A többséggel ellentétben én valamiért mindig is szerettem a gyengélkedőt. Persze nem azért, mert valami mazochista lennék és örömömet lelném a szenvedésben, de az elmúlt években mindig valahogy pozitív kép élt róla a fejemben. A tágas ablakok, amelyeken betódul a fény, ha elhúzzák az ablakot, igazi felüdülést nyújtanak nekem, aki egy sötét pincében élte le az életét. A különféle bájitalok és gyógyfőzetek illatának különleges elegye ahelyett, hogy felforgatja a gyomromat, inkább ellazít. Mégis a legjobb az egészben, hogy itt csend van és nyugalom. Legalábbis az esetek többségében. Leszámítva mondjuk az elmúlt éjszakát, amikor én és egy másodéves hugrabugos fiú felváltva ordítottunk a fájdalomtól, bele az éjszakába. Felverve a javasasszonyt és a segédjét, akik így rákényszerültek, hogy végigvirrasszák velünk a hosszú éjszakát Szóval ezt leszámítva a nyugalom szigetének számít a Roxfortban, ahol nem kell folyton az embereket kerülgetni és attól félni, hogy valaki hozzámszól. Itt békénhagynak. Nem is fáj igazán, hogy még senki sem látogatott meg. Mert ugyan kitől várhatnám el, hogy egy kicsit is aggódjon értem. Ja, mondjuk a testvéreim? Na igen, a nővérem ittjárt reggel óra előtt, megállapította, hogy szörnyűbben festek, mint ahogy azt képzelte, és ijedten elmesélte, hogy a bátyám valóságos hajtóvadászatot indított Potterék ellen. Sosem szerettem, ahogy a dolgait intézi. És ahogy folyton ragaszkodik ehhez az igazságtételhez, ahogy ő nevezi. És hogy halálosan megfenyeget mindenkit, aki bántani mer. Most azonban elmosolyodtam és nyugodtan hátradőltem az ágyon. Amilyen fájdalmakat okozott nekem a csontnövesztés, minimum lógniuk kéne a csillagvizsgálóból a hüvelykujjuktól felakasztva. Mondjuk legalább megtanultam, és egy örök életre megjegyeztem, hogy hány csont van a lábamban. Mintha érdekelt volna amúgy, de nem. Kinyitom résnyire a szemem, miután órákig nem sikerült elaludnom, és átfordulok a másik oldalamra. A napfény kellemesen csiklandozza az arcomat, ami nagyon jól esik, de több mint valószínű, hogy emiatt nem tudok elaludni. Felülök és a felpóckolt párnának vetem a hátam. A hugrás srácnak már nyoma sincs. Lehet, hogy kiengedték, de az éjszaka után inkább arra saccolnék, hogy most gurul le Roxmorts felé egy thesztrálok húzta szekéren egy fekete szemeteszsákban. Kár érte. Jó kis tenor volt. Mivel a javasasszonyt sem látom sehol, így hangosan kiabálni kezdek. Kicsit túl sok volt a csendből, unatkozom. - Hé, Miss Pomfrey! Hahó! Mikor mehetek már el? Egy pillanatig megijedek a saját hangomtól, ami az éjszakai ordibálástól most teljesen berekedt. Szerencsére azonban nem kell tovább erőltetnem, mert a javasasszony kidugja a fejét a kis szobájából, aztán szélsebes léptekkel elindul felém. - Hogyis ne. Szerinted lábra tudnál állni? Megnézném azt, ahogy próbálnál végigmenni a folyosón anélkül, hogy összecsuklanál és darabokban kéne visszahozni, hogy aztán egy újabb kellemes csontnövesztésnek lehessünk fültanúi. Miután elmondta rövid és gyors monológját, fölém hajol, hogy megtapogassa a lábamat. Abban a pillanatban, hogy hozzáér a sípcsontomhoz, iszonyatosan belémnyilal a fájdalom, olyannyira, hogy a nyelvemre harapok. Most veszem csak észre, hogy mennyire jól hat az a két adag fájdalomcsillapító főzet, amit belémdiktált a délelőtt folyamán, hogy ne ijesszem halálra a folyósón lézengő diákokat. Mielőtt azonban kérhetnék egy újabb adag főzetet, kopognak az ajtón, és a javasasszony egy hirtelen mozdulattal hátralép és elém húzza a spanyolfalat. Csak a léptei zörejét követem, ahogy az ajtó felé indul, de pontosan tudom, hogy hol jár éppen. - Nocsak, Mr Potter! Micsoda meglepetés! Csak ennyit hallok, mert utána már lehalkítja a hangját, és nem tudok kivenni, hogy mi történhet. Ijedten a szám elé kapom a kezem. Talán a bátyám tényleg megleckéztette és most ő is a gyengélkedőre került? Mondjuk még él, ami azért elég nagy szó, ha a bátyámról beszélünk.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Csüt. 29 Okt. - 14:08
