Az aggodalom annyira szépen, lassan, észrevétlenül férkőzte be magát a mindennapjaimba, mint egy csendes gyilkos. Tudtam, hogyha kiderül az igazság, minden borulni fog. Tisztában voltam azzal, hogy a fiam megtudja, én vagyok az anyja és a mugli apja is visszakerül a képbe, semmi sem lesz olyan, mint eddig volt. Az eddigi életünk állóvízhez hasonlított; unalmas, semmi sem történt benne, ami igazán nagy bajt okozhatott volna, ugyanakkor a végtelen unalommal vetekedett. Most, hogy Sylvester-t a legnagyobb sötét varázsló köröztetni kezdte, a feje tetejükre állt dolgok még egyet fordultak a tengelyük körül. Az iskolában folyó munka annyira lefoglalt, hogy csak napokkal a kapott hír után tudtam Londonba utazni… megígértem Mark-nak, hogy új életet kezdünk, ami jobb lesz, mint az eddigi és minden erőmmel azon leszek, hogy sikerüljön betartanom az ígéretemet. Ennek első lépése egy biztonságos otthon – vagy inkább főhadiszállás – megteremtése volt; az aranyvérű társadalomnak szemet fog szúrni a hirtelenjében ismételten felbukkant mugli szerelmem, arról nem is beszélve, hogy mivel a fiunk arcképe egy körözési lista kitüntetett pontján virított, a Nagyúr emberei minden követ meg fognak tenni Sylvester levadászása érdekében és ennek alapköve lesz a szülei felkeresése is. Sylvester akármennyire nem szeretne szembenézni ezzel a ténnyel, Mark volt az apja, én pedig az anyja és bár magam miatt egyáltalán nem aggódtam, Mark a varázslóvilág ellen behozhatatlan hátránnyal indult volna. Amellett, hogy folyamatosan tájékozódjak a fiam viszonylagos jólétéről, Mark-ot megvédeni volt az elsődleges feladatom. Magamra vettem a kiváló diák köpenyét és a szabadidőm nagy részében ki sem mozdultam a Roxfort könyvtárából, ahol a lehető legerősebb és leghatásosabb védővarázslatot kerestem… az átlagosakkal túl lehetett élni néhány napot, talán egy hetet is, ám most sokkal erősebb segítségre volt szükségem ahhoz, hogy biztonságban tudhassam a szeretett férfit. Amint ő védve lesz, sokkal nagyobb figyelmet fordíthatok a fiamra, akinek akkor is megpróbálok majd segíteni, ha ő nem kér belőle. Itt az ideje, hogy anyaként viselkedjek és ő is érezze, milyen, ha tényleg törődik vele valaki. - Az én erőm ehhez kevés. – Belekortyoltam a teába, majd egy pillanatra Mark-ra emeltem a tekintetemet. A Roxfort-ból kicsempészett könyvet csak azért lapozgattam, hogy megnyugtassam magam, egyébként az összes betűjét kívülről fújtam. Én méregkeverőnek születtem, nem bűbájmesternek, ez most már hivatalos. – De megoldjuk. – Halvány mosolyra húztam az ajkaimat, biztatni akartam a férfit, nem szerettem volna, ha elönti az aggodalom. Megírtam Sylvester-nek, hogy mi a helyzet a házunk táján és hogy minden tőlem telhetőt megteszek az apja védelme érdekében, de közel sem biztos, hogy elég vagyok a feladathoz… és hogyha a közelemben lenne és hajlandó volna kommunikálni velem, talán neki is hasznára lehetnék. Ám ezt inkább már meg sem említettem Mark-nak, csupán reménykedtem, hogy egyszer Merlin annyira kegyes lesz hozzám, hogy a fiam betoppan az ajtón és elhiszi, hogy jót akarok neki.
