1979. december 28.

Mint minden este, aznap is rövid sétára indult a közeli falu mellé, egy csendes, erdőségi részre. Amikor itthon van, erre veszi az irányt, és a karácsonyi szünetben minden egyes nap kihasználja az alkalmat, hogy körbejárhassa szeretett szülőfaluját, ahol békésen nézelődik, magába szívja a sötét évszak kínzóan friss illatait és a pokolfagyasztó hideget, ami csontig hatol megfelelő öltözék nélkül, de egy durmstrangos diákot megedzette már a hideg kastély, a minden nap fagyos hangulat. A Dyrben még csak leülni sem lehet biztonságosan, ezért Lars is tudja, hogy senkiben sem bízhat - főként a csapatban nem. Bennük bízok legkevésbé, holott erről csak ő maga tud, senki más nem. Mindenki szerint ő az az ember a bandában, aki csendes, visszahúzódó, és csak néha szól be, de akkor üt. Holott talán ő a csapat legveszedelmesebbike. Nem csak a természete miatt, nem csak a hátsó szándékai miatt, és nem csak amiatt, hogy az apja és az anyja próbálják őt irányítani, ebből pedig neki elege van. Nem csak ezek miatt, hanem ezek együttese miatt - az utóbbi talán kevéssé játszik közre, mint a többi.
- A faszomat! - Lars halkan morran egy hatalmasat, ahogy megbotlik egy felszínen lévő gyökérben - és jelen esetben nem emberről van szó, ami meglepő, ám megnyugtató tény egy erdőben éjszaka, bár talán mégiscsak biztonságosabb lenne, ha az a néhány gyökér, akikkel az iskolában múlatja az idejét, jelen lennének.
Érthetetlen okból van kin ilyen későn, nem is próbálta ezt sosem elmagyarázni senkinek. Nem is lett volna igazán értelme, ha jobban belegondol, és még a szülei sem értették meg soha a kacifántos, csapongó gondolatmeneteit, amiket néha lelkesen prezentált a vacsoraasztalnál. Ezek az idők egyébként már régen elmúltak, és az ilyen séták alkalmával olykor még Lars eszébe jut egy-egy eszmefuttatás, de jelen pillanatban valami elvonja a figyelmét.
Már egy ideje meg van róla győződve, hogy követi valaki, esetleg valami, de annyira nem szívbajos, hogy visszaforduljon, vagy biztonságosabb ösvényekre lépjen, hisz ott sosem járt, mindig keresztülvágott az erdőn, bizonyára az utat sem ismerné, és nem a kedvenc szabálya az sem, amit így emlegetnek: sosem szabad lelépni az ösvényről. Ez nem a sárga köves út, ugyan kit érdekel, hol megy az ember? Egy farkast, akinek Lars a vadászterületére rontott, talán.
Az a farkas nem is igazán farkas, sokkal inkább farkasbőrbe bújt ember, vagy ennél is több, mert ez még csak animágiát takar. Larson sosem volt elég felelősségteljes ezekhez az éjszakai kiruccanásokhoz, eddig mégis megúszta minden egyes alkalommal ép bőrrel. Kár, hogy ezek az idők elmúltak, és ami és per vagy aki követte, most ráveti magát, és a holtra vált fiút néhány harapást követően magára hagyja a földön remegni és vérezni. Vidám este. Boldog karácsonyt!