Megértő biccentés koszt és kvártély okának, engem azt hiszem a „majd én megmutatom” önállóság, az öcsém és a munka hármasa üldözött saját kecóba.
Viszont Jed és Merel kapcsolata nem a romantikus regék kategóriája, egyre sürgetőbb kíváncsiság hajt az apa legalább kulcslyukon meglesése felé.
Képzeletemben valamiért kicsi, kopasz alkoholista.
A kosár emlegetése először mégis megijeszt, noha szemeiben látom nincs kedve most azonnal Merlinhozzádot mondani, elhúzom szám, némileg sunyin, mutatóujjam rázom játékosan, mintha babáknak való csörgő volna.
- Nem fogadnám vidáman
Mert ki gondolná, hogy valaki rajtam kívül szó szerint értené ezt a csúnya, elvont fogalmat.
A kézfogásos, táncos parádé apró, zavartabb, de hozzá hasonlóan (magamról megfeledkező és mégis harsányvidám) nevetgélésbe fullad és még azt is megengedem, hogy igazi nő módjára manipuláljon.
Ujjaink lassan szétcsúszó traumáját megrökönyödött tiltakozással pillantom, mert mással nem akadályozom, csak szúrós szemmel, amikoris rájövök, végülis igent mondott a Long-lakra, ami igencsak keskeny.
- Egyik bútorom se mogorva pokróc és még azok is csupán szöszösek. Nahát, te mindenre gondolsz!
Jönnek a vásárolt holmik velünk, míg én talán nyugodt szívvel hagytam volna itt őket, mintha nem ismerném a pénzkidobás gonosz fogalmát, csak mert Merel újra megfogta a kezem.
- Felcsinállak!
Kiáltom boldogan, ahogy beleugrunk a hopp-másik térbe és a túloldalon, ahol már nem cseng boldog viszhangom, elgondolkodva ráncolom szemöldököm, mit is mondtam az előbb, vagy hogy a sugárzás szó jelentése a hoppanálásra vonatkozott.

Megrázom fejem, biztosan képzeltem a furaság mondást és különben is íme, félig földbe vájt kalyibám, a nagy-nagy ablakkal, meg fölfelé emelettel és három kicsi helyiséggel, meg mégis egybeépítve. Hátul van ajtó, egész erdős részen, London szélén, ahol civilizáció nem háborgat, különben is szeretek ugrándozni a térben, ahogy Merel mondta felsugár!
Alulról egy kör az egész nappali és konyha, hátul fürdőhelyiség, felül pedig, falépcsőkön, fás tartóoszlopokon (amiket érts szó szerint fáknak) kerengőről nyíló galéria, amit külön helyiségnek hívok.
- Érezed magad bárhol. Jobbra a fürdő, azon van ajtó, ne félj, a használatos kanapék itt és a konyharész arrébb, hátul a kamrában, amit keresünk és fent alszom.
Mutogatok, remélem otthon érzi magát különösebb tessékelések nélkül, hogy vissza tudjak révedni közben és a felsugárzásos kijelentésemen gondolkodni, hozni a megérdemelt Lángnyelvet és Arcpirítót, a különösen csípős Algie bácsi által készített almabort.

Nagy, megszeppent, ártatlan bociszemekkel nézek Fankre, élethű, de csak játszottakkal. Úgyis mindjárt elnevetem, mint szokásom.
-Akkor se, ha kék műanyag bevásárló, és még pici kerekei is vannak?
Mint egy ártatlanul félreértett kérdés, amit jóhiszeműen tettek föl, de gazul el lett utasítva, forgatom ki már egyértelműbben is a szószerint értett kosarat. Megpróbálkozok még egy elpityeredés küszöbén megremegő ajakkal is, de ennyit már nem bír el a színésztehetségem, és mint azt jósoltam, egyből át is botlok nevetésbe, lebuktatva, hogy csak hülyülök, mint eddig is végig.
Az elismerő megállapításra csak egy büszke vigyorral felelek, hisz elhangzott már a lényeg. Bizony, én gondolok mindenre is.
-He!?- reagálom le nagyon szofisztikáltan a lelkes felkiáltást, talán már a téridő között félúton.