Nem teljesen értettem a dolgokat, mert Erin keveset mondd el, de valahol megértem csak félt. A szüleitől, a többi varázslótól akár. Ettől független szüntelen nyúzom szegényt, hogy invitálja meg a fiunk, jó lenne megismerni, találkozni vele, mert az iskola ahol vannak számomra elérhetetlen. Legalább is külső segítség nélkül biztosan az. Most is, nála a házban ülve valami vaskos könyvet olvas, legalább is látszólag és közli kevés ehhez. -Drágám, hacsak nem teszik láthatatlanná maguk és hangtalanná, akkor meg tudom védeni magam. Szerzek fegyvertartási engedélyt és lesz mivel védekeznem. Végül is... a pálca is csak egy távolsági fegyver, nem? - Azt megértettem hogy hozzá, ide nem költözhetünk, keresek egy másik, nagyobb lakást hármunknak (hiszen reménykedem abban Sylvester hazajönne). Nem látom át a helyzetet, de az bizonyos hogy rémesen aggódik Erin ami aggodalomra ad okot, de nem vagyok hajlandó pánikba esni és mindentől elszakadni amit eddig csináltam. Az egyetemen még szünet van, nem kell bemennem, tudok otthon gubbasztani ha akarja, de ez nem opció hosszú távon. -Vagy lehet nálam valami pajzs ami visszaveri a varázslatokat. Biztos van olyan. Vagy valami köpeny... a varázslók azt hordanak nem? - Fogalmam sincs, nem igazán erről kérdezősködtem ha megtettem, de inkább csak szorosan odaülök mellé és megcsókolom a homlokát, ne gyötörje magát, átvészeljük ezt is. Valahogy biztosan.
Vajon tudja-e az anyám és az apám, gyilkos vagyok. Kettős minimum, közvetve már tömeg ha úgy tetszik. Szaporodnak rémálmaim, önkínzásokkal fűszerezve, én vagy Voldemort nagyobb szörnyeteg-e. Vagy nevezzem az állapotomat talán szokásosnak, hogy már fél éve legalább, Coleman felbukkanása óta kitartó kórképek gyötörnek, amelynek megfejtéséhez kevésnek bizonyulok előképzettség nélkül. Nem megy már…fiolák nélkül, de jónak bizonyulok máris, hogy ép ésszel, valahogy élek. Bár talán ugyanaz az ütős szarkazmus, vagy ambíciók egy sárkánykór teljes meggyógyítására soha vissza nem térek. Még mindig képtelenség hinni, ezt a szót saját értelmező szótárba vinni, ahogy az összes többi létezőt. De kotyvalékaimnak hála nincsenek hangok, reszketés, pánikroham, légszomj, vég nélküli fosás, szívritmus zavar, verejtékezés, ennek következtében kellemetlen testszag, ágyba szarás, vizelés és minden többi kényelmetlenebb tünet. A jelenlegi csupán búval, haraggal baszottsághoz társuló viszonylagos étvágytalanság és álmatlanság. Ez így tökéletesen kevés ahhoz képest mennyire szarul vagyok. Szóval kopogok egy ajtón, ahová kurva nyugodtan behoppanálhatnék egyelőre, mert anyám minden védekezése kevés. Pont ezért vagyok, pedig mennyiszer kívántam a halálát, vagy mennyire idegesít az apám, sőt így gondolok rájuk baszki, anya és apa, pedig aligha érdemlik meg. Biztos csak gondolattévesztés, mint amikor rosszul fejezed ki magad agyban. Rookwood és Valentine, vagy valami egyéb, szar becenév, ami majd jön, ha esetlen lehetőségem lesz újra lenézni őket. Tegyük fel hogy beengednek és rohadt elégedetlenül nézek rájuk. Hoztam pálcát, tudást, fogalmam sincs miért, miért akarok ennyire jó arc lenni? Felesleges kapálózni, ha már úgyis gyilkos az ember… - Nem akarom sokáig húzni az időt, hacsak… Gondoltam én bosszúval is, hiszen vannak álmatlan éjszakáim, ergo időm minderre, úgyhogy megbűvöltem a talárzsebemet. - A védővarázslatok felállítása után nem akartok partizni velem? Ugyanis sokat gondolkodtam és rájöttem, ideje megértetnem magammal kapcsolatban mindent. Egy részletes és nagyon érzékletes prezentációval készültem. De először persze kelleni fog főhadiszállás és titokgazda a bűbájhoz, aki természetesen én leszek, mint ahogy egyedül nekem van jogom eldönteni éltek-e vagy haltok. Egyelőre úgy gondolom megérdemeltek egy lehetőséget élni, úgyhogy kutattam és ketten elegendőek leszünk megvédeni Valentinet. A lehetőség, ami engem illet mint a mindenféle nyálas, hagymázos szülői elképzeléseteket, amiről fingom nincs, attól függ, hogyan reagáltok majd a meglepetésemre Teszem karba mindkét kezem és nézek rajuk végig szokásos flegmatikusan. Végtére is nekik kurva jól jön, hogy cserbe hagytak a picsába, így nem lettem olyan béna, hogy képtelen legyek menteni a saját seggem. Sőt, megmentem az övéket!
