Julie & Fabian

Későn értem be a szerkesztőségbe, magamhoz képest nagyon későn. Az előző napom messze nem úgy sikerült, ahogyan azt elterveztem, kezdve a hozzám érkező bírósági papírral, aztán még a Levin Dolohovval megejtett, cseppet sem felemelő találkozásomat. No meg az öcsém is... Azóta nem tudom, hány levelet küldött nekem, szinte megállás nélkül kopogtak a baglyok az ablakomon, én pedig idegességemben elégettem az összeset. Akkor úgy éreztem, mintha jelenleg mindenki ellenem lenne, még a tulajdon ikertestvérem is. Hiába gondoltam egyre többet és többet a tegnap lejátszódó beszélgetésre vagy néztem az öklömre, ami még mindig vöröslött attól, ahogy tegnap az indulataimon nem jól uralkodva egész véletlenül Dolohov arcában találta meg a helyét.
Volt azonban, ami még jobban bosszantott, de még annál is inkább aggasztott ezzel kapcsolatban: ma szerda volt. Csak reménykedni mertem benne, hogy az a bizonyos összejövetel csak este lesz és nem késtem még el vele, hogy lemondjam az egészet. Ugyanis nem voltam hajlandó elengedni Miss Vance-t, az én lelkemen száradt volna, ha bántódása esik, azt pedig nem akartam, hogy megtörténjen. Akadt, ami még az én lelkiismeretemnek is túl sok volt.
Sugározhatott belőlem a harag, ahogy becsörtettem az irodámba, mert senki nem mert még köszönni sem nekem, aki mellett elmentem, a legtöbben pedig pánikszerűen ugrottak el az utamból. Azt hiszem, sejtették, mennyire rossz lehet a helyzet, ha Fabian Prewett ilyen indulattal jön be. Ha bosszús is voltam, sosem adtam az egész világ tudtára, legfeljebb az az egy ember lehetett tisztában vele, aki okozta, és akit emiatt az irodámba hívattam. Még a titkárnőm is csak nézett rám döbbenten, a szája nyílt, hogy mondjon valamit, köszönjön, kérdezzen, hírt adjon, de semmit nem tudott kinyögni rajta.
Nagyot dörrent utánam az iroda ajtaja, biztos voltam benne, hogy azért olyan nagy a csend az emeleten, mert mindenki azt nézi, mit művelek, közben halkan sugdolóznak, hogy mi bosszanthatott fel ennyire. Nem érdekelt, beszéljenek csak róla. Napok múlva majd jót nevetek az elterjedt, bizarr pletykákon.
- Mrs. Fletcher -nyitottam ki az irodát bő negyed óra múlva, a titkárnőmhöz intézve a szavaimat, amikor úgy éreztem, hogy az azonnal elfogyasztott whiskey és a meggyújtott szivar legalább egy kicsit lenyugtatta az idegeimet. -Kérem, szóljon Miss Vance-nek, hogy fáradjon az irodámba. Három perce van rá, hogy ideérjen, nem tűr halasztást.
Nyugalom, Fabian. Muszáj nyugodtnak maradnod.
Még egy whiskey, lassan elfogy a szivar is. Azt hiszem, többnyire sikeresen nyomtam el magamban minden szélsőséges érzelmet. Már bántam is, hogy ilyen hevesen rontottam ide be, másoknak nem kellett volna látniuk.

Hazudnék, ha akár magamat próbálnám meggyőzni arról, hogy régen izgultam már ennyire, mint a mai nap folyamán. Nem is olyan régen, amikor először átléptem a Próféta szerkesztőségének a küszöbét, hasonlóképpen liftezett a gyomrom: aznap fontos volt, hogy jó benyomást keltsek, hiszen a belepő megalapozhatja a munkahelyen eltöltött idő minőségét, viszont ma enyhe túlzással az életemért fogok harcolni. Ha jól, a partner ízlésének megfelelően játszom, akkor nem lesz baj, fülig erő mosollyal nyugtázhatom az estét, ám ha nem úgy viselkedek, mondok valamit vagy csak rebben meg a szemöldököm, ahogy azt a rendezvényre való meghívót küldő férfi elvárna, minden bizonnyal elkezdhetem ásni a síromat. De előtte még az újságtól is ki fognak rúgni, a főszerkesztő megöl a magánakcióm miatt és így nem lesz más választásom, mint feltámadni és csak azután átadni magam az orosz politikus haragjának. Mivel a délelőtt folyamán kevésbé voltam képes a tényleges munkámra koncentrálni és leginkább a Minisztérium mostanában köttetett külföldi ügyleteiről olvasgattam és kérdezősködtem, még inkább fennállt annak a veszélye, hogy eltanácsolnak: az új cikkemnek szánt pergamen szinte érintetlenül, fájdalmasan üresen hevert az íróasztalomon. Néha vetettem rá egy pillantást, de a figyelmemet az este kötötte le egészen addig, míg az egész szerkesztőség egy emberként kezdett a bejárat fele forgolódni. Természetesen követtem a tömeg érdeklődését és láttam, hogy Mr. Prewett olyan vehemenciával csörtetett be az újságírói közé, hogy rögtön tudtuk, itt valami baj van. Az ajtaja becsapódott, csoda, hogy a keret nem tört ki a helyéről, a sugdolózás pedig azon nyomban elkezdődött. Senki sem értette, mi történt, de a legrégebbi motorosok szerint sem volt még precedens ilyesmire, mióta ő ült a főszerkesztői székben. Azon kaptam magam, hogy legszivesebben felállnék és benyitnék hozzá, hogy megkérdezzem, mi a baj, de ez egyáltalán nem állt jogomban. Én lepődtem meg a leginkább, amikor Mrs. Fletcher az asztalomhoz lépett és fennhangon közölte, hogy "Ms. Vance, Mr. Prewett három percet adott magának arra, hogy megjelenjen előtte". Ledöbbentem, talán a számat is eltátottam és érezni kezdtem magamon a vizslató tekintetek perzselését. Én? Mit csináltam? Az agyamra köd telepedett, viszont az asszisztens tekintetéből tökéletesen kivettem, hogy szerinte én rontottam el a főnök hangulatát és ezért nagyon utál.