-Ezt most betudom annak, hogy csak nem beszéled a trekkie-t, én meg összezavartalak fura popkultúrámmal- nyugtatom meg az ártatlanság vélelmével, hangosan nem téve már hozzá, hogy "de figyellek".
Nem nehéz elengedni neki, bírom is, ha őszintén bevallanám, elmondhatnám, hogy rég megvett kilóra, és úgy pattog időnként, mint egy tinédzser kisfiú, akinek most fogta meg először egy lány a kezét, egyáltalán nem nehéz arra jutni, hogy valami okos frappánsat akart kontrázni a felsugárzásra, aztán csak szerencsétlenül sült ki a végeredmény.
De egy apró, pesszimista hang a rossz tapasztalataim mélyéről csak belepofázik.
Hülye azért ne legyél, arany csillaggyöngyvirágbogármadárkám szemebogarának csillogó csücske, Merelkedrága, ez most mind szép és jó, hogy így kijöttök, de ha te is már megint hagyod, hogy téged is az orrodnál fogva vezessen, közben valamit akar, aztán ő is végül összetör, nem én foglak megint összekaparni a szilánkjaidból.
Ó dehogynem, apró, pesszimista hang, mert te is, én is, mind én vagyunk, úgyhogy te is csak ránk számíthatok. De nyugi. Tudok vigyázni magamra, és tudom, mit csinálok.
Gyerekesen ámuló lelkesedéssel szaladok az ablakhoz megszemlélni, kívülről is feltehetőleg milyen lehet a lakhely.
-Aztaa... Hát ez tök jó! Igazi erdei hobbitüreg.- Elnézegetem a házikó oszlopait és a kinti erdőt, és arra jutok, bizony valószínűleg azok is a házon keresztülnövő fáknak tűnnek. -Zseniális!
Amint kiámultam magam az ablaknál, és annak örömére, hogy Frank is rámutat, meg kétségkívül arra szólít fel, hogy leginkább azért otthon érezzem magam - még ha a döntés lehetőségét meg is hagyja, - meg csak úgy a hecc kedvéért is, ott az ablaknál felugrok, fellendítve a bordó bakancsaimat, és áthoppanálom magam a kanapé fölé, hogy arra zuttyanva vissza úgy elnyújtózkodjak, mint ha én lennék igazából, aki itt lakik. A süticsomagot meg, annak örömére, hogy még mindig a kezemben találom, csak agyafúrtan leteszem a kanapé és magam mellett a padlóra, és ameddig Frank visszatér, kinyújtóztatom a lábaimat a karfán túlra.

A valóság meghasad ezen a ponton, igen, kissé guvadt szemekkel, talán túl lelkesen bólogatva helyeselek, vagy csak gyermeki rajongás süt át képemen egy sosem volt karácsony álomképével?
Anyámtól mindig nagy és komoly ajándékokat kaptam. Enciklopédiát tudástárbővítésre, zsebórát, pálcafényező készletet, míg apám ajándékai mániákusan ragaszkodtak a köpkövekhez.
- De milyen nagy? Bele lehet ülni? Olyat amibe bele lehet ülni és legurulni?
A honnant nem teszem hozzá és felgurulni képtelenség, fránya gravitáció, egyél felleget. De domb, hegy, hepehupás emelkedő kis zötyökkel...
A túlzott lelkesedés számlájára írom a fáziskésést Merel poénjáról, az áhítat kifejezése után megszilárdul vonásaimon a féltés, de mire nevet már leesik és elismerem, hozzánevetéssel, még ha zavart is, rászedett.

Nem képzeltem és bekapok egy adag otthon közeli levegőt, ráharapva a semmire megfagyva egy induló mozdulatban. A trekkire kell fogni mindent.
- Kérlek alássan fogjuk ezt szörnyű nyelvérzékemre
Majdnem hajlongok, mint egy házimanó, de eszembe jut, Merel különleges, nem csak mert képzeletbeli barát, hanem színlelt magabiztosságom az amolyan potenciálisok előtt most szemérmetlenül pofán rúg. Vagyis a kelletnél többször jövök zavarba, ami zavaró.
Talán a házba lépést nem rontom el, sikerül úgy beérnem, hogy egy gaz gally se állja utam, hogy torpanni, vagy zuhanni kelljen és csak teli szájjal vigyorgok, mennyire illik ide Merel, mennyire lenyűgözi, pedig nem így vettem és teljesen az én érdemem, peckesen húzom magam ki.
