Hosszan tűnik el a Nap a domb fölött, s még éppen hogy csak idesüt egy pillanatra, hogy a lábamat rendesen leverhessem mielőtt belépek az ajtón, mert édesanya erre megtanított: mások munkáját tisztelni, s mert hiányában vagyok minden olyan varázslatnak ami képes lenne eltüntetni a sárfoltokat amiket így is magam mögött hagyok, pedig a lábamat hosszan vertem a lábtörlőbe, s most csak megállok az előszoba felénél túl, s visszafordulok, összeráncolt szemöldökkel nézem a remekmű meggyalázását: itt minden olyan tiszta, minden olyan nemes, s nekem a szégyen lassan társammá válik itt, mégis csak le kellett volna vetnem a cipőmet az ajtó előtt.
Pálcát húzok: de minek? A számomra hasznos varázslatok itt nem segíthetnek, pedig tanultam egyszer, édesanya tanította, hogy ne kelljen rávárnom amíg hazaér a szomszéd asszonytól. De édesanya most nincsen itt, pedig ha itt lenne a fülembe suttogna, de föl nem takarítana: mert az asszony nem szolga.
Jobb ötlet híján visszamerészkedem az ajtóhoz, újabb nyomokat hagyva, újabb sárdarabokat a hófehér csempén, s csak virítanak, mint a vér a fehér ingen, mint a hazug eskü a néma gyülekezetben.
A sarkamra lépek, kibújok a cipőből, s nem tágítok, tanácstalanul nézek körbe, s várom, hogy egy seprű jelenjen meg, de abban sem vagyok biztos, hogy itt olyan van, így hát jobb híján a zoknimmal gyűjtöm egy kupacba a koszt, még nagyobb mocskot hagyva.
Mégis csak mennem kellett volna még egy kört a szőlősben. Talán akkor eszembe jutott volna a cipőt levetnem.

A lépcsőfordulóban, a falon lógó tükör előtt, nem töltök több időt az illendőnél, néhány szívdobbanásnyi, egy tincset a fülem mögé tűrök, csak tudnám, miért küzdök egy elérhetetlen tökéletességért? Talán a nevelőnő ültette el ezt bennem, a bevizezett fésűvel, vagy később a nyisszantó bűbájjal, ami kegyetlenül lecsapott, ha csomót talált a copfomban, vagy ha nem volt többé kedve hosszú percekig fonni lefekvés előtt. Mindig visszanőtt, de voltak időszakok, amikor a távoli rokonok azt hitték, a család ezen ágán három fiú közt kell megosztani az örökséget. (Ezek a rokonok jellemzően Claude-nak szólítottak, hiába ágáltak a fivéreim egyre hevesebben.)
Még két lépés, további lépcsőfokok, a lemenő nap fénye minden ablakon bekukucskál, megfesti a márványt előttem, és ha hallanék bármit is, az most biztosan a madarak késői éneke lenne. Ilyenkor sajnálom. Már csak ilyenkor. De minden sajnálatot kiporol belőlem a látvány, ahogy az előcsarnokba érek, ujjaim a mellkasomhoz ölelt könyv gerincén játszanak, föl, le, micsoda egybeesés.
Eoghan arca azonban megakasztja a kezem, éppen a mozdulat közepén. Zavartnak tűnik.

A magány néha gyilkosabb bármelyik szónál, gyilkosabb annál, mint amire ember képes, mint amire én is képes voltam, mégsem érzek megbánást, sohasem éreztem , mert édesanya büszke lenne, ha tudná, hogy mi történt, s mert csakis értük tettem, s magamért, hogy lehessek valaki, hogy lehessenek valakik, hogy az élet nekik is szóljon, ne csak másoknak, hogy egy gyertyaláng legyen a sötétben, ami pislákol, de elég fényt ad ahhoz, hogy a sötéthez hozzászokott sem, most keresni merje, s utána nyúljon. S a magánynál néha gyilkosabb a társaság, s a jövetelét a finom sarkak kopogása jelzi a lépcsőn, s én csak reménykedni merek, hogy maga az, s nem az édesanyja, aki most szigorúan nézne onnan a lépcső tetejéről, s várná amire én is várok, s ketten lehetnénk akik a koszfoltot bámulják. De édesanyja helyett maga érkezik, s szusszanok egyet, kissé megnyugodva.
- Hát akkor most nem is kell tovább igyekeznie. Megtalált. -
Zsebre dugnám a kezemet, csak úgy megszokásként, de a pálca ott van a kezembe, s emlékeztet mindarra amit elkövettem, s amit nem.
- És mit gondol a könyvről?-
Mert hát ha már egyszer elolvasta, magának biztosan van véleménye róla, kell lennie, s ha van, azt most meg kel osztania velem, hogy aztán összeveszhessek magával ha netán nem a lényegre figyelt, hogy felnyithassam a szemét, ha nem olvasott a sorok között.
- Nem! Kérem ne tegye! Inkább maga segítsen! -
S hirtelen nyúlok a kezéért, mert én csak ilyen hirtelen ember vagyok, s óvatosan fogom meg a könyökét, s bizalmasan, mintha csak rejtegetném, a koszfoltra bökök az állammal ami éppen itt hever, éppen itt a lábunk előtt. Szégyenfolt ez, nem vitás.