A liftezést megszüntető, összeszűkült gyomorral kopogtam be az iroda ajtaján, majd be is léptem. Nem igazán tudtam, mire számíthatok, de jelenleg kételkedtem abban, hogy bármi jóra. - Mrs. Fletcher azt mondta, látni akar. - Szólaltam meg. Az orromat megütötte a tömény dohányfüst, amitől majdnem krákogni kezdtem. Visszafogtam magam, próbáltam a tekintetemet Mr. Prewett-re szegezni, ám a percekkel ezelőtti jelenet és a jelenleg arcán megjelenő érzések azt érték el, hogy inkább el akarjak szaladni.

Julie & Fabian

Fel-alá jártam az irodát, próbáltam lenyugtatni magam addig, amíg Miss Vance ideér. Mindenképpen csattani fog rajta a haragom, de nem volt mindegy mennyire, és ő egyike volt azon keveseknek, akiket a legkevésbé sem akartam a földig alázni, mert nem érdemelte meg. Úgyhogy egyik oldalról örültem neki, hogy nem ért oda az irodámhoz túl hamar, másrészt pedig átkoztam is érte, pusztán azért, mert most az idegeim nem éppen a legjobb állapotban voltak, egytől egyig pattanásig feszült mind. Nehezen fojtottam el a heves érzelmeket magamban, pedig általában nem okozott nagyobb gondot. Milyen szerencse, hogy nem otthon vagyok, még véletlenül Nessa vagy a gyerekek sínylenék meg. Csak az kéne...
De a szivar segít, a whisky éppen annyira tompítja el az érzéseket, hogy kordában tudjam tartani őket. Amikor meghallom a kilincs kattanását, a pálcámat az ablak felé fordítom, mire az kinyílik, a füst lassan elindul kifelé. Tisztul a levegő, jön be az oxigén, ami még inkább józanító hatással van rám mint bármi más. Helyes, csak nem lesz ez ilyen rossz.
- Foglaljon helyet, Miss Vance -intek az asztal előtt álló székek felé, bár most biztosan nem találja őket olyan hívogatónak. Nem nagyon foglalkoztat, van, ami most fontosabb. Most először nézek rá, látom rajta, hogy feszült és minden bizonnyal rémült is legalább egy kicsit. Érthető, ő is láthatta, hogy nem éppen a leghiggadtabb állapotomban jutottam be az irodába.
Én is leülök, ne érezze úgy, mintha fenyegetően tornyosulnék fölé, ha halálra akarnám rémíteni, azt már régen megtettem volna. Biztosan nem lett volna olyan nehéz dolgom.
- Gondolkodtam egy ideig a ma estét illetően, hogy elengedjem-e vagy sem arra a bizonyos rendezvényre. Sokáig úgy voltam vele, hogy nyugodtan megtehetem, megbíztam önben és a szaktudásában, ahogy abban is, hogy tud magára vigyázni és nem keveredik semmilyen nagyobb bajba. Úgy fest, tévedtem, nem is kicsit. Kihasználta a bizalmamat azzal, hogy a saját szakállára kezdett el kutatni és olyan veszélyes embereket környékezett meg mint Levin Dolohov. Ezek után nem engedhetem el ma este és nyomatékosítom, hogy tudni fogom, ha mégis ott lesz. Legközelebb ne történjen ilyesmi, mert annak nagyon nem lesz jó vége, nem is feltétlenül énmiattam. Szeretne valamit mondani ezzel kapcsolatban? -Régen nem beszéltem vele ilyen ridegen. Túlságosan belopta magát a szívembe, ami megeshet, hogy a legnagyobb hiba volt tőlem.