- Egy rakás változtatás miatt néz ki így, én bűvöltem bele például a fákat, hogy kicsit olyan legyen, mint szabadban aludni, azt nagyon szeretem. Próbáltam megbűvölni a mennyezetet, eléggé megfogott az a csillagtéma iskolás koromban, de...
Fájdalmas arckifejezésem biztosítja a kísérlet kudarcáról és a lyuk, ahová kénytelen voltam kéményt helyeztetni, miután kiszedtem és...jobb elfelejteni.
Poharakat bűvölök elő, nem túl kreatívan fakupák, pedig valami kisebb dukálna a Lángnyelvhez, de először beviszem a muníciót és Merel olyan kanapéra illő, hogy megfeledkezem a feles poharakról, csak letelepszem mellé a földre, vidoran töltögetni kezdem a csípős almabort egyik, másik kupába, egyik, másikat túl is csordul, mert...
- Annyira illessz ide

-Náh, ha több vagy ötévesnél, ahhoz már kicsi lenne. A beleülős az már bevásárlókocsi lenne.
Más kérdés, hogy belőle minden gond nélkül kinézem a bevásárlókocsival gurulást. Vagy épp magamból. Miután ezt a mondatot hangosan is kimontam az imént, teljesen reális az esélye, hogy előbb-utóbb engedünk a kísértésnek, és szerzünk egy bevásárlókocsit gurulni.
De ha szigorúan vesszük, kosárnak attól még nem kosár, annál már eggyel nagyobb kategória.

-Fogjuk.- De figyellek - egyezek bele a kompromisszumba. Ha annak számít, igazából én se annyira ragaszkodok ellenkező állásponthoz, hogy nagyon kiegyezni kelljen, Frank kapcsán nem. Csak az apró pesszimista hang a rossz tapasztalataim mélyéről. Persze csak meg akar védeni engem meg a szabad, büszkén független szellememet a korlátozó kötöttségektől. Mint egy nagyon családot alapítani akaró pasi például.
Hát kérem nyugtasd meg a cinegéidet, apró pesszimista hang, tisztában vagyok vele, hogy anyánakvaló az abszolút nem vagyok, úgyhogy a közeljövőben nem is leszek, ameddig rajtam múlik.
Úgyhogy nézd ezt a kényelmes kanapét alattam, gyere, heveredj te is szépen vissza a tudatalattimba.
-Azta!- ámuldozok inkább mégtöbbet a házikón. -Pláne tök jó! Esetleg tetőablak belülről lombokkal keretezve? Akár átmenetileg, ameddig nem sikerül az égbűvölés. Azelőtt milyen volt?
Ahogy Frank visszatér az üvegekkel, pimaszul vigyorgok a kanapéról, miközben a földre ül le hely híján, és egész stílusos fakupákat idéz az italhoz.
-Mondanám, hogy ülj ide te is, de... hát így jártál. Túl kényelmes.
Persze rá kell jöjjek, így az egészen végigfekve inni azt nehéz lesz, úgyhogy csak felülök normálisba. Nem hangsúlyozom külön, de ezzel felszabadul minden eddig foglalt ülőhely, ami nem marad továbbra is a fenekem alatt. Hagyok neki is lehetőséget a kezdeményezésre.
-Vigyázz, az... mindegy- késem le az időben figyelmeztetést, ahogy túltölti a poharat. -Legalább a padló se marad ki a körből.
Felveszem azt a kupát, amelyik nem futott ki, hátha így kevésbé öntöm ki a tetejét.
-De egyvalamit előbb meg kell ígérned. Megígéred, hogy innentől kezdve, bármi is történik, nem hagysz gondolkodni. Semmiképp. Komolyan.
Kijelentés. Ez így van, és csak akkor haladok tovább, amint meg is ígérte. Ha ez megtörtént, széles mosollyal, helyeslően bólintok.
-'IwlIj jachjaj!- emelem kupám klingon pohárköszöntőre, és kezdésnek le is húzom a fele tartalmát. Aztán a szavakhoz híven üvölt is a vérem, meg némán mímelve, kipirulva az arcom is, mert valóban nem készültem ilyen csípős italra. Nem rossz, koránt sem, csak attól még váratlanul ért így.
