Egyre kevésbé találom a helyemet a világban. Rendben, ez egy kissé túlontúl drasztikus volt, viszont azt elismerem, hogy az elmúlt hetekben megtapasztaltam egy bizonyos… Ürességet. Mostanra ütött meg igazán Dave halála, ráadásul nincs itt Selene, hogy belerángasson a következő nyom felderítésébe, ami ismét csak zsákutcának bizonyulna. És hát igen, a boszorkány amúgy is az elmúlt pár nap legtöbb találgatásának okozója volt. Miért? Hogyan? És miért? Kérdések, amikre nem kapok választ, pedig nem gyakran töltök ennyi időt egy nőn gondolkodva. Valahogy mindig inkább a repülés, a játék foglalja el az agyamat.
Viszont most, hogy megfeneklettem, úgy döntöttem, elég volt a csöndes magányomból. Az őszi nap borúsan süt odakint, de az elmúlt pár napok nagy zuhogása már elmúlt, ezért elhagyom a kifejezetten barátságosan kicsi lakásom Roxmortsban, és nem sokkal később már az Abszol Úton járok. Az emberek megismernek, biccentenek felém, néhányan odajönnek részvétet nyilvánítani. Igen, lehet, nem most történt az eset, de amikor egy csillag idejekorán kihuny, az megmarad az emberekben. Eleinte megköszönöm nekik, de nem sokkal később már inkább leszegem a fejem és próbálom kerülni a tekinteteket.
A Foltozott Üstbe érve aztán letelepszem az egyik sarokba és kikérek magamnak egy Lángnyelv Whiskyt. Nem célom leinni magam, de már tapasztaltam, hogy nem árt egy kicsit legalábbis becsiccsenteni, ha az ember bút akar felejteni. Márpedig nekem föltett célom legalább pár órára kiverni ezt az egész őrült helyzetet a fejemből.