Felrémlett előttem az első alkalom, amikor beléptem ebbe az irodába. A szívem vadul kalapált, a küszöb előtt tördeltem az ujjaimat és nagy levegőket véve próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy senki sem akar nekem rosszat, nem fogják leharapni a fejemet és mindenki éppen ennyire izgul a karrierje első komolyabb mérföldköve előtt. Most sokkal rosszabbul voltam: a pozitív gondolatok messze elkerültek, gyökeresen kiirtotta őket a rémkép, ahogy Mr. Prewett beviharzott a szerkesztőségbe. Az őt körülvevő és az egész épületet betöltő feszültségből kiindulva mégis hogyan számíthatnék bármi jóra? Sőt, ahogy rám emelte a tekintetét legszívesebben elszaladtam volna, nehogy három másodpercnél többet kelljen vele töltenem. Eddig egyetlen egyszer sem láttam ilyennek, pedig a gyakornokaként elég sok időt töltöttem vele, akkor sem rándult a mostanihoz hasonló grimaszba az arca, amikor én magam szerettem volna fejbe csapni magam a teljesítményemért. Közelebb léptem hozzá, de csak azért, mert helyfoglalásra utasított és így láthattam, hogy a feszültség és a düh pokoli táncot járt az egyébként jóképű vonásokon. Édes Merlin, mit csináltam?
Feltett szándékom volt levenni róla a tekintetemet, de képtelen voltam. Figyeltem, ahogy leült, amitől kissé jobban éreztem magam. Kevésbé volt fenyegető, mintha fentről nézett volna le az ücsörgő alakomra, bár a hanghordozása egyáltalán nem volt megnyugtató. A jég hozzá képest jelenleg kellemes meleget ontó kandallónak tűnt, hát még mikor eljutottak az agyamig a szavai! Nem enged el? Tévedett a szaktudásomat és a megbízhatóságomat illetően? Kihasználtam a bizalmát? Sokkoltak a hallottak, pislogni is elfelejtettem és bár szerettem volna megszólalni, nem jött ki hang a torkomon. A testem a székbe szegeződött, egyre csak a mondandójának az a vetülete visszhangzott a fülemben, hogy csalódott bennem. Rájött volna a kis magánakciómra? Mit is vártam, pont Fabian Prewett ne jött volna rá? Ennyire óvatlan voltam? Hogy buktam le?
- Igen. – Nyögtem ki aztán, magamat is meglepve, hogy milyen élesen tört fel belőlem az aprócska szócska. A hirtelen jött igazságtalanságot nem tudtam tolerálni, még a főnökkel szemben, szinte teljesen lefagyva sem. – Mármint…  - Sohajtottam egyet, de a kíváncsiságom átvette felettem az uralmat és nem engedte az azonnali behódolást. - Nem, semmi mármint, szeretnék kérdezni valamit. – Kezdeti megrökönyödésem értetlenkedésbe váltott át. Rájöttem, hogy nem jelentette ki pontosan, hogy tud a Dolohov-al megejtett találkámról, emiatt kérdések tömkelege fogalmazódott meg bennem, amelyek egy emberként jelentkeztek a kitörésre. – Amikor megkaptam a meghívót, már akkor is tudta, hogy Dolohov-al és a bandájával lesz dolgom, de beleegyezett abba, hogy elmenjek. Azt mondta, bízik a képességeimben, amik azóta nem lettek rosszabbak, szóval… mi változott? Miért nem akarja, hogy odamenjek? – Kérdeztem rá egyenesen. Igyekeztem nem vehemens lenni… egyébként sem volt mondhattam magaménak a nagy kitöréseket, de nem is értem be egy egyszerű „nemmel”. Ha tényleg rájött arra, hogy elkezdtem kutakodni a politikusok és a varázslóvilág sötét alakjai közötti kapcsolat iránt, akkor hallani akarom. Ha pedig csak találgatott, kaptam egy jó alkalmat a még gyerekcipőben járó nyomozgatásomba való beavatásába. Csak ne szorulna ennyire össze a mellkasom, attól, ahogyan rám nézett.

Julie & Fabian

Tisztán emlékeztem rá, amikor Julianne Vance először jelent meg az irodám ajtajában, aznap utolsóként rengeteg frissen végzett, reményteli újságíró palánta után, akik közül szinte mindegyikben egy világ tört össze, amikor elküldtem őket, hogy ez most nem sikerült. Rengeteg munka volt az újoncok interjúja, nagyon ki kellett szűrni mindent, odafigyelni minden egyes mondatukra, szavukra, az arcvonásaikra, mindenre. Nekem csak profik kellettek, de legalábbis olyanok, akikben megvolt a lehetőség és az akarat, hogy azok is legyenek. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy amint kitették a lábukat az irodámból, mindent elfelejtettem velük kapcsolatban, olyannyira érdektelenek voltak azok, akiket elküldtem. Fárasztóak voltak ezek a napok és általában sosem akadt olyan személy, csak egyetlen ember, aki után azt mondtam volna, hogy mégis megérte az a küzdelem és a hasogató migrén. Miss Vance mégis egy ilyen nő volt. Nem tudnám már megmondani, mi vagy mik voltak azok, amik az első percektől fogva megragadták a figyelmemet, de tudtam, hogy sokra fogja még vinni a karrierjében és én akartam odáig eljuttatni. Azóta rettegtem attól a perctől, amikor ilyen hírekkel kell felé fordulnom.