-Mitis ígértem én? Agyfasz. Eszt a részét nem is montam eddig, mert megmontam, mert én se akarom valahol felfogni, de lehet, hogy azér tűnt el a multam, mer vagy a jövőből, vagy egy párhuzamos valóság jövőjéből rángattak át ide. Azér a sok ujság is, hetvenkilencet ír mind, pedig nekem reggel még kétezer-három volt. Akik ismerősök nem ismertek, fiatalabbak is annyival, Naras bá az árvaházbol még csak fess ötvenes. Te elhinnéd könnyen, hogy nem csak a téren rángattak át, amikor a Tower Bridge korlátjárol egy iroda padlójára irt körökbe estél hanyatt, hanem az időn és talán valóságon is? Ugye, hogy eccerűbb kébzeletbeli barát lenni?
A végére szinte számonkérésbe, világnyűgeimről kesergésbe csap át a beszámoló. Le is húzom egyben a csípős almabor másik felét is, most is érzem kipirulni az arcom, és úgy lehelni, mint ha sárkány lennék, hiába számítok rá ezúttal, és Frank elé is tolom a kupát.
-Erőset kérek.- Igazából parancs. De erre most kell is.

Sosem tanultam elég Mugliismeretet különbséget tenni a bevásárló kosarak között, de Merel nem arra gondol, a nagy felnőttülep méretű gurulósra, vágyaim netovábbjára, hogy fejvesztve guruljak le benne egy domb oldalán, lehetőleg vele, védőbűbájokkal persze, esetleg repülőre bűvölve.
Egyelőre azonban elmerengek egy kisméretű változat csodáján, amibe, ha mondjuk bármit teszek, azt gurulva invitózom hozzám, hiszen mennyivel stílusosabb, ha levegőben suhan nehezebb szélt hallani, mint ütemes zötykölődést, közeledik.
Nem mintha túl nagy érdeklődést illene tanúsítanom a kosarak iránt, amit bár kiforgatott, esetleg szó szerint óhajtanék kapni.
- Ha gurul, akkor már van egy plusz pontja nálam.

Szöget üt fejemben, hogy akkor most megharagudott. Anyám szappant bűvölt volna a pofámba, ha csak megneszeli, ilyet kiáltottam egy hölgynek, a szóbanforgó kisasszony társaságában én, aki legalább annyira viszolyog a gyerekektől, mint az állatoktól, vagy az a kényszeres fellökési inger egy amolyan ösztönreakció kerít hatalmába, mint a kutyáknál, ha tyúkot kergetnek.
A gyerekcsinálás vágya, gyerek nélkül talán túl sokat szellőzik fejemben, ahogy ezt az elszólást nevezhetjük Freudinak.
Sokkal kapóra jövőbb most ez a kecó és megbűvölt mennyezet, ami annyira nem adja, mint egy csillagos, vagy lombos, ahogy mondja.
- Lombbűvölés, vagy igaziak kialakítása? Ugye, hogy ez utóbbi lenne az igazi? Nem kedvelem a szintetikusat fában. Azelőtt vályog volt.
Szeretek a földön ülni, csak bárgyú mosolygás, feküdjön el kényelemben, akkor válik számomra ülhetetlenné, amikor bor nedvessége akar megtámadni, Merel mellé fürgén ugrom fel és igazán nem panaszkodhat a padló, kínáltam őt is.
- Sose hagyom ki
Szórakozottan tüntetem el pálcámmal a foltot, különben jól vagyok itt fent mellette, most már kénytelen lesz elviselni, hogy néha belelógok az aurájába, legalábbis rámeredek, nem hagyni gondolkodni, ahogy tekintetemben kérdőjelek formálódnak: hogyan?
Persze a válaszhoz még közelebb kellene hajolni.
- Soha! Én vagyok az akadályozás nagymestere
Furcsa nyelve megered, mármint az még csak különös, hogy ismeretlen nyelven beszél, míg én darabosan nézem, aztán iszom fel a kupa felét, talán visszaküld anyukámba.
De amit aztán mond az igazán bizarr kategória, mégis kiderül, hogy tényleg képzeletbeli.