Szájról olvasni sosem jelentett különösebb gondot, de amikor valaki csupán töri a franciát, még mindig akadályokba ütközök, talán a hangok formázásától, talán a kiejtett h-tól, talán azoktól a nehezen pörgő r-ektől, még szerencse, hogy a kézjeleim minden népnél ugyanazzal a jelentéssel bírnak, így van némi magabiztosságom. A szemem hevesen ugrál, az arca, a szája és a padló közt, néhány másodperc, míg megértem a szituációt, de akkor nem tudok egyebet tenni, elmosolyodok. Valóban csak erről lenne szó?
Azután az egész arcom csúf, vörös színt ölt, mert most bizony varázsolnom kéne, a probléma csupán annyi, hogy én, aki csak nonverbális módokat tanultam, mindig kicsit lámpalázas vagyok, ha pálcát kell fognom valamire, vagy valakire. Nem baj, kihúzom az övemből, a padlón szétszóródott sárra szegezem, a fejemben a Suvickus visszhangzik, és csak remélni merem, hogy sikerül, mielőtt Maman meglátja. Ebben az esetben hálás lennék a Mindenhatónak, mert nem hallhatom a reakcióját.
Ha a bűbáj sikerül, sokkal nyugodtabban fordulok Eoghan felé, tekintetem a kezére ugrik, mikor foghatta meg a könyököm, hogy még csak észre sem vettem?
Kicsit habozik párszor a kezem, de remélem, érti, mire gondolok.

Ön az utolsó mentsváram mielőtt a ház asszonya meg nem találna, s most minden hitem önbe vetem, s kissé megszégyenülve ugyan, de érdeklődve nézem ahogy a pálcája a szégyenfoltra szegeződik, s hirtelenjében eltűnik, s szusszanok is egyet, egy jó nagyot, s megkönnyebbülök, pálcámat a farzsebembe rejtem el, s most már Önre koncentrálok, megrázom a fejemet, hiszen Önnel nem értek egyet. El is mosolyodom, olyan szelíden ahogy a kutya dugja az orrát az emberkézhez, hogy simogatást kérjen.
- Nem értek Önnel egyet. A kérdés nem az, hogy el tudom-e képzelni, inkább az, hogy maga miért nem képes erre? A világ nem lehet csak jó és rossz, s maga sem láthatja csak így. A családja tökéletes lenne a cipőgyártásra, s azon becses érdemük miatt, miszerint maguk gazdagok, maguk nem gyártósoron ülnének. Tehát ha nem sértem meg ezzel Önt, úgy gondolom: nincsen igaza, márpedig azért nincsen, mert gátakat szab magának. Hát nem ez lenne minden értelme? Hogy egyenlőek legyünk? -
Mert ez minden eleje, s ez minden vége, mindent ez éltet, s mindent ez öl meg. Ha maga tudná, hogy miket tettem én a szocializmus nevében, hogy mikre ítéltek csak azért, mert hittem ebben, mert láttam s most is látok benne rációt, most nem beszélne velem.
Maga mindig értett ehhez, belelátni az emberekbe, s ez biztos azért van amilyen, s nekem le kell szegnem a fejemet, s aztán fölemelni, hogy értse a szavaimat.
- Azt hiszem eleget voltam már az önök terhére. Most már ideje hazamennem. -

Elgondolkodva figyelem, bár sejtettem, hogy nem fogja könnyen adni magát, sem az eszmét, amit ilyen sokra tart. Talán érdemes lenne egy látogatást tennem a Szovjetunióban, ahol mindez elkezdődött, de olyan zártnak, ridegnek tűnik ott minden, olyan kérlelhetetlennek és örömtelennek, nem bírom rávenni magam, hogy lemondjak midarról, ami Franciaországban egyedülálló. Nem bírok kibújni a bőrömből, látnom kell a szőlőt, még ha nem is minden este, hogy a gyümölcs mellett a saját gyökereimet is valóságosnak érezzem.
Mikor úgy látom, a mondat végére ér, felé nyújtom a könyvet, már látott szebb napokat is, és nem is biztos, hogy mindenhol tökéletesen értettem, mert vannak hiányosságaim, ami az angol nyelvet illeti, de egy jó időre adott gondolkodni valót, az biztos.
Meg kell hagynom, még akkor is, ha Papa minden kézmozdulatomat ellenezné ebben a témában. Ő makacsul hiszi, hogy minden ember a maga szerencséjének a kovácsa, és aki tengődik, az ne siránkozzon, hiszen volt esélye, nyilván volt, csak elszalasztotta.
Elkerekedik a szemem, ahogy leolvasom azokat a szavakat, nem, biztosan nem igaz, csak beékelődött közénk mindaz, amit a modern szakirodalomban kommunikációs nehézségnek neveznek.