Hosszú másodpercek teltek el, miután elmondtam neki, amit akartam, röviden és tömören. Egyelőre nem állt szándékomban beavatni a részletekbe, sőt, a nagyrészét egyáltalán nem akartam megosztani vele, mert jobb, ha nem tudja. Az lenne a legideálisabb, ha egyszerűen csak bólintana és elfogadná a döntésemet, bár ahogy elnéztem a tekintetét, minden más lehetőség közelebbinek tűnt ennél.
- Emlékszem rá, mit mondtam, Miss Vance, és azóta is tartom magam ahhoz, hogy bízom a képességeiben. Tudom, hogy képes lenne végigcsinálni, itt egyáltalán nem erről van szó. A probléma azzal van, hogy... -Elhallgattam, nem akartam az orrára kötni, hogy beszéltem Dolohovval, mert akkor az lehet, hogy még több szikrát adna neki arra, hogy nyomozgatni akarjon, mindezt az én tudtom és védelmem nélkül. Azt pedig nem engedhettem meg. Ugyanakkor itt volt a másik eshetőség, hogy ha a sötétben hagyom, akkor előbb-utóbb elkezd tapogatózni és az még rosszabb kimenetellel járhat. A hazugság pedig ezúttal nem volt lehetőség, az eddigi kapcsolatunk kölcsönös bizalomra épült, ha eljátszom az övét, akkor hamar fordulni fog a kocka, amivel egész biztosan veszélybe fogja sodorni magát.
Vettem egy mély levegőt, a tenyeremnek támasztottam a homlokom, a tekintetemet pedig az előttem lévő papírokra vetettem. Még ott volt a halom tetején a Wizengamottól érkezett levél, ami miatt látogatást tettem az öcsémnél, ahol sikeresen összefutottam Levin Dolohovval. Nagyon rossz érzésem volt mindennel kapcsolatban, egyszerűen mindennel. Nem szabad, hogy még őérte is aggódnom kelljen.
- Volt szerencsém találkozni Mr. Dolohovval, tőle tudtam meg, hogy nem ez a rendezvény lenne az első alkalom, amikor találkoznak. Nem tudok részleteket, sajnos, de a lényeg nem is ez. Nem fogom szó szerint idézni, amiről akkor ott szó volt és azt sem, hogy milyen, csak ránk tartozó összetűzésből fakadóan jutottunk el idáig, de tudnia kell, hogy egy félig burkolt fenyegetést volt szerencsém hallani Mr. Dolohovtól. Aminek a központjában ön volt. Én pedig nem viszem vásárra a gyakornokaim bőrét.

Legszívesebben a szavába vágtam volna, pedig tisztában voltam azzal, hogy semmi jogom nincs megkérdőjelezni a döntését. Ő a főnököm és ha azt mondta, hogy nem mehetek, akkor nekem fognom kellene a cókmókom, tenni egy fordulatot, kilépni az iroda ajtaján és tudomásul venni, hogy nem megyek. De… nem! Ez így nem állapot! Arra kért, hogy álljak ki magamért, harcoljak az igazamért és most pontosan ezt fogom tenni! Kicsit kevésbé erős és ijesztő ellenfelet is választhattam volna, mint Fabian Prewett, ám ha egyszer azt várja el a gyakornokától, hogy legyen naprakész, tökös, fondorlatos és ne ijedjen mega saját árnyékától, akkor muszáj lesz teret engednie nekem. Talán túlzásba estem azzal, hogy a háta mögött intézkedtem és olyanba mártottam bele az orromat, amire saját véleményem szerint még nem voltam felkészülve, sőt, amiért azt is megérdemelném, hogy kirúgjon, ugyanakkor reménykedtem, hogy az évek óta elfoglalt főszerkesztői szék nem kaparta ki belőle az igazság iránti szenvedély utolsó szikráját. Nem ismertem nála inspirálóbb embert és ugyan ezt előtte nem mondtam ki hangosan, de az első pillanattól kezdve éreztem kettőnk között valami megmagyarázhatatlan és szavakba önthetetlen feszültséget, ami egyre előrébb taszított és azt kívánta meg, hogy vele egyenrangú partnerré akarjak válni. Emiatt a vibrálás miatt néha még levegőt is képtelen voltam venni, nemhogy a tervemhez hasonlóan a szavába vágni; ezért végighallgattam és nyeltem egyet, amikor körvonalazódott előttem, hogy pontosan tud a Levin Dolohov-val történt találkozómról. Közel voltam az ájulás állapotához, a szám elkezdett kiszáradni és apró fénygömböket láttam táncolni a szemem előtt… csak az segített összekaparni magam, hogy meghallottam, miszerint nem ismeri a részleteket. Ezek szerint még van esélyem kimászni a gödörből! Hallgatnom kellett volna saját magam megérzéseire és beavatni őt az első másodpercben, hogy képben legyen és ne a totális szorongással és félelemmel egybekötve kezdjek el dolgozni a nagy dobásomon, hanem az ő támogatásával. Csak hát, féltem mi lesz, ha gyökerében elvágja az ötletet vagy teljesen idiótának néz… ezért megkockáztattam, hogy lebukok előtte, magamra haragítom és páros lábbal rúg ki abból a szerkesztőségből, ahová évek óta be akartam kerülni. A logika királynőjévé váltam.