Persze egy olyan másodperc sincs, amikor meginognék, vagy akár kételkedni támadna kedvem, Merel képzelte, hülyeséget beszél, álmodott, megátkozták, mintha a kép csak összeállna, vagy mindig tudtam volna nem léteznek igazik, csak éppen jók, virágok a nagy kertben, a túl különlegesek jövőkből teremnek, noha a képzeletbeli képlékeny, mert nekem tényleg nincs ekkora fantáziám.
Mégis a jelenben valóban nem létezik és a 2003 nagyon messze van, kiráz a hideg, a zsibbadt bódulat, már ahogy arra gondolok lesz egyszer kétezer... Én akkorra már nem élek, hisz háború és Voldemort, veszélyhajhász Rendtag lévén ugye, még húszat sem jósolt nekem senki, csak csodálkozva hümmögnek, jé még mindig itt vagy?
- Nem. Az az ésszerűbb, hogy a jövőből jöttél, a képzeletbeli barát persze hasonló, de végső soron azt jelentené csak egy korlátolt térben létezel, különben nem vagy, így most vagy, csak egy másik térben, időben kellene lenned...ami...ami megintcsak elég felkavaró.
Persze neki, nekem ugyan miért lenne, hogy én miért dőlök hátra a kanapéban olyan kétségbeesetten, vagy halálra váltan, amikor a csípős almának pirítania kéne.
- De ki? Hogyan? Akkor most...? Akkor visszaküldenek? Akkor...rájöttek? Akkor megidéztek? Akkor?
Automatikusan, noha kissé gépiesen nyúlok a Lángnyelvét és töltök túl sokat neki.
Aztán csak nézem az üveget.
- Vissza kell menned? Ugye nem? Nem maradhatsz itt? Tudod, ha képzeletbeli barát lennél bármikor felidézhetnélek, de ez sokkal rosszabb. Így, ha visszamész a jövőbe, soha többé nem látlak
Ez a lehetőség nem tetszik, az elfúló, tehetetlen dühhel együtt a hangomban, ilyen mérgesen még sosem néztem a Lángnyelvre. Mert nevetséges, ő csak egy lány, nem is ebben a létsíkban, mégis jobban ragaszkodom hozzá, mint bármelyik eddigi csak úgy összefotottunkhoz, ez pedig olyan jellemző, hogy őt nem dobnám el, vagy lennék könnyelmű, neki megengedném, hogy megbűvölje a mennyezetemet, neki a jövőből.

Miután lenyugtattam az apró pesszimista hang cinegéit, meghozom az ítéletet Frank sorsáról. Kosarat fog kapni. Kék, gurulós-kerekes bevásárló műanyagot, majd előbb-utóbb, ha sikerül egyet dizskréten zsebrevágnom. Ezt mindenképp. Ezt már csak a poén kedvéért is muszáj, és végülis nem kerül többe egy kis körültekintés, egy mugliriasztó vagy kiábrándító bűbáj és egy zsugorítás kombójánál.
A képletesen értett, faképnél hagyós kosár alól egyelőre felmentem, ha nem követ el valami súlyosan rossz húzást, biztonságban érezheti magát. Igen, elfogult vagyok azzal, aki szimpatikus.
-Milyen kérdés ez már? Természetesen igazi, mondjuk nőhetnek az oszlop-fákból. Esetleg még mozoghat is, mint ha enyhe szellő lenne. Eltakarja az ablakkeretet, és ha bent nincs fény, ami tükröződne, ki lehet köztük látni, mint ha csak lombok és szabad ég lenne- fejtem ki, mint ha mi se lenne természetesebb.
Najó, egy konkrét erdő igazi lombkoronája az lehet természetesebb, annak megengedem.
-Köszi. Tudtam, hogy számíthatok rád ebben.- Vigyorgok, de a szememen átlátszik, mennyire hálás vagyok igazán, a lehetőségért, a segítségért, a társaságért. Az elképzelhető legjobb társaságért.
Magamat ismerve ezt a programpontot mindenhogy megejtettem volna, még ha valami Zsebpiszokmélyi "csapszék és egyéb"ben iszom is el a maradék néhány érme pénzemet, hiába vagyok tisztában úgy mennyire, mennyi milyen okból nem jó ötlet. Ez után a nap után muszáj.