Panda x Prongs
A gyerekek gonoszak. Főleg azok a gyerekek, akiket a Mardekár házba osztott be a Süveg. Nem tudnak csomót kötni saját kígyónyelvükre, és olyankor biza csak mondják és mondják. Külön örvendek azoknak, akiknek a családjuk sem a jó oldalt támogatja. A Roxfortban már suttognak egy ideje, minden diák tudja, hogy a Mardekárosok valamiféle Sötét Nagyúrról pusmognak. Sokáig azt hittem, hogy csak mese, ártatlan handabanda az egész, amíg Sirius barátom fel nem világosított róla, hogy bizony nem egészen egy túlzott fantáziájú ötödikes sztorijáról van szó. Sirius Black ugyanis hozzám hasonlóan aranyvérű családból származik, s a szülei kitagadták, mert ő nem akart „halálevő” lenni, vagy mi. Nekem a mai napig nem tiszta ez a dolog. Van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy csak a saját szememnek hiszek, és nem fogok behódolni mindenféle jött-ment Nagyuraknak. Különben is, hogyha valóban felemelkedőben lenne a gonosz, Dumbledore biztosan tudná. Megosztaná velünk. Vagy nem? Nem is ez a lényeg, hanem az, ami a napokban történt. Én, és a barátaim ártatlanul ücsörögtünk a folyosón, várva az alkalmat, hogy valakinek trágyagránátot robbanthassunk a képébe. Ezzel eddig nem is lett volna baj, hogyha nem pont egy csapat Mardekárost fogunk ki, ráadásul a rosszabb fajtából, akik, ahogy a bomba robbant, szitkozódva kezdték szórni ránk az átkaikat. Siriusnak sebes lett a homloka… Az átkom pedig, eltalált valakit, akinek gyakorlatilag ott sem kellett volna lennie. Pont besétált a pálcapárbaj közepébe, és pórul járt. Pandora Selwyn, a lány, aki igazából sosem tett rosszat ellenünk. Néha beszélgetünk is róla Siriusékkal, hogy talán a Süveg elszámolta magát. Mindegy is. A nővére mondta, hogy a gyengélkedőn fekszik, épp most növesztik vissza a csontjait. Sosem gondoltam volna, hogy akármikor bűntudatot fogok érezni a lelkemben egy Mardekáros iránt, de megtörtént. Kezembe a csokor fehérrózsával, amit a kertben szedtem, s kaptam is érte egy megrovó pillantást Hagrditól, haladok lassú léptekkel a gyengélkedő irányába. Közben próbálom összeszedni magamban a szavakat, hogy mit is kéne mondanom neki, hiszen nekem nem szokásom a bocsánatkérés. Elismerem, most az egyszer én voltam a hibás, úgyhogy szakszerűen járok el. Remélem, hogy holnaptól nem fogom visszahallani Hóborctól, hogy egy kígyós lánnyal randevúzgatok, hiszen az rosszul jönne ki Lily Evans előtt. Bekopogok a gyengélkedő ajtaján, hallom, ahogyan suhan a betegeket eltakaró paraván, majd pillanatokon belül megjelenik előttem Madam Pomfrey. - Nocsak, Mr Potter! Micsoda meglepetés! Csak nem megint valamiféle kviddics balesetről van szó? - Igazából, Pandora Selwiynhez jöttem látogatóba – nyögöm és nagyot nyelek. A javasasszony felvonja a szemöldökét, de nem akadékoskodik, nemes egyszerűséggel az elparavánozott ágyhoz vezet és elhúzza a spanyolfalat. Szemem végigsiklik az ágyban fekvő lányon. Annyira nem is durva, ahogyan a testvére körül írta. - Szia! Ezt neked hoztam – kapom elő a virágot a hátam mögül. Megvárom, amíg a javasasszony kigyönyörködi magát, majd tovább áll – nagyon sajnálom, ami történt. Hidd el, azt az átkot nem neked szántam.