Elmosolyodom, s a könyvért nyúlok. Magának biztosan nincsen kedve erről órákig társalogni, s ezért nem is hibáztathatom: ön úri hölgy, nem ásta még magát bele ebbe a témába, nem fertőzték meg még gyűlések a kisbolt alatti pincében, ahol lelkes forradalmárok hirdetik az eszmét, és ahol a hangulat még önt is magával ragadná: egyszer csak odakeveredtem, s nem tudom mikor lettem a csendes hallgatóból, lelkes hallgató, s a hallgatóból fölszólaló, szív ami a vért pumpálja, s lüktet, s küzd, de tudja küzdeni nem is olyan nehéz, a puska hangja is csak először hangos, de édesapa már tanított lőni, s láttam is már őt ölni, s öltem én is.
- Csak sose zárkózzon el. -
Tétován szorítom az oldalamhoz a könyvet, s tétován vallom be önnek mit akarok, miért jöttem ma ide fel ilyenkor, s miért nem tértem nyugovóra, hogy ezen elmélkedjek.
- Haza akarok menni. -
Ismétlem meg, s ezúttal lassabb vagyok, mert biztosan nem értette a szedett-vedett franciámat amit itt szedtem föl önöknél, s artikulálok, hogy jobban olvashasson a számról, de magabiztos vagyok, még akkor is ha látom önön az értetlenséget.
- Hallott arról mi folyik a világunkban? Haza kell mennem! Harcolnom kell. -

Most már biztos, nem értettem félre, és érzem, ahogy minden vér kifut az arcomból. Haza, olyan hihetetlennek tűnik, hogy él a világon bárki, aki megöregedhetne a friss, francia levegőn, a szőlőtőkék közt, és nem ezt választja. Serge levelei, mint végtelenített sorozat, pörögnek a fejemben, egyre kiragadok szavakat, amik érdekesnek tűntek, sajnálatosnak, most viszont egyenesen borzalmas lehetőséget sejtetnek, és nem tehetek mást, megragadom a karját, amivel a könyvet is fogja. Bárcsak tudnék beszélni, gyorsan, hadarva, bárcsak rá tudnék kiáltani! Hogy ne, hogy micsoda ostobaság, elhagyni a biztos egzisztenciát, a családom megbecsülését, a gyakorlatilag biztos halálért! Tante Céleste tudja mit csinál, őt köztünk senki nem félti - beismerten legalábbis -, de Eoghan fiatal, sokkal fiatalabb, és olyan tűz hajtja, amibe a szabadságharcosok általában belehalnak.
Remeg a kezem, és nem hazugság ez, pusztán okos meggyőzés, valakitől, aki még a szocializmus megértéséhez is oktalannak bizonyult.
Falra hányt borsó, érzem, ahogy leengedem a kezemet.

Olyan elánnal ragadja meg a kezemet, hogy meglepetésemben a könyv kicsusszan az ujjaim közül, s a földre hull, én meg lehajolnék érte, mert miért is hagynám ott ami az enyém, de a keze szorítása meggátol ebben, s csak nézem magát, nézem ahogy a szeme az enyémbe fúródik, s látom, hogy nem érti. De hogyan is érthetné amikor maga csak itt élt ezen falak között, amikor nem látta azt amit én, a palotájában elzárva a pornéptől, s ezért nem is hibáztathatom, de egyszer önnek is meg kellene értenie, egyszer önnek is látnia kellene, hogy a szíve ne rettegjen így, mert nincs mitől, mert a világ mocskos egy hely, s csak mi vagyunk kik megtisztíthatják, kikben elég tűz lobog hogy kiálljanak az igazságért.
- A hazámnak is szüksége van rám.. -
S tudom nem fogja megérteni, tudom nem hatja meg a haza, mert az magának nem a hazája, az magának csak egy hely, egy hely ismeretlen emberekkel ismeretlen problémákkal, de én tudom, hogy a probléma akár a pestis terjed, s majd itt is felüti a fejét.
Csak megrázom a fejemet.
- Edgar tehetséges, s maga tudja, hogy rám nincsen szüksége. Vagy megtaníthatom magát, lenne érzéke a szőlőtermesztéshez. -