- Nem maga viszi vásárra a bőrömet. – Szólaltam meg aztán. Nem szerettem volna, ám a szavaimmal lehetséges volt, hogy csak az olajt öntöm a tűzre. A halálfalók elleni nyomozásom és csatározásom fejben sokkal régebb óta eldőlt és folyamatban van, mint a Dolohov-al kapcsolatos ügyem. Ezt úgysem fogja megérteni és egyébként sem beszélhetek róla egy szerkesztőség kellős közepén. – Én döntöttem úgy, hogy megkeresem Dolohov-ot. Én akartam találkozni vele, én mentem el abba a kocsmába és én voltam az, aki elérte, hogy meghívják a holnapi összejövetelre. Nem a maga hibája, ha nekem bajom lesz miatta. – Jelentettem ki. Nyeltem egyet és megpróbáltam rendíthetetlennek tűnni, állni a tekintetét, csakhogy ez a történet eleve ott megbukott, hogy képtelen voltam sokáig bámulni az arcát anélkül, hogy a szívem hevesebben kezdett volna kalapálni. – Mr. Prewett… - Közelebb léptem hozzá egy lépéssel és összefontam magam előtt az ujjaimat. – Kérem, ne vegye el tőlem ezt a lehetőséget! Nem légből kapott ötlet és ha megengedi, akkor be is avatom abba, ami eddig történt… nem így kellett volna megtudnia. Ez az én hibám, el kellett volna és el is akartam mondani, de volt egy olyan érzésem, hogy nem nézné jó szemmel, ha belefolynék az ilyen ügybe. - Hogy mi mondatta ezt velem? Fogalmam sincs, egyszerűen csak éreztem, hogy tényleg nem vinné vásárra a bőrömet, pedig köztudott volt, hogy ő aztán nem kímélte a munkatársait és egy jó sztori érdekében sok mindent megtenne. Engem mégis védeni akart?

Julie & Fabian

Számát sem tudtam, hány olyan eset volt, hogy egy alkalmazottam fortyogott a dühtől, amit irántam érzett. Láttam, ahogy a férfiak nyakán felkúszik a vörösség, ahogy a nők ökölbe szorítják a haragtól remegő kezüket, egyesek pedig még a fogukat is csikorgatják tehetetlen haragjukban. Megszólalni azonban nagyon kevesen mertek, annyi nem volt bennük soha. Nem tudom, hogy ennek az alapja tekintély volt vagy félelem, esetleg mindkettő, nem is igazán foglalkoztatott, mindenesetre nagyon elenyésző volt azok száma, akik hangot mertek adni előttem a véleményüknek, ezzel szembeszállva velem. Általában örültem ennek, mert lehet, hogy nem sok személyes, közeli interakcióm volt a legtöbb beosztottammal, de annyira ismertem őket, hogy a legtöbbjüknél biztos lehessek a saját igazamban. Pláne, amikor valaki egy orbitális hiba után próbálta elhitetni velem, hogy amit tett, az úgy volt jó, ahogy és még szándékában állt meg is magyarázni ennek miértjét. Összefoglalva, nem voltam hozzászokva a közbeszólásokért és egyáltalán nem értékeltem őket.
Erre most itt volt Julianne Vance, az eddigi jóformán egyetlen ember, akinél a közbeszólása nem az, hogy engem is feldühített volna vagy elérte volna, hogy nagyon könnyű szívvel távolítsam el a jelenlegi munkapozíciójából, de egyenesen meglepett. Azt már nehezemre esett eldönteni, hogy ez a meglepetés afféle pozitív és elismerő volt vagy inkább felháborodott. Ugyanazon ok miatt éreztem mindkettőt: sosem történt még ilyen vele. Eddig minden kérésemre vagy utasításomra csak bólintott és elfogadta a döntésemet, ha ellenkezett, akkor is óvatosan és inkább fejlődési jelleggel, hogy mit tehetne jobban vagy mi az, ami miatt nem érzi megérdemeltnek a szidásomat. Most mégis ellenállt nekem és nagyon határozottan kiállt a döntése mellett és nagyon végig akarta vinni, amit elkezdett. Ezt egyrészt értékeltem, nagyon is, másrészt viszont ott volt a fejemben a gondolat, hogy miért nem érti meg, hogy az ő testi épsége volt az, ami nálam elsődleges fontosságot kapott.
