Van jelentéktelenebb dolog az én koromban, mint egy hajtűvel szétkarcolt alkar? Hanyatt vagyok az ágyam felületén, körülöttem mosatlan ruhák halma - miért nem hoztad le őket, undorító vagy, fiam - és dohányszemcsék peregnek az arcomra, mikor feltartom az egyik talárom. A jelentéktelenségek vásárában eltűnni látszom, belefúrom az arcom, és kizárom anyám hangját, amint szerepet követel magának ebben a nevetséges darabban, pedig én legfeljebb a súgó lehetnék.
A súgónak alig egy órája még a hátát verték egy fogassal, mert nyámnyila kis alak, aki minden bizonnyal ellopta azt a pénzt abból a tárcából, és mire megkerült, a súgó már az orra folyatását is abbahagyta, felszedegette a fogas darabjait, felhívta Evanst, kérlek, nem lehetne máskor, ma nem alkalmas, majd megkereslek, segítenem kell anyámnak a ház körül. Nem tudtam volna elviselni, hogy így lásson, ilyen ápolatlanul, és főleg, ilyen valódi formámban, heverve a szennyes között, igazán összekaphatnám magam, szól anyám hangja, valakinek boltba is el kell menni, nem kaptál akkorát, hogy így bőgj, mint egy kislány. Nem hallod?
Nem hallom, lefoglal, hogy szánalmas legyek, és lehetőleg egy újabb sebet rágjak a bal kezem gyűrűsujjának körömágyára, hogy foggal tépkedjem az érzékeny bőrt, és azon gondolkozzam, vajon mit csinálhattunk volna ma délután, ha nincs egy monokli a szemem alatt, és nem bőgök szánalmasan, mint egy kislány - pedig nekem ugye semmi okom rá - és akkor most ott ülhetnék Evans szobájában, figyelhetném, ahogy a terveiről mesél, úgy tehetnék, mintha annyira boldoggá tenne, hogy kijavíthatom egy apró tévedését, mert nehogy megsejtse, nehogy megsejtsd, mennyit jelent az egész nekem. Olyan könnyű lenne tönkretennem, mindennek tökéletesnek kell lennie, jobbnak, anyámnak gorfit kellene épp sütnie, ülhetnél itt mellettem, kitalálnák, mivel fogjuk megint a hápogásig kápráztatni Lumpsluckot, hogyan nyerjük meg a versenyt, talán elhívnálak valahová, fogalmam sincs, hová járnak a fiúk, akik nem vagdossák magukat unalmukban. De oda, és hogy ott mit mondanék, azt nem merem elképzelni, jobban esik, ha nem álmodom túl nagyot, az valahogy illegitimmé teszi a létezésem.
Eszembe sem jut, hogy Evans pontosan tudja, hol lakom, és ez egyszerre teszi bizarr módon boldoggá ezt a tényt, meg ugyanakkor életveszéllyé is: eszembe sem jut, hogy annyira szétbőgött a hangom a telefonban, hogy aggódni fog, és meglátogat. Akkor összeszedném magam, talán..
És nem bőgnék még most is úgy, mint egy kislány.

Persze, megtehettem volna, hogy otthon maradok, a bő pulóverben expedíciót indítva a pattanás után, ami olyan lehetetlenül nőtt a bal mellem fölé, hogy muszáj, egyszerűen muszáj eltávolítanom, de akár segíthetnék is anyának a konyhában, vagy sakkozhatnék apával, hagyva, hogy laposra verjen, mert pontosan tudja, a kis cseles, hogy sosem voltam ellenfél neki - de nem, ehelyett a latyakká olvadó hóban csúszkálok a gumicsizmámmal, Sevék dzsungelre emlékeztető előkertjén át. A Fonó Sor egyébként is olyan, minden évszakban, mintha a megye szeméttárolójaként funkcionálna, de most kifejezetten rosszul fest, a házak sötéten ásítanak, vagy éppen hangos veszekedés zaja szűrődik ki az ablakok mögül, én pedig szorongva gyorsabbra veszem a tempót, mert nem szeretném, hogy a bámészkodásom felingerelje az itt lakókat. Egyébként is lenne más dolgom, de jobb nem igazán.
