“Fate is like a strange, unpopular restaurant filled with odd little waiters who bring you things you never asked for and don't always like.”
Az emberi cikesz: a csapattársai csak így emlegetik egymás között. Állandóan siet valahova, akkor is fut, ha nincsen késésben. Folyton hadar és ettől zavarba jön, amitől aztán még gyorsabban beszél. Sok sikert, ha lépést akarsz tartani vele... Egyik pillanatban még a kviddicspályán edz, a következőben már a könyvtár eldugott sarkában próbál mozgóképpé bűvölni egy mugli képregényt - a Pókember a kedvence, megtanult miatta fejjel lefelé lógni a seprűjéről. Madame Pomfrey a törzsvendégének hívja, telihold környékén inkább aggódva, mint bosszúsan.
A lányok szerint olyan, mint egy pillecukor, émelyítően édes és legszívesebben alaposan megnyomorgatnád. Hunter ezt tagadja, inkább medvecukor szeretne lenni. Eddie szerint meg egyszerűen csak túl sok édességet eszik és ha így folytatja, egyszer majd kettétörik alatta a seprűje, amit a világon mindennél nagyobb becsben tart és tizenkét évesen ritka fantáziadúsan Villámnak keresztelt el (röviden Vili, szigorúan csak csapattagoknak).
Már elsőben megtanult papírrepülőket bűvölni, de Flitwick professzor jobban örülne, ha azt a rengeteg felesleges energiáját nem órai levelezésbe ölné. Haragudni azonban sem ő, sem más tanár nem tud rá, még akkor sem, amikor két nappal telihold után a hátsó padban szundít az átváltoztatásra szánt párnán.
Megesik, hogy nem találja a megfelelő szavakat, de tudja mikor kell csilis forrócsokit tolni mások orra alá vagy beszökni a prefektusi fürdőbe és elborítani habbal a medencét, hogy jobb kedvre derítsen valakit. Szerinte hugrabugosnak lenni nem gáz, mert az életben a legfontosabb döntésekhez úgysem bátorság, tudás és ambíció kell, hanem csupán annyi, hogy helyén legyen a szíved. Neki pedig nagyon is a helyén van, még akkor is, ha a Sötét Varázslatok Kivédése tankönyvük szerint ő egy szörnyeteg.
Minden évben, a születésnapomon elmentünk az állatkertbe, ez amolyan család hagyománnyá vált. Triplacsokis fagyit ettem, vettünk zoocsemegét - abban az évben, az utolsóban egy strucc kitépte a kezemből a zacskót és megzabálta az összeset -, végiglátogattuk az összes ketrecet és kifutót. A farkasok voltak a kedvenceim, a fémkorlátnak dőlve bámultam őket, amíg a fagylalt olvadni nem kezdett és anyáék rá nem untak a lustán napozó állatokra. Csak egy kicsi falkát tartottak rácsok mögött, öten voltak, egy koromfekete, három szürke és egy fehér. Anyáék alig tudtak rávenni, hogy tovább menjek, egyedül az állatsimogató miatt voltam hajlandó megmozdulni. Pedig őszintén szólva a kecskék végül nem is jelentettek akkora élményt, főleg, hogy folyamatosan fel akartak öklelni és megszerezni a félig olvadt fagyit.
A kocsiban ülve, az új plüssfarkasomat szorongatva aztán kijelentettem:
- Ha nagy leszek, farkast fogok tartani a kertben.
- A farkas nem háziállat, őket nem lehet megszelídíteni - ingatta a fejét apa.
***
Három teljes napig nem szóltam hozzá az Eddie nevű férfihez. Hétévesen azt gondoltam, hogy ha kellően ellenséges leszek vele - annak ellenére, hogy a vicces nevű Szent Mungóban senki sem volt velem olyan kedves, mint ő -, akkor nem kell örökké vele maradnom és visszakapom a szüleimet. A negyedik napon végül mégis megszólaltam, miután órákon keresztül némán figyeltem, hogyan ügyködik a kertben és eteti a tyúkokat.
- Miért csak én éltem túl?
Felkapta a fejét és hosszú másodpercekig meredt rám, a kezéből kiszóródott a csirketáp. A madarak azonnal körbezárták, mintha őt is fel akarnák falni. Farkasszemet néztem vele és vártam, hogy válaszoljon, mintha a kórházban nem mondták volna el elégszer.
