Abel & Mark

Eléggé izgulok. Lehet ez furcsának tűnik, de ha logikusan végiggondoljuk teljesen természetes, hogy izzad a tenyerem, bőszen törölgetem hát a nadrágomba. A feleségem megértő és kedves, biztat, hogy látja mennyire szeretnek az Ő gyerekei, a sajátom már miért ne szeretne?! Ebbe kapaszkodom, de míg a mostohagyerekeimnek ott vagyok már több éve, addig Abelt alig láthattam. Ez nagyon nyomaszt, azt sem tudom mit szól ahhoz, hogy elkértem az anyjától és nehezen, de el is engedte. Annának már programja van mostanság, Őt sajnos még egy darabig nem fogom látni azt hiszem. De Abelt legalább, a kérdés az hogy a kisfiam is úgy izgul és örül-e, mint én? Fogalmam sincs... Ahogy ülök az autóban hogy kimenjek érte az állomásra folyamatosan kattog az agyam. De majd alakul, alakul majd, csak nyugodtnak kell maradnom, ennyi... igen. Khm. Leparkolok és a megbeszélt 9-es peron alatt várom, noha nem teljesen értem miért itt, de lényegtelen. Egyszerű farmer, fehér ing van rajtam, könnyű széldzseki mélyzöld színben. A zsebeimben ott lapul a két jegy a kosérmeccsre, amire megyünk, de még van időnk, nyugodtan átkocsikázhatunk majd a városon. Ha meglátom a kisfiam reflexből elmosolyodom, megcsodálom milyen nagy felnőtt fiam van már!
-Szervusz fiam... Hú... rengeteget nőttél! - Azt hiszem ez túl... sablon apás szöveg, de ha tényleg ez az első gondolatom, mennyit változott mióta nem láttam? Ha van cucca elkérem, viszem én, reflexből adom a kezem is, mert régen is mindig kértem fogja meg, majd zavartan ráeszmélek hogy nagy kis fiam van már, bizonyára cikinek érezné ha kézen fogva mennénk. Zavart mosolyom bárgyúnak hathat, de csak vágok egy bocs fejet kínosan mosolyogva és intek a fejemmel.
-Gyere, erre parkolok. Mesélhetnél közben, hogy megy a suli, hány barátod van, mi van a nővérkéddel, mi érdekel mostanság... minden érdekel. - Ez tény, ha egész nap beszélne se unnám meg, szomjazom milyen az élete, az életé, aminek én is szeretnék a részese lenni végre... ha lehet. Tudom, ezért sokat kell dolgoznom, de elhatároztam megpróbálom! Jobb apa akarok lenni!

