'I just want to undress her, see if she has wings.'

Az alsóbb évesek cikázásától hangos a folyosó a takarodó előtti órákban. Kuncognak. Viháncolnak. Hencegnek. Nyafognak. Örömködnek. Dacolnak a közeledő határidővel. Futkározó neszek zavarják a fülemet, mielőtt befordulok a könyvtárhoz vezető folyosóra, de elhalnak, amint megpillantanak. Visszább vesznek a sebességükből. Jócskán. A szó is beléjük fagy a legutóbbi eset óta. S az nem ma volt. Főleg hugrabugosok csürhéje gyűlt össze. Elsők a selejtesek listáján; kik már sehova se jók. Igazán lángra gyúlhatna a hálóban lévő faliszőnyegük, míg az igazak álmát alusszák. Nem lassítok a lépteimen. Határozottan haladok előre, akad fontosabb dolgom is most annál, hogy megálljak rendre utasítani őket. A fal mellé sorakoznak, síri csendben várják ki, míg elmegyek és még utána is pár percig csendben gubbasztanak kis híján. A sarkon túl nem dehoppanálok. Sőt, meg is állhatok. Sose tudnak egynél tovább gondolkodni. Rémesen visszamaradottak.
Kerestem. A klubhelyiség közelében nem találtam. A barátosnői össze-visszacsicseregtek, hol ezt, hol azt szajkózva, egymásnak teljes mértékben ellent állítva; nekem semmi hasznot nem hozva. Az egyikőjük által elkottyantott 'holnapi számonkérés' adott tippet a lehetséges fellelhetőségéről. Okos lány, hogy valóban tanul vagy csak töpreng, libamentes övezetre vágyott egyelőre rejtély. Előbbi ideálisabb volna. Suttognak. Egyre többet, bár koránt sem olyan sokat róla, mint a húgáról. Családjaink látszólag szoros kapcsolatot ápolnak egymással. Éppúgy, mint az aranyvérűek közt megszokott egy délutáni tea mellett csevegve. A közös cél azonban ezt szorosabbra fűzi. Akarjuk vagy sem. Az elvárások nagyobbak nálunk. A kötelezettségeink kimondatlanul sorakoznak a hosszú listában. Erre kell többek közt emlékeztetnem. Oldalt kell választania, nem tartózkodhat. Bella rég megtette, Meda.. Is. Senkinek sem hiányzik, hogy ismét elkallódjon egy Black. Atyám figyelmeztetett róla. Odadobta elém az ukázt. Kamatoztassam a régi ismeretséget, a Malfoy-hagyaték által a génjeimben.

Csendtől terhes a levegő. Szinte vágni lehet a könyvlabirintusban. Csak a kint csörgő láncok szűrődnek be, ahogy a Báró elhalad az ajtó előtt, miközben Helénát keresi. Nem tudta, hogy halkan kell megközelíteni a hölgyeket? Az oldalsó folyosókkal próbálkozom először. A táncoló lángnyelvek fényét keresve próbálom megtalálni Cissy-t. A pálcámat az övembe csúsztatom. Nincs rá szükségem most. A pulóver ujját feljebb gyűröm az alkaromon, miközben a székeket ellenőrzöm melyiken ki ül. A szám grimaszba fordul kis híján, amikor az egyiken egy újabb hugrabugost látok a nála lévő kötettel szerencsétlenkedni. Kirántanám a szék lábát, ha nem most tettem volna el a büszke szilfát. A gondolataimat erről a következő sornál helyet foglaló lány tereli el. Szép kis könyvtorony mellett lapozgatja az aktuális bőrborításút.
Ügyelek, hogy gördülékeny maradjak, ne csapjak neszt, ahogy mögé sétálok. Talán egy csököttebb, általam észre sem vett mosolyszerűség odaeszi magát a szám szegletébe. Talán. A szék támlájára helyezem a kezeimet, ha nem figyelt fel rám idő előtt. Művészetről vagy valóban tananyaggal kapcsolatos sorokat olvas, nem foglalkoztat különösebben, csak hogy zavarba hozzam, amiért elmerült a betűhalomban. Előre hajolok. Egészen a füle mellé, hogy finoman belefújjak a nyakába. Libabőrt lopjak a bőrére, de ki ne ugrasszam belőle a hirtelen felbukkanásommal.
- Mit olvasol? - félrehúzom a haját. A füle mögé tűröm, hogy jobban lássam. Nincsenek már sokan. Alig akad elvétve egy-egy lélek, aki netán hallhatná a halkabb hangvételem vagy látná a szemérmetlen mozdulatot. Nem tehetek róla, kedvemre való az a pír az orcán.

'I just want to undress her, see if she has wings.'

