Vanessa Cloe Shafiq

(né Prewett)

Mindennek rendelt ideje van. Ideje van a szerelemnek. Ideje van az elengedésnek.

Nessa, Sissy


30


Aranyvér


Dumbledore


Rendkívül gyenge látó


Mágiahasználók


Meghan Ory


Keresett

Az apám egy rettenetesen jó szívű ember, rengeteget törődött mindegyikünkkel, amikor még kicsik voltunk. Sohasem hanyagolt el minket a munkája miatt, ami igazán különlegessé tette mindünk számára. Irányomba különösen erős volt a féltése, rettenetesen aggódott a megmutatkozó, de sohasem kibontakozó képességem miatt. Az édesanyám már más volt, ő is féltett, de mindig erősnek mutatkozott, így akart példát mutatni számunkra. Számomra ő az abszolút NŐ, az ANYA és a FELESÉG. Az esküvő után rengeteg tanácsot kértem tőle, az első terhességemet pedig nélküle végig sem bírtam volna csinálni. Nagyon szerettem a húgomat, kevés barátnőm volt, így ő volt az, akivel mindig megtarthattam a csajos estéket, akinek elmesélhettem, éppen kibe szerettem bele első látásra a folyosón. A bátyám kislánykoromtól kezdve a hősöm volt, a hercegemet mindig is ilyen nyílt, és vidám embernek képzeltem el, aki a céljaiért bármit megtenne. A férjem pedig tényleg egy határozott ember lett, akiről az elmúlt évekig végig azt gondoltam, hogy a lehető legjobb választás volt. Az első pillantástól kezdve érzem a szikrát magunk között, de az a gyermekikori jóslat nem mutatta azt, mi várt rám. A szikra mára már éget, mintsem melegít. Minden mozdulata, amivel elkerül, minden szava, amivel csitítani próbál egyre türelmetlenebbé tesz. Kezdem azt hinni, hogy az egyetlen jóslat, amit szerettem, hamis volt.

A könyvekbe menekültem már kiskoromban is, nem szerettem másokkal beszélgetni. Mindig féltem, hogy valami rosszat mondok, hogy ha egyedül hagynak, akkor majd eltévedek. De a virágok rendezése és a csillagok lesése megnyugtatott. Az állandó, a folytonosan ismétlődő dolgok ritmikáját követve éreztem csak jól magam. Utáltam a meglepetéseket, csak az igazán különlegesektől viseltem el. Nem szerettem a Roxfortot sem, távol lenni a szeretteimtől, a végtelen folyosók megrémisztettek. Tökéletesen illettem a Hugrabugba, ugyanis nem illettem arra a helyre. Aztán nevettem, mosolyogtam, viccet meséltem, miután végre kijártam az iskolát és azt csinálhattam, amit szerettem. De teljesen megváltozni senki sem képes, gyenge maradtam, aki a környezetétől függött. Gyerekként a szüleimtől, a testvéremtől, majd az első szerelmemtől, aki később a férjemmé vált. Talán túlságosan elkényeztettek, mert naivan hittem, hogy a szerelem feltétlen és megértő. Úgy hittem a türelem tényleg rózsát terem, hogy a tüskék csak ideig-óráig szúrnak. De a tüskék már a szívembe mélyedtek, és érzem, amint az utolsó csepp könnyeimmel az érzéseim is szép lassan eltávoznak.  

 Láttam. Kislányként a réten állva, bevillant a kép két emberről, az egyik fekete ünnepi talárban, míg a másik hófehérben, arcát fátyol takarta. Tudtam, hopgy én voltam az, és a név is felvillant az elmémben: Fabian. Majd megszakadt a kép, láttam, ahogy anyám és apám szinte már sírva rángatják a vállamat, miközben a nevemet kiáltozták. Valószínűleg ekkortájt jöhettek rá, látó vagyok. Pár év elteltével, valamint külső segítséggel pedig megállapításra került: egy rettenetesen gyenge látó vagyok. Számomra nem volt meghatározó, a épek, amik ha évente bevillantak mind csak sejtetni mertek apró részleteket, de sohasem fedték fel még csak a felét sem az üzenet lényegének. Rengetek megkeresést kaptunk, mentorok jelentkeztek, kisebb boszorkány heti-, és napilapok, hogy cikket készíthessenek a Shafiq család szemefényéről. Szerencsére a szüleim két lábbal a földön jártak, kikezdhetetlenek voltak, senkit nem engedtek a közelembe. A bátyám a Roxfort falai között saját maga védett meg az önjelölt riporterektől.

