Kilépett az ajtón. A fekete süveget lekapta a fejéről, egy óriási hurrázással dobta fel ameddig csak bírta. A folyosó üres volt még, sokan az évfolyamából a RAVASZ vizsgát írták, ő természetesen időnap előtt végzett mindennel. Kócos szőke fürtjeit igazgatta, különben mindig, amikor az egyenruhája volt rajta, úgy nézett ki, mint egy őrült tudós. Lehet, hogy igazából az is tényleg... sőt, biztos benne, hogy vannak akik ezt gondolják róla. Az évek alatt rengeteg minden történt vele. Sokat tanult, sok mindent fedezett fel, de azt nem mondhatnánk, hogy barátokat is szerzett, mert igazából talán ha a szobatársaival beszélget, természetesen Pandorán kívül, akkor az már előnyére válik. Akkor talán úgy érzi, hogy néggyel kevesebben gondolják róla, hogy őrült, de igazán már nem számít, hiszen napokon belül kilép ezeken az óriási ajtókon, és onnantól a saját kezébe veszi az irányítást. Nem megy messzire, hiszen még Pandora miatt izgul, az egyik ablak párkányához lép, először csak bénázik miközben megpróbál rá lazán felülni - mint azok a menő srácok a Griffendélből minden nap -, de miután konstatálja, hogy ez bizony nem fog összejönni, körülnéz, hogy valaki esetleg látta-e, ha nem, akkor csak megkönnyebbülve dől neki a falnak, és kezeit maga mellé téve, ujjaival zongorázni kezd azon.
Körülbelül egy tizenöt perc telhetett el, amikor újra nyílik az ajtó, és hárman is kilépnek azon. Pandorát hátulról is felismeri, már a mozdulatait, a lépéseit... a hosszú idő amit együtt töltöttek az iskola falain belül, oly összekovácsolta őket, Xeno igazán szerencsésnek érezi magát, hogy egy ilyen különleges nő őt választotta lelki társának. Csendesen trappol oda, majd könnyedén felkapja Pandát, és szokásához jó híven pörgeti meg egyszer maga körül, aztán leteszi, és óriási mosollyal tekint rá.
- Hogy ment? Ugye jól sikerült? - Kézen fogja kedvesét, megsimítja puha tenyerét, majd lassan, a belső udvar felé indul, és útközben a süvegét is összeszedi a földről, amit még akkor hajított el, amikor kijött a vizsgáról.
- Elhiszed, hogy már csak néhány hét, és kilépünk a nagybetűs életbe? Annyira várom a függetlenséget. - Valamilyen szinten mindig is az volt, de tudja jól, hogy igazán csak akkor lehet, ha vége lesz a diákéveinek. Ez volt az egyik oka annak, hogy nem választott semmilyen továbbképzést, az álmait kell megélnie, ahhoz pedig nincs szüksége plusz, felesleges évekre. Egy nagy súly esett le most az utolsó vizsgával a válláról, és ezt a felszabadult érzést, Pandorával szeretné átélni.

A teszt nevetségesen könnyű volt és olyan hamar befejeztem, hogy amikor először felálltam a tanár azt hitte, hogy a mosdóba kell kimennem, így inkább leültem. Már maga az összeállítás és a kérdések is igazán megjósolhatóak voltak, talán egy-két témát el is találtam, amikor Xenoval beszéltünk erről. Unatkoztam és valamiért éppen egy tölgyet kezdtem rajzolni a lap hátoldalára, ami köztudottan - vagyis nem köztudottan, de - a szabadságot jelképezi. Nagyon részletesen belementem a rajzba, még a kérgét is elég szépen kidolgoztam, majd egy egyszerű simítással eltüntettem. Igazából annyira belemerültem a rajzba, hogy észre se vettem, már hányan hagyták el a termet, na nem mintha annyira érdekelt volna. Az órára pillantva mindössze negyed óra telt el az első távozása óta de én már nem bírok tovább ülve maradni, inkább kimegyek, mondjanak rám, amit akarnak. Felálltam és nagy léptekkel indultam el a kijárat felé. Egyetlen egy dolog lebegett előttem: SZABADSÁG.
Megkönnyebbülés volt elhagyni a termet és kimenni a friss levegőre, egész végig azon gondolkodtam, hogy Xeno... hol lehet? Ugye gyorsan körbepillantottam, mielőtt kijöttem volna, de sehol sem találtam őt, bár ez csak egy dolgot jelenthet, ő már régen kijött. Várjunk... ha ő kint van, akkor már én is kijöhettem volna. Ezen most már kár bánkódni és teljesen értelmetlen volt belefonni azt a sok levendulát a hajamba, hogy szerencsét hozzon, de imádom a növényeket. Szerintem akkora kertem lesz, hogy milyen ismert növény belefog férni és mindenből lesz egy. Aztán megpillantom őt.