- Ők muglik voltak, varázstalanok, te pedig nem. Az, hogy van benned mágia, segített túlélni a harapást. - Grimaszolva tanulmányoztam az arcát, keresve a hazugság jeleit, azonban minden igyekezetem ellenére sem leltem meg őket. Komolyan beszélt.
Nem feleltem, csak a lábamon behegedt sebeket bámultam, a harapások és karmolások nyomát, amit az a szörnyeteg ejtett rajtam. Eddie, mikor először bejött hozzám a kórházba, elmondta mire számítsak majd. Nagyon megrémített, pedig nem értettem miről beszélt, elképzelni sem tudtam, milyen átváltozni.
- Az iskolában futottam. Apa mindig azt mondta, hogy jó sportoló lenne belőlem. De nem hiszem, hogy ezek után is futhatok. - Ekkor tört el a mécses, sírni kezdtem, először azóta, hogy Eddie elvitt magával a Mungóból. Keservesen, csillapíthatatlanul zokogtam. - Én... nagyon szerettem futni.
Nem a futást gyászoltam, de arról könnyebb volt beszélni. És Eddie megértette.
Fogalmam sincs, meddig vigasztalt, a végére már a tyúkok is magunkra hagytak minket. Végül megnyugodtam és Eddie csak annyit mondott:
- Amúgy meg a varázslóknak van ezerszer izgalmasabb sportja. Kviddics a neve, seprűn játsszák.
***
Hétéves voltam, mikor először megtörtént. Akkor négyen éltünk egy falkában, egy kamaszlány és egy huszonéves srác, és természetesen Eddie meg én, az állandó tagok. Előre felkészítettek, hogy fájni fog. Elmondták, milyen érzés, arra is figyelmeztettek, hogy a teliholdat követő néhány nap is borzasztó lesz. De ezt nem lehet szavakba önteni. Nincs az a kifejezés, ami tökéletesen leírná milyen érzés, amikor a csontjaid szilánkokra törnek, az izmaid egyenként elszakadnak, hogy aztán felvegyék egy bestia alakját. Elviselhetetlen a fájdalom és a félelem, az attól való rettegés kisgyerekként, hogy komoly kárt teszel valakiben. Hogy megölsz valakit, mint ahogyan a családoddal is történt.
- Miért nincs erre gyógyszer? Ott az a rengeteg bájitalos könyv a polcodon... Miért nem találtak még ki gyógyszert a farkaskórra? - fakadtam ki Eddie-nek, mikor egész testemben reszketve sétáltam mellette az erdőben. A csontjaim mintha lángoltak volna, pedig a teliholdat már rég felváltotta a kelő nap.
- Tudod, Hunter... az olyanokkal, mint mi, nem igazán foglalkoznak. Talán nincs is gyógyír. De ha van, akkor sem fogják kutatni, mert szörnyetegnek tartanak minket, nem akarnak segíteni.
***
Másodikban olyan izgatottan írtam meg Eddie-nek, hogy felvettek a Hugrabug kviddicscsapatába, hogy háromszor át kellett másolnom a levelet, mert szétfolyt rajta a tinta. Már azelőtt rengeteget játszottam, hogy felvettek a Roxfortba, egy rozoga Jólsep-R-en repkedtem a házunk mögött. Nem volt otthon cikeszünk, gurkónk és rendes kvaffunk, de megtette egy félig leeresztett pöttyös gumilabda is. Egyedül nem mertem volna jelentkezni, Eddie biztatott rá. Bizonygattam neki, hogy én úgysem kerülhetek be a csapatba, az órákról is túl sokat hiányzom teliholdkor, de ő makacs volt. Végül engedtem a nyomásnak és feliratkoztam a szeptemberi válogatóra.
Előtte semmiben sem remekeltem igazán. Bájitaltanon folyton elvétettem az arányokat, átváltoztatástanon a gombnak hat lába maradt, bűbájtanon felgyújtottam a lúdtollat, mágiatörin elaludtam... Csak a repüléshez volt érzékem.
Az első meccsünket megnyertük. A másodikra a hugrabugosok "Tuttle, az emberi cikesz" zászlókat bűvöltek.
***
A nap egyenesen a tarkómat égette az SVK terem egyik hátsó ablakán át. A fejem egyre lejjebb és lejjebb bukott, az orrom a tankönyv lapjait súrolta. Ilyen közelről már nem is tudtam elolvasni a szöveget. Úgy éreztem, hogy elolvadok, mint egy napon felejtett Toblerone - álmatagon derengett a kép, ahogy a csoki szétfolyik a konyhaasztalon és Eddie félkész bájital-receptjein, gusztustalanul, ragadósan.