Az összerezzenésére akaratlanul somolyodom el és egy szekundumnyi időre sunyi pillantással lesek végig rajta. Az oldalán, amit ilyen közelségből láthatok belőle. Nem mozdítom el egyelőre a fejemet. Nem moccanok el mellőle, hogy túl hamar szabaduljon tőlem. Egy csipetnyi szórakozás úgy vélem kijár és kétlem, hogy szenvedő mártírként élné meg. Ékes jeleül szolgál ennek a pőre bőrön nyíló rózsa.
Ujjaimmal a szék háttámláján dobolok az utolsó szám helyre parancsolása után. Feszült frusztrációban, figyelemben dúskálunk anélkül is a magunk módján. A hadarás erre utal. A lesütött szemek szintén. Csendesen szuggerálom. Ha úgy vesszük noszogatom, hogy kússzon el a tudatáig a már-már szoborszerű mozdulatlanságom útján: a röpke válaszadással nem érem be.
- Hogy haladsz vele? - a feltett kérdés igazán mellékesnek nevezhető. Nem kell találgatni hozzá, hogy nem efelől jöttem érdeklődni. Nem emiatt töltöm itt az időmet ahelyett, hogy más elfoglaltsággal kötném le. Egyedül arra várok, hogy felém fordítsa az arcát a két kék érmével együtt. Ne csak a földet sepergesse velük. Az nem lenne méltó. Sem illő. Éppen ezért, mikor megkapom a jussomat felegyenesedem, hogy derekammal az asztalnak támaszkodhassak, amin a polcról levett kötetei sorakoznak. Az egyik szórakozottnak hatóan elmarom. Nem azt, amit ide sompolygásom idején olvasott. Egy csukott darabot, de nem nyitom ki. Hiába a kíváncsiskodó szándék. Csak a kezembe veszem, semmi több.
- Tudod.. ez egy szabad bejárású könyvtár. - komoly komolytalanságom éle érezhetően ott van a szavaimban. Nem is nyújtom őket hosszúra. - Attól függ mit mondasz; olyannyira belemerültél és szükséged van időre az elkövetkezendő dolgozathoz... vagy elrabolhatlak a könyvektől. - az egyik szóban forgó tananyaggal már megtettem és ha valamilyen úton-módon az elsőként felkínált opcióra esik a választása, nos, azt nem mondtam távozom is. Akad szabad szék, amit idehúzhatnék. Nem tágítanék és ennek tudatában van talán ő is. Valahol, megérzés szintjén bizonyosan. Egyetlen lépéssel sem mentem távolabb, csak pozíciót váltottam. Több teret, levegőt hagytam neki. Egy mélyebb lélegzetvétel sosem árt.
Türelmesen fonom össze a karjaimat. A könyvet nem teszem vissza a helyére. Tekintetem rajta függ. Igaz, mondhatna nemet, próbára tehetné koncentrációs képességeit azáltal, hogy ideülök, de.. fog is?

'I just want to undress her, see if she has wings.'

Nem az ördög lakozik a részletekben, hanem amit nem akarnak az emberek egymás elé tárni. Nem egyből. Évek ismerete áll a rendelkezésemre, előnyömre, ami a középső Black lányt illeti. A szokásai, berögzült mozdulatai nem ismeretlenek. Atyám éleslátásra nevelt, ezáltal - különösen - az ismétlődések nem kerülik el a figyelmem. Egyre többször kapta el a tekintetét. Sütötte le. Megremegett a levegőbe eresztett szó. Erőtlenül bukdácsolt a hangszíne. Sietett. Kapkodott. Hibázott szemérmes jegyesem; eladdig nem kínálkozó szórakozási lehetőséget adott. Ezáltal érdekesebbé vált. Újdonsággá, ahogy a felszín alatt pattanásig feszülnek a borzongó idegei és tajtékzanak az érzelmei. Egy másodperc. Csak ennyire voltam tőle, hogy türelmetlenségemet kifejezve fújjak figyelmeztetést a nyakgödrébe. Egy apró, finom kis ugrasztás, mielőtt belefeledkezik a kényelmes, kétség kívül biztonságosabb hallgatásba.
- Szóval én kivétel vagyok. - vonom le a következtetést. Szándékosan nem tartom meg magamnak. Nem piszkálásból. Legalábbis nem teljesen. Tisztában lenni vele és beszélni róla; két merőben különböző dolog. Ha eddig nem érezte magát a saját komfortzónáján belül.. most minden bizonnyal úgy érezheti, mintha a határai felé húznám. Nem lököm. Csak fokozatosan terelgetem. Kíváncsian lesem, miközben szemben elhelyezkedem. Hajszálnyi helyet hagyok kettőnk közt. A lábam nem is, nadrágom anyaga azonban alig érezhetően hozzáér.
Várakozóan pihennek meg az ujjaim a bőrkötéses darabon, amit magamhoz vettem. Csak egyetlen centiméterrel kellene feljebb emelnie azt a csinos állat, hogy végre felvegyük egymással a szemkontaktust. Egyetlen eggyel. Nagyot emelkedik és süpped a mellkasom, ahogy az ennek megsegítésére irányuló késztetésem egy sóhajba fojtom, illetve a komolytalan élű válaszba. Fogást váltok a könyvön, morfondírozva bólintok rá a logikájának nyitjára.
- Tény. Gondoltam nem ártana változtatni ezen a szokásomon. - az a fél pillanat se, amíg a szemeim a magasba nyúló plafon felé csalinkáznak olybá tűnik nem hozza el a várva várt egy centimétert. Helyette akarva akaratlan gondoskodik egy leendő szamárfülről a lap sarkában.
Kulcsszóként. Varázsigeként hat a megadása. A hozzá közelebb eső kezemet leeresztem, hogy rávezessem a pihenés útjára, mely egy csukott könyvvel kezdődik. Ártatlan közvetlenséggel moccanok, pont akkor, mikor bátorságot véve magán les rám. Nincsenek a kékeimben sunyi csillanás, vagy csak nagyon elveszett. Nem is biztos kifürkészi. Az sem, hogy nem keres ürügyet magának arra, hogy más után nézzen, amint az ujjaimat az övéi közé csúsztatva emelem el a mancsát a sárguló lapoktól.
- Ez esetben lenne egy feltételem.. - nem eresztem, tartom a kezét, míg a nálam lévő keményfedelessel lehajtom az aktuális tanulni valót. - ..lazíts. A könyv nem fog felfalni, ha így teszel. Az pár sorral odébb van. Viszont, ha nem teljesül a feltételem.. nem garantálhatom, hogy én nem foglak érte.
...pedig megtehetném. Megbánás nélkül, amiért megszegem a szavaimat.