Nem tudom miért, de mindig kicsit eláll tőle a lélegzetem, ahogyan megpillantom azokat a szőke tincseket és csodaszép arcát. - Persze, már régen végeztem, de nem én akartam lenni az első, így hát elkezdtem egy tölgyet rajzolni a lap másik oldalára, olyan jól sikerült... kár, hogy nem nézhetted meg. - sóhajtok egy aprót, majd a kezeinkre nézek és sugárzó mosollyal pillantok rá. Szerettem, amikor megfogta a kezem, mindig különlegesnek érzem ilyenkor magam, hiszen rajtam akadt meg a szeme és minden nehézség ellenére ő engem választott és mellettem áll mindig. - És veled mi a helyzet? - szorítom meg kicsit ujjaimmal az ujjait, majd várom a válaszát, azonban tudom mit fog mondani. Neki is biztosan egyszerű volt a teszt.
- Nálam nem jobban kedvesem. - kuncogok egyet. Epekedve várom a pillanatot, amikor végre elköltözhetek otthonról és új életet kezdhetek vele. Hiszen itt kopog az ajtónkon a közös élet, már csak meg kell várni a pillanatot, hogy gond nélkül engedhessük be, de nem szabad semmit sem elkapkodni. - Tudom, hogy nem szép ilyet kérni, főleg nem ilyenkor... de majd eljössz velem mamihoz? - tudja, hogy mennyit jelent nekem a nagymamám és sajnos nem volt alkalmam bemutatni neki őt, de... a sírjánál megtettem és szerencsére akkor nem nézett engem komplett idiótának.

Xeno nagyon szerencsés, hiszen a szülei minden alkalommal támogatják őt. Nem kérték tőle, hogy tanuljon tovább. Nem bántották azért, amiért már egészen fiatalon megtalálta a szerelmet. Mindig a legjobban teljesített, a vizsgái kivétel nélkül szinte hibátlanok voltak és hát nem titok, a családja pont ugyan olyan bolond, mint amilyen ő. Mindkettejüktől örökölt valami különlegeset. Hasonló harmóniában éltek ők hárman, mint amilyet elképzel Pandoraval. Ezt nem is titkolja előle, de szerencséje, hogy ennyi mindenben egyetértenek. Hasonló a lelkük, hasonló dolgokban hisznek és ez neki mindig rengeteget számított.
Ahogy meglátja Pandora csodás tekintetét egy pillanatig megpihenteti abban sajátját. Nagyon izgult a vizsgák miatt, de persze a szívében tudta, hogy nincs miért, hisz mindketten megfelelően felkészültek. A választott tárgyaik amik pedig meghatározzák az életüket, egyébként is olyanok, hogy imádják őket. Persze azért már nagyon várja, hogy elteljen ez az egy hét, és ugyan még nagyon hosszú az út ami előttük áll, lépésről lépésre teszi le majd annak tégláit.
- Majd rajzolsz nekem egy másikat később. De el tudom képzelni, milyen lehetett... csodás. - Panda igazán tehetséges, szereti azzal elütni az időt, hogy a lány néhány neki készített rajzát lapozgatja, egyébként is megszállottan teszi el emlékbe a különböző tárgyakat, dolgokat, már kész raktára van belőlük, de imádja őket. Mind felidéz benne valami egyszerűt, valami különlegeset, valamit amitől újra és újra érzi a szerelmük erősségét.
- Jól mentek, gyorsan átrágtam magam rajtuk. Kár, hogy még egy hét... - Most nagyon izgatott és úgy érzi, nem is fogja tudni kivárni a jövőhetet az eredményekért, de persze ez csak addig tart majd, még el nem tereli valami mással a gondolatait. Pandora pedig ehhez nagyon tehetséges, nem is lehet ezt szavakkal kifejezni, lehet két ember között ennyire egységes állapot? Vele együtt mosolyog, szélesen, csillogó szemekkel mikor a jövőről beszélnek. Tudom, hogy vele másként bántak otthon, tudom, hogy nincs már meg a harmóniája, mint amikor még a nagyanyja élt.
