A vízcsobogás mellett is annyi, de annyi zaj zsibong a fülemben. Még idebenn is hallani vélem a kinti beszélgetéseket – fojtott hangon arról beszélnek, hogy ez így mégsem járja, micsoda cirkusz volt ez, nem lehet így esküvőt ülni; fennhangon pedig arra panaszkodnak, hogy a nővérem soha nem tudott tisztességesen viselkedni, most pedig egészen gyalázatos dolgokat engedett meg magának, az egész csak szégyenteljes, arcpirító, hálásnak kellene lennie! A véleményükön túl hallom még anyámat is, azt a dühös, keményen csattanó „elég ebből”-t, és persze hallom Bellát, attól félek, egész életemben hallani fogom a tiltakozása visítozását, és újra még újra végigszalad rajtam a hideg. És aztán hallom magamat is, hogy kis híján kiabálok anyánkkal, aztán csak szipogok bele a vízcsap locsogásába.
A vizet a csuklómra engedem, egészen kábán nézem a saját kézfejeimet, arra gondolok, hogy milyen furcsa emberek is vagyunk mi mind, mindenki, aki itt van, ahogy hagyjuk, hogy a saját hagyományaink igába hajtsanak minket, mert nehezemre esik elképzelni, hogy bárki is boldog lenne a történtektől, aki ma itt van, hogy ne tartaná kicsit nevetségesnek mindenki, hogy ünnepet ülünk egy üres terem felett, ahonnan már száműzték az ifjú, friss házasokat, hogy megpróbálhassák maguk között betörni egymást – és ennek a gondolatától émelygek csak igazán.
A gyors látogatásom a mosdóban épp elég volt ahhoz, hogy apám megkörnyékezze Boyd Hamfordot. Épp csak átsiklik rajtuk a tekintetem a terem széléről, nem tudom rávenni magam, hogy visszamenjek és végighallgassam azt, amit így távolról is pontosan el tudok képzelni. Felhajtok egy pohár pezsgőt, elveszek még egyet - sosem kívántam talán még így azt a fátyolos, alkohol okozta távolságot, ami egy kellemes szalonspicc lehetne. Muszáj nekik egy kicsit hátat fordítanom, legalább egy negyed órára elmenekülnöm innen, Merlinre, csak egy kis levegőre van szükségem, meg egy kicsike csendre.
Hátha el tudok szaladni a saját zsibongó gondolataim elől is, úgy indulok meg a folyosón visszafelé, a keleti szárny télikertje felé, ahonnan biztos rég elmenekültek már a reggeli napsugarak, átadva a helyüket a délután sejtelmes árnyainak és annak a faja tompa csendnek, amit lélegző növények között lehet csak érezni. Sivalkodva kopog le a folyosón minden lépésem és próbálom nem meghallani, ahogy az enyémmel majdnem egy ütemben, egy kicsit talán lassabban egy másik pár láb is pont ilyen koppanásokkal kísér, mert ha nem veszek rólad tudomást, talán egy kicsit olyan lesz, mintha nem is lennél itt, és csak szeretném elérni azt a cirádás üvegajtót, hogy belökjem magam előtt és rácsukjam az orrodra. Kár, hogy nincs a zárban a kulcs.

Ha nem hallanám, hogy jössz mögöttem, akkor is tudnám, hogy nem vagyok egyedül - nem kattan mögöttem az üvegajtó zárnyelve, baljós csendet verek fel, ahogy teszek pár lépést befele a hűvös márványon csak én, furcsa módon te nem, és miközben szembefordulok veled, arra gondolok, hogy ne pont te legyél az.
Tudod, néha ébren tartasz éjszakánként. Napközben van mit csinálnom, van mivel elterelnem a gondolataimat, ne hízelegj azzal magadnak, hogy rajtad kívül nincs nekem más problémám, de az utolsó találkozásunk gyakran eszembe jut esténként, ahogy a saját sápadt arcomat bámulom hajkefével a kezemben a tükörben lefekvés előtt. Újra meg újra végiggondolom az egészet, minden szavadat és minden tettedet, egyre csak próbálom megfejeteni, miről szól ez az egész, veled meg velem igazán, de nem adod ki könnyen a lapjaidat.
