Az utóbbi időben egyre inkább visszatérek saját magamhoz. A céljaim, a lehetőségek, mind előttem állnak újra, én pedig nem félek őket kihasználni. Most épp nem Cveta jár a fejemben, már napok óta nem is láttam, sokszor csak a hálókörletünkben beszélgetek a srácokkal, tervezgetünk és Evannel levelezek.
Mindennek oka van.
Kicsit kimerészkedtem már a tavaszias időre, a srácok köpkövezni indultak én pedig a nézők között vegyültem egy kisebb társasággal. Jókat nevettünk, derültünk a friss pletykákon - nem csak a nők tudnak pletykálni, de nem ám -, miközben egy fának támaszkodva sandítottam a mellettem állóra.
- Svensonról sem gondoltátok volna mi? Amilyen kis félvér lotyó, az apja mennyi mindent szivárogtathatott ki a Minisztériumból, ha? Aztán nem is csodálom, hogy lebukott, az ilyenek nem tudnak vigyázni... - Mesélem, az én jó kis összekuszált sztorimat. Ez volt az, amit leszűrtem a minapi beszélgetésekből, az elméletekből, én pedig összeállítottam azt, ami a legbiztosabbnak tűnt mindközül. A többiek pedig csak kíváncsiskodóan tekintettek rám, mit tudok még, van-e több biztos infóm, csak nevettem és tovább meséltem, miközben nem is figyeltem, kik vannak körülöttem, vagy kik fordulnak meg még az udvaron rajtunk kívül. Őszintén? Nem is érdekelt.

Apa halála óta nem voltam önmagam, de ezt nem is rótták fel nekem. Komoly fejtörést okozott, hogy egyáltalán visszatérjek-e a Roxfort falai közé, de csak azután bántam meg a döntésemet, miután ismételten átléptem az iskola küszöbét. Talán mindig is túl naiv voltam, s éppen ezért nem számítottam olyan rosszindulatú pletykákra, amelyek rögtön szárnyra kaptak és mindnek egytől-egyig apám vált a főszereplőjévé. Az, hogy rólam mik terjedtek el, nem érdekelt, de apám világ életében tisztességes, becsületes, törvénytisztelő varázsló volt, éppen ezért fikarcnyit se érdemli meg, hogy bárki is megpróbálja beszennyezni az emlékét.
A hangulatomat a már-már szinte melegen pislákoló napsugarak sem tudták feljavítani, mégis valami különös oknál fogva ebben reménykedtem. Hogy majd a kellemesen simogató tavaszias szellő a szívemet is megsimogatja és felvértezi némi boldogsággal. Agatha viszont ezúttal nem ért rá, így hát egyedül kellett kimerészkednem a többiek közé és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, életemben először tartottam az egyedülléttől. Pedig valójában megannyi ember vett körbe, habár ők többnyire kerültek és ha még rám is emelték a tekintetüket, a következő másodpercben sugdolózva elfordultak tőlem. A reakciójuk őszintén meglepett, de erőm már nem maradt ahhoz, hogy az ilyenekkel törődjek. Egyedül az számított, hogy a legjobb barátnőm nem fordult el tőlem és ez azért bőségesen csillapította a háborgó kedélyeimet.
Pont elhaladnék egy kisebb csoport mellett, amikor valaki a vezetéknevemet a szájára veszi. Ösztönösen megtorpanok, fejemet a hang irányába kapom, de tulajdonképpen meg sem lepődök azon, hogy Regulus Black ócsárol éppen. A "kis félvér lotyó" jelzőjét el is engedem a fülem mellett, de miután apám haláláról kezd őrült összeesküvés elméleteket gyártani, rögtön sötét felhők gyűlnek a józan eszem köré.
- Mi az Black, még mindig azért sírsz, mert nem feküdtem le veled? - ugyan ilyenről szó sem volt, de ha már ő kitalált hülyeségeket terjeszt, akkor én se fogok valós tényekkel visszavágni neki. Közelebb sétálok hozzá, fittyet hányva arra, kik ácsorognak körülötte és isszák minden hazug szavát.
- Az apámat pedig hagyd ki ebből! Semmit sem tudsz... - ennél többre pillanatnyi erőmből nem futja. Pedig annyi mindent a fejéhez lehetne vágni, kezdve ezzel a tipikus mardekáros gőggel, de nem alacsonyodom le az ő szintjére. Egyelőre. Bár kétlem, hogy ennyitől visszavenne és békén hagyna. Valamiért ugyanis úgy érzem, hogy ez az apró szóváltás csupán a jéghegy csúcsa s innentől minden rosszabbra fordul.