A fejemben Sev szavai zakatolnak, egymáson bakugrásban átvetődve, ahogy rátenyerelek a csengőre, és rezzenéstelen arccal szembenézek a nővel (?), aki ajtót nyit. Ő lehet Mrs. Snape. Összepréselt ajkakkal éppen csak néhány másodpercembe kerül, hogy tűpontosan lássam magam előtt a fia vonásait ebben a lágyabbnak nem nevezhető arcban, a markáns orrot, a dús szemöldököt, a vékony, ideges vonallá préselődő szájat.
- Jó napot kívánok, a nevem Lily Evans és Severust keresem, itthonvanesetleg? - hadarom el egy szuszra, megilletődötten, mert Sev valóban sosem mutatott be az anyukájának. Mindig azt hittem, szégyell engem, vagy legalábbis féltem ettől - ő, a félvér családjával, de ahogy most a nő szemeibe nézek, mint két hatalmas örvény, kezdem azt érezni, talán fordítva van a dolog.
- Nem mondta, hogy vendéget vár - hagyom, hogy a nő szemei végigfussanak rajtam, vajon gyanakszik, vagy betörőnek néz? Mégis, milyen hátsó szándékom lehetne? Már épp kezdek attól rettegni, hogy nem enged be, amikor ellép az ajtóból, a hangja csupa füst, ahogy rekedten elkiáltja magát. Ezek szerint Sev itthon van, nem igaz? Én pedig összerezzenek. Vajon mindig így kiabál vele? Nem fontos, többé semmi nem fontos, mert belépek utána, az előszobába, ahol mintha bomba robbant volna, és végigmegyek a foszló tapétával díszített folyosón, amerre a nő mutatja. Remélem, nem éri Sevet váratlanul az érkezésem, belevörösödöm, ha arra gondolok, mit próbálhat rejtegetni előlem, és csak ez a zavar vesz rá arra, hogy kopogjak, háromszor, hangosan az ajtaján, ahelyett, hogy egyből benyitnék.
- Hahó! Én vagyok az. Bejöhetek?

Olyan illata van, mint Evansnak - mikor azt a bájitalt kevertem, ezekkel a szavakkal jellemeztem, és végül csak a vállam vonogattam, mikor Lumpsluck lelkendezett a tehetségem felett, mert én majd egyszer sokra fogom vinni. Az egyszer várat magára, fogalmam sincs, létezik-e a Lump-klubbon túl is, legalábbis ebből a szobából nézve még maga a világ sem létezik azon az áthatolhatatlan olajszagon túl. Én sem akarnék, és elég önző vagyok hozzá, hogy semmi más alapot ne találjak ennek a gondolatnak.
Úgy ülök fel, hogy biztos vagyok benne, hogy infarktust fogok kapni: egész délután a szívemet paskolgattam csupa feketével, láncdohányzással, mindkettő itt ül még mellettem, üres csészék, egy kiürült doboz, az öngyújtóm elpattant, Evans még azt sem tudja, hogy ilyesmit művelek itt magamban, egyszer azt mondtam, ilyet csak a Potterek csinálnak, ők is gyerekes lázadásban a jódolguk ellen. Nem tudom, honnan veszem az erőt hozzá, hogy mindent egyetlen mozdulattal belökjek az ágyam mögötti résbe, amibe gyerekként befértem, most pedig könnyen leteríthető egy pokróccal, csak ne nézzen alá, ne kérdezzen.. Ablakot nyitok, remegnek az ujjaim, nem tudom, miattad, vagy a koffein, a nikotin, a hülyeség. A szégyen teszi.. a félelem, hogy rájössz, milyen vagyok, és az nekem sem szokott tetszeni.
- Evans...! Én.. szóltam, hogy ma nem jó, de várj, ööö, mindjárt. - nem kerüli el a figyelmem, hogy az első szó a neve volt, mintha lenne jelentősége, pedig most be kell zárnom a szekrényt valahogy, és még utána is csak egy szürke, cellaszerű semmiség lesz itt, a magány erődje, ha stílusos akarnék lenni. Leöntöm az asztalom az ásványvíz maradékával, zoknit húzok, egy undorító színű pulóvert, még apámé volt, de ez az egyetlen tiszta holmim. Nem véletlenül nem láttad még rajtam: azt sem tudom, eszik-e vagy isszák a baseballt. - Jó... jó, most már.. gyere.