Mióta a Roxfortba járok kissé nehezebb megoldani a találkozásokat az apámmal, mivel ő semmit sem tud az itteni életemről. Mindössze annyi tud, hogy kolis vagyok és nem járok haza minden hétvégén Londonba. Pont ezért beszéltük meg, hogy az állomáson találkozunk Londonban a kilencedik vágánynál. Ez a hely nekem reflexből jött, hiszen még sem leplezhetem le előtte magam. Nem akarom, mert félek, hogy úgy reagálna, mint az anyám. Most is anyámon keresztül kellett kommunikálnunk, mert furcsa lett volna, ha az apám ablakán egy bagoly kopogtat egy levéllel, melyet a fia írt neki a Roxfortból. Igazából nem mondom azt, hogy vonakodik anyám, hogy több időt töltsek a férfival csak elég nehéz összeegyeztetni, hiszen nem igazán járkálhatunk ki a kastélyból és ez is egy kiváltság, amit a kviddicsben elért teljesítményemért cserébe kapok.
Az egész utat végigizgulom, hiszen nem tudom, hogy mire számíthatok. Már régen találkoztunk, s meg kell vallani, hogy azóta rendesen egnyúltam és a hajam is jóval hosszabb. Néhány hónap alatt rengeteg változáson mentem át és ez így van rendjén.
Kicsit elgondolkozok rajta, hogy vajon jobb lenne-e, ha Anna is jönne velünk, de arra jutottam, hogy nem. Mióta megkaptam a baglyot eléggé megromlott a kapcsolatunk. Mindenben az anyámat követi és nem tudom, hogy lesz-e még ez az egész valaha is jó.
Mikor megérkezik a vonat álmos fejjel állok fel. Mindössze egy hátizsákot hoztam magammal benne nasival meg innivalóval az útra. Furcsa, hogy nem talárban vagyok, hanem egyszerű pólóban, farmerban és bőrdzsekiben. Már teljesen hozzászoktam az iskolai egyenruhámhoz. Remegő térdekkel futok át a falon, s átérve rögtön megpillantom az apámat, aki szerencsére nem látta az iménti kis műveletemet. Talán jobb lett volna azt tanácsolni, hogy a pályaudvar előtt várjon meg. Már mindegy.
- Szia apa – köszönök én is és egy mosolyt erőltetek az arcomra. Igazából nem haragszom azért, hogy elhagyta az anyámat. Amilyen elviselhetetlen valószínűleg én sem tettem volna másként, de viszont vannak bűnei, amiket sosem tudok neki megbocsátani. – Köszi – válaszolok tömören. Mi mást mondhatnék erre? Nőttem, ez igaz, tisztában vagyok vele.
- Okés... hát a suli aránylag megy. Nem vagyok jó minden tárgyból, de azért rossz sem vagyok. Sportolok és csapatkapitány lettem a suliban, a nővérem pedig elviselhetetlen. Anyám klónja lett – rántom meg a vállam. Igazából semmi izgi nem történik velem semmi olyasmi, amit bővebben kifejthetnék neki.

Abel & Mark

Boldogan dobban a szívem a megszólításra: apa. Rég hallottam, a mostohagyermekeimnek Mark vagyok, de egyáltalán nem bánom. Van nekik vér szerinti apjuk, ha nem is valami kedves fickó. Csak egyszer találkoztam vele de az is sok volt. Abellel viszont nem csak egyszer szeretnék, hanem sűrűbben, de az anyja kijelentette, hogy a fiunk tanul, bentlakásosban és nem járja, hogy minden hétvégén lássam. Eleve megrökönyödtem, hogy bentlakásosba küldte a kisfiunk, mert... az mégiscsak bentlakásos. Alig látja olyankor az ember a családját. Mikor faggattam, mégis hova és milyen iskola ez, akkor nem akart semmit mondani. Félek legbelül hogy papi képzőbe küldte, de ha így van, azonnal ki fogom venni Abelt. De mivel nem tudok még semmit, nem merek elhamarkodottan ítélni. Mikor meglátom a loboncát amúgy is megnyugszom kissé.
-Jó a hajad így. Féltem hogy... mindegy. - hogy anyád kopaszra vágott.... De ezt nem mondom Neki, inkább csak mosolygok. Egyre jobban érdekel hogy akkor mégis mi ez a titokzatosság... Elindulunk a kocsi felé, közben mesél, ez is megnyugtat. Legalább Ő mesél...
-Ahh... Anna... ez magyarázza miért nem állt szóba velem... - Pusmogom, mert ha olyan lett mint az exem, akkor... ki tudja miket gondol rólam mivel tömte az anyja a fejét. Hagyjuk is kicsit őket, Abelre fókuszálok.
-Csapatkapitány lettél ennyi idősen? Nagyon büszke vagyok Rád kisfiam! Még a végén örököltél tőlem is valamit! Igaz, én idősebb voltam, szóval látszik máris jobb vagy nálam! Nem kell mindenből jónak lenni, elég abból ami érdekel. De ha tudok segítek abban, ami esetleg nehézséget okoz, tanár vagyok mi fene, tudod! - Mosolyodom el szélesen, de azt is észreveszem hogy otthon nem szívesen lehet így no meg barátokat sem említett.
-Fiam... azért... mentél bentlakásosba mert rossz otthon lenned, vagy anyád... küldött oda? Most már elég nagy vagy, hogy eldöntsd hol szeretnél lakni... nem kell bentlakásosba menned ha nem akarsz, ugye tudod? - Kérdem feszengve míg kinyitom neki a kocsi ajtaját, nem akarom azt higgye betolakszom az életébe, de féltem Őt az az igazság. Félek az anyja erőszakos vele vagy épp menekül otthonról. Azt már fel sem merem hozni hozzám is költözhet, pedig igaz. De tudom, hogy túl közvetlen és hamari tudok lenni, így visszafogom magam amennyire tudom. Nem elijeszteni akarom, de mindig rettegek csak ezt érem el.

