Will we burn or we just smolder

Talán jobban igyekezhettem volna, hogy leszakadjak Sirius-ról, elvégre már-már veszélyesen késésben voltam, na meg ő is magyarázott valamit arról, hogy miért nem alkalmas. Nem tudom pontosan, hogy mi volt a kifogása, de biztosan használta a program, a McKinnon és a kopj már le, Potter szavakat. Aztán persze a főutcán még együtt baktattunk végig, akkor hagyott végleg ott – lemondó sóhajjal, vagy anélkül, ezt már a fantáziádra bízom - mikor beugrottam pár csokibékáért egy édességboltba.
Utólag átgondolva mondjuk, nem az édesség tűnik a legjobb muníciónak, ha egyszer az ember úticélja a Szárnyas Vadkan. Úgy értem, ha vannak helyek, ahová belépve inkább átkokat érdemes mantrázni, semmint a zsebben megbújó csokoládét szorongatni, akkor ez a kocsma például pont ilyen.
Gyanakodva lépkedtem a piszkos kis mellékutcán, gyanakodva megálltam az ajtó előtt, hogy aztán megint csak gyanakodva kémleljem a ki- és belépő, sötét arcokat, körülbelül addig a pontig, míg végül én magam is gyanússá válok, vagy amíg a csokibéka, amit a zsebemben markolászok, meg nem olvad. Amelyik előbb bekövetkezik.
A legőszintébben, ötletem sem volt arra, mit akarhat tőlem Evans egy ilyen helyen, és a legőszintébbnél is őszintébben, kedvem se sok volt ahhoz, hogy a talány végére járjak. Mert lássuk be, ha nem akar feltűnést kelteni a találkozóval, javasolhatott volna olyan helyet, ahová, nem is tudom… amúgy is sok, hozzánk hasonló, rendkívül szimpatikus fiatal jár? Két lehetőségünk van: Evans valójában meg akar öletni, és ha belépek azon az ajtón, hét-nyolc tagbaszakadt bunkó majd felkoncol, már miért is ne alapon; vagy pedig Evans annyira nem ért a rejtőzködéshez, hogy sikeresen kiválasztotta az egyetlen olyan helyet a városban, ahol feltűnő lenne két Roxfort diák találkozása.
Végül is magamra vessek, nem? Mondhattam volna neki nemet is.
Vettem egy mély levegőt, aztán valaki nyomában beléptem az ajtón. Rövid terepszemle után előre törtem ahhoz az asztalhoz, aminél Evans-t véltem látni.
- Hé szevasz! Semmiség. – szélesen, ámde különösebb lelkesedés nélkül elvigyorodtam. Vártam pár pillanatot, hogy vajon lerohan-e valamelyik sarokból pár orvgyilkos, de végül is azon túl, hogy külső szemlélő számára bizonyára bambán álltam, furán körbe bámulva, nem sok dolog történt. Nos, oké, ezek szerint nem kivégzésre jöttem. Ez jó hír, nem? – Mi? Öhm, ja, semmi vész. – úgy egyébként nem hiszem, hogy különböző gyomorrontásokon túl más is lenne az itallapon. – Várj egy picit, szerzek valamit én is. – és tudod, hiába trágya a hely, az emberben benne van, hogy keménynek és lazának akar tűnni még itt is, és még akkor is, ha kicsit sírnia kell a csapos kezében lévő üveg alján úszkáló döglött legyektől. Szóval pár pillanat múlva egy pohár lángnyelvwhisky társaságában leültem vele szemben.