Jelen pillanatban képtelen voltam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek Mark naivitásán. Valahol a kettő között lavíroztam, mert míg az egyik másodpercben legszívesebben engedtem volna, hogy könnyek szökjenek a szemembe, addig a másikban realizáltam magamban, hogy igazából mindig erre vágytam: Mark mellett lenni és nem csupán a jó, hanem a nehéz időkben is. Vajon mennyivel lenne könnyebb a mostani szituáció, ha évekkel ezelőtt meghagyták volna az emlékeit, felnevelhettük volna a gyermekünket és ismerné a varázslóvilág minden egyes részletét, csínját-bínját, a pozitív oldalát és a rettenetes veszélyeit? Valószínűleg kevesebb hatalmas sóhajtás hagyná el a számat, lehetséges, hogy a gondolataim rendezettebbek lennének és nem érezném úgy, hogy átjár a páni félelem, ha gyanús zajt hallok magam körül. Féltettem Mark-ot. Halandó emberként, a varázsvilágban vakon tapogatózva esélye sem lenne egy támadás ellen, annak ellenére, hogy ő megpróbált meggyőzni az ellenkezőjéről. Fegyvertartási engedély? Jó vicc! Viszont nem szerettem volna kinevetni, hiszen az ő életében tényleg ez lenne a reális megoldás, ahogy a miénkben is: ha meg akarnak támadni, védd meg magad… csak az a nem mindegy, hogy egy teljesen másfajta világról, erőről, entitásokról beszéltünk, amelyeket úgy tűnt, hogy Mark még nem realizált. - Ennek a lakásnak kellene a pajzsnak lennie. A lényeg, hogy ne találjanak rád… és igenis, képesek láthatatlanná és hangtalanná válni. – Ez volt a legnagyobb probléma. Egy emberélet a sötét varázslók számára semmit sem jelent, egy laza pálcasuhintással képesek kioltani valaki életét. Én pedig nem hagyhatom, hogy Mark-ra rátaláljanak… ahogy a fiamra sem, mivel ha nem lett volna elég Mark miatt aggódnom, akkor ott volt Sylvester, aki okán napjában kismilliószor szorult össze a mellkasom. Vérdíjat tűztek a fejére és hiába keresem, sehol sem találom. Ügyes fiú. A legügyesebb. És ez nyugtatott kissé; ha én nem találom, talán mások sem fogják meglelni a nyomát és így okom van a reménykedésre, miszerint viszonylagos biztonságban van. Ha elhinné, mennyire szeretnék neki segíteni! Ha mindent megtehetnék, amit elterveztem! Vajon eljön a pillanat, amikor hagyni fogja, hogy ennyi év ballépései után végre az anyja legyek? Fenyegetettség-érzetemet tökéletesen jelezte, hogy az ajtó nyitódására összerándultam és azonnal az érkező felé szegeztem a pálcámat. A zár emberi akadály volt és ahogy megbizonyosodtam arról, hogy nem a legnagyobb ellenségünk toporog a küszöbön, kattant és beléphetett a lakásba a fiunk. - Merre jártál? – Csupán ennyit kérdeztem. A nyakába ugorhattam volna, hogy megöleljem, megpusziljam és a haját borzolva sopánkodjak, amiért régen látta utoljára, ám nem díjazta volna a viselkedésemet, ezért ebbe a pár szóba és a tekintetembe sűrítettem bele az összes aggodalmamat. Flegmasága és félig-meddig leplezett gyűlöletének ellenére előrelépésként ítéltem meg az ittlétét… hagyhatná meghagyni az apját, mégis segíteni akar neki. Talán megenyhült az irányunkba? - Apád semmiről sem tehet, nem érdemli meg, hogy halálfalók járjanak a nyakára. - Ezt a véleményemet a fiam sem változtathatta meg. Ha már Mark is belekeveredett a történetbe, legalább védve legyen.