Lestrange megbotlott a katedrán, a hangja idiótán elcsuklott a "farkasölőfű-főzet" szó kellős közepén, hosszú másodpercekbe telt, mire visszanyerte a méltóságát vagy mijét. Mindig ez történt vele, egyem a suta kis szívét, biztos hugrabugos volt ő is, a szerencsétlenek mind hozzánk kerülnek... Kedveltem a pasit, de most bármit megadtam volna érte, hogy végre befogja a száját. Aludni akartam, párnává változtatni a tankönyvemet és mély álomba zuhanni ebben a koranyári napsütésben. Kár, hogy hiányoztam átváltoztatástanról, mikor ezt vettük. A gyengélkedőn feküdtem, sajgó tagokkal az előző éjszakai teliholdtól, az ágyam körül elhúzott függönyökkel. Vajon mikor esik le végre valakinek, hogy nem akut fejfájásoktól szenvedtem havonta? Ennél még azt is könnyebb lett volna bekajálni, ha menstruációra fogom a hiányzásaimat...
- Nem lenne egyszerűbb begyűjteni az összes vérfarkast és Azkabanba zárni őket? Akkor nem támadhatnának meg senkit - szólalt meg az egyik háztársam a hátam mögött.
Lassan felemeltem a fejem és hátrafordultam hozzá, belebámulva a bamba képébe. Olyan elégedettnek tűnt, mintha megoldotta volna a Minisztérium örök problémáját a vérfarkasokkal.
- Téged sem csuknak le, amiért ilyen hülye vagy. Gondolkodtál már rajta, hogy a Minisztériumban helyezkedj el? Ha egy kicsit összekapod magad a vizsgákig, talán felvesznek a biztonsági trollok közé. Biztos hamar beilleszkedsz majd. - Mielőtt még válaszolhatott volna, Lestrange prof gyorsan magához ragadta a szót, de láttam, hogy a szája sarka rángatózik az elfojtott röhögéstől. Ugyanilyen arcot vágott, mikor Valentin-napon fogadásból szerelmet vallottam neki reggelinél, az összes tanár szeme láttára. Legközelebb azért inkább Nina Dolohovnál próbálkozom, elég menő csaj.
***
Ötödikben azt gondoltam, a karriertanácsadás sima menet lesz. Beszélgetünk Bimba proffal, megiszunk az irodájában egy undorító gyógyteát és utána utamra enged, nehogy lekéssem a kviddicsedzést. Nagyjából öt perc után nyilvánvalóvá vált, hogy a tanárnő máshogy képzelte el.
- Nézd, Hunter, őszinte leszek veled - rakta le a virágmintás csészéjét az asztalra. - Bárkinek, aki úgy játszik, mint te, fényes karriert jósolnék. De te is tudod, hogy ezek csak álmok.
- Nem értem, miről beszél. - Nagyot nyeltem. Tudtam, miről beszél, de azt hittem, nem fogja kimondani. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ez a valóság. A Roxfort biztonságos falai között, ahol még a télapószerű igazgatónk is azt hazudta mindenkinek, hogy állandó migrénnel küzdök, egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy odakint a való világban az emberek nem kérnek Hunter Tuttle-ből, az emberi cikeszből egy
szőrös kis probléma miatt.
- Esetleg megpróbálhatnál muglik között elhelyezkedni, sokan ezt az utat választják, akik farkaskórral küzdenek. Normális életet élhetnél és...
- De én kviddicsezni akarok - szakítottam félbe. - Ez az egyetlen, amihez értek. Mit számít, hogy...
- Te is tudod, hogy számít. Sajnos az embereknek számít és neked mindenkinél többet kell gondolkodnod a jövődön. Nem szeretném, ha elkallódnál, Hunter. Tehetséges fiú vagy, hatalmas szívvel.
A kelleténél sokkal erősebben csaptam le a teámat. Felálltam az asztaltól, a térdeim kocsonyaként reszkettek a csekélyke súlyom alatt.
- Ne haragudjon, tanárnő, de edzésem lesz, nem késhetek el. Ugye elmehetek?
Bimba professzor egy pillanatig habozott, majd sóhajtva, az arcán mérhetetlen szomorúsággal bólintott.
***
Az egyszer rohadt biztos, hogy én nem leszek még egy szomorú történet. A Szombati Boszorkány készülhet az első kviddicsmezes fotózásomra.