Csak pár órája ismerem Franket, de annyit már kétség nélkül állítok róla, ehhez, a magamat hülyére iváshoz, a legjobb kezekben vagyok.
Képletesen értett kezekben.
Vagy igazából... akár.
Még nincs vége a napnak, még bármi kiderülhet. Csak egy példa okáért: ha olyan nyelven beszélsz, ami ha igazak a gyanúid, még nem is létezik, bármilyen meglepő, nem fogják érteni mások. Esetleg piskognak, hogy mirákot akarsz.
-Klingon. Ezt mondtam még a Deranged-nél. Pohárköszöntő- magyarázom meg  Franknek, mivel idéztem elő a pislogását.
Aztán belekezdek a mesémbe, mégtöbb, nagyobb pislogásokat idézve elő.
De akármennyi kérdése is merül föl Franknek, először Lángnyelv. Addig semmi más.
Végül nem húzom le az egészet, mert kissé bőkezűen sikerült töltenie, de a bő felét ennek is eltüntetem, ennek minden vonzatával.
-Hááow- borzongok meg az italtól kiadósan. -Ez jó! Eszkellett! Ez nagyon kellett. Miaz?- dőlök hátra élénkebb színekben, mint a - most látom - sápatag hüledező Frank.
-Ááh a nagy ló...gó falikárpitot! Nemjobb annyivalaz én világomzse, aza Lynch gyerek meg ide izs véletlen hozott, rá nem bízom mégeccera térutazást. Még erront valamit mégjobban, ézs mássolse leszek, nencsak ittnem- nyugtatom Franket. -Szóval nyugi, maradok.
Meg ha mindenképp, sürgősen, elengedhetetlenül vissza kellett volna küldeni, gondolom egyből küldenek is, nem megengedik, hogy világámenjek onnan egyáltalán az irodán kívülre is. A puszta ittlétem is engem igazol.
Na igen, a hobbitméretemnek van az a hátulütője mondjuk, hogy kis testtérfogat, már ennyi alkoholt is meghallok a hangomon, meg ha nem ülnék, valószínűleg jobban is érezném már. Meg lehet, hogy emellett alkatilag is könnyen becsípek. De inkább ez, mint bekattanás.
-Kérem, tulsok jel mutat arra, úgyogy elég valózinü a téridő-utazós verzió történt velem, csak elkel foganni'ogy létezhet ilyen. Anneziátork léteznek, úgyogy az emlékbeültetőzs az reálissak valószitütlen lenne. Hameg képzelebbeli barát, akkormeg minnen tökmindegy, hogy nenlogikus, mer nem logikus, mer agyament rannom akármi az egész, nenkell értelme legyen. Érted- magyarázom egyre lelkesebben.
Közben mutatóujjal megböködöm-nyomkodom Frank vállát. Történetesen azzal a kézzel, amivel a kupát is fogom, és sikerül közben nem önteni le a maradék Lángnyelvvel, pedig nagyon veszélyesen ferdén áll a kezemben a kupa.
-Szóval ezérjó a képzeletbelis, ha nincs értelme, nem kell memmagyarázni, ha nenkell megmagyarázni, nem török bele abba, mit is jelenta magyarázat, minnenki nyer! Amúgy látod, kébzelve is valós vagyokén, kézzelfogható, ugyanabban a térben, minte. Csaka fejedböl materiazálódtam ki valóssá, úgyogy ha valami nem lenne értelmes, minta multam mikéntye, csak rosszul volt kitalálva.
A magyarázat végére széttárom a karjaimat, hogy tádáám, tessék, itt van minden zseniális magyarázat, bő lére eresztve. Azon most elbizonytalanodtam, józanul is ekkora szófosást kerítettem volna belőle, vagy egy-két sorral rövidebbet.
-Enni kéne valamit, mer így berugok- állapítom meg nagyon bölcsen, vagy kicsit későn.

Van valami meghitt abban, hogy együtt tervezgetjük a lombtető kialakítását, lemondok a csillagokról, hogy élőfás környezetre hoppanáljak haza.
- Ha igazi úgyis fog mozogni egy kis szellőztetésre, vagy fuvallatkeltésre, el is dőlt, ha lesz hozzá affinitásom utánajárok hogyan kezdjek hozzá.