Ez is épp elég baj, de most van még nagyobb baj - hiába nézek rád, valójában nem látlak igazán, nem fogom fel teljesen, hogy már megint itt vagy, már megint itt vagyunk, már megint el kellene járni azt a sajátos táncot, ahol én folyamatosan védekezem, te meg próbálsz rajtam valamiféle fogást találni. Az a baj, hogy én most nem biztos, hogy tudok ugyanúgy játszani, mint eddig, nem biztos, hogy leszek olyan ügyes, olyan óvatos, sőt, talán most inkább nekem lesz kedvem támadni, pedig nem hiszem, hogy az megoldás lenne. Mindenesetre ez most mégsem olyan, mint eddig. Mert én nem vagyok olyan, mint eddig, a nyugalmam tavába akkora követ hajítottak, hogy még sokáig zavaros gyűrűk fogják borzolni a felszínét. Felkavarodtam, a szó mindenféle értelmében és ezen te sem segítesz, sőt.
Összeharapom a számat, még én sem tudom igazán eldönteni, hogy haragosan, türelmetlenül, vagy netán ijedten nézek rád, csak nézek rád, finoman ráncolt homlokkal és fogalmam sincs, mi most a helyes válasz. Nem is érdekel, mi a helyes válasz. Mint mindig, látszólag, első hallásra, nagyon illedelmes vagy, de valahogy mégis mindig van a szavaidnak valami éle, mintha te jobban tudnád, mik a tények, mint én, vagy mintha arra használnád ezeket a tényeket, hogy valamiféle fenyegetést rejts el köztük.
- Gondolhatott volna arra is, Mr. Malfoy, hogy talán pont azért jöttem ide, hogy egyedül "nézzek szembe a tényekkel" - kicsit olyan, mintha kívülről nézném magamat, magunkat, nyilván az lenne az illedelmes válasz, hogy megköszönöm a figyelmességedet, de már jó ideje nehezemre esik hinni a figyelmességedben - Nem gondolnám, hogy ebben lenne bármi nem helyénvaló.

Felhívhatnám rá a figyelmedet, hogy a karommal együtt az oldalamon ott lóg egy pohár pezsgő nálam is, ehelyett inkább gondolkodás nélkül felhörpintem azt, amit magammal hoztam, lerakom az asztalkához lépve, a másik oldalára, az üveg mellé és elveszem azt is, amit te töltöttél nekem. Kínosan tudatában vagyok annak, hogy ez így akár rémesen rosszul is elsülhet, de ezt tényleg nem lehet máshogy kibírni.
Egyébként sem tudom eldönteni, hányadán állunk mi egymással. Nem tudom, hogy a múltkor valóban csak üres blöff volt a részedről, amit a boltról mondtál, csak azt tudom, hogy miután elmentél, senki nem jött letámadni, senki nem jött felforgatni és mindent tönkretenni. De ettől még akár igazad is lehetett azzal a furcsa nővel kapcsolatban, aki talán csak meghallott minket, ezért elnapolta a terveket. Attól még tudhatsz valamit tényleg, amit nem kellene, ami nem is igazán rám nézve veszélyes, hanem sokakra másokra. És persze... szeretnék megfeledkezni róla, de azért nem tudok megfeledkeznhi arról, hogy amikor utoljára találkoztunk, megcsókoltál, ami szintén nem tudom, mi célt szolgált, vagy mit jelentett pontosan.
Talán semmi sem jelent semmit. Talán csak unatkozol és valamiért szórakoztatlak.
Ugyanúgy, ahogy biztos vagyok benne, sokan szórakoztak és szórakoznak itt jól ma. Fogalmam sincs, a te sajnálkozásod mennyire lehet őszinte, de az biztos, hogy az én gyomrom felfordult attól, aminek ma szemtanui voltunk, nem pedig attól, hogy egymás után relatív gyorsan felhajtottam két pohár pezsgőt is, és épp a harmadikban nézegetem a buborékokat. Három már megárthat, felnézek a poharamból, úgy fordulok el tőled, hogy leüljek a legközelebbi padra, megkockáztatva, hogy nem akadályozhatom meg azt sem, hogy esetleg mellém ülj, onnan nézek csak aztán rád, enyhén szkeptikus hunyorgással, egy rövidke, kényszeredett mosollyal.