Nincs nálam a pálcám, ami miatt kissé kellemetlenül érzem magam, de nem kockáztathattam. Akármennyire is szeretném elmondani apámnak, hogy mi a helyzet velem úgy igazából, nem tehetem. Nem kotyoghatom ki csak úgy, hogy varázsló vagyok, még a végén azt hinné, hogy megzakkantam és anyám valami zárdába küldött el. A másik meg egyenlőre még nem is varázsolhatok a Roxforton kívül, így be sem tudnám neki bizonyítani, pedig abból nem lenne balhé, ha ő megtudná. Mégiscsak a szülőm, nem hiszem, hogy a Minisztérium utánma loholna, ha neki elmondanám, ám mégis tartom a számat. Kissé elferdítem majd az igazságot, a furcsa részleteket kihagyom és akkor talán minden rendben lesz. Még az is lehet, hogy sikerül nem elszólnom magam.
- Anya szerint már túl hosszú, de én szeretem így. Míg nem kezdett el jobban nőni nem is tudtam, hogy göndör – mosolyodom el. Sokkal könnyebb a hajamról beszélgetni, mint bármi másról. – De ha összeborzolod, akkor bajok lesznek! – nézek rá szigorúan, de persze csak poénkodok. Amúgy sem látszana, ha beletúrna, mert alapból összevissza áll, nem gyakran lát fésűt.
- Valamit csinálnod kell, olyan lesz, mint anya! Nem bírok elviselni kettőt belőle, teljesen ki van fordulva önmagából Anna – húzom el a számat. Míg kisebbek voltunk egész jól kijöttünk egymással, de anyám és apám válásával Anna elindult a lejtőn, aztán megkaptam a roxforti levelem és visszafordíthatatlanná vált minden. Félreértés ne essék, mert szerintem szép a lelkészi hivatás, de ennyire bigottnak nem kell lenni, mint amilyen az anyám és a nővérem.
- Igen, ennyi idősen. Durva, mi? Ha majd kell valami segítség, akkor szólok – egy műmosolyt erőltetek az arcomra, mert nem olyan könnyű hazudni a suliról apának. Sajnos amiben ő segíteni tudna az nem szerepel a tanegységlistán a Roxfortban. Erősen kétlem, hogy mágiatörténetből vagy éppen számmisztikából apa a toppon lenne.
- Nem, kaptam egy ajánlatot. Elég jó iskola, szép környékkel, nagyszerű tanárokkal. Igazából egy kastély az egész, nagyon menő és sok jó emberrel megismerkedtem ott – mosolyodom el, hogy kissé megnyugtassam. Látom rajta, hogy nem támogatja a bentlakásost, de ha tudná az igazságot, akkor ő biztosan menőnek tartaná. Nem úgy, mint az anyám.