Látom ám Erinen hogy erős kétségei vannak afelől mennyire lenne igazam, de mégsem tör le vagy javít ki, csak csendben vár és próbálja, érzem, összerakni úgy a dolgokat nekem is kézzelfoghatóbb legyen, emészthetőbb. -Drágám, nem lehet bezárva ide... ki fogom menni az utcára... vagy azt szeretnéd hagyjak fel mindent? Nem igen bírnám fizetni akkor a lakást és a kosztot... - Ráncolom a homlokom, elvégre nem akarok ellene menni, de nem hiába azt mondtam nálam legyen a valami ami megvéd, ne pedig én szoruljak belé. -Vagy itt maradsz velem? Akkor annyira nem fogok ágálni. - Mosolygok rá míg lopok egy "nem lesz semmi gond" csókot ajkairól, fantasztikusan okos szerelmem van és ahogy hallom a fiam nem kisebb érdemmel operál, mint a zseni, így nem félek gond lesz. Az inkább frusztrál nem tudok semmit sem tenni, minden ötletem buta gyermekgondolat a szemében, de nagyon vad dolgokban én sem tudok gondolkodni. Nem is tudom mi számítana annak. Egy házőrző sárkány? Aztán kopogtatnak, belép egy fiú, igen ismerős fiú aki... Nem idegen? Erinnek nem, nekem sem, de más okból. A java mondandóját fel sem fogom Sylvesternek, hiszen ez az a Sylvester aki beállított hozzám az egyetemre! Ő a fiam?! Ő az ÉN fiam? Az én... szegény megtört fiam... így már... hát így már értem miért hozzám jött, semmi köze - legalább is nem hinném - Abelhez, inkább ahhoz Ő tudta. Erin elmondta vagy mutatott képet? Fordítva miért nem tette? Értetlen állok fel és nézek rajta végig, hiszen... így belegondolva tüzes mint az anyja és legalább annyira makacs mint én. -Azt hittem a szüleid a gondok édesem... - Pislogok párat de hát én Erinnel ellentétben csak most realizálom Sylvester az ÉN fiam, én vagyok az APA akiről mesélt... szégyen, de akkor eszembe sem jutott ilyesmi lévén... lévén nem emlékeztem Erinre se. Közelebb megyek és álmélkodva nézek rá, némileg "miért nem mondtad rögtön" arccal, noha tudom miért nem tette de ahh.. -Sylvester... az én Sylvesterem! Én vagyok az az Apa... jaj fiam... Én drága fiam... - És hacsak nem fürge nyúl vagy leleményes gazella aki elszökell, akkor bizony arcát kezeim közé fogom és megcsókolom a feje búbját, sőt, ha nem menekült vagy eddig nem tette óvatosan meg is ölelem, félig megkönnyezve mert hát Ő az ÉN fiam! Persze hagyom szökni ha szökni akar, mert amúgy tudom nem szereti az érintést, mint tanár felfogtam ezt de mint APJA képtelen vagyok nem kifejezni így is mennyire aggódom érte, mennyire jó hogy az apja lehetek, maximum Erin rám szól meg Ő is, annyira komolyak, nekem ez nem megy, én leragadtam ott hogy Ő az én nagy fiam!
