Az a kurva, én akkor is azt a kurvát okolom mindenért és persze Shanet, hogy nem volt elég tökös, hogy igazából... nem szeretett engem eléggé ahhoz, hogy engem válasszon, inkább a családjával maradt és örökké az apja árnyékában kíván élni. Vicces, hogy pont neki kellene engem megölnie és inkább itt beszélgetünk, hol elérzékenyülve, hol pedig kissé vitázva, de ez a kettősség is mindig benne volt a kapcsolatban, erről szólt a kapcsolatunk. Nincs mit tenni, mint elfogadni, hogy ez a világ ellenünk van, legalábbis jelenleg és talán mire eljutnánk oda, mi már más utakon fogunk járni. Nekem ott van Clyde, neki ott van Helena, az apja és a családja, na meg a halálfalók. Érdekel, hogy mikor fog végre megnyugodni az apja, hogy mikor tesz már le arról, hogy megöljön engem, hiszen a feljelentést is visszavontam, nem mintha bármi értelme is lett volna, hiszen a neve és a pénze elég volt ahhoz, hogy leszarják az ügyet. Biztosan meggyanúsítottak volna emlékmódosítással, én már bármit kinézek ezekből, de tényleg.
Csak sóhajtok egyet, nem igaz, nem az elején tartunk, már régen nem. - Ami volt az már elmúlt és soha többé nem lesz semmi sem olyan, mint régen. Az egy eltemetett emlék marad te pedig az leszel, aminek az apád formál és teremt. - mondom egyszerűen, hiszen eddig sem volt sok önakarata és öncselekdete, egyszer voltam náluk, többet nem és nem is hiszem, hogy valaha beteszem oda a lábam... Kétszer, kétszer voltam ott, egy karácsonyi estén és a fogság. Igazából a sok rossz és a sok szar, ami történt, elnyomták a szépet, nem akarok hazudni, nem akarom azt mondani, hogy merném őt valaha is szeretni, nem lennék rá képes, már nem tudnék ugyanúgy nézni rá. Ő már régen nem az a Shane, akibe beleszerettem, akibe talán százszor is beletudnék szeretni. Igaz beszél, de a cselekedetei nem ezt mondják, még mindig nem hiszem el, hogy egyszer tényleg szeretett... Már mást szeret, már Helenahoz tartozik.
Nem értem miért nem adja fel, mikor többszörösen is veszített, elveszített engem, bár nem tudom ez neki mekkora veszteség. - Vicces, hogy ezt mondod, nem rég még te mondtad, hogy mindennek vége. - hiszen nem egyszer mondta nekem az iskolában. Igazából kíváncsi vagyok valamire, valami nagyon is lényeges dologra, amire csak ő adhat nekem választ. Mégis vacillálok feltenni a kérdést, mert félek a választól. - Lenne egy kérdésem... - még halkabban beszélek, már szinte alig hallhatóan. Nem tudom miért, mégis... hiszek benne, hiszem hogy azt mondja, amit hallani akarok. - Először azt akartam megkérdezni, hogy... Ha választanod kéne és választhatnál... kibe lennél szerelmes, belém vagy Helenába? - teszem fel végül a kérdést és láthatja rajtam, hogy nem tudom a választ, mert tényleg nem. Mondjuk az is köztudott, hogy én Clydedal járok, bizonyára ő is hallotta már a hírét, mert... ki nem? Hetekig ez volt a pletyka tárgya, hogy én egy kigyúrt állatot találtam magamnak szakállal.

Nem voltam hülye és naiv sem, tudtam jól, tudtam jól, hogy elég hamar rá fog kerülni az a jel, az a jel, amit én mindennél jobban megvetek és amit mindennél jobban utálok. Eddig sem szerettem a tudatot, hogy egy ilyen szervezetnek dolgozik és hogy meghajlik apja akarata előtt, de nem az én dolgom, többé már semmi közöm hozzá. Már Helena dolga, hogy vigyázzon rá és nem az enyém, én már nem kötődöm hozzá és addig jó, míg ez így is marad. Jobb lenne, ha lassan inkább elmennék innen, jobb lenne, ha már tényleg eltudnám felejteni azt, ami egyszer régen köztünk volt, de szerencsére csak régen volt. Elgondolkodtam rajta, hogy lehet jobb lenne kitörölni az emlékeimet és kitörölni őt, mintha nem is létezett volna sose az életemben, minden más lenne, bárcsak sose ismertem volna meg őt.
- Ezt te választottad, ez már a te bajod nem az enyém Shane és nem foglak sajnálni téged. - mondom, majd oldalra pillantok. Miért is kéne őt sajnálnom? Miért kéne megszánnom, hogy olyat kell csinálnia, amit utál? Tényleg ő választotta ezt az egészet azzal, hogy nem mondott ellent az apjának, hogy nem állt ki önmagáért. Én elhiszem, hogy az apja félelmetes és egy szörny, de én inkább lennék halott, minthogy megmondja nekem valaki hogy hogyan éljek, hogy mit szerethetek és kit szerethetek.