- Szeretném, ha majd ismét olyan jól éreznéd magad, mint mielőtt a nagymamád elment. - Nehéz téma, de ki kellett ezt mondania most bátorításként. Ahogy lassan sétálnak, a belső udvarban az egyik napsütötte padnál kínálja hellyel kedvesét. - Ahogy lehetőségünk lesz arra, hogy elköltözzünk, ez biztosan meg is fog történni. A szüleim segítenek majd, hogy valami ideiglenes munkát találjak a nyárra, amiből ki tudjuk fizetni a házat. - Rengeteget beszélt már erről, rengeteget rágta magát ezen a szüleivel és egyedül is. Hisz a legjobbat akarja, és amennyit tehetnek, a családja is segít ebben, amiért őszintén hálás.
- Remélem a családod is megbékél majd hamarosan. - Rettenetesen zavarja a tény, hogy Pandora családja nehezen kezeli a kettejük között lévő kapcsot. Eddig hiába próbálkozott számtalanszor, nem sikerült megkedveltetnie magát velük, de nem adja fel. A kitartásnak és a beleölt munkának mindig megvan a jövedelme. Addig pedig összeházasodni sem szeretne, még áldását nem kapja nekik. Hiába, régimódi, ebből nem enged. Így nevelték.
- Ugyan, miért ne lenne szép kérni ilyet? Szívesen ellátogatok veled tudod! - Ahogy mindig mesél neki a nagymamájáról, nagyon sajnálja, hogy nem ismerhette a nénit. Biztos benne, hogy segített volna a szülőkkel és témájuk is lehetett volna bőven. Ám tudja jól, hogy Pandoraban benne él, hisz abban, hogy ők ketten iszonyatosan hasonlítottak egymásra. Az emlékek az életük részei, a halottaik ugyanúgy a családjuk része, és megérdemelnek annyit miután elmentek, hogy méltón viseljék gondját sírhelyüknek. Ezt mindig nagy tiszteletben tartotta és fogja is.

Szerettem, ahogyan rám néz és kimondhatatlan boldogság járta át a testemet, amikor így pislogott rám a szerelmem. Ilyenkor mindig csak egyre biztosabb leszek, hogy a mi szerelmünk elrendeltetett és törvényszerű. Nem tudnék nélküle élni, nem tudnék úgy élni, hogy ne érezzem szeretetét, érintését és lágy csókját. - Neked bármit lerajzolok Xeno. Amit csak szeretnél. - mondom neki lelkesen csillogó szemekkel és mondhatni tényleg olyan vagyok, mint aki kicsattan a boldogságtól. Valamiért tudja, hogy mit kell tennie vagy éppen mondani, hogy elérje ezt a hatást és ez teszi őt annyira különlegessé, emiatt lesz ő mindig az a férfi, aki birtokolhatja a szívemet, mert ő nem töri össze, hanem felvértezi és erősebbé teszi. Erőt ad nekem, mely sosem hagy el.
- Az az egy hét hamar elillan majd, meglásd. És örülök, tudtam, hogy mindent tudni fogsz Xeno. - mondom büszkén, hiszen tényleg annyira boldoggá tesz, hogy olyan okos. Mások csak különcnek látják és normálatlannak, szerintem pedig különleges és egyedi. Ő azoktól a dolgoktól lesz az, aki és büszke vagyok rá, annyira büszke. Xeno a legjobb ember, akit ismerek.
A következő szavai meglepnek és eléggé váratlanul érnek engem. - Leszek, sőt. Még annál is boldogabb leszek, te vagy a boldogságom kulcsa Xeno. - mondom neki, miközben a szemeibe nézek és szorosabban fogom a kezét. Nem hazudtam, teljesen őszinte vagyok vele, leszek még olyan boldog és tényleg még talán boldogabb is, mint amilyen voltam. Ő tesz engem igazán boldoggá, az a szeretet és törődés, amit ad nekem. - Én is nagyon fogok igyekezni, hogy találjak valamit. A szüleid pedig olyan édesek, nagyon szeretem őket is. - egy meleg mosoly terül szét az arcomon, miközben helyet foglalok vele a padon. Mindig támogatnak minket és az én szüleimmel ellentétben ők nem elleneznek semmit sem... bárcsak ne lennének olyanok.
Nem szerettem volna őket szóba hozni. - Nekem már te vagy a családom, de hamarosan rájönnek majd, hogy milyen csodálatos ember az én szerelmem. - kedves mosollyal az arcomon mondom neki, majd közelebb csúszok hozzá a padon és a vállára döntöm a fejemet. Ők is tudják, hogy Xeno jó ember, csak valamiért a boldogságom útjába akarnak állni és ez nekem nagyon nem tetszik. Ő tényleg megadhatja nekem mindazt, amire vágyok. Csak némán tátogtam neki egy köszönömöt, amikor azt mondta, hogy kijön velem a nagyihoz. Ez sokat jelent nekem.