Rám szegeződő pálca, helyes. Kis biccentés is jár Erin Rookwoodnak a mutatványért, s csak égnek emelt tekintet a felelet, hogy az most, még teljesen lényegtelen. - Még nincs vége. Kérdezz olyat, amit csak én tudhatok, hiszen bárki felveheti az alakom, főleg, hogy kérdésedre válaszoljak, a Minisztériumtól jövök. Ne rontsa el most, egész elismerése méltó volt az indítás. - Nyilván nem, de hát éppen a védelméről beszéltem, nem? Csak tegye fel a kérdést és minden ostobaság meg van bocsátva, a mai nap elmúlt 2 perében legalábbis. De mielőtt elkezdenék a védelmére összpontosítani, noha nem ártana meggyőződni arról is, ő biztosan Valentine-e, bizonyít. Ez a szenteskedő mártírpofa, úgy lépdel felém, mint egy immobilussal bűvölt tündérmanó, aha, szóval most áll össze fejében minden mozaikdarab, hogy semmi sincs véletlen, bár én szerencsétlennek ítélem legutóbbi találkozásom vele, hogy csaknem kinyiffantott lelkileg. Baszki, mire kettőt pislognék a homlokom csókolgatja, mint valami pap, egyébként ezt tekintet nélkül saját mizantrópiámra is undorítónak tartanám, valami viszolygó nyögés csak, ami első döbbenetemben elhagyja ajkam, a szabadulás, szisszenés, ahogy fáj, hogy zihálva penderedjem vissza a bejárati ajtóhoz, így teszt sem kell már, rázom kezem, mintha megégette volna, ilyen hülye reakciója atyai érintésekre senki másnak sincs. Zihálok, egy pillanatra behunyom szemem, összeszedni magam, ráadásul varázsolni készülünk és a titokgazdás verzió sok minden, csak egyszerű nem. - Ja, ezért kerestelek meg, ezért akadtam ki, rakd össze most már. Hátrasimítom arcomba omló tincseim, rezignált levegőt veszek és újfent felöltöm lenéző tekintetem, kihúzott tartásom, zsebemből pergament húzva elő, lépésről lépésre fogok haladni, ahogy írva van, bár megjegyeztem a szöveget, semmit sem hagyhatok a véletlenre. - Felfogtátok, hogy tőlem függ az életetek? Valentine-é biztosan, ha keresnék és miattam fogják. A tied, ha nem vagy itt nem feltétlen. Vetem oda Erinnek, majd gunyoros mosollyal ajkaimon rúgok bele a ceremónia előtt még egy utolsót. - Szóval nem bízol bennem, mi? Azt hiszed elárulom a szerelmed, hogy halálfaló vagyok, ennyire ismersz. Még csak azt sem tudod miért voltam a Minisztériumban, hogy mit tettem és miért köröznek, vagy miért akarnak lecsukni. Hogy is várhatnám el, hogy bármi olyan tényt mondj, amit csak mi ketten tudunk. De aztán majd megismersz, garantálom és kurvára elmegy a kedved minden álszent anyáskodástól. Na csináljuk. Fordítok nekik hátat, hogy képes legyek koncentrálni, nagy levegő, behunyt szemek, ne higgyék, már nem gyűlölöm őket, hogy tök rendben van minden és totál megbocsátottam. Egyszerűen csak...nem akarok, nem feltétlen akarok több halált és azt sem bánom, ha függnek tőlem.
- Ez a tekintet csak és kizárólag a tiéd lehet. – Megpróbáltam mindenféle szemrehányást visszaszorítani, nem akartam, hogy a hangomban ez a maró keserűség csendüljön fel. Elvégre, megérdemeltem minden nekem intézett megjegyzést, szemforgatást, gunyoros félmondatot és inkább nyeltem egyet, mielőtt csak az olajt öntöttem volna a tűzre. Ez az anyák dolga, nem? Elviselni, ha a gyermekük beléjük rúg. A normális anyák legtöbbje felfogója a gyermeke dühének és nem érdemlik meg, amit kapnak, de én rászolgáltam nyílt és bujtatott gyűlöletre. Ami azt illeti, kezdtem hozzászokni, szinte már fel sem vettem, ám azért néha szíven ütött: ilyenkor mindig az jutott eszembe, mennyi szenvedést kellett kiállnia ennek a fiúnak azért, mert én vagyok az anyja. Szóval, ehhez képest némi megvetés semmi volt. Mark teljesen másképp viselkedett, mint én, nyilvánosan teper Sylvester jóindulatáért és egyáltalán nem rejtette véka alá az érzelmeit és a szeretetét. Neki valahol tényleg könnyebb volt, hiszen már az elején kilépett a történetből, az apám gondoskodott arról, hogy véletlenül se legyen része az életemnek, az életünknek. Nem emlékezett rám, ahogy arra sem, hogy teherbe estem, tehát esélye sem