- Hát sikerült, most nem örülnöd kéne a sikerednek? - értetlenül pillantok rá. Végre sikerült eltávolítania az életéből, én nem is maradtam volna itt vele kettesben, ha nem ránt be, akkor talán megöltek volna, talán túléltem volna az egészet. Engednem kellett volna, hogy Jessie betörje a fejét és tönkretegye őt, hogy megölje. Nem kellett volna megvédenem, nem kellett volna kiállnom érte, hiszen ő sem állt ki értem, egyszer sem állt ki értem a családja előtt. De ez a múlt, el kell felejtenem.
Amikor az igaz szerelemről beszél én csak oldalra pillantok. Igaz szerelem... vicces a szájából és csak a szemeibe pillantok mélyen, majd szóra nyitom az ajkaimat és mondanék valamit, de magam sem tudom, hogy mit mondjak. Így inkább becsukom a számat. - Majd ugyanezt megtalálod a feleségeddel. - mondom és inkább nem pillantok rá. Egyszerűbb nem őt nézni, sokkal egyszerűbb.

Valahol talán tudom, hogy igazat beszél és nem akarja ezt, hogy tényleg utálja és megveti az egész dolgot, amit körülötte zajlik, de én nem akarom ezt elfogadni. Ha elfogadom, az azt jelenti, hogy megbocsátok neki és elfelejtem, hogy mit tett velem vagy éppen mit nem tett. Nem azért haragszom rá, mert miatta raboltak el, hogy az ő apja tartott fogva és kínzott napokig, hanem azért, mert nem mert fellépni, nem mert a sarkára állni és kiállni önmagáért, a szabadságáért. Nem érezhet, nem gondolkodhat, nem lehet akarata és ez szinte a halállal egyenlő, megszűnt létezni, mint Shane Christopher Zabini, már nem is létezik, csak az apja által teremtett valami maradt, egy valami aminek lassan darabokra hasad a lelke. Ideje lesz elfogadni, itt az ideje, hogy elfogadja végre a vereséget a teljes pusztulást, ameddig emlékekbe és érzésekbe kapaszkodik, addig nem lehet semmi sem rendben. Igazából azt csodálom, hogy még nem esett nekem, hogy nem kezdett el fojtogatni, ahogyan én tettem vele, lehet jobb lett volna átböknöm a torkán a pálcámat. Akkor mindkettőnknek kevesebb baja lenne.
- De sajnállak... - mondom neki halkan, miközben egy halk élettelen sóhaj is elhagyja az ajkaimat. Nagyon jól tudja, hogy mindig is megesett rajta a szívem, amikor már az iskolában darabokra akart hullani, már akkor ott voltam neki és próbáltam segíteni. Ha róla volt szó, nem voltak akadályok és problémák, mindig segítettem neki, de egy ideje ez megszűnt, már nem tudtam neki segíteni. - Sajnálom, hogy ilyen életet kell élned, hogy ilyen apád van és a legjobban azt sajnálom, hogy mindent olyan hamar elfogadtál. - mondom neki és igen, ez veszekedésnek hallatszana, de nem engedem, hogy megszólaljon, nem engedem, hogy esélye legyen bármit is mondania, mert folytatom. - De ettől vagy igazi túlélő, jól tetted. - halványan elmosolyodom. Tudom, hogy most éppen megdicsérem, mert ellökött magától, hogy megszakított velem mindenfajta kapcsolatot és készül elvenni Helenat, de már tényleg nem bánom, ahogyan mondtam én csak a boldogságát akarom és tudom, hogy az a kurva már átvette a szerepemet, biztosan szexeltek is már.
Sóhajtok a szavaira és tudom, hogy nem fogja hagyni a dolgot, hogy nem fog ennyiben maradni ez az egész. Éreztem, hogy szeret engem és még senkibe sem volt ilyen szerelmes, hogy egy lány sem jelentett neki ennyit, mint amennyit én jelentek neki, mégis tudom, hogy amint szül neki egy gyereket ez megfog változni, hogy máshogy fog rá nézni. - Mondanám, hogy erre térjünk vissza akkor, amikor megszületik az első közös gyereketek, de... ez az utolsó beszélgetésünk. - mondom neki komolyan és a szemeibe nézek, mélyen a szemeibe nézek az én már nem is annyira fagyos kék szemeimmel. Tudom, hogy megfog változni közöttük a dolog, hogy minden rendben lesz velük és szerelmesek lesznek... - Biztosan éreztél valamit, hiszen sosem dobtad ki a házatokból, egyetlen ünnepen sem. - jegyzem meg kissé epésen, nem vagyok hülye. Tuti már megdugta, mielőtt mi összejöttünk volna és az sem tetszett, hogy mindig náluk volt, hogy minden kibaszott ünnepet velük töltött. Az egyetlen dolog, ami megvigasztal, hogy tudom Vesta sem kedveli jobban és mostanában sincsenek olyan jóban.
