A Halálfalók néven ismert, sötét varázslókból és boszorkányokból álló csoport vezetője és a jelen legerősebb sötét mágusa a varázsvilágban.
Tom Marvolo Riddle néven látta meg a napvilágot egy mugli apa és egy boszorkány gyermekeként. Az idősebb Tom Riddle elhagyta terhes édesanyját, miután az feloldozta őt a szerelmi bájital hatása alól és elmondta szíve szerelmének az igazat származásáról. Így az anya egyedül maradt, végül gyermekét egy londoni árvaházban hozta a világra, azonban a szülés után elhunyt. A félvér gyermek, ki apja nevét kapta így az árvaházban nevelkedett, azonban már ekkoriban ott rejtőzött lelkében a sötétség és a kiugró erő. Örömét társai szenvedésében, kínzásában vagy épp állatok bántalmazásában lelte, olykor pedig ereklyéket is lopott magának ezektől a személyektől. Miután Dumbledore professzor felkereste és beavatta a varázslók világába, csak megerősödött benne a hit, hogy különleges és egyre inkább elmélyedt a mágia világában. Nem telt sokba, míg a feketemágiát is felfedezte magának, múltjával együtt, majd mikor rájött, hogy anyai ágon ő Mardekár leszármazottja, leszámolt múltjával mugli apjának megölésével. Fiatalon gyűjtötte maga köré az első halálfalókat. Erősödése pedig a Roxfort után sem szűnt meg.
Jelenleg Lord Voldemort néven ismert, régi nevét nem is használja, ugyanis undorral gondol apjára, akárcsak anyjára, aki szerinte gyengesége miatt halt meg születésekor. Az az eszméje, hogy a muglik alávalók, mélységesen megveti őket, akárcsak a mugliszármazású, azaz sárvérű mágusokat és boszorkányokat. Fertőnek tartja őket a varázsvilágban, olyan rétegnek, melynek vesznie kell. A Halálfalók csoportja egyre nagyobb, akárcsak befolyása a varázsvilágban. Olyan sötét varázslatokat vitt már véghez, amiket sokan elképzelni sem tudnak, hatalmas erővel bír és rengeteg gyilkosság köthető már hozzá.
Személyiségét tekintve az átlag varázslók romlottnak tartják, ugyanis ma is örömét leli a kínzásban, mások fájdalmában és halálában. Eltökélt szándéka, hogy a varázsvilágot megtisztítsa és hogy saját uralma alatt hozzon létre egy virágzó világot. Eltökélt, és amit egyszer a fejébe vesz, attól senki sem tántoríthatja el. Sokakkal szemben lenéző, megvetően szól hozzájuk, csupán követői azok, kik kivételt képeznek ez alól. Elvárja a tiszteletet, és nem tűri az engedetlenséget, sem a hűtlenséget.
Hidegvérű gyilkos, keménykezű vezető. Nem ismeri sem a szeretetet, sem az örömöt, viselkedése is mindig hűvös, nincs olyan áldozat, kinek valaha is megkegyelmezett volna. Sok mindent még halálfalói sem tudnak róla, hiszen legtöbb gondolatát, vagy épp jövőbeni terveit mindig inkább magában tartja, a halálfalók társaságát is csak akkor viseli el, ha ő hívatja őket magához. Még a legközelebbi halálfalóinak sem mond el mindent, erre tökéletes példa Bellatrix. Érzéseit még az ő közelében sem mutatja ki, eltemetve hagyja őket, pedig a halálfalók között is rebesgetik, hogy talán Bellatrix az, kit a legközelebb tart magához.
Éppen ezért tartják róla sokan, hogy az érzések már rég kihaltak belőle, csupán rémisztő, tekintélyt parancsoló valója maradt meg.

Az éj sötétje már leszállt a londoni világra, mikor a néma utcában lépteim kopogása jelenti az egyetlen hangforrást. Más módszerrel is megközelíthettem volna a helyet, jól tudom, azonban olykor szeretek az egyszerűbb megoldás mellett dönteni. Mellesleg így ki is élveztem a hűvös éjszakai levegőt, a nyirkos, hideg macskakövekre vetülő narancsszínű fényt, az utcalámpák fényét.