volt gyakorolni az apai szerepét. Ő saját tudtán kívül, míg én önszántamból mondtam le róla… talán Sylvester emiatt próbálja őt védeni, ugyan a sajátos stílusával karöltve, de mégsem hagyja, hogy az apjának bántódása essen a halálfalók csapata miatt. Nekem ennyi bőven elég volt, hiszen Mark varázstalan, a Nagyúr seregével szemben esélye sem lenne, egyetlen pálcasuhintással megölnék, ha a közelükbe kerülne, tehát jelenleg az ő védelme volt a legfontosabb. Egyedül nem biztos, hogy képes lettem volna rá, ám Sylvester segítségével sikerülhet. - Ezt csak te gondolod így, Sylvester. – Megcsóváltam a fejem és sóhajtottam egyet. Nem volt kedvem veszekedni, de képtelen voltam szó nélkül hagyni, hogy a fiam azt hiszi, szerintem már nincs benne semmi jóság. – Nem tudom, miért köröznek, mert nem vagy hajlandó elmondani. Nem válaszolsz a leveleimre és ha el is árulhatnád, akkor sem mondod el. – Próbáltam belőle kiszedni, mi történt. Ügyeltem arra, hogy a baglyot véletlenül se kapják el, a leveleimnek a nagy részét valószínűleg megkapta, mégsem válaszolt. Ha összefutottunk, felém sem nézett, azt sem engedte, hogy aggódó pillantást vessek felé. Az előző kijelentésemmel reméltem elérni, hogy legalább kicsit felidegesítse magát és kinyögjön valamit… de míg nem beszélt, addig ismételten előhúztam a pálcámat és a fiam mellé léptem, hogy belekezdhessünk a varázslatba.
Meg sem hallom ezt a bugyuta játékot, amit védelemből cselekednének, elvégre ennyire senki sem tudja eljátszani egyikük sem. Lehet hogy Sylvestert csak egyszer láttam, de ez a stílus maradandó élmény volt, akárcsak az anyjánál a sajátja, anno. Hogy nem jöttem rá, miért akarok annyira elkeseredetten segíteni neki?! Hát Ő az ÉN fiam.... az én nagy varázsló fiam... Erin fia... az én Erinemé... De hiába ölelném csak éppenhogy csókkal illethetem haját, már szökik, menekül. Ajkamba marok fogammal, hogy igen, igen, tudom nem szabad, de apa vagyok az ég szerelmére és nem tarthattam karomban a gyermekem mikor megszületett, de még most sem! -Annyira sajnálom, hogy nem mondhattad el... az apádra volt szükséged, de csak a tanárt tudtam adni... jaj fiam, de már... már emlékszem anyádra, emlékszem a varázslóvilágra, de... rólad nem tudtam. - Szörnyedek el, hogy belehasad a lelkem, hogy Erin egyedül volt, egyedül szülte meg, mindent egyedül majd menekült, Sylvester is egy szörnyeteget kapott apa helyett, csak mert én nem tudtam volna megvédeni. Annyira fáj ez a tény, hiába fogom fel dacolni akarok megvédeni mindkettejüket, valahogy, akárhogy... Inkább ujjamra harapok, addig sem akarom Őt ölelgetni. Bánatosan nézek Erinre, bocsánatkérően, senkinek sem vagyok ott mikor kell, ez... ez felemészt. -Fiam, senki sem tudja hogy a fiam vagy, hát én magam sem tudtam. Kit érdekel egy sima ember? Magadat féltsd, anyádat... anyádra kellene vigyázni, nem akarom baja essen, ahogy neked se Sylvester... - Nem értem ezt az egészet, komolyan nem értem. -Fiam, ne korhold anyádat. Mi az a halálfaló, rosszul hangzik. Különben is, nagyon sok mindent kellene megbeszélnünk, nem gondoljátok?! - Varázslat ide vagy oda, nézek rájuk felváltva, pattogtatva a tekintetem kettejükön mint egy labdát. Aztán látom háborúba csöppentem, vérmesbe, a fiam mint az anyja, ráadásul konok mint én, nem épp a legjobb kombó, már annak fényében ránk mérges. Ahogy Erin közelebb jön gyengéden megfogom a kezét és összecsókolom azt, majd arcát és száját is, remélve némiképp oldom bánatát. Szeretem, mindennél jobban szeretem ezt a nőt és a közös gyermekünk, Ő is tudja, ha Sylvester még nem is. Aztán hagytam, had... varázsoljanak, emlékszem pár dologra Erin miatt, de rég volt és akkor sem igazán fogtam fel, csak azt ez csodálatos. Hogy Ő csodálatos. A fiamra sem tudok másképp nézni, de hogy fogom kibírni hogy nem érhetek hozzá na azt nem tudom. Türelmes vagyok, de nem így, pedig muszáj lesz. Visszaballagok a fotelhoz és leülök, beletúrok a hajamba és nézem aztán mi fog történni.
