- Jim, én - én nem hiszem, hogy ez jó ötlet - finoman fogalmazva biztosan nem, és még legalább ezer ilyet tudnék mondani, nemhogy nem jó, de egyenesen baromság, egyetlen porcikám se kívánja, legszívesebben az ágyam alá bújnék, hogy ott haljak meg, hogy egyszerűen ne számítson többé semmi. Az agyamat betöltő éjfekete szárazságot még te sem tudod kiszippantani, hiába nyújtózik bennem valami folyamatosan utánad, mintha sejtené, hogy te majd helyreraksz mindent, ami elcsesződött. Mintha lenne bármi garancia arra, hogy újra ép legyek, hogy visszatérjek önmagamhoz - ő jobban megrabolt, mint valaha hittem volna. Gondolnom is nehéz a nevére, a szám kiszárad tőle, és remeg a gyomrom, bármennyi idő telik is el. Ő a részem lett, egy rész, amit legszívesebben kitépnék, kivágnék, elégetnék, és mégis babusgatom álmatlan éjszakákon, magamhoz ölelem és becézgetem, beletörődött érdeklődéssel, csak elfogadni nem tudom. Arra nem kényszeríthet senki.
Figyellek, ahogy könnyed pálcamozdulatokkal ruhákat bűvölsz egy hátizsákba, amit ezelőtt sosem láttam, figyellek, és rókáznom kell, legszívesebben csak könyörögnék, ne vigyél sehova, nem akarok menni, ezt neked is be kell látnod. - Inkább maradjunk itt. Vagy menj el. - Nem vagyok túl kedves. Pedig nem akarlak bántani. Csak éppen már nem tudom, hol maradt félbe minden, minden, amit szerettem, minden, ami én voltam, minden, amibe a semmiben hörögve kapaszkodtam - amibe visszatérni vágytam, most idegen. - Komolyan. Jobb lesz, ha mész.