Will we burn or we just smolder

Ha jobban belegondolok, pontosan olyan volt a helyszínválasztása, mint amikor egy túl jó ember készül valami, saját erkölcsi megítélése szerint nem feltétlenül túl jó dologra. Úgy értem… Merlinre is, ez tipikus Evans! Nem mer tömegben elrejtőzni, pedig tíz galleont rá, hogy bármit is akar, azt a főutcán ácsorogva is megbeszélhetnénk, akkor sem keltenénk nagyobb feltűnést. Mármint, lássuk be, jelentős méretű paranoia kell ahhoz, hogy az ember azt gondolja, hogy itt sokkal nagyobb biztonságban van Roxmorts-ban, mint akárhol máshol.
- Ja, hát… nem is tudtam, hogy csótányrajongó vagy. - néztem rá, aztán le a poharamra. Végül is legalább kiszolgálnak anélkül, hogy kérdéseket tesznek fel, ami mindenképpen előnyére írható ennek a helynek. Lehajtottam egy fél korty italt, lenyelve benne a perc meg a hely okozta minden ellenszenvemet, vagy huh, na, jó, ha őszinték akarunk lenni, nem emeltem ilyen költői magasságokba magát az ivást, egyedül arra koncentráltam, hogy ne túl feltűnően fintorogjak nyelés után. Erős, erős, erős! Miért tűnt ez jó ötletnek?
Végül aztán hamar a lényegre tér, amiért piszkosul hálás voltam, még akkor is, ha rögvest jó adag sértődöttséget kellett elnyomnom magamban. Nem, Remus egy szót sem mondott. Nos, nekem nem. Nos… gondolom nem. Ami egyrészt furcsa, másrészt alaposan fel is csigázott, harmadrészt próbáltam közömbösen hümmögni, ahogy belekezdett. Igen, Remus, Alaster, hogyne, mindent tudok, te nekem soha nem fogsz tudni újat mondani, Evans. Ha ezt, mondjuk, hangosan kimondanám, akkor legalább magammal el tudnám hitetni?
Hátra dőltem a széken, megfogtam a poharat, mintha legalábbis szándékomban állna valaha újra inni belőle. Egy darabig hallgattam, végig gondoltam, amit az imént mondott. – Megvéditek őket. Aha. És hogyan? Falkába álltok, aztán pálcát szegeztek mindenkire, aki… Pontosan mi ellen is védekeztek? – félre ne érts, nem bántásból kérdeztem, de tudni akartam, mire megy ki ez az egész. – És miért a főnökasszony jött hozzám? Tudod, Remus-szal ezt a megbeszélést, vagy minek nevezzük, fogmosás közben is le tudtam volna rendezni.

Will we burn or we just smolder

Oké, oké, oké, tökéletesen felfogtam, amit Evans mondott. Azzal együtt, tegyük hozzá, a Kegyetlenség önmagában eléggé… hogy is mondjam? A kegyetlenség az egy láthatatlan ellenség. Láthatatlan, mégis vagy millió formában lecsaphat bárkire. Bármikor. És bárhogyan. És nem, egyáltalán nem áll szándékomban közhelyekkel dobálózni, de ilyesmi ellen… hát, nem tudom, meg lehet tanulni millió és egy bűbájt, miért ne? De nem biztos, hogy… jó, állon meg a menet, nem akarok szkeptikusnak hangzani, a világért sem, ha Alaster és Evans úgy dönt, hogy felfegyverkezik és felfegyverez másokat, akkor inkább legyek az utolsó abban, hogy akadályozom őket, ahelyett, hogy, mondjuk, mögéjük állok, mindenesetre nem úgy tűnt, mintha olyan szilárd lábakon lenne ez az egész. Nekem legalábbis. Nagyon fukarul bánt a szavakkal, pedig ha egyszer már elrángatott ide – Merlinre, könyörgöm, csak nézz körbe, hogy lehet, hogy öt perc után még mindig életben vagyunk? – megtisztelhetne egy kicsivel több részlettel.
Nem feleltem egyből, de vettem egy bitang mély levegőt, és ittam még egy kortyot. Már csak azért, hogy csináljak valamit. Már csak azért, hogy ezzel is időt nyerjek a válaszig. Hogy egy fáklyás menet a torkon lefelé pontosan mennyi időt vagy erőt hagy gondolkodni, az persze más kérdés. Lecsaptam a poharat az asztalra.  
- Ó, kérlek, vedd úgy, hogy benne vagyok! – kábé olyasmi hangnemmel mondhattam mindezt, mint mikor McGalagony professzor előtt próbálok kimagyarázni… hát, tulajdonképpen bármit, amin rajta kap. Felvontam a bal szemöldököm. – A térkép nem az alku része. – nem vagyok a mellébeszélés híve, ha tényleg csak pletykákat hallott volna róla, nem rángat ide miatta, nem? Miért ne ugorjuk át azt a részt, hogy megpróbálok úgy tenni, mintha nem tudnám, miről van szó? – Megnézem, mit tudtok, és azalapján esetleg átgondolom, tud-e az rajtatok bármit is segíteni. Vagy, hogy egyáltalán akar-e. De segíthetsz az ügyeden, Evans. Kik vannak még benne?