Aztán teltek az évek. A nyilvánosság számára egyértelművé vált, hírességet csinálni egy ilyen középszerű lányból holtában született ötlet. Látónak gyenge voltam, pont mint tanulónak. Általában E-t kaptam mindenre, nagyon ritkán V-t, de mindenki legnagyobb meglepettségére Jóslástanból az RBF-en csak B-t szereztem. Valószínűleg ez tette be a kaput az összes érdeklődőnél.  Hiába istápolt Ms Vablatsky, hiába értette meg, hogy a látnoki képességeim és a jóslástan keveredése csak káoszt szül, nem javulhatott semmi. Tehetségtelennek és szerencsétlennek tituláltak, a nevem hirtelen semmivé lett, és ekkor békére leltem. Többé nem kellett testőrként kísérnie a bátyámnak, a könyvtárban ülve senki sem akart megzavarni olvasás közben, végre nyugodtan szárnyalhatott a képzeletem a hercegnők, a sárkányok, és a tündérek világába. Ezek a világok pedig sokkal szebbek voltak, mint a saját életem. A hatodik évem őszén határoztam el, hogy író akarok lenni.  

A képek, amik néha bevillantak, másra nem voltak jók, mint kiapadhatatlan kreativításom ajtajának feltépésére. Sohasem tudtam, hogy mi fog történni, de mindig is szerette elképzelni, mi történhetne. A saját esküvőm képét is rengetegszer le-, és átírtam a naplómban, mígnem azon az estén találkoztam a férfival. Fabian Prewett, a szívem kihagyott egy ütemet, amikor meghallottam a nevét. Az első alkalom volt, hogy a látomásom valóra látszott válni. Szinte elvarázsolódtam, amikor az est folyamán megszólított, majd másnapra már egy vacsora meghívást kaptam. Szerelmes, rózsaszín ködbe búrkolva ismertem meg, mint egy intelligens, szorgalmas embert. Úsztunk az árral, a legtermészetesebb dolog volt, hogy egymás mellett vagyunk, majd megházasodunk és gyerekeink lesznek. Mellette nő lettem, ihletet kaptam az íráshoz, nem kellettek a látomások, mígnem az elmúlt években minden tönkrement. Nem láttam meg, talán az fájt a legjobban, hogy meglett volna rá a képességem, hogy lássam, de én vak maradtam.

Csak pletykák voltak csupán, de mondhatni pont az i-re: udvarolt egy másik lánynak. Egy fiatalabbnak, szebbnek, talán kedvesebb volt, lehet, hogy ő támogatta a lázadásában. Megérteném a rajongását, én mindig ellene voltam, minden bátorságom összeszedtem, amikor esténként az elején még szépen kérve, de a végére már szinte kiabálva vágtam a fejéhez: a családunkra is gondolnia kell. Féltem, mint mindenki más, féltettem őt, a lányainkat és saját magamat is. Esténként sírva borulok a magányos hitvesi ágyba. Reggelre vörösek a szemeim, de a Louise által készített szépítő kenőcsök segítenek eltűntetni az előző éjszaka nyomait. Annyi levelet írtam már anyámnak, hogy segítsen, annyiszor kértem Fabiant, hogy ne tegye és annyiszor látom, mennyire reménytelen minden, hogy lassan én is elveszek. Az írással megrekedtem, a kiadó rivallókat küldd már, hogy rég lejárt a határidő, a gyerekek is értetlenkednek, miért látják egyre kevesebbet az apjukat, de én már nem érhetem el a férjemet. Csak tanácstalanul állok heves szócasták közepette, és nem tudom eldönteni, ki legyek: a nő, akit Fabian szeretett, az anya, aki a gyermekeit védelmezi, vagy a kislány, aki ha baj volt, csak behunyta a szemét.