- Hm?
Visszakérdezek, vagy legalábbis, valami olyasmi, nem tudom, mit kérdez, tényleg, nem tudom, mi a kérdés, miért van, vagy miért érzek kérdőjelet a nevem mögött, de ott van, és visszhangzik a csendben, visszhangzik bennem, végigrobog rajtam, mint egy gyorsvonat, és egy kicsit fáj, amikor már eltűnik a horizonton.
Igen, persze, George, hát, még itt vagyok, nem tudom, mit csinálok, de itt vagyok, a sötétség biztonságában dühösen dörgölöm az arcom, el akarom tűntetni a könnyeimnek még az utolsó nyomát is, mert igazából nekem itt nincs jogom sírni, nekem itt nincs jogom semmire, olyan, mintha csak vendég lennék egy színdarabban, ami nem rólam szól, és kötelességem maradni addig, amíg vannak szavak, melyeket el kell mondanom, de csak addig, nem tovább, csak addig, amíg a szerep tart, de félek, nem tudom jól a szövegemet és sosem értettem meg igazán, mi lenne a szerepem.
És nem folytatja, nincs segítség, nincs kapaszkodó, csak innen tudom, hogy minden bizonnyal nekem kéne segítenem, hiszen ezt mondtam, épp csak, hogy nem tettem rá könnyelmű ígéretet, de talán akaratlanul tettem is.
Felhúzom a térdeim, szeretnék én is visszavonulni önmagaba, összegubózni, elrejtőzni a világból, mégis úgy érzem, nem tehetek ilyesmit. Reszketeg emelem fel a kezem Sylveseter háta mögött, de a mozdulat elakad, megremeg, mintha félnék tőle. Én, aki sosem félt senkitől, ebben az iskolában legalábbis biztosan, főleg nem kamasz fiúktól, akiknek rendszerint úgyis csak a szája nagy. Persze nem tőle magától félek, talán az életétől félek, az életétől, ami sötét foltokat hagyott rajta, akár akartuk, akár nem, attól félek, ahogy senki nem volt ott, hogy segítsen, hogy megakadályozza, akár az előzményeket, akár a bűntettet. Nem tőle félek, mégis olyan eltévedt ez a mozdulat, ott a tenyerem a hátától maximum öt centire, mégis nehezére esik leküzdeni ezt a távolságot. Épp csak az ujjbegyeim bökik meg, tényleg, mintha csak eltévedtek volna, még a lélegzetemet is visszatartom, hogy tudjam azonnal, egy eltévedt hangból, vagy rezzenésből, ha nem kellene ezt csinálnom. Biztos azonnal visszavonulót fújnék, ha tiltakozna, de maradok, amíg maradhatok, vagy amíg maradnom kell, óvatosan zongorázok végig a lapockájáig, és végül valahogy csak kibontakozik ez a végtelenül, elviselhetetlenül suta mozdulat, amivel átkarolom a vállát.
- Itt vagyok.