Pillantok eltökélten és fáradtan az ágakra, hogy hát növénynövesztésből sem én vagyok Merlin, de kis utánakutakodással menni fog a dolog, ahogy az oszlopok esetében volt, Merelnek legalábbis nem említem, legalább egy hétig szenvedtem az átalakításokkal.
Minden akadályozásban nagymenő vagyok, bátran húzhatom ki magam büszkén. A mugli forgalom feltartásában például a legjobb, azt mondják a járókeretes néniket is túlszárnyalom. Persze nem akarok felvágni, csak visszaelégedetten mosolygom és végülis önfeledt iszogatásra készülünk, hiába mond idegen, később kiderül jövőnyelveken pohárköszöntőt.
- Tudom, csak magát a köszöntő szöveget nem jegyeztem meg, asszem nekem nem olyan jó a nyelvérzékem, mint neked.
Valahol mélyen őszintén remélem csak az én agyamban galangol vészcsengő ennek kiforgatására, mert a másfajtára nem szoktak panaszkodni, de hátha Merel most nem köt bele, ahogy túl bőkezűen öntök már szirénázik a hoppá és beszél és olyanokat mond, amihez képest a Klingon nyelv édes piskóta.
A kissé összeakadó nyelvből, ha már érzék, most próbálok kilopni minden értelmet. Jó hír, hogy nem akar elmenni, nem is kényszerítik talán és esetleg a folyamatos készenléti állapot késztet túlaggódásra azért lássuk be neki mennyivel megrázóbb, minthogy én csak olyan emberrel találkoztam, aki jövőlakó.
- Az baj, mi most egy szebb jövőért küzdünk, ezek szerint esélyes a bukás, de nem tudom ha bizonyos dolgokat elmondanál nem borulna-e a téridő kontinuum
Mégis azon aggódom inkább, ne menjen el és a "maradok nyugi" tényleg lecsillapít. A whiskysüveget se akarom szerte-széjjel törni, lerakom, miután töltök magamnak, figyelmetlenül a borral vegyítve és tökéletesen megfeledkezve minden másról alaposat kortyolva bele. Ezek után nekem is kell.
Hamar megártott ez Merelnek, de a világért se tiltakoznék, hogy nem értem, csak közelebb hajolok, alig észrevehetően fogom meg az ő kupáját, miközben szinte szeliden duruzsolom.
- Minden van, semmi sem zárható ki, ha léteznek sárkányok. Én mindent ahhoz viszonyítok, most akkor foglalkozzunk azzal, itt vagy, maradsz, először például megnyugszol, hogy lassan felfogd, mert én megmentelek az agyfasztól
Ez eltökélt szándékom, a kupát együtt fogjuk már és kihasználok minden másodpercet, amikor nem figyel, hogy kicsit kivegyem a kezéből.
- Nem is kell megmagyarázni, vannak bizonyos dolgok, amik tőlem nagyobbak, kevés vagyok felfogni. Talán Te is ilyen vagy, próbálok akkor csak örülni neked, jó? A lényeg, hogy hozzád érhetek, de tényleg a jövőből jöttél azt hiszem...ha olyan fantáziám lenne, hogy téged kitaláljalak jó költő lennék.
Karolom át a vállát, mert bizonyítani kell persze, hogy valódi, megfogható, szeretném, ha érezné bennem valamiképpen a szilárdságot, milyen ironikus, hogy egyenes úton sem tudok ingadozás nélkül végigmenni.
Most ülünk, most éhes, kicsit szédülök, de korántsem annyira, mint a mini lány.
- Összebűvölök valamit, rögtön jövök, nehogy tovább rúgj
Bár azért kelletlenül engedem el, már ha egyáltalán hagyta magát átkarolni.
Nincs messze a konyha és a szalonna vége kicsit megpörkölődik, de a struccrántotta, amit a múltkori Kymérás kalandban megkívántam, az a borzadvány tönkretette a vacsorám, most tálalva lesz Merelnek főleg és nekem, aki majd józan, vigyázó fél lesz.
Viszonylag hamar elkészül, tányérokban teszem le a nappali kis dohányzóasztalára, csalán áll a lába, de használható. Vekni is van hozzá, hogy biztosan felszívja a Lángot és a Csípőst. Valamennyire...
