I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Mardekár Hogyha agyafúrt s ravasz vagy ▽ Reagok : 21
| » » Csüt. 5 Ápr. - 23:01 | | Severus Snape Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak. Becenév: Nem akarok beszélni rólaKor: 19 esztendőSzármazás: Félvér hercegLojalitás: VoldemortKépesség: -Csoport: HalálfalókPlay by: Louis GarrelKarakter típus: CanonOlyan a térdem, mint anyámé - a fejem is épp olyanféleképp kushad le az ütés előtt, hasonlít a hangsúly is, amivel ellenkezni próbálok, de ugyanaz a sótlan replikák sora és az az igyekezet is, hogy intellektuálisnak tűnjek egy elnyűtt, kopott ingben. Apám vagyok, mikor épp meguntam anyámat - az ő haragja, amikor passzív-agresszíven dohányzom háton fekve egy örömlány mellett, állítólag épp olyan gyorstüzelő vagyok, mint ő, kevésbé férfi, bajusz és plusz harminc kiló nélkül, de rossz szokásaitól nem mentesen. Önmagam csak egyedül, egy asztal és egy üst felett állva, ülve, lázas igyekezetben, aminek fényében nem tűnik úgy fel a szegénység, a fizikai ocsmányság, a magány, és hasonló, soha, senkit nem érdeklő eshetőségek, legfeljebb az alkaron futó kígyóminta. Az feltűnővé tesz..
Némán, a falnak simulva, kezemben egy könyvvel, Evans vörös haját villanásra magamba szívva, aztán verssé örökítve, éhezve minden magától értetődő kedvességére szoktam elmerengeni azon, mi nem vagyok még: az is tönkretesz, amit szeretek. És én nagyon szeretek. Cipőfűzőimet már megszokásból kibogozva, álmosan olcsó cigaretta után kutatva, aztán hajnalra ébredve, egy új varázslat alapjait felépítve eszembe jut még, hogy önbakó vagyok, a rosszabb fajtából, akinek semmi nem elég jó, mert önmaga nem elég jó semmihez, könnyű utálnom magam, olyan, mint levegőt venni. És én folyamatosan lélegzem.
...bedobod a vízbe a kis könyvet, nagyot csobban, én csak nézem, érzem közben, hogy nő szememben az unalom, nem keringő ez, csak egyedül táncolsz az idegeimen, és láncdohányzol, hajad egy boglya, és emlékszem, mikor sírva hozzám simítottad az arcodat, és nem a nevem mondtad - olyankor soha nem a nevem mondtad, mert nem te voltál és én nem én voltam. Nem akartál gyengének tűnni, én pedig hallgattam, hogy azt suttogod ázott szempilláid alatt a dohos kis fürdőszobában, édesapám...! édesapám.. és elrejtettem a homlokod a nyakam mellé. Emlékszem, mikor dühödten szeletelted a kenyeret, belevágtál az ujjadba és bosszúsan a szádba vetted, szakadt szoknyád széle már-már utcalánynak mutatott, ami sosem akartál lenni, elismételted, hogy tisztességes emberek vagyunk, tisztességesek, csak nagyon szerencsétlenek. Templomi csöndben hevertünk a kanapén, unottan játszottam egy lyukon kidugott lábujjammal, verseket írtam a koszlott kis füzetbe, amit alig egy hete loptam - tíz vagyok, tele akarattal mindenféle elhatározásra, te nézel magad elé, és megszólalsz, nem érted, miért történik mindez velünk. Fogalmam sincs, tíz vagyok csak, és te tőlem várod a megváltást, ahogy annak idején, mert egy gyerek megmenti az ember házasságát, megmenti az izzadt ölelkezést, amikor már semmi kedved, de mégis kell. Muszáj. Unom a hangod, mert mindig csak ugyanazt mantrázza, unom a vidékies magánhangzóidat, a történeteket a csodálatos gyerekkorodról, az intelmeidet arról, hogy a szerelem rossz és tönkretesz. Nem vagy hiteles, miattad vagyunk itt, mindketten csak miattad - a kávéscsészédbe hamuzol, anyádat emlegeted, aki nem segített rajtad, aztán apámat, aki részegen jött haza múlt pénteken és megütött. Aztán apádról, akire emlékeztetlek, és aki bezárta előtted a türelme ajtaját, aztán a birtokét is. Eridj lányom, ha tudsz - miután megszöktél, ebben a házban nem maradhatsz. Penészre cserélted a megbecsülést, és néhány kétes, szomszédokkal lopva váltott, szánakozó pletykálkodásra az estélyeket. Elrontom miattad az utolsó rímet, és azt kívánom, bár ne lennél az anyám.