Valahol sejtettem, hogy valamiben sántikál, ahogyan lassan közelít felém, ahogyan övemért nyúl és közelebb lép, hogy már... Már olyan közel van, amilyen közel nem illik lennie és lágy szavai, az illata és a közelsége, mind rossz hatással vannak rám. A vágy felébred bennem, mintha... mintha egy olyan dolgot kapnék vissza, ami eddig is hozzám tartozott. Mert ő az enyém, még ha azzal az ótvar kurvával él együtt, még akkor is, ha szül neki egy egész focicsapatot, ő az enyém és... nem helyes, nem helyes, hogy engedek neki. Már éppen készülnék leállítani, már éppen elakarnám lökni, amikor ajkaimon az ő ajkait érzem és megcsókol. A fagyos mellkasom felmelegszik, jól ismert melegség járja át a szívemet és a gyomromban a pillangók életre kelnek és repkednek. Nem lököm el, végül engedek neki és kezemet a tarkójára csúsztatom, majd hajába markolva húzom közelebb magamhoz, miközben viszonozom a csókját. Hosszú másodpercek telnek el, amik talán egyetlen pillanatnak tűnnek visszanézve és én mégis kicsit elhúzódom és kezeimet a mellkasára teszem. - Ez nem helyes Shane. - ha őszinte akarok lenni, akkor ezzel az ellenkezéssel még magamat sem győztem volna meg. Szinte hihetetlennek tűnnek a szavak, amiket kiejtettem, de neki kéne ráébrednie, hogy amit tesz tényleg nem helyes.

Tudom meglepő, hogy nem veszekedem most is tovább, de hát egyszerűen nem akarok állandóan veszekedni és ha már ez az utolsó beszélgetésünk, akkor adjuk már meg a módját neki. Igazából nem is érdemli meg, hogy vele beszélgessek, nem érdemli meg a kedvességet a viselkedéséért és a tettei miatt sem, egyszerűen nem érdemli meg, hogy elmondhassa ezeket a dolgokat. Nekem pedig nem kéne segítenem neki, nem kéne meghallgatnom és egyáltalán nem kéne semmit sem tennem vele, mert nem érdemli meg. Csak faképnél kéne hagynom, nem kéne küzdenem az apja embereivel és elmenekülni innen.
- Szerintem nem csak egy kicsit értelek meg, én voltam az, aki mindig meghallgatott, aki mindig melletted volt, de most már más lány lesz az. - célzok arra a kurvára, akivel most van éppen együtt. Jobb lenne, ha hazamenne és gondoskodna arról, hogy örököse legyen és az a lotyó... Amúgy még miért nem terhes? Biztos vagyok benne, hogy egy-két héten beül már felcsináltatja magát, csak hogy bebiztosítsa a helyét és abszolút megszerezze magának Shanet.
Oh dehogynem tudom, hogy ez a mi utolsó találkozásunk, majd teszek róla drága Shane, teszek róla, hogy soha többet ne kelljen látnom téged. Elmegyek majd innen és többet vissza nézek, nem fogok senkivel sem beszélgetni, magam mögött hagyom a múltam.
- Igazad van, mindig rád hegyezte a fogát, mindig téged lesett és rád volt gerjedve. - mondom neki gúnyolódva, megint inkább maradt volna kussban és bárcsak ne védte volna meg. DE végül is nem kellett volna kidobnia őt, nem kellett volna ellenkeznie sem. - Járhattál volna vele már az elejétől. Nem is értem miért egy undorító félvérre pazaroltad az idődet. - mondom neki és még mielőtt megszólalna felemelem a mutatóujjamat figyelmeztetőleg, hogy véletlenül se akarjon közbeszólni. - És inkább fogd be a pofád, de ronts a helyzeteden még jobban. - mondom neki, nem akarom hallani tőle az indokokat, végül választott és Helenat választotta, engem egyáltalán nem érdekelnek az okok és az indokok, döntött és ha így döntött, akkor így döntött, most egye meg, amit megfőzött.
Nem kellett volna engednem, hogy közelebb lépjen, hogy megcsókoljon, hogy már olyan közel legyen hozzám, hogy testem felgyulladjon. Nem tudtam neki ellenállni, egyszerűen nem tudtam ellenállni neki és nem is akartam, élveztem, hogy velem foglalkozik, hogy eddig visszatartott vágyának főszereplője én vagyok. Hagyom, és viszonozom a csókját, mi mást tehetnék?