- Igen, valóban ön döntött így és valóban az ön hibája lesz. De ezt a Reggeli Próféta neve alatt teszi, ami azt jelenti, hogy minden, ami önnel történik, az én felelősségem lesz és az én bőrömön fog száradni minden. Vagy netán nem úgy mutatkozott be Mr. Dolohovnak mint a Reggeli Próféta újságírója? -Kételkedtem benne, hogy magánszemélyként kereste fel azt a rohadt ruszkit, akkor biztosan nem lett volna hajlandó szóba állni vele, másrészt pedig magától Dolohovtól tudtam, hogy tisztában van azzal, mivel foglalkozik Miss Vance.
Megfogtam a két csuklóját, gyengéden, de határozottan, és széthúztam a kezeit.
- Nem szeretem a könyörgést, főleg öntől nem szeretném látni. -Pár percig nem szóltam semmit, a tekintetét vizslattam és gondolkodtam rajta, mit kéne mondanom, vagy hogyan kellene megfelelő döntést hoznom. Már éreztem, hogy nem fog beletörődni egy egyszerű nembe, úgyhogy több információt kellett adnom neki, azonban viszonzás nélkül arra nem voltam hajlandó. Hamar körvonalazódott a fejemben a lehető legjobb megoldás. -Egyezzünk meg -engedtem el a kezeit, észrevéve, hogy lassan percek óta a kezemben tartom őket. -Ön elmond nekem mindent, amit eddig történt, azt is, ami nem tűnik fontosnak. Mindent tudni akarok. Utána pedig én is elmondom, hogy miért nem akarom elengedni önt Dolohovval. Rendben van?

Feszülten vártam, mit fog mondani. Minden lehetőségre fel voltam készülve, legalábbis szerettem volna ezt hinni. Mi lesz, ha kirúg? Annyi az álmomnak, hiszen ha a Reggeli Prófétától maga a főszerkesztő meneszt, sehol sem lesz esélyem újrakezdeni. És mégis melyik lapnál kezdhetném újra a karrieremet? A Szombati Boszorkánynál?  Inkább akkor tényleg elmegyek pultosnak a Foltozott Üstbe! És mi lesz akkor, ha a főszerkesztő nem rúg ki, csupán pellengérre állít és nem leszek több az újságnál, mint egyfogas, amit majd kerülgetnek a többiek? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek a lehetőségek nem fordultak meg a fejemben, mielőtt belevágtam az egészbe, hiszen sokkalta valószínűbb volt valamelyik negatív kimenetel, mint a dicséret és a „vágjunk bele!” felkiáltás egyvelege. Azt hiszem, eleve azért mertem visszaszólni, mert most már mindegy volt. Beletenyereltem egy ügybe, amibe nem lett volna szabad, amiről pontosan tudtam, hogy veszélyes és Mr. Prewett-nek igaza volt, mindezt az újság neve alatt tettem. Szólnom kellett volna neki.
- De, úgy mutatkoztam be neki, mint a Reggeli Próféta újságírója. – Bólintva ismételtem meg a szavait. Semmi értelme nem lett volna ferdíteni, hiszen a beszélgetésük alatt Dolohov biztosan nem felejtette el megemlíteni a részletet, miszerint az újságírói munkámról is szó volt. Sőt, ez volt az egész beszélgetésünk lényege, ha nem tudtam volna felajánlani neki az információk csöpögtetését, szóba sem állt volna velem. Ismételten szóra nyitottam volna a számat, ám Mr. Prewett megakadályozott benne. Merlin lássa lelkem, figyeltem volna a szavaira, de amint megfogta a kezeimet a szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy a fülemben csak és kizárólag a megnövekedett pulzusszámomat hallottam… láttam, hogy mozgott a szája és szerencsére képes voltam kihámozni néhány szót a mondanivalójából, így amint nyeltem egyet, ideje volt, hogy én is kiejtsek valamit a saját ajkaimon. Vettem hát egy mély levegőt és elkezdtem összekaparni a gondolataimat, reménykedve abban, hogy érthetően fogom őket előadni. – Én kerestem meg Dolohov-ot. – Ismételten egy feketepont az én javamra, jobban állt volna a szénám, ha egyszerűen belekeveredtem volna az ügybe. – Mindenki ismeri őt, köztudott, hogy mennyire befolyásos és egyesek szerint más körökben is egészen otthonosan mozog… vagyis leginkább abban, amelyiknek a tagjai fekete csuklyát viselnek. – Kezdtem visszatérni a jelen valóságába és szinte láttam magam előtt, hogy a tekintetembe némi jelentőségteljesség költözött. Fontos volt nekem a téma, szerettem volna kideríteni valamit… mindegy volt, a lényeg, hogy kissé oda lehessen pörkölni azoknak a gonosz lelkeknek, akik azt hiszik, különbek a varázslótársadalom bármely tagjánál és ezt demonstrálva szörnyűséges tetteket hajtottak és hajtanak végre. – Kaptam egy fülest, hogy valaki a Próféta újságírói közül találkozni fog vele és nem a politikáról fognak beszélgetni, szóval... elébe mentem ennek a bizonyos valakinek és én mentem el a találkozóra. Azt, hogy ki súgta a fülembe, hogy Dolohov-nak szüksége van valakire a szerkesztőségéből, nem tudom megmondani, mert fogalmam sincs, ki az a személy, de kutatok utána. – Vallottam be. – Úgy gondoltam, inkább én legyek az idézőjeles tégla, mint bárki más, mert… elmondtam volna magának, csak minden annyira hirtelen történt, hogy szinte időm sem volt rá. Amikor pedig lett volna alkalmam, nem tudtam, hogyan kezdhetnék bele. – Elhúztam a számat. Tényleg sajnáltam, hogy nem avattam be már az első percben. Sokkal egyszerűbb lett volna és elkerülhettem volna ezt a kínos szituációt is.

