Régen azt gondoltam, a világon semmi sem lehet unalmasabb, mint valaki másnak az esküvőjén ülni. Mindezt átértékeltem, mikor a sajátomon kellett maszkká merevedett mosollyal fogadnom a gratulációkat. Azóta kevésbé sajnáltam magam ilyen alkalmakkor, még engem is meglepett az ifjú párok iránti minimális empátiám.
Azonban továbbra sem élveztem az aranyvérű rongyrázás legjelesebb alkalmait, amikor az egyesülő két család minden erejét a vendégek lenyűgözésébe fektette. Amióta megérkeztem, legalább háromszor kellett lesöpörnöm a hajamról és kihalásznom a pezsgős poharamból az arany konfettit és az egzotikus virágok szirmait, amelyek a dekoráció fő elemeit képezték. Másodszorra már sikerült egészen észrevétlenül megszabadulnom a kéretlen díszektől az italomban, miközben helyeslően bólogattam Mr. Rayne ömlengését hallgatva a Wizengamot legújabb aranyvérűbarát törvényjavaslatáról. Ugyanilyen átéléssel hümmögtem, mikor Mrs. Rayne bizalmaskodón megszorította a vállamat és a feleségem hogyléte felől érdeklődött, mintha egy kicsit is érdekelte volna Élodie állapota. Mintha bárkit is őszintén érdekelt volna ebben a teremben... Ennél átlátszóbban aligha ácsingózhattak volna az egyik Lestrange fiú felszabadulásáért. Persze érthető, a Lestrange név akár bekerülhetett volna a szinonima szótárba a "jó parti" kifejezés mellé, főleg, ha az adott férfiember éppen örökölt is valamicskét a családfőtől. Nem Rayne-ék voltak az elsők és nem is az utolsók, akik ilyen indiszkrét módon ajánlották figyelmembe a lányukat. Ha tudták volna, hogy az én drága feleségem a legkevésbé sem haldoklik, legalábbis nem a szó hagyományos értelmében... Életnek sem neveztem volna a vegetálását a Mungó elkülönített szobájában, ahova minden alkalommal gyomorgörccsel léptem be, mert gyűlöltem őt és azt a mély, állandósult bánatot az arcán, amit képtelen volt magában tartani és belerángatott engem is. Merlinre, hányszor kívántam, hogy bárcsak sikerült volna megölnie magát, bárcsak későn értem volna haza és most nem kéne minden szombaton, délelőtt tíz órakor bámulnom az elfuserált életem élő megtestesülését...
Mr. és Mrs. Rayne nem túl feltűnésmentesen eloldalaztak, kettesben hagyva a lányukat velem a félig lefosztott asztalnál. Elvettem egy tiszta borospoharat és félig töltöttem drága vörösborral.
- Tényleg igazak a pletykák és tud pálca nélkül gyújtogatni? - pillantottam rá a pohár pereme felett. - Kétségkívül izgalmasabb szóbeszéd, mint hogy Walburga Black haja valójában csak paróka.  

Mr. Rayne begyakorolt frázisait hallgatva többször elkalandozott a figyelmem. Megszámoltam a mennyezetről lecsüngő szívalakú díszeket, magamban kritizáltam az egyik Fawley ízléstelen nyakkendőjét - ellenben a felesége dekoltázsát alaposan megcsodáltam - és közben még arra is futotta az időmből, hogy végiggondoljam a másnap rám váró papírmunkát a Minisztériumban. Le kellett adnom egy jelentést a főosztályvezetőnek, aláírni egy halom hivatalos dokumentumot bólintérek betelepítéséről egy erdőbe és... mire észbe kaptam, a Rayne házaspár már szabadkozott is, hogy sürgősen váltaniuk kell néhány szót Mrs. Blackkel, aki átszellemülten társalgott valamiről Parkinsonékkal, a beszélgetés hevében egészen kipirult az arca. Vagy lehet, inkább a sok pezsgőtől.
Lenyűgözve figyeltem, ahogy a konfetti hamuvá vált és végül a padlón kötött ki. Nem láttam még ehhez foghatót senkitől, pedig elég cifra dolgoknak voltam szemtanúja az elmúlt években. Láttam gyújtogatást, muglik lakta égő házakat és a megszenesedett maradványokat az égre küldött Sötét Jegy alatt. De az nem volt ilyen szép és elegáns, attól csak füst és égő hús szaga maradt az orromban, a gyomromat pedig görcsbe rántotta.
- Sajnos elég szűkösek az ismereteim a témában. Az édesapja tapintatosabb volt, nem próbált így zavarba hozni a hiányosságaimmal. - Belekortyoltam a borba, közben szórakozottan forgatva a kezemben a poharat. - Természetesen eszem ágában sem volt megsérteni Mrs. Blacket, elbűvölő asszony. Távol álljon tőlem az ilyesfajta botrányos viselkedés...
