Túl rendes volt velem az az ember kitalálni mi legyen a megoldhatatlan rejtély első állomásának beugróján, amikor már gondolkodni is képtelen voltam, úgy belezanzulva a Jóslatok könyvébe, mintha nem a Legendás állatok volna a szakterületem és zordókat láttam minden odaképzelt bokorban.
Will nem tud az anyámnak írt, összebőgött levélről, vagy a miatta Alecnek kiakadásról, miközben őt is halálesetek sújtják, ahogy közben engem is sújtott egyéb, borzasztó felismerésekkel, de mégis jó képet vágtam otthon ahhoz, mennyire nem kíváncsi rám a legkisebb.
Kérdéseket teszek fel, költői mind és szánalmasan hangzik „hogy ronthattam így el” vagy csak miértekkel kezdődik és próbálok csendben, kívülállóként segíteni, mintha sosem tartoztam volna a családhoz, akik legkevésbé ismernek és akiket én mindig leginkább próbáltam megfejteni.
Igazából, bármit is vág a fejemhez Will, gyerek még, akit legelszántabban igyekeztem megvédeni a felnőttség próbatételeitől, bent marasztalva a gondtalanság fellegváraiban és ezek mégis úgy roppantják össze, mint az igazi kövek, miközben én tehetetlenül állok mellette, egymás iránti rettegéstől sújtva, mindketten bénák vagyunk, csak ez az össze-vissza kérdez-felelek, magamtól és tőle, őrület, hogy effektíve segíteni nem tudok, kevés ahhoz, hogy bármiféle támasza legyek. Mégis rögeszmésen kutatok megoldások után, Will megmentésének első fázisa, azon túl, hogy mondvacsinált elegaciával távol tartjuk magunkat egymástól, a neki szánt Felix Felicis
Rendezgetem a polcon, jobbra-balra tolom, kényszeredetten porolgatom és majdnem összetöröm rezzenésemben, ahogy rám kopognak.
Persze felöltöm a szívélyesség hamismosolyát, ajtót mégis nagy hévvel nyitok, mert semmi kedvem most…
Will! Will, de nagy baj van, ha önként ide jössz és engem ölelsz meg, amit ijedten és automatikusan viszonozok persze, ölelem, a szívem túldobogja a normálist, kicsi Will, te esel össze előbb, vagy én?
Nyilván nem én, valami nagy baj van és az első sokk után merthisz az ölelése után görnyedek mellé, hogy tekintetünk egy vonalban legyen, már nem opció számomra a szédülés.
- Soha
Alélt csukladozó a hangom, torkom megköszörülöm.
- Soha nem zavarsz. Mi a baj? Bejössz, ugye?
Nem engedem el egy pillanatra sem, vállát fogom, szinte érzem, mennyire rosszul van, ha járni nem tud, felkapom, egyébiránt csak betámogatom, a frissen bevetett, mindenhol gyűrődésmentes ágyra, míg tagjaim visszaemlékeznek hogyan kell mozogni.

Van szemem, amivel látok, kettő is, mégis nehéz elhinni, ami most történik, az valóságos.Nem álmodom-e véletlenül, kivetültek vágyaim a térbe és furcsa mágia áldozata lettem.
Szemem van, levegő most kevésbé, ezért szédülök biztosan, látok sok, fekete csillagot, homályosan őt. Milliószor elképzeltem ezt a percet, éppen így.
Kapkodom a levegőt, ami nincs, az idő pereg, itt van végre, ölelésben. Szorítom magamhoz és most már el sem engedem. Csak az ágyamig, nem messzebb, alig látok a könnyektől talán, elég homályosan, hogy mindennek képzeljem az okokat és miérteket, mostokat kérdezzek magamtól.
Az ágy mellett térdelek éppen és fogom a kezét, nem bírnám elereszteni most és mintegy megérezve, vagy tudva inkább hol fáj mindig, hűvös tenyerem homlokára teszem.
Állam és kifejezésem mégis megacélozom, azokat a hívatlan vándorkönnyeket sem engedem szabad útjukra, én a mindig erős legidősebb, a zord ember, aki belül mégis mézeskalács.
Vagy tettető és bűnös, mintha Will átlátna rajtam, ő gyűlölne egyedül és jogosan.
- Semmi baj. Most már szabad? Én itt vagyok és itt is leszek.
Nem teszek hozzá balgaságokat, meddig, vagy névleges főnixesként meddig nem, amíg tudok, maradok, de az életem sem most kezdem félteni, ebben már nem javulok meg, bűnös vagyok és ő látja, hogy ez sem örök ígéret, addig maradok, amíg tudok és élek.
Fagyottan bámulom, hozzám vágta egyszer, volt időm megfontolni és ezért sem erőltettem rá magam.
Azóta is fontos kutatásokat és előkészületeket teszek annak érdekében, hogy ez soha-soha ne történhessen meg, érted?
- Valamint…adok valamit. Noha nem ismerem a látomás részleteit, ennek mindenképpen segítenie kell.
Ha körülnéz hány tankönyv, jegyzet hever szerteszét, hogy mostanában minden szabadidőm erre fordítottam, hosszúra nyúló éjszakákon át, Álom a Jóslásban, Éber víziók, jegyzetek, viszonylagos káosz abban a rendben, amire mindig kínosan ügyeltem és vad, kissé megszállott tekintet, hogy ezt megoldom és legyen az én gondom, egy kisfiút összeroppant, ezzel teljes körűen foglalkozom, érezze, éreznie kell, mit csináljak?
Simítom az arcát, szeretném megölelni megint, sírnia kell, kiadni és hogyan?
- Ezt én megoldom, jó? Már szervezem a kutatást, jön Alec is, mindent megkapsz, hogy védekezhess, akár ellenem is.
Szeretnék sok mindent mondani ezzel kapcsolatban…Összeszedni minden szerteágazó gondolatom.
- Neked többé ezzel nem kell foglalkoznod, én előbb halnék meg Will, érted? Előbb ölném meg magam, ha kell. Ez nem fog megtörténni, nem hagyom senkinek, hogy bántson, magamnak sem.
Talán nem kellene ilyen vehemensen bizonygatnom, ígérnem szörnyűségeket, de ha engem utált emiatt, megkönnyebbülés lehet akár az, ha eltűnök.