- Mindannyiunk élete pontosan ilyen. Csak a legtöbben megtanultunk nem hangosan tiltakozni - olyan hangosan, mint a nővérem, ellentétben mondjuk a húgommal, akinek hiába próbálok arra célozgatni, hogy talán nem te vagy a legmegbízhatóbb vőlegény, a legjobb választás, Cissa mintha meg sem hallana. De gondolom, erről ma sem fogunk beszélni és most egyébként is több gondolatomat foglalja el Bella mint Cissa. Belláért már tényleg nem tehetek semmit - A legtöbben nagyon nagylelkűen nem mondjuk el egymásnak, mit érzünk vagy gondolunk valójában. Attól még nem lesz igaz a színjátékunk - őszintén? Nem vagyok benne egészen biztos, hogy bármi jóra is vezethet az, ha efféle beszélgetésekbe bonyolódok pont veled, mégsem fogom most fel a dolgok igazi súlyát.

Látszólagos lusta félpillantásokkal követem a mozgásodat. Mintha nem figyelnék teljesen, de azért nem is lenne mindegy, hogy éppen hol vagy és mit csinálsz. Még csak meg sem kell most játszanom magam, mint sok másik alkalommal. Tényleg nem tudom a teljes figyelmemet neked szentelni, pedig biztosan így kéne tennem, de nem azért, hogy a kedvedre tegyek, hanem mert sosem tudtam elengedni magam melletted, mindig muszáj volt kínosan ügyelnem minden szavamra és mozdulatomra, ez tűnt okosnak annak fényében, hogy sosem tudtam kifürkészni a szándékaidat. Mindig amikor azt hittem, rájöttem valamire veled kapcsolatban, a következő viszontlátásunkkor már megint nem voltam biztos semmiben.
Valójában egészen könnyen meg tudnék bolondulni ettől. Ha hagynám, ha megengedném, magamnak és neked.
- Bella már rég megtanult önmaga lenni. Azt hiszem, soha nem is volt senki más. Talán már eleve így született - nem hiszem, hogy mondtam volna neked valaha őszintébb és igazabb dolgot, bár biztosan feltűnt már neked, hogy a testvéreimhez milyen erős szálak fűznek, nem pont ma fogsz erre ráeszmélni. Bellát pedig mindig csodáltam, sokkal bátrabb nálam, de kevésbé megfontolt, talán nekem is sokszor kellett volna úgy viselkednem életemben, mint neki, akkor nem érezném, hogy megint egy kicsit sarokba szorítasz. És végül is ezért nincs kedvem olyan nagyon komolyan beszélgetni a testvéreimről.
- Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg nem tehettünk semmit... inkább csak úgy döntöttünk, hogy nem teszünk - végül is, ki állított meg engem igazán abban, hogy felálljak a szertartás közepén, pálcát ragadjak, elkábítsam a vőlegényt, oda szaladjak Bellához, kézen fogjam, aztán rohanjunk átkokat szórva ki az ajtón, ki a kertből, a birtokon olyan messze, hogy hoppanálhassunk? Ténylegesen senki. Anyám pillantása persze a helyemre utasított, apám széles válla az enyém mellett nagyon jól emlékeztetett arra, mi nekem itt a dolgom, de mégis. Azért nem akadályoztak meg ténylegesen, nem fogtak le, nem bénítottak meg, csak túl jól idomítottak ezekhez a játékokhoz. Még csak meg sem próbálok nem keserűnek, vagy szomorúnak tűnni. Mit számít ez az egész?
Lassan emelem fel rád a tekintetemet, mert kénytelen vagyok ültömben felnézni rád, na, tessék, helyben vagyunk, ugye, Lucius? Megint mintha pont oda sétáltam volna, ahova szeretted volna - A testvéremnek csak ahhoz van köze, hogy mit gondolok most, ahhoz igazán nincs, mit gondolok Önről - hívom fel rá a figyelmedet most mégis kicsit távolságtartón, pedig tényleg nincs nekem erőm most ehhez, és bizonyára ezért van az, hogy ezzel nem tekintem lezártnak a kérdésedet, hanem van arcom megválaszolni - Azt gondolom, szeret olyan játékokat játszani, melyekből mindenképp győztesként akar kikerülni. Csak nem köti mások orrára, éppenséggel milyen játékra is invitálja őket.