Olyan kétségbeesetten próbálok lazának tűnni, hogy már el is felejtem a kócos, szétálló hajam, a monoklit, a bekötött alkaromat, a kialvatlanságtól lapuló tekintetet. Itt vagy, épp itt, ahol sosem kellett volna megfordulnod, amiről tudnod sem lenne szabad. A nadrágom szára túl rövid, már csak itthon viselem, olyan kínosan ügyeltem rá, hogy csak talárban láss.. csak a könyveimmel, csak azzal, ami nem valódi. Ez vagyok én, a félig lelógó ágytakaró, a félig karját vesztett plüssmedve rajta, hamutálca, letépett poszterek, meg a szívem, ami hevesen dobog utánad. Semmi más nem vagyok, Evans, és ezt most te is láthatod.
- Azt hittem, elnapoltuk az izét. Én most nagyon... elfoglalt vagyok. - már majdnem eljutottam odáig, hogy egy épkézláb hazugsággal rukkoljak elő, de annyira sarokba vagyok szorítva magam által, hogy lehetetlen, nem hiszem el, semmi az egész. Az iskolában lerázhatlak, ha túl közel kerülnék, ha egy percre elhinném, hogy elmondhatom neked.. most is úgy állsz az ajtóban, mintha leszálltál volna a mennyből, egyenesen ide, a csórónegyed mértani közepébe, hogy megint rájöjjek, nézhetek felfelé, de el nem érhetlek soha. - ... Mindegy, felejtsd el, amit mondtam, nyilván nem igaz. Sajnálom, Evans, én.. olyan kurvára sajnálom.

Talán mégsem volt jó ötlet, talán ezzel mindent elrontok, talán látni sem akar majd ezek után, és tudom, vannak barátaim, akik örülnének, ha többé nem lógnék vele, mert Snape olyan fura, és ez még csak a legenyhébb megjegyzés - nevezték már előttem retardnak, görénynek, idegbajosnak, mondták már, hogy biztos van egy képe rólam, amit felragasztott az ágya fölé, hogy éjjelente kéznél legyen, én pedig újra és újra megvédtem, egyre ingerültebben, mert mi, lányok, elég gyökerek tudunk lenni. Abban, ahogyan ők beszéltek róla, csak epét éreztem, és olyan dühös voltam, be tudtam volna húzni egyet bárkinek, aki rosszat mond rá, mert egyszerűen nem tudják, nem látták, amit én, vagy csak nincs egy csepp irgalom se bennük az iránt, aki nem olyan, mint ők?
De már nincs visszaút, és a gyomrom összerándul, mintha illegális határátlépésre készülnék, mikor belököm az ajtaját, könnyebben nyílik, mint vártam, és két dolgot veszek észre azonnal - odabent az én szememnek szokatlanul sötét van, szinte szürkületi állapot, és Sev úgy áll a szobája közepén, mintha valaki itt felejtette volna évekkel ezelőtt. Villanásokat látok, ahogy beljebb lépek és gyorsan becsukom magam mögött az ajtót, egy plüssmaci (?) az ágyon, csikkek, és a hozzájuk tartozó szag, amit szinte kiokád magából a tapéta, letépett poszterek, rendetlen ágytakaró, a szemem pedig túl sokáig időzik a részleteken ahhoz, hogy a helyzet ne legyen kínos.
Rád nézek. Bocsánatkérően elmosolyodok, mintha ezzel bármit is rendbe tehetnék, mintha nem tudnám, mennyire megbecstelenítem most a magányodat.
- Ne haragudj - kezdem, a kezeimet tördelve, hirtelen melegnek, túlságosan melegnek érzem a kabátomat, ahogy feléd lépek. - Hülyeség volt, hogy nem szóltam, csak olyan izé volt a hangod, és... - Féltem, hogy anyukád bántott, vagy apád megvert, vagy bármi hasonló, amire éveken át utaltál, de sosem volt arca a fájdalmaidnak. De most már van. Láttam anyádat. - Ha akarod, elmegyek. De ha nem zavarok, akkor - tekintetem az ágyadra téved, a kabátom cipzárját kezdem húzogatni, fel, le. - Leülhetek?