Will we burn or we just smolder

Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy ennél a pontnál az utolsó megléphető lépés egy mélyet sóhajtani, és itt hagyni Lily Evans-t, hogy fulladjon bele a vajsörébe. Nem akartam feldühíteni, sőt, tudod mit? Egy kis részem tényleg hitt benne, hogy ebből a találkozóból valami értelmes párbeszéd sülhet ki. Végül is eljöttem, nem? És most ne nézzük azt, hogy a nagyobbik részem egyre zavartabban mocorgott a széken, és minden vágya az volt, hogy faképnél hagyja Evans-t, legalább addig, amíg kicsit lehiggad, vagy mit tudom én.
Vagy hé, tudod mit? Mégis nézzük ezt!
Kibaszott csokibékákért jöttem Roxmorts-ba, nem azért, hogy a világ legvalószínűtlenebb helyén egy lelketlen vörösnek rögtönözzek védőbeszédet, mert ha ez így folytatódik, lehet, hogy tényleg azzal végződik ez a találkozó, hogy engem felkoncolnak – vagyis egészen pontosan ő koncol fel – kivéve, ha mondjuk továbbra is így kiabál. Akkor lehet, hogy nemes egyszerűséggel én nyírom ki.
Vettem egy mély levegőt.
- Nyugodj meg! – ezt, azt hiszem, inkább magamnak mondtam, semmint neki. – Először is, mondtam, hogy benne vagyok. Oké? Másrészt, nincsenek elvárásaim. – ez persze nem így van, lelki szemeim előtt felsejlett a kép, ahogy Evans a mostanihoz hasonló stílusban vezeti a kisded kis szakkörét, mire körülötte megannyi hatodikos megszeppentségében bömbölni kezd, még Remus is, és ha éppen odaképzelem magam, akkor még én is, sőt, egyenesen én kezdem el. – Harmadrészt, amíg nem tudom, hogy mi az, amit tudsz, vagy nem tudsz erről a térképről, és amíg nem mondod el, hogy pontosan kivel és mire szeretnéd használni, addig nem engem kell baromnak tartani, mert feltételeket merek szabni. - próbáltam nyugodtan beszélni, végeredményben jobban teljesítettem, mint az imént ő, bár, ha azt vesszük, eléggé hadartam. És azt hiszem, most barmoztam le Lily Evans-t.

Will we burn or we just smolder

Ugyan nem pont a fent nevezett érv miatt akartam lebarmozni, de ha jól belegondolok, valahol ez is közrejátszott. Lássuk be, nekem körülbelül ugyanannyi okom lett volna azt csinálni, amit ő mond, mint neki azt, amit én. Oké, oké, oké, Evans egy nagyobb jóért kérte a segítségemet, ez persze mellette szól, de a térkép nem csak az én titkom, és pláne nem csak az én tulajdonom. Ha bármelyikünk csak úgy, különösebb egyezkedés nélkül odaadhatná akárkinek, akkor ez a beszélgetés most köztem és Evans között nem történik meg, hanem egyszerűen Remus elviszi nekik.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy sértő-e, és ha igen, akkor mennyire az, hogy Evans is inkább arra a hülye térképre pörgött rá, és tulajdonképpen tesz arra, hogy én ott vagyok-e, vagy sem. Jó, nyilván nem üdvharsonákat, győzelmi himnuszokat és örömkurjantásokat várnék, de mondjuk megnéztem volna, hogy más potenciális taggal is így bánik-e, vagy csak az én részvételemet akarja feltételekhez kötni, amikhez természetesen egy szavam sem lehet, különben… huh, rohadjak meg. Lehet, hogy mégis inkább tagadnom kellett volna az egészet.
- Az eszetekbe se jutott, hogy azért ússzuk meg, mert Frics valójában kedvel minket? – ahogy ezt kimondtam, persze egyből leesett, miért tűnik valósabb elképzelésnek, hogy van egy elvarázsolt térképünk a Roxfort-ról. Megadóan sóhajtottam. – Oké, alaprajznál egy kicsit több. De csak akkor van haszna, ha név szerint tudod, hogy ki elől akarsz elrejtőzni. – elgondolkodva a hajamba túrtam. - Gondolom, a kegyetlenség nem a prefektusokból és Frics-ből áll. Szóval, két kérdés maradt: először is, ha olyan biztos vagy abban, hogy jó dolog, amire készültök, öhm… készülünk, miért nem mész ezzel az egésszel Dumbledore-hoz? Sokkal egyszerűbb lenne a dolgod onnantól. Másrészt, miért bíznál jobban bennem és a térképemben, mint a Szükség Szobájában?

Will we burn or we just smolder

Nos, beleestem a saját csapdámba. Innentől nem volt visszaút. Zavartan vigyorogtam, azon merengve, hogy vajon a felállt helyzetben megengedhető-e, hogy rákérdezzek, mi a fene az a naptej, vagy kénytelen leszek bájosan bekéretőzni mégiscsak Baldwin mugliismeret óráira, hogy a dolog végére járhassak.
- Persze, okvetlenül. Valamivel mégis csak meg kell alapozni azt a hátralévő egy közös évünket. - valahol a cinikus és az ábrándos között volt a mosoly az arcomon, én legalábbis így képzeltem, még akkor is, ha voltaképpen nem sok különbség van a képemen kirajzolódó mosolytípusok között.