Van ebben az egészben valami mesterkélt, ahogy viszonyulunk egymáshoz, mintha legalábbis nem egy évfolyamba és egy házba jártunk volna a Roxfortban, mintha nem ismernélek már vagy ezernek tűnő éve - és tényleg nem ismerlek, vagy legalábbis nem valami jól, de azért mégis, mennyiszer láttuk mi egymást, hányszor voltunk ugyanott, ugyanakkor, csak persze én lány vagyok, sosem lehettem tagja a te baráti körödnek, ahogy te sem az enyémnek, meg egyébként is, sokszor jobban szerettem nem a saját háztársaimmal lógni. A vicces az, hogy ez soha, senkinek nem tűnt fel. Akár láthatatlan is lehettem számodra, ki tudja, talán az is voltam. Most mégsem tudsz, vagy nem akarsz elkerülni.
Akkor bezzeg még nem magázódtunk ilyen formálisan és nem vesztegettem rád én sem ennyi gondolatot. Tényleg abszurd és egy kicsikét megfoghatatlan számomra, hogy kötöttünk ki itt mégis, te meg én, nem is feltétlenül itt éppen ma, éppen az üvegházban, hanem talán ott, azon a temetésen, amikor nem apám válla volt mellettem, hanem a tiéd és úgy szólítottál, meg hogy "kisasszony". Mintha más emberek lennénk, mint pár évvel ezelőtt. Idegenek. És mégsem.
- Másokban persze van legalább annyi tisztesség, hogy bizonyos szabályok szerint játszanak - vetem közbe, mintha a szemrehányásodat meg sem hallanám, és igazad lenne, ha azt gondolnád, dühös vagyok, de az igazán vicces az, hogy most messze nem rád vagyok a legdühösebb. Dühösebb vagyok a szüleimre. Dühösebb vagyo Lestrange-ékre. Dühösebb vagyok magamra, mint rád, vajon ennek örülnél, ha tudnád, vagy sértene, ugyanúgy, ahogy azt kell gondoljam, megsértettelek a múltkor is? Vajon ezt szeretnéd megint? És mi ebben neked a jó?
Egy nagy levegővel félig ürítem a poharamat (kettő és fél, vigyázz), valami kis szkeptikus félmosollyal rázom meg a fejem. Igazán nem tudom, mit szeretnél hallani, vagy mi jó származhatna abból, amit mondhatok neked, de hát úgyis azt szereted, ha a dolgok a te kívánságaidnak megfelelően történnek, nem igaz? - Miért ne lettem volna dühös, Lucius? Nem gondolnám, hogy illendő a húgom jegyesével így mutatkoznom. Ahogy neked sem illendő így mutatkoznod valakivel, akinek igazán figyelemreméltó buzgósággal igyekszel elrendezni a házasságát. Oda ütöd az orrodat, ahol semmi keresnivalód nincs, és próbálsz mindent a saját kedvedre formálni, egyszerűen csak elveszed, amit akarsz, ahelyett, hogy esetleg kérnéd, pedig lehet, hogy akkor is megkapnád. De így szórakoztatóbb, ugye? - ó, nem, ez nem nyelvbotlás, ennyiszer nem lehet hibázni, maximum szándékosan, de ugyan, nem volt az olyan régen, hogy mi csak így tegeződtünk, biztos emlékszel te is. Talán fel kellene állnom, hogy ne nézz így le rám, de ez most tényleg nem olyan, mint máskor, semmit sem úgy csinálok, ahogy jobb körülmények között csinálnám, ennél lehetnék sokkal dühösebb és sokkal ridegebb, de inkább már-már tényszerű vagyok, mintha a véleményem nem lenne nagyon is személyes, mintha mindez igaz lenne tőlem függetlenül, pedig hát csak úgy tudlak megítélni, ha a saját tapasztalataimat veszem számba.