Hát persze, hogy te tökéletesebb vagy annál, hogy igazán sajnálj - és ettől még rosszabb az egész, mert én kettőnk helyett is szánakozom, kettőnk helyett főleg röhögök magamon, hogy ne már, Snape, meg sem érdemled, hogy megszólítson, és még most is menti a menthetőt, te pedig egész délután sajnáltad magad. Az arckifejezésed azt mondja, mert jól ismerem, jobban, mint Potter, jobban, mint talán te magad, hogy csak azt bánod, hogy engem kellemetlenül érint az egész, pedig nem kellene. Szinte előre látom, hogy hülyeséget fogok csinálni, lehet, hogy csak azért, hogy elmenj és kicsit haragudj rám, a gyerekkori barátra, de aztán helyrezökkenjen az egész, és elfelejthessük, hogy pontosan tudod, honnan az a mérhetetlen gőg, ami létezni enged. Főleg azok közelében.
- P-persze, ülj le.. kérsz... kávét? Vagy teát? - esetleg körbe is vezethetlek, a csodálatosan málló vakolat páratlan az évnek ebben a szakában, mindenképp meg kell tekintened délutáni napfényben is, anyám majd szervírozza a frissítőket, közben szidja a munkásosztályt, mintha nem lenne holnap, vagy mintha mi nem lennénk annak is a legalja. Megemberelem magam, felrángatom a takarót eléd az ágyra. - ...őszintén fogalmam sincs, mit mondhatnék. Én nem vagyok olyan, mint ők.
Mintha nem tudnád, mintha nem lógnának szinte istenként tisztelt zöld szegéllyel körbefuttatott talárok a szekrényben: de magyarázatot kap minden szavam és cselekedetem, csak nem úgy, ahogy én akartam. Hogyne lenne nyilvánvaló a klisés, tankönyvi gyűlöletem a kiváltságosok ellen, és hogy ne érthetnéd, miért értem rá gyerekként mindig játszani veled, akármilyen késői órát is említettél, mert te közelebb laktál, nekem meg mindegy volt. Ahogy leülök melléd óvatosan, biztos távolságra, megvakarom a nyakam a túl hosszú körmeimmel, festeni lehetne az okokat minden egyes lépésemre, és ha nem te lennél itt, biztosan neked esnék, kitépném belőled minden emléked rólam, mert senki mástól nem viselném el, hogy... sajnáljon.
- Te.. te ismersz engem, tudod, hogy milyen vagyok, és az nem ilyen. Tudod, én az vagyok, aki.. aki először árulta el neked, hogy boszorkány vagy. Tudod, mi egy másik világhoz tartozunk... nem ehhez itt.

Leereszkedem az ágyra, és igyekszem sehová sem nézni, mert látom Sev arcán, mennyire kibillenti már a puszta jelenlétem, nem hiányzik neki, hogy még a szememet meresztve körbenézzek, esetleg kérdezgessek is. Megdöbbent, persze, megdöbbent az otthona, ahova sosem jöhettem még be, sosem merészkedtem még ilyen messzire a magánéletében, amit még tőlem is bizonyos erős falakkal zárt el, mert sosem lehettem elég megbízható, sosem lehettem elegendő, de most már látom, miért, és az ajkamba kell harapnom, mielőtt valami sajnálatra emlékeztető nyikkanás kicsúszna.
Felnézek a fiúra, akit olyan jól ismerek már évek óta, aki a varázsvilág első morzsája volt számomra, titokzatos és fájdalmas, kedvem lenne megölelni, de most leginkább űzött vadállathoz hasonlít, azt pedig az összes National Geographic műsorban elmondják, hogy ilyenkor ne tegyünk hirtelen mozdulatokat.
- Köszi, nem kérek semmit - felelek egyszerűen, bár a hangomat szokatlanul magasnak érzem, a fenébe is, már ő is tudja, biztosan tudja, hogy csodálkozom az életkörülményein, és sajnálom őt, és azt akarom, hogy valamiképp jobb legyen, teljesen mindegy, hogyan, de jobb. Az anyja megmérgezi, ez a romhalmaz megmérgezi - nem szabadott volna hagynom, pedig már évek óta tudom, valami nincs rendben, csak elfedtem, elrejtettem, hátha akkor megszűnik a keserű íz a számban, valahányszor Sev hazafelé bandukolt tőlünk. Most mégis megijesztenek a szavai egy kissé, a bizonygatása, hogy én tudom, milyen valójában, én tudom, és igen, hát persze, hogy tudom, még ha letaglóz is ebben a percben!