- Nem, neked nem én kellek. - csókolok vissza és egyik kezem a hátába mar, másik pedig a tarkóján lévő hajába tép és így húzom közelebb magamhoz. Bár nem hiszem, hogy lehetséges még közelebb húzni őt ennél, mégis megpróbálom. - Nagyon jól tudom, hogy hazudsz. - mondom neki, miközben kicsit elhúzódom és utána megint megcsókolom. Igazából tudom én is, hogy nem helyesen, ahogyan cselekszem, de egyik kezem mégis a pólója alá csúszik és úgy simítok végig a hátán.

Nem kellett volna hagynom, hogy ennyire elfajuljon a helyzet, hogy idáig eljussunk ezzel az egésszel, hiszen már lezártuk a kapcsolatot, mindenki új életbe kezdett. Ő az igazi szerelmével Helenaval én pedig az én megbízhatatlan és egyben idegesítő Clydeommal. Végül alakulhatott volna máshogy is a történetem azzal a bosszantó aurrorral, aki mindig a nyakamra járt és nem hagyott békén, hasonló volt a helyzet is vele, mint Shane-nel. A negatív dolgok egyszer csak elkezdtek máshogy alakulni, megváltoztak és máshogyan néztem rá, már nem volt egy idegesítő pöcs, aki mindennel az agyamra ment és hamar el is csattant az első csók. Bár én még nem tudtam neki kimondani azt a szót, amit ő nekem naponta többször el is mond, de... Miért hazudnék neki? Én nem vagyok szerelmes, nem ugyanazt érzem, amit ő, én még nem zártam le magamban teljesen egy-két dolgot, de talán ha elmegyek majd innen, akkor már biztosan eltudom neki mondani, hogy már én is. Már én is szerethetem őt szerelemmel, már nincs senki más a szívemben, legalábbis nagyon reménykedem ebben, hiszen nem lehetek hülye, nem lehetek meggondolatlan és nem várhatom azt, hogy egy bizonyos személy növesszen farkat és álljon már ki magáért.
Igazából nem lep meg, amit mond és tudom, hogy ez fordítva is igaz. Ő is megértett engem és mindig mellettem volt, akkor is amikor éppen költöztem a nénikémhez, amit mondanom sem kell, hogy a családom nagyon is ellenzett. Ő mégis ott volt velem és kitartott mellettem. - Tudom Shane, soha senki sem fog. - és annyira szeretni sem, ahogyan én tettem egykoron. Helena nem képes olyan erős, pusztító és mindent felperzselő szerelemmel szeretni őt, mint én, nem tudom olyan lenni az életében, mint én, csak egy pótlék. Egy olcsó változatom lesz végül, egy béna koppintás és talán évek múlva, ha akarnám, akkor ezt felhasználhatnám és elvehetném tőle Shanet, de nekem már nem fog addigra kelleni. Tudja csak azt Helena, hogy ő a szamár, míg én a legnemesebb ló leszek Shane életében.
Nem is hittem mást, pontosan tudtam, hogy nem fog neki tetszeni, amiket mondok, de hát nem is érdekel, hogy tetszik e neki vagy sem. Akkor is elmondom, én mindig ilyen voltam, mindig kimondtam mindent, amit gondoltam és éreztem. Néha a tetteim beszéltek helyettem, emlékszem, amikor egyszer próbált megcsókolni én pedig tökön térdeltem és ott hagytam a fájdalmával és a kínjával. Igazából ezekre visszaemlékezve mosoly jelenik meg az arcomon és fel sem fogom igazán, hogy megcsókolt engem. Mintha visszamennénk arra az időkre, amikor még egy pár voltunk. Nem felejtettem el csókjának az ízét, ahogyan azt sem felejtettem el milyen illata van, mindig is imádtam, amikor körüllengett az Ő illata. És visszacsókoltam, miközben tudtam, hogy cselekszem helyesen és nem tehetem ezt Clyde-dal, ahogyan ő sem teheti Helenával.
Nincs szükség szavakra, testünk tudja, hogy hogyan kell kommunikálni és hát engedem neki, engedem, hogy arra a rozoga asztalra rakjon és levegye rólam a felsőmet, persze én letépem róla, ami rajta van. Edzettebb lett, sokkal kisportoltabb, mint amilyen mellettem volt. Igazából ez kicsit elszomorít, Helena mégis eltudott valamit érni, amit én nem tudtam évek alatt, de most nem foglalkozhatok ezzel. Inkább visszacsókolom őt és hagyom, hogy testemben teljesen felébredjen a vágy, éget... És tudom, hogy ez lesz az utolsó alkalmunk együtt lenni és ki kell használnom. Nem igazán szórakozom, kezem hátáról elég hamar a nadrágja gombjára siklik és egy egyszerű mozdulattal már ki is gombolom, lehúzom a sliccét. Az ágyban sem voltam félénk kislány, ahogyan az életben sem.