Evans meg egyre csak nevetett, nekem pedig valamiért a nagy zavaromban logikus lépésnek tűnt a pohár után nyúlni, Ebbe az utolsó kortyba valósággal belebizsergett a nyakam, a mellkasom, sőt, még az ujjaim is. Nem tudom, mi volt abban az üvegben, amiből őt is kitöltötték, az már címkéről is látszott, hogy nem a Blishen's-féle, és bár messze nincs akkora tapasztalatom lángnyelvwhiskyk terén, mint azt szeretem állítani magamról, azt azért bizton állítom, hogy ez a dolog... ez azért üt!
Na meg a nyelvet is megereszti.

- Na, hé, álljunk meg egy percre! Nem gondolod, hogy egy kicsit erős ebben a helyzetben Hagrid-dal példálóznod? Végül is... oké, azért értem, mire célzol, csak.. - kicsit megütközve néztem rá. Amennyire én tudom, Dumbledore második esélyei eddig nemigen mondtak csődöt. Az önvédelem és az önbíráskodás között azért csak-csak van egy egész éles, szembetűnő határ, Evans pedig soha nem látszott olyannak, mint aki kész lenne átlépni ezt a vonalat. A fenébe is, csak ki kéne szedni belőle valahogy, hogy ez most egy iskolai bully hullám kezdőlökése, vagy valami mélyebb és komplexebb dolgot próbálnak építeni. Őszintén megvallva, kezdtem kicsit tartani tőle, azzal együtt meg mindinkább kíváncsibb lettem. - Szóval tilosban járunk. Hm. - valahol persze bizarr a feltételezés, hogy Dumbledore előtt tényleg titokban lehet tartani ilyesmit, sőt, tudod mit? Még azt is el tudtam volna hinni, ha az egész kis... hogy is mondjam, szakkör, ötletét ő adta volna valamelyik szerencsesüti idézetre hajazó homályos utalásával. De hé, végül is ő a főnök, emiatt miért az én fejem fáj? - Ez most majdnem úgy hangzott, mint egy bók. Na jó, - az asztalra raktam a poharam. - akkor... mikor?

Will we burn or we just smolder

Arról persze nem sikerült teljes mértékig meggyőznie, hogy a Dumbledore előtt való titkolózás jó ötlet. Úgy értem... a legrosszabb forgatókönyv szerint mindenképp megtudja. Legfeljebb mástól, és ha engem kérdezel, ez így sokkal rosszabb lesz annál, mintha egyenesen Evans vallana színt neki, McGalagonyt megkerülve, vagy sem, a lényeg... hát, nem, öhm, nem tudnám megmondani, mi is itt a lényeg, de az egyszer tény, hogy a Roxfort-ban elég nehéz titkokat tartani. Vegyük csak alapul helyből a térképet. Evans tudott róla, a sejtelmes, meg nem nevezett alakjai tudnak róla, és... még ki tudja, hogy ki! Érted, mire gondolok, ugye? Vakon megbízok a kis tettestársaimban, mindennél jobban biztos vagyok abban, hogy nem tőlük érkezett a füles, sőt, legjobb tudomásom szerint alapos gonddal őriztük létezésének tényét mások elől, és erre! Nevezz beképzeltnek, nem bánom, de ha mi így le tudunk bukni, Evans-éknek milliószor nagyobb esélye van. Pusztán statisztikai tény, ugye: több ember annyit jelent, hogy több a veszélyforrás is. Tudom, hogy nem kéne emiatt aggódnom, ugyanúgy elengedhetném ezt a gondolatot is, mint mondjuk azt, hogy kiigyam ezt a poharat itt magam előtt, de... nincs mit tenni.
Megfogtam a maradék whiskymet és lehajtottam.
- Ahha. - feleltem homlok ráncolva, már csak azért is, mert épp baromira lekötött, hogy ne köpjem vissza helyből az italom, na meg ki akarna olyan erkölcsi mélységekbe belevágni, hogy mi lenne, ha mégis bíznánk az öreg értékítéletében, és megkockáztatnánk ezt a második esély dolgot, mielőtt valami kivégző osztagot indítunk, meg blabla. Még egyszer utoljára leraktam a poharamat.
- Akkor, azt hiszem, mindent megbeszéltünk. - sóhajtottam egy nagyot. - Evans, ha legközelebb bókolni akarsz, spórolj meg nekünk pár kört, és ne rángass el ilyen... vérhastanyákra, na meg feltétlenül a klubjaidba se kell meghívj, az is elég, ha csak elém állsz, és mondod. - rávigyorogtam, aztán felálltam a helyemről. - Akkor kilenc óra két perckor találkozunk a klubhelyiségben. Vagyis, hm, legyen inkább negyed tíz, úgyis késni fogok. - leraktam két galleont a poharam mellé. Amilyen árakon dolgoznak, ebbe bőven belefér Lily itala is. - És most szerintem húzzunk innen.