- Ugyan, biztosan nem nekem kell elmondanom, milyen egy tisztességes játszma - mintha csak arra utalnék, hogy a tökéletes ellenkezője annak, amit általában, példának okáért most is csinálsz, majd olyan mosolyt villantok rád, ami másodpercek alatt fakul ki, de amíg elrántja az ajkaimat, szándékolt feltűnőséggel hazudik - De tételezzük fel, hogy mégsem tudod, úgyhogy lássuk csak... például, a felek megegyeznek abban, mégis mit játszanak. Mik a szabályok. Mi a tét. Mikor van vége és mit nyer valójában a győztes - bántja a fülemet ez az egész beszélgetés, nem illik hozzám ez a látványos mesterkéltség, amibe ma nem szépen csomagolt hazugságokat öltöztetek, hanem kapisgálom a valóság felszínét, mintha a valóság olyasmi lenne, amit képtelenség nyersen tálalni. Mintha tökéletes inverze lenne ez annak, hogy máskor olyan udvarias könnyedséggel hazudok neked, ahol nem szégyellek. Semmi nincs a helyén, Bella sikítása mellett pedig most már a pezsgő is csendesen duruzsol a fülemben. Holott tudom, hogy rossz tanácsadó lesz.
Minden zsigerem azt mondja, hogy ahogy közelebb lépsz, pattanjak fel és sétáljak át a helyiség másik felére. Vagy legalábbis, húzzam ki magam rendesen, hogy ne gondold azt egy percre sem, hogy azért engedek most neked, ennek a beszélgetésnek, mert feladtam volna, vagy mert a múltkor a kelleténél jobban rám ijeszetettél volna. Nem hiszem, hogy valaha is feladnám, és bár megijesztettél, azért ennyire nem. Épp csak unom. Épp csak elegem van. Épp csak szeretném, ha vége lenne, így vagy úgy, de ideje lenne, hogy a dolgok visszakerüljenek a normális kerékvágásba, abba, ahol nem foglalkozunk egymással többet, mint egy "jó napot!", ha elsétálunk egymás mellett alkalomadtán. Abba, ahol nem kell távolmaradnom a bolttól, mert attól félek, hogy a nyomomban vagy, és nem kell indokolatlanul sok levelet küldenem Rabastannak, akinek épp elég rossz a híre, hogy már rég minden gyanú felett álljon, de most az esküvő után, mégis hogy nézne ki, hogy a kedves sógorhoz szaladnak folyton a levelek? Nem kéne inkább tüntetőleg gyűlölnöm minden átkozott Lestrange-t?
Már nem is emlékszem, mikor kezdted el így megnehezíteni az életemet. De megtörtént, nem igaz? Kár is lenne tagadnod, már rég elmúlt az a pillanat, amikor még megtehetted volna. Ülve maradok. Már csak azért is. Mert nem számít - Azt akarom mondani, hogy bizonyára még sosem próbáltad ki. A végén még valaki nem-et mondana valamire, nem? - érdekes, hogy épp egy ilyen nap zökkent ki a tökéletes egyensúlyomból annyira, hogy hirtelen kevésbé vegyelek komolyan, mint kellene. Hogy egy kicsit megfeledkezzek róla, milyen volt az utolsó... hány is? Öt, hat találkozásunk? Mégis mi rosszabbat tehetnél velem, közvetve vagy közvetlenül, mint ami ma történt a nővéremmel?
Velem együtt váltottál, mégis előbb törsz meg - legalábbis kicsit muszáj így értelmeznem és átszalad rajtam egy rövidke, hangtalan nevetés, csak elvillan rólad egy percre a pillantásom, amíg rendezném a vonásaimat, levetkőzve ezt a ripacskodást, megpróbálni visszatalálni saját magamhoz - Talán kevésbé tartanám terhesnek a társaságodat, ha nem igyekeznél ilyen nagyon elérni, hogy azt tegyem és gondoljam, amit te szeretnél, hanem inkább megmondanád, mit is szeretnél tőlem voltaképpen - nem mintha arra számítanék, hogy kiugraszthatlak a bokorból és ne tévedj te sem, nem azért viselkedem bizonyos szinten ilyen nyíltan veled, mert bármilyen kérdésedet hajlandó lennék megválaszolni. De bizonyára van annak oka megint, hogy most utánam jöttél, hogy most itt vagy és ha nem is árulod el, legalább ma is egy kicsit több időt töltöttem a csatameződön - egyszer csak vétesz egy hibát, csak mondasz valamit, amiből megtanulhatok valami fontosat.

