát, főleg talár van rajtam. (Kivéve az ágyban... az fura lenne.)
Úgy érzem, ismét a lap aljára értünk, szóval megint lapozhatunk szeretett, lassan porosodó könyvünkben. El is érkeztünk a tényleges jellemhez. Készüljön fel hát mindenki, mert nem én vagyok a legegyszerűbb ember a földön s a föld felett. Szóval…
Nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak. Már ez nehéz esetté tesz, de lesz ez még így se, nyugodjon meg mindenki. Szeretem a szabadságot, ez alapvető egy gyereknél, az viszont kevésbé, hogy előrelátóak. Márpedig én az vagyok a szó legtöbb értelmében, és emellé csatlakozik némi kíváncsiság és energia. Persze abszolút hangulatfüggő vagyok, és igazából elég könnyen bele is unok bizonyos dolgokba, amik nem érdekelnek igazán. Emellett rendkívül bő fantáziával rendelkezem, ami éjszakánként lehet hátrány…
Szeretek a középpontban lenni, de ha nagyobb kaliberű döntések meghozatalára kerül sor, inkább kihúzom magam belőle, minthogy nekem kelljen döntenem. Sosem szerettem, ha rám hárul a felelősség, mert az bizonyos szinten megköti a kezem, és nem lejetek olyan szabad, amilyen lenni akarok. Sokkal inkább szeretek agyalni, mint irányítani. Rendkívül sok jó ötletem van, de néha annyira túlbonyolítom ezeket, hogy végül az egész besül. Sokszor megtörtént már… Hátrányos tulajdonságom még, hogy túl sokat gondolkozom a dolgok miértjén, ezért van, hogy lekések bizonyos adandó alkalmakról. Ezt általában nehezen dolgozom fel, de idővel megbirkózok a feladattal…
Ez lennék én teljes egészében, vagy mi, de inkább kérd meg a családomat, hogy meséljen rólam, azzal mindenképpen többre mész.

Kell valami életteli. Kell valami, amiből tudom, hogy ez nem lehet igaz. Kell egy utolsó szalmaszál, kell valami kapaszkodó. Kell valami, ami kivisz innen, de nincs semmi. Nincs itt semmi, nincs senki, aki segíthetne. Egyedül vagyok, egyedül a semmiben. Magány, igazán megbarátkozhatnék veled ennyi év után. Hányszor találkoztunk már? Hányszor lökted elém Unalom cimborádat? Hányszor kínoztál Bűntudat társaddal és hányszor ringattál hamis boldogságba Remény segítségével? Feledhetetlen, számlálhatatlan, megbocsáthatatlan, mégis itt vagyok, felejtek, számolok és megbocsátok. Mindent, mindenkinek, minden pillanatban, mert nem tehet a világ arról, hogy tehetetlen. Nem az ő hibája, nem az itt élőké, így az enyém se, mégis… látom, ahogy összedől minden. Látom, ahogy porrá lesz, mi porból lett és kővé válik minden, mi egykor élő volt.
Cipőm orrával arrébb gurítok egy kavicsot. Vajon mi lehetett életében? Folyó medrében apró hal, hegyvidéki madártojás, póknak hálójába akadt tücsök, vagy embernek lábujja? Bármi is volt, már nem az. Most már semmi, és itt van velem a semmiben.
- Semmiben vagy a Senkivel. - intézem hozzá. Mozdulatlan, nem válaszol. Mért is tenné? Nem tettem érte semmit. Hagytam kővé válni, hagytam elpusztulni, hagytam semmivé alakulni. Kegyetlen módon nem tettem semmit.
Hátat fordítok a kavicsnak, és felmászok egy sziklára. Épületre hasonlít, bizonyára egy lakóház lehetett. Felfekszek a ferde tetőre, és lehunyom szemeimet. Álom az álomban? Mondhatni. Itt azonban nem álmodok, mégis… iszonyú fájdalom, majd egy hatalmas koppanás. A kavics megmozdult. Fejem megreped. Mit tettem, hogy ezt érdemlem?

Felriadok. Sietősen körbepillantok. Biztonságban vagyok… körülöttem mindenki alszik. Szobatársaim szuszogással teszik elviselhetetlenül hangossá a szobát. Mindig ezt teszik, s mindig fáj a fejem. Fáj, mintha szétrepedne. Fáj, mintha nyomban elájulnék. Fáj, mintha nem is élnék. Tompán, mélyen, múlhatatlanul. A kihalt föld utáni megszokott állapot… az általánosan megszokott állapot, de sosem esek össze. Nem kímél a sors, nem engedi, hogy megpihenjek. Nem esek össze, hogy elfeledhessen a fájdalmat. Csak egy pillanatra, csak egy árnyalattal fájna kevésbé. Hálám örökké üldözné a sorsot. A sorsot, akit nagy betűvel kellene írnom, mégsem tisztelem meg. Nem tisztelem, mert ő sem teszi ezt. Kinevet, s kínoz tovább. Kínoz éberen, kínoz kábán. Álmomban nem kínoz csak. Ott másnak adja át a stafétát.