Megvallom, nem számítottam rá, hogy a ház ablakából, mely előtt végül megálltam, még fény fog kiszűrődni. A legtöbb házban, akárcsak idekint, már sötétség honolt, semmi más. Látni lehetett a kiszűrődő fénynél, hogy a ház tulaja odabent mozgolódik. Elégedett, hűvös mosolyra húzódtak ajkaim. Közelebb léptem a házhoz, majd meg is torpantam, érezvén a levegő enyhe vibrálását. Mintha vékony fátyol venné körbe a házat, s a kis előkert volna a védelmi vonal. Az előbbi, elégedett mosolyom gúnyossá változott. Az ilyen harmatos védőbűbájokat már roxfortos koromban könnyűszerrel képes voltam szétfoszlatni, mintha valóban egy sérülékeny anyagú fátyol lenne. Egy áttetsző fátyol a legfinomabb, s legvékonyabb selyemből.
Hűvös nyugalommal húztam elő pálcámat a sötét, hosszú talár rejtekéből. Ezúttal nem volt szükség a mugli ruhára, egyébként is undorodom tőlük, de ilyen késői órában végképp hordhatom mágikus világom viseletét. Másrészt az illető, kit meglátogatok, ugyancsak a varázsvilág sarja. Talán nem épp a legkiemelkedőbb varázslója korának, de remek érzéke van a penna forgatásához, nem véletlenül került már fiatalon írott cikke is a Reggeli Próféta címoldalára. Máig kiemelkedő újságírójuk. Egy ilyen ember pedig igazán tudhatná, mely szavakat használja.
Elég volt néhány pálcaintés a védővarázslatok feloldásához, még varázsszó mormolására sincs szükségem hozzá, egyszerű nonverbális mágia megszünteti az aurát az apró ház körül. Pálcámat nem dugom vissza a talár rejtekébe, ujjaim között forgatva azt, nyugodt léptekkel haladok végig a három lépcsőfokig, ahol is az ajtóra szegezem fegyveremet. A zár pedig szinte azonnal, megadóan hajol meg akaratom előtt, az ajtó halk nesz közepette tárul ki, szemeim előtt ezzel egy sárga falú, szűk előszoba képe bontakozik ki. Ugyanolyan nyugodt léptekkel megyek be, mint amilyennel a házat megközelítettem. Szinte magam is érzem, hogy idegen vagyok ebben a környezetben, mégis, ettől csak még gúnyosabb jóérzés tölt el. Mert tudom, hogy az író mit sem fog tudni tenni ellenem.
Nem is telik sokba, míg a görnyedt hátú, ritkásodó férfi megjelenik szemeim előtt, hiszen a szűk folyosó végén jobbra egyből a nappaliba vezetett az ajtó.  szoba, melynek ablaka az utcára néz, innen láttam a fényt. A tulaj ugyanis erős keresésben volt épp, mindaddig, míg meg nem torpan, s akkor már tudom... megérezte az idegen jelenlétet. Kaján mosolyra húzódtak ajkaim, mikor láttam a mozduló kezét, miután hátrapillantva meglátott engem.
- Depulso! - szegeztem rá pálcámat, mire a lökéshullám, melyet előidéztem az egyik könyvespolcának sodorta a férfit, a pálca pedig, mely felé kapott, egészen  másik falig gurult. Ráérős léptekkel sétálok oda, és töröm el egy taposással fegyverét.
- Volt egy olyan érzésem, hogy eljön ez... - köhögte. - Na mire vársz? Gyanús, hogy nem bájcsevegni jöttél.
- nézett fel rám, már-már dühödten.
A mosolyom pedig ettől csak tovább szélesedett.
- Ugyan... és a modor hol marad? Még csak hellyel sem kínál, ejnye! - ingatom fejem, mintha valóban rosszallnám... vagy mintha egyáltalán érdekelne. - Nem elég az a cikk a sárvérűek megöléséről, melyben azt írja, hogy a Minisztériumnak van igaza, és egyáltalán nem is vagyok erős, most pedig még az udvariatlanság is... tudja, tisztelem a tehetségeket, ezért is jöttem magam, de egy kicsit fáj a bánásmód.
Nézek le rá tettetett bánattal az arcomon, szinte színpadi tehetséggel adva elő a sértettet. Persze, mindketten tudjuk, miért vagyok itt. De az nem jelenti azt, hogy nem élvezhetem ki a helyzetet. Szemeimben pedig ott lángol a tűz, melyből láthatja ő is, hogy mennyire teszek a modorára. Ő is annyira tudja, mint én: innen nincs menekvés.