... kiabálsz, és kivörösödő arcod zsírosan fénylik, a szomszédaink valóságos tort ülnek az ablakaikban a látványra, ahogy kapkodod a levegőt, és üvöltesz tovább. Velem. Mert én vagyok itt: megértem, mégis mi mást tehetnék? Valami az arcomra lehet írva, rúgj belém, egész nyugodtan töröld belém a lábad, végül is én csak az unalmas, csóró hülyegyerek vagyok a végről, aki abban talált valami menedéket, hogy eszméletlenül különleges. Te is tudod, erre jobban emlékszel, mint én, megtaláltad a magazinokat az ágyam alatt, és hallottad, ahogy beleöklendezem a cigiszagú vécénkbe. Szerinted mind ugyanolyanok vagyunk, mi, férfiak, csak azon jár az eszünk, hogy tönkretegyünk, én a kócos fogaimmal, meg a jó jegyeimmel, amelyek mellé úgy tapad mások megvetése, ahogy taszítjuk őket magukat. Ma is izzad a tenyerem, ha rá gondolok, tövig rágom a körmeimet, és idegesen gyűrögetem a hajam - miatta kezdtem verseket írni, és egyiket sem mutattam meg soha neki. Én nem az a fiú vagyok, ő nem az a lány, és tizennégy vagyok hirtelen, te az ablakból leselkedsz kifelé, megtiltottam neked, hogy kigyere, és aztán kétszersülttel vársz haza, ötleteket adsz, hová hívjam randevúra, és nem akarod felfogni.. hogy én csak olyan vagyok, mint te. Az első korai magömlésem nyomait elégettem egy szintén lopott öngyújtóval, hogy aztán az összes többit megbánjam sorban, mert nem gondolhatok rá így.. nem én, nem úgy, mint az a mocskos... az a szépfiú, akinek nem kellett más, csak a különleges, aki megunta a rajongást, és igényt tartott a gyűlöletre is. Homlokom a hideg üvegnek nyomom, megint nincs fűtés, kabátban ülünk a szobában, azt mondod, hogy én tehetek róla, miért nem tudok végre tisztességesen viselkedni, munkát keresni, megemberelni magam, másokra is gondolni a hülye kis időtöltéseim helyett, azt hiszem talán, hogy az írásból meg lehet élni.. Nincs kedvem megmondani neked, hogy félek tőle, rettegek, hogy csak ez vagyok én, a dac mögött semmi, a szobámban félrehagyott zsebkendők, csak a fele ondós, a másik fele telebőgve, a tükörben álló sovány, sápadt kísértet, meg a még haloványabb tapogatózás Evans szeretete felé. Felsóhajtok, elkavarom az orromon szórakozásból nőtt pattanást, és azt kívánom, bár ne lennék a fiad.
... aztán kifogysz a szavakból, és lekeversz egyet, roppan egyet a nyakam, fáradtan dörzsölöm, te pedig nem szólsz többet. Meleg a levegő, égő autógumit hoz a szélcsend, nem fog esni. Te pedig nem szólsz hozzám többet. Megbocsájtottad, mikor felvágtam a csuklómat - szinte régi önmagad voltál a kórház folyosóján, letaposott sarkad határozottan járt fel és alá, ágyba dugtál, azzal kecsegtettél, hogy ez mindenkivel megtörténik. Megbocsájtottad azt is, mikor kurvázni kezdtem a megtépázott férfiasságom orvosolandó - kit érdekel a felvilágosultság és az olvasottság, kit érdekel tényleg bármi, ha Evanst nem érdeklem. Nem őt kerestem bennük, nem kerestem én igazán senkit saját magamon kívül, a saját önbecsülésemen kívül, de erre két és fél perc nem elég, még szemkontaktus sincs, és szégyellem magam megint. Tizenkilenc vagyok, hónapok óta először otthon, pénzt dugok borítékban a zsebedbe, előbb nevetsz, aztán már mérges vagy, azt hiszed, rászorulok, hiszen én neveltelek fel te kis szaros, tartsd meg, biztos belekeveredtél valamibe. Belekeveredtem valamibe. Belekeveredtem az érzésbe, hogy ember vagyok, anya, és végre érzem magam valakinek. Kidobod a füzetemet, benne a receptjeim, a feljegyzéseim, a kitalált varázslataim, rajzaim Evansról, verseim Evansról, minden, amit megőriztem belőle, ami nem lehetett az enyém. Jobb is így, képzeld el, hogy ezekkel a kezekkel megérintem az arcát, hogy sután magamhoz ölelem, és attól rettegek, összehasonlít majd vele, én a gyerekkori barát vagyok, a kis nyomorult, soha nem elég jó. Nem ő mondta, ő ilyet soha nem mondana, én mondom. Én érzem. Tizenkilenc vagyok, a bőröndömmel a kezemben - úgy csapod az arcomba az ajtót, mint apám téged, egészen olyan a mozdulat, biztosan megjegyezted, hogy tovább adhasd, mint valami féltve őrzött örökséget, mert ez maradt. A férfiak gyűlölete - édesapám, miért nem fogadtál vissza, édesapám...! - és látlak szinte futni megint ahhoz a vörös kertkapuhoz, ami előtt egyszer elsétáltunk, látom, hogy várod, hogy beeresszenek, de soha nem fognak, és én vagyok te. Nem is érzek semmit, jövök rá, rágyújtok, és kitapintom a zsebemben az igazi noteszem, kitapintom a pénzzel teli borítékot, és arra gondolok, ami nem lehetett az enyém. Tulajdonképpen nagyon rövid a lista: minden, amit akartam, minden mást megkaptam. Tizenkilenc vagyok egy szakadt pólóban, három napja nem mostam hajat, négy napja nem ettem semmit, bűzlöm a cigarettától és az olajszagtól, ami az egész házadban terjeng.. De tudod, mit, anyám? Embernek hitvány voltam, talán halálfalónak ember leszek. |
|