Julie & Fabian

Nem akartam kirúgni, azt hiszem, ő volt az egyetlen ember, akinél erre nem lettem volna képes. Még mindig nehezemre esett felfogni és igazán megragadni, hogy Julianne Vance milyen nagy szerepet kezdett el betölteni nem csak a szerkesztőségen, de lassan már az élet minden területén. Közel került hozzám, amit igazság szerint nem is lett volna szabad megengednem, nem is csak magam miatt, de még őmiatta is. Nem voltam egy életbiztosítás, még a saját családomat sem tudtam volna megvédeni, ha arra volt szükség, talán ez volt az egyetlen jó dolog, amit a romokban lévő házasságomban láttam. Így, hogy Vanessát már nem láthatták a rosszakaróim lényegesnek és esetleges fogásnak rajtam, nem is kellett annyira félnem attól, hogy hozzá mernének nyúlni. A lányaimat pedig egész biztosan nem bánthatták, annak nagyon csúnya következményei lettek volna, ezzel pedig még az olyan lelketlen piócák is tisztában lehettek, amilyen Dolohov volt. Miss Vance azonban... nem is lenne szabad arra gondolnom, hogy őt felhasználják ellenem. Vagy egyáltalán hogy felhasználhatják. Merlinre, milyen mély gödörbe taszítottam bele magam?
Egyértelmű volt, hogy úgy mutatkozott be, rá sem kellett volna kérdeznem. Hiszen hogyan máshogy kerülhettünk volna ebbe a helyzetbe? Ha nem adja elő, hogy a Reggeli Prófétánál dolgozik, elég furcsa lenne, hogy Dolohov azonnal velem köti össze, így azonban ez volt a legtermészetesebb. És őszintén haragudtam rá ezért, de ez egyszer nem azért, mert nem viselkedett elég professzionálisan, ahhoz még nagyon kezdő volt, nem várhattam ezt el tőle. Az viszont, hogy ezzel mekkora bajba sodorta nem csak a szerkesztőséget és engem, de még inkább saját magát, sokkal rosszabb volt. Nem bírtam volna, ha a kedvenc gyakornokomnak baja esik...
- Üljön le, Miss Vance -irányítottam az egyik kényelmes, kipárnázott szék felé, mielőtt igazán belekezdhetett volna a mondandójába. -Ez egy nagyon hosszú beszélgetés lesz. -Az összes mai feladatomat elnapoltam, egytől egyig. Ez volt a legfontosabb, amivel most foglalkoznom kellett és hajlandó voltam az egész napot rászánni. Ez alapjaiban borította fel a megszokott hozzáállásomat a munkához, de egyelőre nem foglalkoztam ezzel. Ráérek majd akkor, amikor álmatlanul fekszem a feleségem mellett és a sötét plafont bámulva megint előbb jut eszembe Julianne Vance mint Vanessa.
- A probléma ott kezdődik, hogy utólag akarta velem megbeszélni, nem pedig előre. Tudom, hogy valószínűleg nem egyeztem volna bele, de akkor annyival kevesebb problémánk lenne most. Mindegy is, ami megtörtént, az megtörtént, aligha tudnánk ezen változtatni. Dolgozzunk azzal, amink van. -Kedvem lett volna még egyszer kifejezni a neheztelésemet, de azzal nem mentünk volna semmire. Kezdenünk kellett valamit a fennálló helyzettel, az pedig szidásokkal nem fog megtörténni. -Mit mondott el Dolohovnak, és mit kapott vissza, válaszként? Minden apró információ fontos lehet, úgyhogy szeretném, ha mindent elmondana. Ezt most kell végigbeszélnünk, nem várhat és nem is akarom, hogy várni kelljen vele. Rendelek önnek is ebédet. -Egyértelmű volt, hogy bőven tovább fog tartani mint az ebédszünet, és mivel én mindig berendeltem az irodámba az ebédet, természetesnek láttam, ha Miss Vance is kap valamit enni. Addig úgysem teheti ki innen a lábát, amíg nem találunk megoldást erre az egész helyzetre.