Elengedem, hogy le tudjon hajolni a könyvért, ha akar, de az agyam minden eddiginél hevesebben jár, kutat a megfelelő érvek és lehetséges megoldások után, szinte felperzsel maga mögött mindent, hogy ne maradjon más, csak az a pár megfelelő szó, amivel itt tarthatom, amivel lenyugtathatom. Talán így érezhetett az anyja is, mikor először állt elő az ötleteivel - nem fantáziáltam soha a nálunk dolgozók gyerekkoráról, de néha elképzeltem, ahogy Eoghan a saját környezetében ugyanazt teszi, amit nálunk, présel, betakarít, és ezekben a percekben tudtam, hogy biztosan sokkal több van benne, mögötte, mint amit az én - nem éppen avatott - szemem látni képes. Sóhajtok, a hangomat érdesnek képzelem. Annyi mindenről képzelgek itt, a saját fejembe és a francia békébe, ebbe a pompás életbe bezárva, míg valahol talán éppen az ő szeretteit koncolják fel. Megborzongok.
Vagy csak rosszul láttam? Remeg a kezem, meg kell ráznom, mielőtt folytatnám.
Ő, ha az öcsém szavaira gondolok, elég hatalmasnak tűnik ahhoz, hogy minden szenvedésnek egy mozdulattal véget vessen.

Lehajolok a könyvért, a kezem közé zárom, akár minden eszmét, s szorosabban fogom ujjaim között, s felegyenesedve csak állok magával szemben, s látom magán, hogy akar valamit, de még maga sem tudja, hogy mit, mondani valamit, vagy pofon vágni, s én értékelném ha lenne elég mersze, ha ki merne állni amellett amiben most ennyire nagyon hisz, amit mos ennyire nagyon akar, mert hát ez az ami élteti a felkelést, ez a tűz, ez a vágy, hogy mondani akarunk valamit, és magának most rendesen éreznie kell, amit én érzek, ami mindig átjárja a szívemet, ami mindig itt van belül, s nem hagy nyugovóra térni, mindig ott van, mindig susog.
- Ne becsülje le így, nem teheti meg. Bíznia kell benne, s én tudom, nála minden jó ezekben lesz. -
S ha nem is, akkor majd megtanulja, s majd belejön, mert így megy ez, így történik minden, az ember beletanul, beleszokik a mindennapokba, s magának ezt el kell fogadnia.
Megrázom a fejemet, hiszen tudom nem érti, s másra gondol most, édesanyára s ami ott folyik, de engem most más vonz haza, most egy másik haza vonz.
- Nem Írországba kell hazatérnem. A mágusvilágba. Hallott arról mi történik most Angliában? Nem hagyhatom. Egyszer már tettem ellene, s most úgy érzem újra tennem kell. -
S most nem akarok ölni, de ha ölnöm kell, ha ezzel megmentek életeket, meg fogom tenni,s akkor majd Azkabanba zárhatnak miatta, s én büszkén viselem majd, mert akkor már elvégeztem amire születtem. Elindítottam valamit tettem valamit.

Kissé meglep a lebecsüléssel kapcsolatos megjegyzése, amennyiben helyesen olvasok a szájáról, hiszen én eddig úgy hittem, a családban mindenkinél többre tartom Edgart, annak, aki ő, minden sallang, körítés és örökség nélkül. Ez az örökségi kérdés már így is annyi terhet rótt a vállára, annyi felelősséget, de hogy szerényebb lett tőle, azt nem állíthatom. Bérénice gondolkodása majd finomít rajta, vagy hát én ezt remélem, mert ha nem, hamarosan világuralmi terveket kell majd letörnöm, egy Delacour-birtokra pedig - véleményem szerint -, elég egy elszánt harcos. (Még akkor is, ha a fivéreim általában egymás ellen harcolnak, mert minden más csatában könnyűszerrel sikerül diadalmaskodniuk, kivéve abban, ami a legfontosabb lenne mindannyiunk békés jövőjére nézve.)
Béke, ízlelgetem ezt a szót, de mintha csak lepattogzó festéket kapargatnék. És Eoghan megjegyzéseit is túl homályosnak, túl baljóslatúnak érzem. Zavarban vagyok, mert mindaz, ami neki a világot jelenti, amit ő jól ismer, az nekem távolinak tűnik, mintha egy másik univerzumban játszódna le, és nem a La Manche túloldalán.
Összekulcsolom a kezeimet, mielőtt megsérthetném, mielőtt olyasmit üzenhetnék, hogy ő egyedül a türannosz ellen édeskevés. Nem fogok egy büszke férfi lelkébe tiporni.