Aha. Ellenséges, bizalmatlan, lenéző, talán jelzők ezreit sorolhatnám fel, ahogy ránézek anyámra, őszintén és nem azzal a kifejezéstelenséggel, amire olyan szépen megtanítottak. Bár bujkált benne mindig valamennyi a lenézésből is. Mark nem ezt kapja, őt makrancos szemöldök összevonás illeti, karba tett kéz és talán… szánalom, ahogy az ujját harapja. Kedvem lenne gonoszul az orra alá dörgölni, igen, szükségem volt rá, sőt én kerestem fel először, de ő az igazi fiával fárasztott, Abel a rengetegben, az országban, Amerikában! Mert én nem vagyok az, nem értem a kötelék lényegét, hogyan kellene éreznem, merre keressem magamban a lelket. Vagy csak kifogás magamnak, hiszen nagyon is rossz volt, iszonyat volt találkozni vele, átélni, hogy nem tudja és Abelről mesél. - Tudom. Hunyom le szemeim csak félig, rezignáltan, még inkább összefonom két karom mellkasomon, miközben nagy elánnal bámulom a földet. Aztán Erinre nézek, az anyámra. Majd mindjárt meglátja nekem mit jelentett ez a szó, már csak ez a néhány kis védőbűbáj és óvintézkedés válassza el őket a teljes igazságtól, vagy megértéstől. Persze fogalmuk sincs megint mi mindent áldoznék be ezzel, kezdve a méltóságommal és mégis olyan üresnek érzem szavaim, mintha idióta kamasz lennék, aki ész nélkül vagdalkozik. Miközben igenis minden szavam kurvára megalapozott és talán így ebben az oltári egymásra találásban csak azt szeretném, hogy megértsék. Megértsenek. - Majd meglátjuk. Vissza apámra, vagyis Valentinera, pattogtatom köztük tekintetem, mint valami idióta. Lehet, hogy felesleges lenne közölni vele mennyire ostoba, mert nem értené miért. Pedig parasztlogikával is könnyen összeszerelhető, hogy de zsarolnának vele. Összeszűkítem tekintetem és kurva jó fej leszek, hogy erre most nem reagálok. - Az egy hosszú történet és nem fontosabb megvédeni Valentinet? Majd utána talán mesélek, majd megbeszéljük, ha végre megértettétek. De most másra koncentrálunk, védőbűbájokat rakunk a házra és elvégezzük azt a legerősebb védelmet is, ami belőlem titokgazdát csinál. Nyilván, mivel nem Mark a célpont engem feleslegesen kínoznának az ő hollétével, míg Erinből kiszedhetnék akár imperioval is. De engem akarnak megtalálni, nem Markot és neki fogalma sincs merre a Roxfort, hol vagyok épp, avagy az mint tudjuk biztos hely. Aztán ez kész lesz és akkor feléjük fordulok, miközben tértágítóban bűvölt belső zsebemez nyúlok lassan, hogy egy nagy, lapos tálat húzzak elő. - Ha azt állítjátok, hogy szülői érzésekkel viseltettek irántam, vagy ahogy ti fogalmaznátok, szerettek, akkor értsétek meg, akkor gyerünk, nézzétek meg miért vagyok gonosz, miből maradtatok ki és hová dobtatok. Miért lényegtelen az, hogy mert nem tehettetek semmit. Itt lesz minden, tényleg és anélkül értitek majd, hogy elpicsáznám a szegény, kicsi Sylvester hogyhogy ilyen selejtes. Ha ez nem, ott az ajtó és én soha nem fogok visszatérni. Kíváló vagyok az emlékek kiradírozásában és az nem túl nagy projekt, hogy őket, ezt a pár hónapja létezésüket elfelejtsem. Ha benne vannak már csak a fiola kell és igazán az ízesekből válogattam. Milyen jól fognak ezek itt ma szórakozni…
I solemnly swear
I am up to no good
Ajánlott tartalom
C’est la vie
»
»
thought we built a dynasty forever couldn't break up
Kezdőlap