Finom szórakozottsággal vonom fel rád a fél szemöldökömet és még megengedek magamnak egy évődő mosolyt is, mintha csak azt mondanám, hogy nincs igazad, bár azt hiszed, hogy igazad van, de valójában fogalmamd sincs, ezernyi titkot ígér a mosolyom, melyek persze mind üres doboznak bizonyulnának, ha elkezdenéd őket felnyitni, de hát éppen ez a lényeg, nem igaz? Ha azt hiszed, rejtegetek előled valamit, hatásosabb beismerni, hogy így van, csak hogy aztán pofára ess. Épp csak a mi esetünk nem ilyen egyszerű, s bár ezt tudom, most mégis nagyon könnyedén játszik ez a mosoly, egy pezsgő buborék szülte minden bizonnyal, más oka nem lehet - De, azt gondolom - csúszik ki a számon ugyanilyen könnyedén, ha át is látsz rajtam, ha tudod is, hogy van vaj a fülem mögött, vajon fel tudod egyáltalán fogni, milyen sok is az a vaj, milyen komoly vádakat vághatnál hozzám, ha tényleg tudnád?
Ezen a ponton szinte már kíváncsivá teszel, vajon mit szólnál, ha tényleg tudnád mi folyik itt, mit csinálok akkor, amikor nem itt vagyok, nem Mr. Hamforddal és épp még te sem tudod rajtam tartani a szemed. Kíváncsi vagyok - de azért inkább elméleti szinten, ha rajtam múlna, sosem tudnád meg, mi mindent csináltam az elmúlt hónapokban pontosan. Nem mintha fogalmam lenne róla, hogyan rázhatnálak le, vagy mit kellene adnom neked ahhoz, hogy magadtól békén hagyj. Mi tagadás, kerülgethetlek, amíg nem szégyellem, amíg tart a türelmem, de azért sok fogást nem hagysz magadon egy igazi ellentámadásra.
Muszáj meginnom mégis, amit eddig megfontoltan a poharamban hagytam, elhessenthetetlenül közeledik hozzám az üveg, hogy újra töltsön, én mégis felteszem a poharat a pad karfájára, mintha ezzel megakadályozhatnám magam abban, hogy még egy pohárral igyak - közeledik az a kellemes, áldott szalonspicc, amikor az ember még épp eléggé ura önmagának, de azért már nem fáj semmi sem olyan erősen, mint korábban, amikor minden egy kicsit távolabb van, mint amennyire valójában közel van - ilyennek érzékellek most téged is, meg sem rezzenek, ahogy a térded az enyémhez ér, csak lustán felkúszik az arcodra a pillantásom, finoman hunyorogva figyellek, hátha csak a valódi, meg a képzelt távolság teszi, hogy Merlinre, még mindig nem tudtalak megfejteni, hiába igyekszem annyira.
Mondhatnám, hogy valójában már meg is vettelek, vagy tévedek? Ahhoz képest, hogy nem hiszel nekem, átlátsz rajtam, nem vehetlek meg, még mindig nagyon sok időt töltesz azzal, hogy épp csak a kellemetlenség határát súrolva piszkálgass. Én lennék a hibás, hogy eddig nem kezdtem látványos és nyílt offenzívába? Hogy hajlandó voltam többnyire a te le sem fektetett, tisztességtelen szabályaid szerint játszani? Amiért azt hittem, hogy ez így elég lesz? Még az is lehet, hogy valójában mindez tényleg az én hibám, és a gondolat egy pillanatra erős árnyékot vet az arcomra, egy villanás alatt visszazökkenek a valóságba, ahol igenis közel vagy és ahol én egészen kellemetlenül viselkedek, ahhoz képest, máskor hogyan viselkednék veled, és még meg is zavarodok egy kicsit, hogy akkor most mégis melyik úton kellene folytatnom. Kicsit mintha fáradt lenne a sóhajom - Ha tudnám, hát nem kérdezném. De tényleg ennyire nehezedre esne végre megmondani?

Ha itt helyben térdre borulnék előtted és zokogva könyörögnék, hogy hagyj békén, vajon az meghatna? Vagy akkor talán elunnál? Egyik opció sem lenne rossz, kár, hogy ennyire képtelen vagyok hajlásra bírni a derekamat, itt és most, miattad, egyszerűen csak nem megy, hiába fordul meg a fejemben, hogy ilyen alacsonyra lőjek. Pedig megérdemelnéd, mert úgy tűnik, te tényleg remekül mulatsz, neked ez az egész csak játék, hiszen egyértelmű, a dolgoknak nincs számodra tétje, nekem viszont annál több. Kiegyenletítetlenebb nem is lehetne ez az egész - mindig is sejtettem, de most már sajnos tudom is, úgy csalogattál zsákutcába, hogy bár félig tudtam, mégsem voltam képes másfelé menni, mint ahogy az ostoba molyok mennek a fény felé, pedig én nem tartom magam ostobának.