Minden családban volt legalább egy botrányhős, ilyen merev szabályok mellett törvényszerűen jött valaki minden generációnál, aki megpróbálta felrúgni a szabályokat. A Lestrange rokonságban nem én voltam az, aki szégyent hozott a nevünkre, hanem a bátyám. Az ő rovásán több volt annak a szipirtyónak a sértegetésénél, de erre senkit sem kellett emlékeztetni. Az aranyvérűek a legapróbb baklövést is örökre megjegyezték és időnként, mikor nem akadt jobb társalgási téma, előszedték a régi pletykákat. Hallottad, hogy Bulstrode megcsalta a feleségét? Tudtad, hogy az ifjú Burke lány meddő? Emlékeztek, amikor a Lestrange fiú megszökött Averyék idősebbik fiával? Valószínűleg az évszázadok során csak a nevek cserélődtek, de a botrányok ugyanazok maradtak. Látszólag mégsem unt rájuk senki.

Illendő. Ez a lány minden volt, csak illendő nem, a puszta léte, minden megnyilvánulása, minden egyes szava illetlenségben tocsogott. Már-már zavarba ejtett, ahogy felszegett állal, egyenesen a szemembe nézve közölte a kéretlen véleményét. Mintha nekem, egyedül nekem szólt volna a megrovás, de persze mindketten tudtuk, hogy a teremben valamennyi vendég térdig gázolt a kimondatlan bűnökben. Ezekről nem volt szokás beszélni, ő mégis megtette. A bátyámra emlékeztetett, ő is mindig jelenetet rendezett, mikor viselkednie kellett volna. Kínos témákat feszegetett, gátlástalanul udvarolt a lányoknak és mindezek megkoronázásaképpen valahogy mindenki háta mögött sikerült magába bolondítania Averyék nagyobbik fiát. Ms Rayne bizonyára kedvelte volna a fivéremet, ha ő állt volna itt helyettem, hacsak nem kapott Trollt a legutóbbi Sötét Varázslatok Kivédése dolgozatára tőle.
- Ugyan mit lehetne tenni? Amennyiben nem aurornak készül vagy nincsenek politikai ambíciói, kétlem, hogy a közeljövőben bármit is tehetne. Vagy mit gondol, mi a megoldás? Vonuljunk hadba a muglik és sárvérűek védelmében? A kedves szülei biztosan nem örülnének, ha hallanák a liberális nézeteit. - Nagyot kortyoltam a borból, majd egy még nagyobbat. A francia rokonok minden bizonnyal egyetlen cseppből megmondták volna még az évjáratot is, de én nem sosem értettem hozzá. Legalább szerettem, talán az egyetlen élvezet, amelyben valaha is osztoztunk Élodie-val. - Ha sokat hangoztatja a haladó gondolatait, nagyon hamar család és fedél nélkül találhatja magát.
És az akkora gond? Még egyet kortyoltam a borból, majd újratöltöttem a poharat. Nem tetszett a beszélgetés iránya, azt gondoltam, egy ilyen gondosan megkoreografált esküvőn biztosan nem kell majd gondolkodnom semmiről. Nagy erkölcsi kérdésekről és különféle életutakról a legkevésbé... Semmi másra nem akartam választ adni, csak hogy mi a helyzet a Minisztériumban és hogy mennyire hihetetlenül csinos volt a menyasszony. Nem volt az, de egekig tudtam volna magasztalni.
Reménykedve körbenéztem, azonban senki sem sietett a segítségemre. Most még anyám és apám társaságának is jobban örültem volna, de sehol sem láttam apa rendezett, ősz szakállát és anyu új méregzöld estélyi ruháját.

Nem mondtam ki hangosan, de az első gondolatom az volt, hogy a drága szülei valószínűleg a létezésének sem örültek. Lánynak született és még selejtes is volt. Engem a maga módján lenyűgözött a betegsége, a mágiának ez a feltáratlan, ritka hibája, de ha az én lányom küzdött volna vele, talán semmi szépet nem láttam volna a benne lakozó tűzben. Szerencsére a gyerekeim tökéletesen egészségesek voltak, legalább ezzel nem sújtott a sors.
- Mégis ki örül neki, ha az elsőszülöttje önként és dalolva kockáztatja az életét a rend fenntartásáért, pláne manapság? Azzal meg végképp ne áltassa magát, hogy a társadalmi megbecsülésen kívül sok örömét lelné a szakmában. - Az aurorokat a legtehetségesebb varázslóknak és boszorkányoknak tartották, ezt én is aláírtam, de kevés valódi hős volt közöttük. Ha Ms Rayne tudta volna, hány aurort fizettek le és zsaroltak meg a halálfalók, hány segítette a Nagyúr csatlósait, csak hogy mentse a saját szánalmas kis irháját... Minden bizonnyal átgondolta volna a pályaválasztását, már ha egyáltalán tényleg vonzotta ez a szakma. Nem mintha szüksége lett volna munkára, úgyis eltartják majd, mint minden más aranyvérű nőt. - Ez elég gyermeteg gondolat, hamar megbánná.