Ha az elmúlt öt évet tekintjük, én és a javasasszony egy gyönyörű, szimbiotikus kapcsolatot alakítottunk ki. Bárhogy is töröm a fejem, nem emlékszem roxforti éveim alatt olyan évszakra, amikor ne történt volna valami olyan durva baleset velem, hogy ne kerüljek gyengélkedőre. Volt az az átkozott himlő, még első év tavaszán, aztán a mardekáros lányok jóvoltából jó pár ragyaeltávolítás, hajnövesztés, égési sérülés. Negyedéven a varázslatos lényekkel húztam újjat, és megannyi véletlen baleset történt velem. Miss Pomfrey már igazából rég megszokhatta a nyavalygásaimat, és én is elnézem már neki a zsörtölődést, de azért nem bánnám, ha többé nemkéne ide járjak. De nem is ide akartam kilyukadni, hanem inább oda, hogy ennyi év alatt még soha senki nem látogatott meg a gyengélkedőn. Mármint azok közül az egyedek közül, akik jóvoltávól bekerültem. Nem is vártam el soha, és most sem gondoltam volna, hogy Potter csak úgy betoppan, de hát itt van, és záros határidőn belül ki is derül, hogy nem a bátyám intézte el, hanem... Nem tehetek róla, ahogy Miss Pomfrey egy gyakorlott mozdulattal félrerántja a spanyol falat, és mögötte megjelenik Potter szánom-bánom arca és egy csokor fehér rózsa, kínomban felnevetek. De valóban annyira kínos ez a nevetés, hogy egyből belenyilal a lábam, és a rekedtes nevetést rögtön egy hosszabb, elnyújtott szisszenés váltja fel. Kezemmel automatikusan a lábamhoz nyúlok, és ahogy megérintem ujjammal a csupsz bőrfelületet, az mintha egy puha kocsonya lenne, érintésem nyomán betojpad. A fájdalom és a látvány hatására azonnal kimegy az arcomból a vér és elhúzom a számat. Csak a szemem sarkából látom, hogy a javasasszony a pálcájáért nyúl, hogy bármelyik pillanatban készíthesse a lavórt. De erre nem lesz szükség. Leküzdöm az undort, és tekintetemet ismét Potter felé fordítom, mert hogy közben ő elkezdett beszélni. Arcomról egyelőre semmiféle reakció nem olvasható le, próbálom ugyanis emészteni a dolgot. A látványt, a szavait. Itt dönt úgy a javasasszony, hogy lelép, és magunkra hagy minket. Szemem sarkából figyelem, ahogy fehér köpenyében végigsétál a kórtermen, majd a kis ajtaja mögött eltűnik. Aprócska sóhaj szakad fel belőlem, ahogy ismét Potterre irányul a teljes figyelmem. - És mégis mit csináljak ezzel? Kezemet felemelve egyenesen a csokorra mutatok arcomon lesajnáló arckifejezéssel. Nem akartam, hogy ez legyen az első mondat, ami elhagyja a számat, de most már megtörtént. - Úgy értem, a gyógyítói tudomány jelen állása szerint a fehér rózsának nincsen se fájdalomcsillapító, sem pedig csontnövesztő hatása. És pláne nem alkalmas a gyökérség kezelésére. A virágról most az arcára vándorol a tekintetem, arcizmaimat ezúttal kordába tartom, nem nagyon árulkodik semmiről. De szavaim marnak, és ez éppen elég. Nem áll szndékomban a nyakába borulni, csak azért, mert ő nagy James Potter. Ismerem jól ezt a srácot, és sok éves megfigyelés után is csak azt mondhatom, mint az első napon: egy gyökér, egy bunkó, egy pökhendi alak, és semmivel sem jobb, mint azok, akikkel a minap párbajozott. - Mintha bárki megérdemelné azt, hogy itt kikössön. Nem hiszem, hogy én vagyok az első, aki a nyilvános helyen való párbajozás veszélyeiről kiselőadást tart neked. Nem is a tanár mantrákat akarom ismételgetni, de akinek hatodéves korára sem nő be a feje lágya és közveszélyes átkokat dobál fényes nappal, az iskolában, az vagy teljesen idióta vagy szimplán csak bunkó. Én az utóbbira tennék. Összepréselem ajkaimat, és a beállt csöndben, zavartan a paplanhuzatom sarkát kezdem morzsolgatni. - Csak azt nem értem, hogy miért érzed magad jobbnak bármelyik mardekárosnál. Tényleg ez a legbosszantóbb benned -teszem még hozzá halkan. Minden mondatom azért születik, hogy az előzőt valamiféleképpen kompenzálja, és nem azt éreztessem Potterrel lépten-nyomon, hogy megvetem, mint egy tetves férget, de valamiért mindig csak rontok rajta.