Most először szembesülök vele, hogy a végén még tényleg legyőzhetsz a saját pályádon. Kedvem lenne ocsmányságokat kiabálni, nem érnék el vele persze semmit, de tényleg kedvem lenne kiabálni veled, hogy mégis mit képzelsz te magadról, vagy inkább kinek képzeled te magad, hogy istent akarsz játszani mások életében, vagy hogy mégis mi közöd neked ahhoz, mit csinálok, mit nem, sőt, tudod, valójában még ahhoz sincs közöd, ki vagyok én valójában, csak azért mert érdekel, még nem jogosít fel arra senki, én különösképp nem, hogy megpróbálj meghámozni, aztán kiszedegetni belőlem a magokat.
Egészen csendben, egészen rezzenéstelenül ülök melletted, még arra sem reagálok, hogy egyre szélesebb felületeken simulnak össze a lábaink, csak egy egészen aprócskát ráncolódik a homlokom, láthatólag elgondolkodok mindazon, amit tőled hallok, de aztán olyan hosszúra nyúlik a csend, hogy szinte már én is elhiszem, nem fogok neked mondani semmi többet.
Pedig muszáj. Rá kell jönnöm, hogy muszáj, mert jól rávilágítasz a lényegre, de nekem nem én vagyok a lényeg, nem az, hogy velem mi történik, az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy mi történik a "kis barátaimmal", ha úgy döntesz, kikiáltod magad az ellenségemnek. Csodálkozol, hogy haragszom rád...? - Szóval az ellenségem vagy, hacsak nem fizetem meg a barátságod. Milyen nagylelkű - nem is kérdezlek, ez rideg, tényszerű kijelentés, megspórolom magamnak, meg voltaképpen neked is azt a hosszas élcelődést, amit még tudnék erről folytatni, nyilván te is tudod, hogy semmi fair nincs ebben az ajánlatban, sőt, abban sem, amit csinálsz. Még csak rád sem nézek, mint akinek tényleg egészen elment a kedve ettől az egésztől - azzal a különbséggel, hogy valójában soha nem is jött meg a kedvem semmihez, csak próbáltam lavírozni az általad teremtett körülmények között. Eddig, legalábbis.
Megdörgölöm a halántékom, tényleg egészen meg fog fájdulni a fejem, ha nem a pezsgőtől, hát attól, hogy hagytam idáig fajulni ezt az egészet, hogy azt hittem, elég ügyes vagyok, vagy inkább azt, hogy elég láthatatlan ahhoz, hogy bárkit is érdekeljek. Miért kellett neked, pont neked felkapni valamire a fejed? Egyáltalán mitől fogtál gyanút? Tudnék tőled kérdezni sok mindent, de nem hiszem, hogy ezek most már számítanának. De van, ami még igen. Finoman megrázom a fejem, mintha csak elismerném, hogy igazad van, nyertél, egy kicsit legalábbis biztosan. Odafordulok hozzád, egészen komoran figyelem a mosolyodat, mintha csak meg tudnám mérni kilóra, és ki tudnám találni, mégis mi jár a fejedben - Még csak elég ügyes sem vagyok, honnan tudhatnám, mire vágyhatsz ilyen nagyon, hogy ennél jobb hobbit nem találsz? - nehezemre esik most tényleg nyugodtnak lenni, nehéz lenne eldöntenem, hogy inkább haragszom, vagy félek, mert bár nem hiszem, hogy tudod, de nem nagyon tehetsz velem semmit, ami igazán tönkretenne, azt leszámítva, ha miattam kerülne bajba mindenki más. Ezt a kártyát, ha valamit, mégsem adhatom a kezedbe, csakis ezért kell fenntartani ezt az egyre botrányosabbá váló túszdrámát, ezért kellene moderálnom magam és nem szándékosan gúnyolodni - Gyerünk, Lucius, ki vele. Azt akarod, hogy hagyjam abba, mielőtt rossz fényt vetnék a családomra? Szeretnéd, ha bezárna a bolt? Vagy csak az fáj, hogy nem kedvellek eléggé? Szóljak egy jó szót érted a húgomnál? Mert ugye, bizonyára nem akarhatod azt mondani, hogy ezzel nem érnéd be - van ebben némi áthallás, ne aggódj, nem véletlen, hiszen talán éppen ez a lényeg, ez az, amit eddig nem vettem elég komolyan, túl jól szórakozol és én szórakoztatlak, akár akarom, akár nem. De csak nem akarhatsz engem.