- Igen, persze, persze, hogy tudom - sietek megnyugtatni, de a hangom nem hangzik olyan bizakodónak, mint általában. Francba, ezt elcsesztem! - Sev - felpattanok az ágyról, a fejemben egy új terv kovácsolódik. - Költözz hozzánk egy időre! Csak amíg vissza nem megyünk az iskolába. Vagy tovább, nem tudom. Ameddig akarsz. - Nagyon komolyan nézek rá, pedig ezekkel a szavakkal most valószínűleg mindkettőnket meglepem.

Evanst szeretni sosem volt tisztességes dolog - azazhogy ő maga minden volt, ami tisztességes, sőt, éteri, én pedig mindennek az ellenkezője, mellette állva még erősebben körvonalazva a kinyúlt ruháimban, és egy idő után vörösre kapart nyakammal, mikor rászoktam a dohányzásra, de neki nem mondtam meg. Annyira erőszakosan rejtegettem magam, hogy mellette ülve időnként még én is sajnáltam azt a Snapet, aki a szobámban várakozik, türelmesen, mert az önutálat egyébként magányos sportját bármikor űzheti, lényegtelen, merre jár jobbik változata, akit csak Evansnak tartogatunk. Ahogy meglestem a nővére mellett, ahogy kisajátítottam az első találkozását a mágiával, féltékenyen bámultam a többieket, amikor csak beköszöntek a kupéba, egyszerűen minden magatartásom a rosszindulat jele volt, és ő töretlenül nem érzékelte, ha érzékelte, megbocsájtotta. Ha arra kérne, most öljem meg magam minden emberi gyarlóságomért, megtenném, ha nézné.. talán én nem is tudok normálisan szeretni, csak csalódást okozni, vagy vágyakozni.
- Hát ez... nagyon random ötlet, Evans. - nézem csak a felegyenesedő alakját, látom még a gyerek őt, hintában nevetgélő változatát, aki őszintén kedvelt engem, pedig a bokrok között lapulva lestem ki, képtelen volt felmérni, milyen undorító vagyok úgy általában. Belépni az ő világába és tartósan ott maradni azt jelentené, olyan pofont mérek arra a kislányra, amit én nem heverek ki, pedig kihevertem már néhány verést. Felállok én is, hátrasimítom a hajam, az rögtön vissza is ugrik, nyegle mozdulattal beszorítom a fülem mögé, hülye Potter meg a hülye szokásai, az ember már békében nem utálhatja magát nélküle. Teszek egy óvatos lépést Evans felé, de úgy érzem, megfulladok mellette, ha nem ölelhetem meg, ha nem vallhatok be azonnal neki mindent.. - De tudod.. anyám rákos. Nem tudom, mennyi van neki még hátra, és ő olyan.. láttad, szóval, izé, akkor sem hagyhatom itt. Ha ilyen is az itt.
Nem teszem hozzá, sok egyéb akadálya is lenne a helyzetnek, de mégis a bűntudat a legszarabb az egészben: nem feloldozás lenne, ha végre elvinné, bizonytalanság. Nem tudom, apám honnan szerzi a pénzt a kezeléseire, de ezért vannak még együtt, és úgy az egész, mi lenne és hogy lenne olyan konstansok és variánsok összessége, hogy rettegek belegondolni is. Utálom őket, de utálom a lehetőséget is, hogy megölik egymást vagy így, vagy úgy, utálom az erőszakot, utálom a felelősséget, hogy átadom őket annak.
- Me-meglehet szokni.. mindent meglehet. Ha nem isznak, egész.. elviselhető... de Evans.. te.. te olyan...

Bár nem tervezem, kiül az arcomra valami szkeptikus kifejezés, valami szánalomból és érdektelenségből gyúrt fintor, amivel megrántom a vállamat, nem mintha nem érdekelne az anyja szenvedése, egyszerűen csak - oké, nem érdekel az anyja szenvedése, nem érdekel, min hurcolja keresztül a barátomat, csak az köt le ebben a percben, hogy a szenvedéseknek véget kell vetnünk. Még akkor is, ha ez a kísérlet ilyen suta és gyerekes, még én is érzem, milyen kétségbeesett vagyok közben, mert meg akarok javítani valamit, ami már javíthatatlan, amit a bántalmazó szülei csesztek el, de a rohadt nemeslelkűség, amit mi a Griffendélben a homlokunkra mázolva hordunk - vagy vakmerőség, vagy hülyeség, vagy bekötött szemű halálugrás, mikor melyik -, na, az nem hagy most nyugodni.