Abel & Mark

-Na igen, mindent ki kell próbálni, szerintem jól áll, majd levágod ha már zavar, látod az enyém is hosszabb. - Mosolygok, a párom kedveli hogy ilyen, de valamiért sosem akarom levágatni, mintha megrekedtem volna huszonéves koromban pedig ennek semmi értelme, tudom. Mindegy is, annyira csak nem rossz példa a fiamnak ez, de hogy az anyja nem esett még neki ollóval az is fejlődés, én mondom.
-Mmmm, rendben, bár elég nagy a késztetés... nem ígérhetek semmit, balhés csávó vagyok! - Nevetek, mert messze nem, kinőttem, de mondjuk tényleg van bennem némi késztetés összeborzolni kedveskedve. Anna lányom már más lapra tartozik, lehervad a mosolyom.
-Értem... megpróbálok beszélni vele, nem szeretném ha olyan életet élni amilyet nem szeretne. Csak tudod anyád elég elutasító velem és Anna is átvette ezt a kellemetlen szokást. De ha mást nem átmegyek, akkor csak nem dobnak ki. - Sóhajtok egy mélyet, orromon kifújva a levegőt, össze kell szednem magam, az én lányom is és ha Abel azt mondja kifordult magából nincs kétségem afelől így is van. Lehet csak gyerek, de a gyerekek fogékonyak és több mindent észrevesznek mint mi, felnőttek. Szeretem a lányom, félek az anyjának próbál elkeseredetten megfelelni ha már én kudarcot vallottam.
-Nem durva, az én fiam vagy! Rendben, bátran tégy úgy! - Fogalmam sincs valóban szólni fog-e ha kell segítség, de reménykedem erősen, az is lehetne közös program, nekem bármi megfelel, csak töltsünk több időt együtt. Félve kérdezem aztán erről a bentlakásos iskoláról, de megkönnyebbülve hallgatom. Igaz, össze is zavar.
-Ajánlatot kaptál? Érdekes, nem tudtam hogy ilyen még van. Kastély, nohát, ösztöndíjjal vagy ott? - Lehet több gyerektartást kellene fizetném, ha drága iskola félek az anyja nem engedheti meg magának sokáig, pedig ahogy hallgatom a fiam szeret ott lenni... majd többet dolgozom, a párom is megérti majd, szerencsére elég megértő és tudja fontosak nekem a gyerekeim.
-De akkor élvezed ez a lényeg, szeretsz ott lenni. Nagyon messze van? Ha kellene valami szólj, vehetünk, elvégre akkor ott laksz az év nagy részében. - Látszik számomra még mindig fura hogy nem otthon lakik, no meg amiket mondott valóban nem érzi otthon jól magát, ez elkeserít, de elnyomom. közben megérkezünk a meccsre, leparkolok és előkapom a két jegyet.
-Szuper lesz a rálátás majd a pályára, jó jegyeket szereztem. Mit kérsz, hotdogot, popcornt, mást? - Terelem a fiam átkarolva a vállánál, boldog vagyok, hogy nem mondott le még rólam és noha ez nem valami hú de nagy program, csak egy kosármeccse, de azért jó érzés együtt lenni.