Csak félrebiccentem a fejemet, s úgy nézem magát, se ebben a pillanatban szeretném önt megérteni, hogy mi jár a fejében, mit rejteget, s mire gondol, vagy éppen mire nem, s szeretném tudni, hogy mit tud s mit nem, s amit nem tud miért nem tudja. Tán magát nem érdekli más dolga, nem érdekli más szenvedése, más elnyomása? S bosszús akarok lenni, mert maga bezárkózott ide, s nem nyit a világ felé, nem néz körbe, nem néz széjjel, mert itt magának minden tökéletes, itt magának mindene megvan, de mondja csak mi van azokkal, akiknek nincs meg mindene, akiknek nincsen ilyen édesapja, sem édesanyja, akiknek csak olyanok maradtak, mint jómagam.
- A fivére jogosan nyugtalan, ha minden ilyen ütemben folytatódik hamarosan Franciaországnak is cselekednie kell. Úgy hallottam, hogy már itt is vannak szimpatizánsok. -
De ha úgy sem hallott róla, kár lenne belemennünk, hogy kivel szimpatizálnak s miről, talán egyszer, ha lesz még időnk mesélhetek róla önnek.
Elfordítom a pillantásom magáról, s lenézek a zoknimra meg a maga cipőjére, s nézem a különbséget kettőnk között: maga igazi úrhölgy, én pedig igazi polgár vagyok.
- Tudja ha most elmondanám, maga nem állna többet szóba velem, s ahhoz, hogy igazán megérthesse nem itt kellene állnunk, s nem arról kellene meggyőznie, hogy miért maradjak. -

Visszanézek a cipőjére, és hirtelen levegőre van szükségem, miért is ácsorgunk még az előcsarnokban, mint a sóbálványok, miért nyugtalankodunk itt, mikor ezen a helyen nyilván ő sem beszélhet olyan őszintén, ahogyan megtehetné. A szőlőnek nincs füle. A szemébe nézek, és jelentőségteljes pillantást vetek a cipők irányába, ha elég gyorsan felveszi, néhány percen belül már odakint sétálhatunk, a hűvös levegőn, ahol talán én is le tudom csillapítani a gondolataimat.
Kezemet tördelve nézem a lépcsőt, tele a ház rokonokkal, ezzel nem könnyítem meg az ő dolgát, de mi mást tehetnék egy olyan tető alatt, ami a világ legelszántabb kapitalistáit nevelte ki?
Nem várok tovább, kifordulok az ajtón, és olyan, mintha hosszú percek fuldoklása után jutnék levegőhöz. Rajta múlik már csak, hogy velem jön-e.

Arra nézek amerre maga kapja a pillantását, s egy pillanatra el is bizonytalanodom, mit fog szólni a családja, hogyha sétára viszem a szürkületben, s mit fog szólni maga, ha minden részletet sikerül kicsikarnia belőlem?
Azéért csak a cipőmért hajolok, s túl kapkodó, túl esetlen mozdulatokkal bújtatom bele a lábamat, hogy aztán magát szótlanul követhessem, s magunk után az ajtót behúzhassam.
Odakint a kezemet a zsebembe süllyesztem, s a könyvet is belegyömöszölöm a túlméretezett kabátzsebbe, s tétován állok maga mellett, vagy magával szemben, s csak nézem, hogy mire akar kilyukadni, hogy mit szeretne tőlem megtudni.
Megrántom a vállamat.
- A legjobb lenne ha úgy térhetnék vissza ahogy bárki más, de tudja, senki nem tudhat róla, hogy hazatérek. A hatóságok főleg nem. A helyzetem bonyolult, bonyolultabb mint ahogy azt el tudná képzelni, s magát igazán nem kellene belerángatnom ebbe. -
Csóválom meg a fejemet, s a hajam táncol körülöttem.
- Maradjon ki ebből kérem. Az ön érdekei végett. -

Nem akarom elrejteni a széles, győzedelmes mosolyt, ami megjelenik az arcomon, mikor Eoghan követ, a szürkületbe, a magányba, és persze, nem kéne vele kettesben sétálgatnom a szőlősben, és nem csak azért, mert a látási viszonyok romlása megnehezíti majd a kommunikációt kettőnk közt. A pálcám az övemben lapul, ha ránk esteledne, majd előhúzom, egy lumos talán még nekem is menni fog.
A hatóságok főleg nem olvasom a szájáról, és egyetértően bólintok, innentől a helyzet, bár nehezebb, mint vártam, de világos, egyértelmű, talán több szóra nincs is szükség ezzel kapcsolatban. Nem csodálom, ha nem bízik bennem, ha nem akar beavatni, végtére is nem vagyok érdemes rá. De megtehetem, amit tudok. A legtöbbet, ami a helyzetből kitelik.
Mosolygok, talán nem is látja a ravasz csillanást a szememben, egyetlen, de annál beszédesebb bizonyítékát annak, hogy hiába vagyok házimacska az oroszlánok közt, ugyanarról a gyökérről fakadtam.