Mikor lettél ebben ilyen jó? Nem hiszek abban, hogy olyannak születünk, amilyen emberek leszünk, ugyanúgy, ahogy a szenteket, a gonoszokat is a körülmények, az élet, a szüleik teremtik. Próbállak elképzelni, kedves kisgyereknek, de valahogy sehogy sem megy - nem is a kedvessel van a baj, a kisgyerekkel önmagában, nem tudlak gyereknek elképzelni, pedig valamennyire gyerek voltál akkor is, amikor megismerkedtünk mi ketten, de az ember nehezen emlékszik vissza jelentéktelen dolgokra, te is és én is csak egy voltunk a sokból, helyes kis szőke, barna, fekete, vörös gyerekek voltunk, indokolatlanul simára vasalt ruhákban, csillogó cipőkben. A saját gyerekkoromat is olyan távolinak érzem most, mintha meg sem történt volna. Talán ilyen érzés végérvényesen felnőni.
El tudnám mondani neked, miért gondoltalak rögtön az ellenségemnek, de biztos tudod te is, semmi értelme annak, hogy tovább próbáljalak bosszantani, most biztosan csak rosszul tudnék kijönni belőle, de hát tudod, mit csinálsz, ugye? Sosem voltunk igazán egyenesek egymással, talán ettől hatott minden olyan sunyinak és ellenségesnek, vagy legalábbis baljósnak, hogy rögtön egyértelmű volt, itt nem csak arról van szó, hogy egy fiatalúr aggódik egy fiatal hölgy épségéért, már csak azért sem, mert sosem voltam igazi veszélyben, csak te jelentetted a veszélyt, te kuktakodtál utánam, egy személyben vagy az, aki bajba sodor, de meg is védhet, de ezzel az a baj, hogy honnan tudhatnám bármikor is, melyik oldaladat kegyeskedsz majd felvillantani? Én nem akarok tőled függni. Nem is tudok tőled függni, ugyanúgy nem tudom elképzelni, milyen lenne az, mint ahogy nem tudom magunkat újra gyerekeknek látni, hiába történt meg egyszer.
Ám vitathatlanul ügyes lettél ebben, talán ügyesebb is, mint gondoltam, hirtelen játsszi könnyedséggel zongorázod le minden gondolatomat, anélkül, hogy valaha hallhattad volna, ahogy én játszom el őket. Kínosan nyilvánvalóvá válik, mennyivel jobban féltek másokat magamnál - nem csak a barátaimat, de Narcissát, pedig soha nem mondtam ki nyíltan, sem neked, sem másnak, még neki is csak nagyon óvatosan, hogy nem örülök neked, nem örülök, amiért épp neked vetik oda, pontosan azért, amit most beismersz, Narcissa túl édes, a végén még nem csak meghajlana, de egészen eltorzulna a te akaratod szerint, amit soha nem akartam végignézni.
Ha valaha biztosan tudnám, hogy soha többet rá sem nézel, hozzá sem nyúlsz, egy hajszálát sem bántod, ha valaha tudnám, hogy a bolt és benne mindenki rendben lesz és feddhetetlen, azt hiszem, képes lennék neked megadni bármit. Épp csak nem hogy a magam, de mások életét sem tenném fel a te adott szavadra - És ez mégis mit jelent? - kérdezek tovább, mintha csak tárgyalnánk, olyan hűvösen higgadt a hangom, de semmi más nem hűvös, vagy higgadt bennem, akaratlanul nyúlok a poharam után, aztán mégis megállítom az ingert és csak az ölembe húzom azt, finoman megremegő mozdulattal, óvatos, kutakodó hunyorgás kapaszkodik a türelmetlen tekintetedbe - Ha már valamiféle egyezségre szeretnél jutni velem, kicsit pontosabban kellene fogalmaznod, mert nekem úgy tűnik, hogy egyelőre túl sokat kérsz és vajmi keveset ajánlasz.