Sosem kérdeztem meg a bátyámat, hogy megbánta-e a kitagadását. Azt viszont tudtam, hogy utána több gondja volt annál, mintsem kiélvezhette volna az újdonsült szabadságát. Nem volt semmije és senkije Averyn kívül, szenvedtek, mint a kutya, hogy eltarthassák magukat tizenhét és húsz évesen. Aki aranyvérűként nő fel, megszokja a kényelmet és a páratlan életszínvonalat, talán egyikünk sem értette igazán, mit jelent valóban megdolgozni valamiért.
- És a helyében inkább nem beszélnék ilyen nyilvánosan a vágyáról, hogy kitagadják, mert a végén még tényleg megteszik. Még a Sirius Blackről szóló pletykák sem ülepedtek le, igazán várhatna egy kicsit az új botránnyal. És már különben is elcsépelt ez a világmegváltó aranyvérű imidzs, aki felrúgja a hagyományokat és próbál jobb ember lenni. Mondhatni unalmas és nevetséges. Én inkább önzőségnek nevezném, nem hősiességnek. Ugyan mitől lenne jobb ember? Mert cserben hagyja a tulajdon családját?
Miss Rayne jobban tette volna, ha csukva tartja a száját és inkább a bájos arcával vonja magára a férfiak tekintetét, nem a csípős megjegyzéseivel. Mostanság nem olyan időket éltünk, hogy egy véráruló kislány sokáig életben maradhatna egyedül... Hidegen hagyott a személyes sorsa, de közben mégis tragikusnak találtam hányan szeretnének arra az útra lépni, mint a bátyám és hány történet fog majd nagyon csúnya véget érni.

- Nem szeretek általánosítani, de a rossz tapasztalatain nehezen emelkedik felül az ember. - A rossz tapasztalataim nyilván kimerültek a bátyám puszta létében. Igaz, már ő is otthagyta az aurorparancsnokságot és helyette roxforti professzorként helyezkedett el, de még mindig őt azonosítottam az aurorokkal. Rody mindig oda készült, mindig hős akart lenni, lételeme volt, hogy mások fölé emelje magát azzal a páratlan igazságérzetével és bátorságával. Apánk elnézte a pályaválasztását, nem örült neki, de ráhagyta, elvégre mégiscsak társadalmilag elismert az aurorszakma. Tulajdonképpen apa mindent elnézett neki, egyetlen húzását kivéve - azt sem róhatta fel neki senki, egyetlen konzervatív szülő sem tűrte volna meg, hogy egy ilyen gyerek örökölje mindenét.
- Igazán optimistán látja a világot. Én inkább úgy veszem észre, hogy nem igazán haladunk semerre és a liberális világképük csak egy tündérmese. Szép tündérmese, elismerem, de sohasem fog megvalósulni. És kissé álszent is olyasvalakitől, akinek házimanók serege takarítja a szobáját. Vagy tévednék és már felszabadította otthon az összeset? És Dumbledore tökéletes iskolájában is? - A társadalom többi elnyomott, kirekesztett tagját már fel sem hoztam ellenpéldaként. Vitatkozhattunk volna a vérfarkasok jogairól, az érdekházasságokba kényszerített aranyvérű nőkről és még annyi mindenről. Csak éppen értelme nem volt. Ő nem válthatta meg a világot egy giccses esküvőn, én pedig nem készültem páli fordulatra egy tizenhét éves kislány forradalmi indulataitól. Még akkor sem, ha a lelkem mélyén lenyűgözött milyen határozott elképzeléssel rendelkezik a világról és milyen intelligens módon próbálja feltörölni velem a terem márványpadlóját. Vajon egyszer az én lányom is kinő a hercegnőkorszakából és ilyen öntudatosan áll majd ki a saját érdekeiért?
- Azért a szürke hétköznapok, a kötögetés és az éjjeli sírás erős túlzás. Miből gondolja, hogy mindenki tud kötögetni? - vontam fel a szemöldököm. Gyenge vicc, de úgy éreztem, a hasonlóan ingatag lábakon álló érvei nem érdemelnek komolyabb választ. Dehogy vágyott a kitagadásra, legfeljebb arra, amit ő annak vélt... Abban a pillanatban megbánná, ahogy egyedül találná magát egy bőröndnyi holmival, otthon és támogatás nélkül. Már ha egyáltalán egy bőröndöt magával vonszolhatna...