Hűvösebb a levegő, mint számítottam rá, hűvösebb, mint amikor beléptem magukhoz, hogy céltalanul összesarazzam az előszobát, így összébb húzom magamon a vékony kabátot, s a lépteimet az önéhe igazítom, hogy a szőlősben otthonosan mozogva sétálhassak maga mellett. Ujjaimat végigsimítom a leveleken, s a kacsok néhol az ujjamba ragadnak.
- Mielőtt elmegyek meg kellene tanítanom önnek bánni a szőlővel. -
Csak megjegyzem, s magam sem tudom miért olyan nehéz arra gondolnom, hogy itt kell hagynom a szőlőst,s vele együtt mindent magam mögött, hogy belevethessem magam abba az életbe amire édesanya mindig is olyan nagy gonddal nevelt. Félek azt hiszem, egy egészen picit.
- Nem akartam belekeverni a családját ebbe, sajnálom. -
De nem annyira, mint kellene, nem annyira, mint illene.
- Ugyan csak? Még sosem mesélt arról, hogy miket látott. -
Az én képzeletemben ön nem látott mást csak ezt a birtokot, ezeket a szőlősöket, s csak a világ szép dolgait, de én is tévedhetek, sokszor meg is teszem.
- Londonba kell mennem. -

Még sosem képzeltem el a hangját, pedig ha az ember úgy él, mint én, csak a képzeletére hagyatkozhat: nem hallva a ruha suhogását, nem hallva a nevetést, nem hallva az eső kopogását az ablakon. Hiányozhatna mindez jobban, megélhetném csapásként, de a családban már senkinek nem okoz gondot, ha velem kell beszélniük. Eoghan új, nem csupán ebben az értelemben, még nevetek is a kijelentésén rólam és a szőlőről, ami talán úgy hangozhat, mint egy összefüggéstelen nyögés. Nem tudom, a saját hangomról sincs elképzelésem.
Sosem voltam rákényszerítve, hogy értsek, ebben a családban, ahol mindenkire jutott feladat - mikor még fiatalabb voltam, segítettem a szüretnél, mert abban akkori még mind részt vettünk, de azóta elhidegültünk ettől az egyébként mulatságos szokástól.
Magamban számba veszem a lehetőségeket, itt van Bérénice, aki néhány hónapja még romokban volt, miután az a fráter kikosarazta, és Inès, akinek forog a gyomra a házassága gondolatától, és Serge, aki az angol királynő szoknyájáig szökött, hogy elkerülje anyánkat, na meg persze Edgar, aki már most úrnak tűnik, pedig Papa még él. De ha a gyerekei így viselkednek vele, menten halottnak érezheti magát.
Soha, semmi nem olyan nyugodt, mint gondolná, de most a saját problémáinkat félretéve, az övével kell foglalkoznom. Hunyorogva koncentrálok a profiljára, és így sikerül kivennem a London hangsort.

Halványan elmosolyodom a reakcióján. Maga igazán csodás, igazán lenyűgöző, hiszen magát nem törte meg mindaz amit elvett magától az élet, s én ennek örülök, mert maga életvidám, s boldognak tűnik, hát megérdemelné, hogy örökre az is maradjon.
- Ugyan. Nehogy azt higgye, hogy én úgy születtem: értek a szőlőhöz. Senki nem születik úgy, hogy bármihez ért. Vagy talán maga igen? -
Kuncogok föl a gondolatra, hogy maga így született meg: értett a társalgásához, az olvasáshoz, mindenhez. Hát nem úgy tanult meg mindent? Hát nem tanítottak magának mindent?
- Ez a szőlő túl értékes ahhoz, hogy bolondok kezébe kerüljön. Jó bort lehet belőle készíteni. -
Mintha egyszerre elfelejtettünk volna mindent, mindent amiért kijöttünk, s nem maradt más nekünk meg, csak a szőlő.
- Megértem. Maradjon csak meg a maguk titkának! -
Ahogy én sem mondom el, hogy édesapa lelőtt valakit, és a szőlősbe temettük el, pedig még édesanya is ásott, s most édesapa is ott fekszik, s azt sem mondom el, hogy fel akartak akasztani, sem azt, hogy öltem embert. Jobb ez így. Jobbnak hiszem így. Megrázom a fejemet.
-Ugyan mit gondol? Várnak rám ott sokan, csak nem olyanok akikhez én is szívesen mennék!