- Levadásztad azokat az embereket... csak egy gyáva szörnyeteg vagy! Semmi több! - nézett rám megvetően, de én csak tovább mosolyogtam szavaira.
- "Gyáva, szörnyeteg." - visszhangoztam szavait elmerengve, majd gúnyos mosollyal néztem le rá. - Mégis félsz tőlem. - mondtam megállapítva, majd kikerekedő szemeire csak még szélesebben mosolyodtam el. - Óh, igen. Nem kell legilimencia ahhoz, hogy érezzem a rettegésed. Átjárja az ereid... - leguggoltam hozzá, hangomat lehalkítottam. - Kitölti a vénádat, megfagyasztja véred.
Mély levegőt vett, de teste remegése így is elárulta.
- Hát ölj csak meg! Nem adom meg az örömet, hogy könyörögjek!
Szegénynek fogalma sincs, hogy ezzel a mondatával szerzem meg a lelkét. A könyörgését.
- Nem? - kérdeztem vissza higgadtan. - Pedig elhiheted, tudok veled rosszabbat tenni a halálnál. Sok mindent elveszíthetsz még a halál előtt. - felegyenesedtem, és az asztalához lépkedtem, melyen egy fotó állt. Róla, egy fiatal nőről, és két gyermekről. A családjáról. Miközben kezembe vettem a képet, díszes fakereténél fogva, folytattam.
- Például Imperiust szórhatok rád. Rábírlak, hogy kezet emelj a gyerekeidre... az asszonyodra. Elvégre, egy a munkájába temetkező újságíró élete elég stresszes, nem először hallana ilyesmit Merlin fia. - úgy vázlom fel, mintha csak egy kviddicsmeccs kimeneteléről társalognánk. - Vagy akár magam is meglátogathatom a feleséged. Megkérni, hogy csatlakozzon hozzánk.
Ezen a ponton billentem ki őt.
- Te beteg állat! Sosem állna hozzád! - kiabálta dühösen.
- Csakugyan... pedig fogadni mernék rá, hogy elég lenne csupán egy apró motiváció, és gondolkodás nélkül adná be a derekát. Különösképp, ha a férje buzdítaná, és lökdösné hozzám. - fordulok ismét felé, arcomon továbbra is a fölényes mosoly. - De a C tervnek még mindig ott a Crutiatus.
A férfi ezzel megtört. A lelke az enyém. Zokogni kezd, látni, hogy feladta.
- Ne... kérlek! Én... ölj meg inkább! Csak hagyd a családomat, könyörgök! - nézett fel rám könnyes szemeivel.
Mély levegőt veszek.
- Legyen! - mintha valóban nehezemre esne - De csak, hogy lásd, irgalmas Nagyúr vagyok! - s valóban, elvégre, küldhettem volna egy halálfalót is. Bellatrix még hosszan eljátszadozna vele a kegyelemdöfés előtt.
Az én fejemben persze mindvégig a megölése képe derengett. Elvégre, a sajtón is példát kell statuálni, nem tűröm, hogy a gyengeségemet hirdessék. De legyen! Gyors leszek.
Mosolyogva nézem hát könnyáztatta arcát. Némán emelem fel pálcámat. Ő behunyja a szemét. Élete utolsó mozzanata.
Az éj csendjét hangos robbanás verte fel. A csillagos ég felé füst szállott, s a kis ház, melynek ablakából nem is oly rég fény vetült a kihalt utcára, romjaival temette immáron maga alá tulajának, a Reggeli Próféta újságírójának földi maradványait, mintegy körülölelvén élettelen lakóját a törmelékekkel.
Ez a látvány fogadta a szomszédokat, kik kíváncsian kiléptek az újra csendessé váló éjbe. Immáron rettent, kétségbeesett sutyorgásuk törte meg a némaságot. Sápadtan, kikerekedett szemekkel bámulták a romokat, s még sápadtabban tekintettek fel az égre, holtra váltan ismerve fel a zöld fény által kirajzolódott koponyát, melynek szájából egy kígyó kúszik elő. A Sötét Jegy jelzi, hol tört meg a némaság, s hol vált végleg némává az élő.
A Jegy mutatja a Próféta hazugságát, s a Jegy miatt döbbennek rá egyre többen, a Minisztérium téved: Voldemort egyre erősebb! Erősebb vagyok, mint gondolnák.. és nem menekülhetnek.