Kissé furcsa érzések kavarognak bennem, hiszen már nagyon rég nem láttam az apámat és anyám meg a nővérem mindig csak rosszakat mond róla. Én viszont teljesen máshogy gondolom. Most, hogy itt van látom rajta az erőfeszítést, hogy igenis akar és képes rá, hogy kialakítson velem egy egészséges kapcsolatot és akár Annával is, ha a nővérem nyitott lenne rá. Biztos küldök majd egy baglyot az anyáméknak, ha visszaértem a Roxfortba. Még ha rosszul is sülne el a találkozó vége, akkor is azt írnám, hogy mennyire csodás volt ez a nap az apámmal. Bosszantani akarom őket bármi áron azért, ahogyan velem bánnak és tudom, hogy ez számukra a legfájóbb pont.
- Látom, jobban áll neked, mint a rövid. Mondjuk a tiéd nem olyan göndör, mint az enyém – simítom hátra a hajam. Én beletúrhatok, de ha más teszi meg, az akkor meneküljön, mert biztosan ráküldök valamilyen kellemetlen rontást vagy készítek valami egyszerű, de annál hatásosabb bájitalt.
- Én a helyedben élőben keresném fel és nem levelet küldenék neki, hanem szemtől szemben, nem is telefon. Érted, mire akarok kilyukadni, akkor úgy nem tudna elmenekülni előled – rántom meg a vállam. Mondjuk valószínűleg apa is így tervezte, de azért jól esik kimondani. Remélem sikerrel jár, habár nem tudom, hogy a nővérem anyám befolyása alatt van vagy tényleg ilyen hülye.
- Igen, öszöndíjjal és messze van és hagyjuk már a sulit apa! Örülök, hogy végre nem kell ott lennem, hiába szeretem. Nem akarok róla beszélni, a fontosabb dolgokat tudod. Most már csak a tanulás lebeg a szemem előtt, hogy ha vége a meccsnek vissza kell mennem és tanulnom a matek témazáróra – kezdek bele a tettetett kiakadásomba. Ugyan semmi témazáró nem lesz és a tanulás sem jár a fejemben, valószínűleg kimegyek majd a kviddicspályára repülni tanulás helyett. Mindössze annyitól félek, ha ennyit kérdezősködik, akkor még a végén elkotyogok valami olyat, amit nem szabadna. Csendben kell maradnom.
- Alig várom! – mosolyodom el a kirohanásom után. – Mindent kérek, ami csak kaja! – Mostanában egyre többet eszek, nagy az étvágyam, de szerencsére nem hízom. Mondjuk pár kiló igazán rám férne, mert elég vézna vagyok a magasságomhoz képest.

Abel & Mark

-Ezt anyádtól örökölted fiam, nem tőlem. - Már a haja göndörségét, reményeim szerint túl sok mást nem... egy időben valóban szerettem az anyját, de kifordult önmagából, azt kell mondjam.
-Értem fiam... igazad lehet, némileg rámenősebbnek kell lennem, csak nem akarom erőszaknak érezze a velem való beszélgetést. - Mára nagyon konfliktus kerülő vagyok, ilyen formán legalább is. Feleslegesen nem szítanám az ellenérzése tüzét Anna és az anyja felől, de tény, hiába hívom, ha fel sem veszi, hiába írok levelet, ha nem olvassa el... Beszélgetnék még erről az iskoláról ami számos kérdőjelet hagyott a fejemben, de megértem hogy kikapcsolódna, így mikor rám szól csak mosolygok és bólintok, hogy felfogtam, suli téma ejtve.
-Mi van, nem etetnek Titeket ott? Jó, veszünk mindenfélét! - Nevetek már aztán, mert de lelkes lett egy kis hot-dogtól és popcorntól! De akkor legyen így, ahogy bemutattuk a jegyet és bementünk beállok a büfébe vele, veszek két hot-dogot, egy doboz popcornt, két üdítőt és némi csokoládét, ezzel felszerelkezve ülök le vele a helyünkre.
-Hát Abel... ha ezt mind megesszük akkor nem csak a kocsi gurul majd haza, de nem baj! És mondd csak fiam, van valami hobbid a sporton kívül? Mit szoktatok csinálni a többiekkel, hogy kikapcsolódjatok ott az Isten háta mögött? Van lovarda vagy ilyesmi? - az jó lehet, de nem bírom ki, akkor is érdekel hogy néz ki egy napja, miket csinál, közben elkezdem megenni a saját hot-dogomat, ügyelve lehetőleg ne egyem le magam és hallgatom, örülök, hogy mesél, tényleg érdekel. Az ilyen magán iskolás szakkörökhöz amúgy sem értek. A többi cuccot letettem magunk mellé egyelőre, hogy nem kezdődik a meccs még.
-Amúgy... koedukált suli ugye? Vannak lányok is. - A csak fiú iskola nem hinném jó lenne, elég nagy már hogy legyenek barátnői, elmenjenek sétálni, fogják egymás kezét, aranyosak a fiatal gyerekek olyankor, remélem Abelnek is tetszik valaki!