Ha belegondolok, egészen váratlan, hogy a szőlőről kezdtünk beszélgetni, bár most, ahogy itt sétálunk, az orrom megtelik a növények illatával, és ezt igazán szeretem. Ha oda a hallás, a szaglás kifejezett örömöt okoz, éppen úgy, mint az ízlelés, és ha hiányzik néhány darab a kirakósból, ezek segítségével illesztem össze a képet. Nem tökéletes, persze, de sokkal izgalmasabb, mint ahogyan a többiek láthatják.
Büszkén bólintok a kérdésére, bár viccnek szánom az egészet.
Talán túl gyorsan jár a kezem, vissza kell fognom magam, mert ilyen izgalmat utoljára mozgékony gyerekként éreztem, amikor összevissza rohangáltam a társasági eseményeken, és be kellett vonszolniuk egy csendes szobába, hogy lehiggadjak. Anyámnak valóban traumatikus volt az érkezésem, magát hibáztatta a hiányosságaimért, és három hónapos voltam, mikor először magához ölelt. Addig egy dajka volt velem, ha tante Céleste-nek hinni lehet. (Pedig talán ő az mindünk közül, aki leginkább hajlamos a nagyotmondásra.)
De azért megkönnyebbülten kiengedem a levegőt, mikor ismét Eoghanra figyelek, és sikerül leolvasnom a szájáról, hogy nem várja Londonban semmi olyan, amitől féltem. Milyen bolond vagyok, a hazájában a biztos halál várja, én pedig azon aggódom, hogy talán felesége van, gyerekei, akiket elhallgatott előlünk. Az agyam lázasan kattog, ez a várakozással teli zaj még a csontjaimban is visszhangzik. Annyi rokonom járkál át a La Manche-on, nem hiszem el, hogy nincs köztük, aki segíthetne!

Egy pillanattal tovább tart megértenem amit mondani akar, s így egy pillanattal később nevetek fel, de akkor lágyan, akár a kora tavaszi este, ami hirtelenjében telepszik az ember vállára, de olyan csendben, hogy az ember nem is bánja, hiszen a tél hosszú volt, s még át kell szokni a hosszú nyári nappalokra, a hosszan tartó napsütésre. Szeretnék itt maradni a nyárra, egy részem hiányolja a nyarat amit itt lehetne eltölteni. Itt elég meleg lenne ahhoz, hogy a folyóhoz osonva az ember titkon levethesse az ingjét és a vászonnadrágjába a folyóba ugorjon, és ússzon egyet. Odahaza ez nem lehetséges, Írország olyan hideg, persze annak is meg van a varázsa, talán maga is élvezné a folytonos tengerpárától nehéz levegőt, talán magának is tetszenének a borús nappalok amikor az embernek jól esik gondolkodni, nézni ahogy az esőcseppek versenyt futnak az ablakon.
- Pedig biztosan lenyűgöző lehetett a nagyítójával. -
Még nevetgélek egy kicsit az elképzelésen, aztán hagyom tova úszni. Sajnálom, hogy magát nem érdekli annyira a szőlő és a bor, mint engem, pedig maga tényleg tökéletes lenne a szerepre, én el tudom képzelni ahogy naphosszat sétálna a szőlősben, kalapot viselne, s mindig lenne magával valaki aki a feladatokat teljesítené.
- Maga szerint kérhetnék bárkitől is ilyet? Nem is tudom. -
Gondterhelt ráncok jelennek meg az arcomon.
- De ne legyen ennyire lehangolt, a végén még nem tudok majd elmenni. -

Biztosan nem tudja, mennyit jelent most ez nekem, hiszen nem ismeri az életemet, az életünket, a család bonyolult rendszerét - hosszú hónapok óta, de talán években helyesebb lenne mérni, most érzem először ezt a furcsa izgalmat, ami a tetteket előzi meg. Nem hasonlítható ahhoz, amikor kiemelsz egy új dísztalárt a dobozból, vagy a próbák végtelen sorához, míg anyagok és színek közt pepecselünk, pezsgőt iszunk és apróságokról beszélünk, minden irgalom vagy részvét nélkül. A legújabb pletykákkal fárasztjuk egymást, eljegyzéseken húzzuk fel az orrunkat, esetleg Mama megjegyzi, hogy az ifjú menyasszony igencsak sápadt, vajon mi állhat ennek hátterében? És iszunk, és nevetnek, a plüssfotelek és gyémántnyakékek közt, végtelen forgás, valami mély nyughatatlansággal. Eoghan ezt nem ismeri, éppen ezért el sem tudja képzelni, milyen felszabadító végre másról is beszélni, vagy szerepet játszani másban, anélkül, hogy bárkinek a ruhájára megjegyzést kéne tennem.
Pedig nem zavar Céleste szokása, nem kifejezetten, éppen csak tartozik nekem. Talán többel is, mint azt ő hiszi. És már pörög is bennem a terv, a kezeimet dörzsölöm, mintha a téli szél még nem köszönt volna le teljesen, még érzem, ahogy a kézfejembe csíp, miközben folytatjuk az utunkat a szőlősben.