Amikor arra kért, hogy üljek le, éreztem, hogy nem fogok szabadulni egykönnyen. Bár, mégis miért élt a képzeletemben a kép, hogy megúszom majd némi kioktatással, ha fény derül a titkomra? Fabian Prewett közel sem arról volt híres, hogy menekülőutat hagy azoknak, akik megpróbálják átverni, én mi okból lettem volna különleges? Mert a gyakornoka vagyok? Épp ez az, emiatt valószínűleg sokkal nagyobb büntetésben lesz részem: talán elkezdhetem Merlin nevét imákba foglalni, ha csak annyi lesz a jussom, hogy kirúg. Megtehetné, hogy tönkreteszi az egész hátralévő életemet, a nem létező karrieremet, földbe tiporja a nevem összes betűjét… ám belegondolva képtelen lettem volna elhinni róla, hogy képes lenne ilyesmire, pedig hallottam már történeteket arról, milyen, amikor dühbe gurul. Naivitás azt gondolni, hogy velem elnézőbb lenne? Elvégre többször viselkedett már másképpen, mint az elvárt lett volna tőle: kioktatott, de soha nem hordott le a sárga földig; irányított, mégis mindig belecsempészett a hangjába némi kedvességet; és azokban a lopott pillanatokban, amikor társaságtól függetlenül halványan egymásra mosolyogtunk mindig ott ólálkodott valami a tekintetében, ami elérte, hogy a lehető legjobb értelemben libabőrözni kezdjek és elkezdjek abban reménykedni, hogy ő is érzi, amit én.
- Köszönöm…? – Kissé megilletődve foglaltam helyet. Fogalmam sem volt, hogy a nekem rendelt ebédet köszöntem meg, mert farkaséhes voltam vagy az esélyt, hogy kimagyarázzam magam a slamasztikából. Őszintének kellett lennem, nyilvánvaló volt, hogy a hazugságoktól mentes szavak az utolsó mentsváraim a szituációban. – Tényleg sajnálom, hogy nem avattam be. – Magamat is idegesítettem a folyamatos bocsánatkéréssel, de úgy éreztem, túl kevésszer mondtam és ezzel szerettem volna megköszönni, hogy nem penderített ki azonnal az irodából. Kíváncsivá tett, hogy vajon az információéhség lágyította meg a szívét, az újság jó hírét féltette vagy értem aggódott? Az utóbbi szürreálisnak tűnt, mégis birizgálta a fantáziámat. – Dolohov-al egy sötét és dohos kocsmában találkoztunk, mondanom sem kell, mindketten kilógtunk onnan. Legalábbis én biztosan, ő kissé jártasabbnak tűnt. – A kétes kinézetű alakok folyamatosan engem méregettek a találkozó alatt, a nyakamat tettem volna rá, hogy mindannyian a szőke férfi ügyének szolgálatában álltak. Nem lettek volna restek egyetlen másodperc alatt rám szórni valamelyik gyilkos átkot. – Sokan figyeltek minket, az ő emberei lehettek. – Adtam hangot az előző gondolataimnak. – Az egész beszélgetés olyan volt, mintha fátylat vontunk volna rá. Homályos, kétértelmű és konkrétumoktól mentes volt, az egyetlen biztos pont a nevünk és a foglalkozásunk volt. Dolohov tudta, miért megyek és én is tudtam, miért beszélek vele, úgyhogy nagyon fárasztóak voltak a felesleges körök, amiket futottunk. Kellett neki egy tégla a szerkesztőségnél és én felajánlottam magamat, amire le is csapott azzal a feltétellel, hogy elmondom neki, én mit akarok a kémkedésért cserébe. Azt válaszoltam, hogy szeretnék némi pluszpontot a köreiben és lehetőleg nem csak a politikaiban, hanem azokban is, ahol még inkább kapóra jön, ha valaki aranyvérűnek született. Ugyan némileg hangot adott a felháborodásának, de ahogy kiejtettem a számon a Nagyúr szót, rögtön felcsillant a tekintete. - Összevontam a szemöldökeimet és Mr. Prewett-re emeltem a tekintetemet. Az egész beszélgetésnek ez a része fájt a legjobban, amit a mimikám tökéletesen reprezentált. – Szóval megbeszéltük, hogy legközelebb kellemesebb helyen találkozunk, valahol, ahol érdemben elkezdődhet az együttműködésünk. Most, hogy Tudjukki elbukott és szövetségesei után nyomozni kezdtek, meg fogják húzni magukat, ezért vétek lenne kihagyni egy ilyen lehetőséget. Biztosan óvatosabbak lesznek és talán soha többé nem állnak velem szóba azokban a körökben, de sokkal feltűnőbb lenne, ha éppen most próbálnék meg kifelé szaladni abból a mocsárból, amibe belesétáltam… ha közéjük merészkedem és elhitetem velük, hogy egy oldalon állunk, akkor közelebb juthatunk a leleplezéshez. – Ami egyébként nem volt benne az újság portfóliójában, de reméltem, hogy Mr. Prewett osztja a nézeteimet és ha más nem, a régen benne buzgó újságírói lelkesedés noszogatni fogja abban, hogy segítsen nekem. - Megértem, ha őrültnek tart. Én is annak tartom magam, félek ettől az egésztől, de ha csak egy szemernyi esély van arra, hogy segítsünk elkapni azokat, akik annyi szenvedést okoztak nekünk és másoknak, akkor... muszáj tennem valamit. - Sóhajtottam egyet.