- Szeretlek Xenophilius. Sose szerettem még ennyire senkit sem. - kicsit el is pirulok, ahogy a szavak elhagyják az ajkaimat, de egyáltalán nem hazudtam, tényleg sose szerettem még senkit ennyire. Az ő szerelme egy egész világot jelent számomra.

Szemeiben a boldogság fénye csillan, arcára mosoly kúszik, amikor meghallja a szerelme szavait. Lehet, hogy nyálasnak és unalmasnak látják őket sokan, mondják is, hogy Xenophilius mennyire régimódi és elavult már az udvarlás terén, de őt természetesen nem érdekli más véleménye, hisz Pandora mellett olyan boldogság járja át, amit sokan csak írásból ismerhetnek meg. Minden szó amit Ő kiejt a száján melegséget áraszt, neki ez is épp elég ahhoz, hogy tudja, tényleg igaz amit mond, de az érintései, a tettei csak fokozzák ezt az élményt. Soha nem tudná megunni.
- Úgy érzem, hosszú és eredményes élet vár még ránk. És a boldogságunk lesz ennek a kulcsa. - Mosolya csak még szélesebb lesz, és hasonlóképp szorít a kéz fogáson, hüvelykujjával pedig megsimítja a lány kézfejét, de nem bírja túl sokáig, kénytelen közelebb hajolni, hogy apró csókot lehelhessen kedvese arcára. Amikor együtt vannak, mindig olyan idilli, megnyugtató minden, sokkal szebbnek látja a világot, nincs is mit ezen ragozni.
- Tudod, hogy ők is szeretnek. Mondanám, hogy költözz hozzánk a nyárra vagy legalább pár hétig, de nem tudom, mit gondolnának a te szüleid erről. - Elmerengve tekint fel az égre, hosszabb ideig pihenteti ott tekintetét, miközben átgondolja a múltban történt elutasításokat, és a további lehetőségeit.
- Van valami ötleted arra, hogy hogyan próbáljam ismét megpuhítani őket? Lesz olyan pillanat a jövőben amikor a testvéreid nem tudnak belekeverni a beszélgetésbe? - Szeretne egy olyan percet Pandora szüleivel, amikor valóban csak rá figyelnek, meglátják a tekintetében a csillogást, a szavai mögött a rejtett tényeket, az érzelmeket amiket nem is tudnának véka alá rejteni, akkor sem, ha akarnák. A mai napig, amikor meglátja Pandorát oly hevesen ver a szíve, hogy szinte kiszakad mellkasából, megmagyarázhatatlan, mennyire ég a tűz, ami a kezdetektől körülöleli őket.
Ahogy megérzi Panda fejét a vállán, keze egyből mozdul és végigsimít a puha, selymes hajkoronán. Feje búbján pihenteti meg néhány pillanatig kezét, de utána végigcsúszik az a lány hátán, és derekánál átölelve, közelebb húzza magához.
- Szeretlek. - Suttogja bele a virágillatú hajzuhatagba, majd néhány percig lehunyja szemeit és megpihenve, kiélvezve ezt a pillanatot mélyen magába szívja a nyugalmat és a pozitív energiát, amit ők ketten gerjesztenek. Úgy érzi, szinte szavak nélkül is megértik már-már egymást. Mégsem bírja ki, hogy néhány perctől tovább csendben maradjon a lány közelében, annyi mondandója van számára.
- Ha van kedved, kimehetnénk a tóhoz, megünnepelhetnénk a vizsgák végét azzal a félretett különleges vajsörrel amit néhány éve adtál nekem, tudod... - Hirtelen ötlettől vezérelve dobja fel ezt, egy kicsit feljebb emeli fejét is, hogy lássa Pandora arcát. - Talán néhány varázslénnyel is összetalálkozunk útközben, de mondjuk sötétedéskor a szentjánosbogarak is megjelennek már, ha jó helyen járunk. - Érdeklődéssel figyeli, hogyan reagál a kedvese ezen ötletre, valami randevúféleséget képzelt bele, persze ezt nem mondja ki konkrétan, de nyilván elég egyértelmű. Számtalanszor vitte Pandát különlegesebbnél különlegesebb helyekre a birtokon és a Roxforton kívül is, oly sokat barangol, felfedez új helyeket, amiket nem tarthat meg csak magának.