A halvány mosoly lefagyott az arcomról.
- Nevetséges az önsajnáltatása, mintha egyedül szenvedne a hatalmas problémáival. Nárcisztikus vonás ennyire különlegesnek tartani a saját helyzetét - horkantam fel. - Mind magányosak vagyunk, kedvesem, törődjön bele. A neve legalább ér valamit, ne dobja el kamaszos lázadásból. A fivérem is meg akarta váltani a világot és most nézze meg hol kötött ki. Taknyos kölyköket tanít sóbálvány átokra és mindenki rajta röhög a háta mögött Avery miatt.
Mert aztán az én életem egy igazi sikersztori volt...

- A Minisztériumban dolgozom. Az elég tapasztalat? - Nem vegyültem igazán senkivel. Nem barátkoztam, nem pletykáltam, csak beültem az irodámba, végeztem a dolgom és próbáltam minél kevesebb alkalommal kilépni a komfortzónámból. Egyszóval az auroroknak a közelébe sem mentem, nem akarta látni a bátyámat a bárgyú vigyorával meg azzal a hülye bajszával, nézni, ahogy munka után hazalibben élete szerelméhez, ebédre pedig megeszi, amit az a nyomorult csomagolt neki hatalmas szeretettel. Néhány emeletnyi távolság sem volt elég közöttünk.
- Mindenki hisz valamiben, és úgy sejtem, a jelenlévők többsége ugyanabban hisz. Itt ön alkotja a kisebbséget, megkockáztatom, egy személyben. - Nem, én rohadtul nem hittem semmiben. De apám azt mondta, hogy hinnem kell a családunk által vallott értékekben, a Sötét Nagyúrban, a vérünk tisztaságában, szóval ezt szajkóztam, mint egy betanított papagáj. Ilyen egyszerű. Birkák voltunk mind, mert olyan könnyűnek tűnt bégetni és bólogatni, de lassan úgy éreztem, megfojt ez az egész. Mégis folytattam, ugyan mi mást tehettem volna? Mire mentem volna a lázadozással? Kitagadtak volna és akkor semmim sem maradt volna a nyamvadt becsületemen kívül, ami nos, nem sok. Legalábbis kételkedtem benne, hogy a becsület jó valuta lenne a mai világban. - Hát persze, a csodálatos és feddhetetlen Albus Dumbledore. Mindenki megmentője, igaz? Ha olyan rossz magának, mondja csak, miért nem nyújtotta még ki a kezét az imádott igazgatója, hogy segítsen? Ó, várjon csak, kitalálom... mert nem érdekli.
A Roxfort tanári kara egy álszent csürhe volt. Papoltak értékekről és arról, hogy a diákjaikért élnek, de soha, egyikük sem segített azon, aki igazán rászorulna. Szerintük az a segítség, ha délután diszlexiás kölyköket korrepetálnak?
- Miért csak a nőkről beszél? A férj talán nem lehet boldogtalan? - Nem a kérdésére válaszoltam. Ami azt illeti, nem is ezt kellett volna mondanom, de már nem szívhattam vissza és nem akartam szánalmasan szabadkozni. Úgyhogy álltam a tekintetét és kíváncsian vártam a válaszát.
Az arca kipirult, nem a precízen és diszkréten felvitt arcpirosítótól, hanem valami olyan érzéstől, amit egy hozzá hasonló ifjú hölgynek bizonyára kimondatlanul megtiltanak. Szenvedély, düh, lázongás - Merlinre, anyám elájult volna már a szavak hallatán is. Talán aggódnom kellett volna, hogy véletlenül vagy éppen kevésbé véletlenül felgyújt haragjában, de jobban lefoglalt, hogy csodáljam. Félreértés ne essék, nem olyan perverz módon, ahogy a hatvanon túli megözvegyült férfiak bámulták a fiatal lányokat a teremben, inkább úgy, ahogy az ember egy természeti csodát szemlélt. Eszembe jutott róla az a főnixtojás, ami nem olyan rég került a gondjaimba. Ha egyszer sikerül kikeltenem, abból is egy hasonló kis lény fog előbújni. Biztosan tetszett volna Miss Rayne-nek.
- Mondja csak ki. Mindenki tudja, hogy egy kis buzi, szinte könyörögtek Averyvel a kitagadásért. Gondolom, maga is hasonló szégyen lehet a családjának. - Még a szavakat is ugyanúgy hangsúlyoztam, ahogy apám tette volna. Már megint olyan dolgokat mondtam, amik nem a saját gondolataim voltak. A bátyám mindig rám szólt gyerekkorunkban, ha ilyesmi csúszott ki a számon, és én annyira felnéztem rá, amiért ennyire... ennyire bátor volt. De az régen történt és én különben sem voltam olyan bátor, mint ő.