- Ne már, Sev! - felhorkantok türelmetlenségemben, mert még azt is kinézem belőle, hogy most találja ki ezt az egész sztorit, hogy ne kelljen eljönnie, én pedig szeretnék, igazán szeretnék megértőnek, hovatovább törődőnek tűnni, de nem sikerül, mert csak az ő menekülését látom, vissza abba a masszaként ráboruló kietlenségbe, amiben eddig élnie kellett. - Csak néhány napra akkor! Anyukád... - Hirtelen kapok észbe, közelebb lépek hozzá, lehalkítom a hangomat, mintha máris cinkosok lennénk, mintha akarná, amit én akarok - bárhogy is, meg fogja tenni, mint ahogy mindig megtette, amire kérem, ettől a hatalmaskodó gondolattól pedig egyszerre érzem magam manipulatív picsának és a leghatalmasabb nőnek a világon. Nem lánynak, nőnek. - Anyukádnak nem lesz semmi baja. Na, ne kéresd magad! Oké, nálunk sem felhőtlen a helyzet otthon, de... - Ennél minden csak jobb lehet. - De jót fog tenni, ha kicsit kimozdulsz. Van táskád, amibe tudsz pakolni?

Az ő szánalma.. mindig azt gondolom, hogy rosszabb lesz, mint bárki másé, de Evans őszintén szánakozik, mint mesékben az árva gyerekek a hajléktalanokon, tőle, mikor végül elér, nem kellemetlen a figyelem, türelem, semmi sem. Ettől csak még elviselhetetlenebb, kínomban a kezeimet bámulom, nem jó sem az, ha csak hallgatok, de megszólalni sem tudok, izzadok, és nehezen veszem a levegőt, és úgy sülök bele a saját öngyűlöletembe, hogy egy karnyújtásnyira van a megváltás, amit nézhetek, de amit épp azért nem érinthetek, mert tönkretenném.
- De a szüleidet meg a testvéredet nem is kérdezted meg erről.. - húzom tovább az időt, már felpillantani sem bírok, vajon mi a faszt kellene most csinálnom, hogy ne sajnálj így? Pedig rászolgáltam, az egész kurva díszlet azt üvölti, vigyél haza, sajnálj meg és takargass be, ezt diktálja a józan ész, mert persze itt nem hagyhatsz, azt, hogy vannak dolgok, amik elbaszódtak, visszabaszni pedig nem lehet őket, egy olyan ember, mint te, nem fogadhatsz el, és ezért is szeretlek. A te világodban - ami belőled épült fel - az emberek nem eredendően ilyenek vagy olyanok, Potterrel szemben is lehet türelmet gyakorolni, engem is lehet kedvelni, és úgy eleve, te sosem kerülsz ellentmondásba magaddal, ha mások segítéséről van szó, anélkül vagy önzetlen, hogy utólag sóhajtva nézz vissza a napodra, hogy nahát, csinálhattam volna valami értelmesebbet. Kibírhatatlan vagy, kibírhatatlan lenne nem szeretni téged.
Felállok az ágyról, és tétovázom - melyik az erősebb, magamat gyűlölni, téged szeretni.
- De csak pár éjszakára. Csak kettőre, nem többre, rendben? Addig kitalálom, hogyan tovább, de.. de nem akarom, hogy emiatt szenvedj, semmi értelme. - valami biztos van, valami visszaigazolást nyilván nyersz általam, de félre most, te is állj félre, mert legszívesebben felkapnálak, és szorítanálak, mindenféle szexualitás nélkül néznék csak rád, amíg van mivel, és ez már az én fejemben is rémesen ijesztően hangzik, ha teljesen élhető is - Amíg elkészülünk Lumpsluck munkájával.. de utána el fogok menni, Evans, előre szólok, hogy el fogok menni, és nem menthetsz meg valamit, ami ennyire szét van baszódva, és ami ennyire meg akar menekülni.