Méregetem a helyzetet, nem igazán magát, inkább a felajánlását, s szeretném rögtön elfogadni, hiszen más lehetőségem nem nagyon van. Angliában köröznek, s a hatóságok alig várják, hogy megkaparinthassanak maguknak, hogy bezárjanak az Azkabanba, hogy elrejthessék a valóságot az emberek elől, azok elől akik megérdemelik, hogy tudják mi folyik körülöttük. És talán be is vonulnék arra a helyre, mert nem riaszt a magány, nem riasztanak a hűvös cellák, a dementorok, akkor nem ha már mindent megtettem, minden tőlem telhetőt és még annál is többet, akkor már nyugodtan vonulok be, ülök a nevemmel ellátott rácsok mögé, és talán még nevetni is fogok, nevetni azon amiket megtettem, amik miatt jobbá tettem ezt a világot, amiket elértem. De addig képtelen leszek megnyugodni.
- Nem érdemlem meg magától mindezt. De hálás lennék önnek mindenért. Lekötelezne. -
És mindent megtennék azért, hogy visszaadhassam azt a kedvességet amit magától kapok, ezt az elfogadást, azt, hogy nem ítél el.
- Százfűléfőzet. Talán segíthetne megfőzni. -
Félve pillantok maga felé, mert azért ez mégis csak nagy kérés, de élvezem a társaságát, élvezem a könnyedségét, jó magával lenni.
- Fázik? -
Megtorpanok és sietősen kapom le magamról a vékony kabátot, hogy maga felé nyújtsam, nem értek az olyan fajta tisztelethez amit maguk művelnek itt, sem azokhoz a kifinomult mozdulatokhoz, ahhoz az előzékenységhez, de édesanya erre mindig megtanított: ügyelni a nőkre.

Ahogy leolvasom a szájáról a megoldást, szinte villanyfény gyúl ki az agyamban, százfűlé-főzet, hát persze, csakhogy a küllemével még nyilván nem oldanánk meg semmit, hiszen okmányok is kellenének, és melyikünk alakját venné fel? Szélesen elmosolyodok, mert az első gondolatom a bátyám, senki nem gyanakodna rá, prominens, köztiszteletben áll még Angliában is, nem hepciáskodnának az ellenőrzésnél. Csak egy gond van - mármint egy nagy gond, a sok kicsi közt. (Ha a gondolataimat most kihangosíthatnám a fejemből, nyilván mind hátrahőkölnénk ettől a példátlan őrültségtől.)
Úgy ismerem be, mintha egy ősrégi hibáról rántanám le a leplet, vörösnek érzem az arcomat a szürkületben, és remélem, nem látja, mert most ismét alkalmatlannak érzem magam, néhány percnyi kellemes izgalom után. Csak mikor felém nyújtja a kabátját, akkor kapok észbe ismét, hálás mosollyal, bocsánatkérően nézek rá, majd magamra terítem a ruhadarabot. Ennél sokkal többet érdemelne. Az én segítségemnél sokkal, de sokkal többet.
Az agyam lázasan kattog, egyre tovább, tovább és tovább, vajon van bárki az ismerőseim közt, aki el tudná készíteni a főzetet? Vagy keresnünk kéne egy jobb ötletet, ami kevésbé rizikós?

- Azt gondolom, hogy nem lehet nehezebb, mint alkoholt főzni, talán sikeresen meg tudnék vele birkózni. - Mert hát nem lehet sokkal nehezebb, nem igaz? Igaz, hogy régen szagoltam már bele a bájitalfőzésbe, az iskola befejezése óta nem is készítettem semmilyen főzetet, de ez is csak olyan lehet, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni. Nemdebár? És ha el is lehet felejteni, nekem akkor is produkálnom kell egy főzetet, vagy legalább egy jobb ötletet, hiszen maga hiába bizonygatja, hogy a rokonai mind segíthetnének, én mégsem kérhetek ekkora szívességet a családjától vagy magától.
Csak biccentek maga felé, nem akarom, hogy megfázzon, hiszen mit mondunk akkor az édesapjának vagy Edgarnak? Mit fognak gondolni rólam, s mit magáról? Nem kockáztatnám ezt meg. Most nem .
- Nem, sajnálatos módon nincsen.. de ne is keresgéljünk. Bízom magamban. -
Ez így nem teljesen igaz, de elég ha maga elhiszi.