- Szereted a strucc tojást? Elég sok ilyet beszereztem, nemrég volt egy furcsa kalandom egy kimérával, hosszú történet.
Figyelem közben, nem-e orozta el a kupát, ellenőrzöm mennyi van benne, meg hörpintem a sajátom, én, akit lehagyott részegségben.

-'IwlIj jachjaj- mondom el lassabban mégegyszer. -"Üvöltsön a véred", vagy valahogy így. Amúgy náh, folyékonyan én se beszélem.
Legyintek is, a gondolatot elhessegetendő, hogy anyanyelvi klingon lennék. Belemehetnék a részleteibe, elmondhatnám, hogy a könyvemet hozzá azt "otthon" hagytam, mert ugye én nem terveztem ide pottyanni, csak sétálni mentem, beszélhetnék órákig róla. Képes lennék órákig beszélni róla. Kiforgathatnám a nyelvérzékes szavait is, csak az incselkedő, pimasz poén kedvéért.
De most fontosabb dolgom van. Meg kell sütni pár agysejtemet, mielőtt megromlanak.
-Valahol mindig szara zélet, neadd föl. Én se adom, csak döntök. Nemmacerálok visszamenni aszt véltelen errontani, megnézem, itt szerencsém vane. Itt szerencsém van?- fordulok Frankhez a kérdéssel meg egy incselkedő szemöldökkel, mondja meg ő.
-Ez nemhiszemhogy időnyerő, nem zárthurok. Amyámmég Roxfortos kéne legyen, ézs nemaz, szerintem uj idősík. Vagy párhuzamos valóság, tök másik, mintaz enyém. Szo'al nyugi, nenjelent semmitogy az én jövömben mi volt.
Ebbe se akarok belegondolni, anyámba, akit egész életemben halottnak ismertem, ehelyett él, és alig idősebb nálam, pedig ha jól számolom, épp csak fiatalabb kéne legyen. Aszerint, ahogy én tudom.
Erre is inkább magamba önteném a Lángnyelv maradékát, de Frank észrevehette a szándékom, mert mire mozdítanám a kupám, észre kell vegyem, már ő is fogja. Villantok felé egy rövid, szúrós pillantást érte, de elfogadom, hagyom, hogy inkább csak együtt tartsuk így már nagyon biztosan azt a poharat.
-Igazábol értemén, ért'etőmint elmélet, csak tagadom még, ellenálok ellinni, hogy velem, téllegesen, konkrétan törtémmeg, és kvázi nullásztaaz eddigi életem. Valmi spekulativ sztoriként olvazsva még tecceneizs.
Észreveszem, ahogy megpróbálja elvenni a kupát, reflexív dacból nem engedem, de szinte egyből belátom a döntés bölcsességét, úgyhogy azt megengedem, hogy együtt, tandemben tegyük le a poharat a földre, annyira a kanapétól, hogy nem rúgjuk fel véletlen.
Belegondolok, ez hogy nézhetett ki kívülről, és nevetve dőlök neki a vállának, ahogy átkarol. Kicsit be is fészkelődök a karja alá, csak hagyom, hogy jólessen. Túl rég volt ilyen jó dolgom.
-Segítsek valamit?- ajánlom föl, bár nem tudom, mennyire lenne valami zseniális ötletem vagy hasznos kontribúcióm, inkább sütik terén vagyok jó. Attól még elkísérem a konyháig, megtapasztalva, mennyire hullámos vonalban sétálok, legfeljebb kibicelek, ameddig Frank süt.
-Amúgy enné jóval többetis kibírok, max segrézegen. De nyugi, nem rugok továb.
Csak kicsi vagyok, nem törékeny. Igazából kifejezetten szívós. Mondanám, hogy kérdezzünk meg bárkit, aki ellen kviddicseztem, de szóval ja. Azt nehéz lenne most.
Amúgy lehet, ez a legjobb megoldás, tényszerűen, hétköznapian közölni, kezelni, ez van, átrángattak az időn vagy univerzumon, mint ha ez csak természetes lenne. Időnként szóbakerül, közte minden egyéb, biztonságosabb gondolkodós téma, vagy csak hülyeség, ami a figyelmemet azt elvonja, így kezdek tényleg belerázódni, hogy ez van. Hol is lennék most Frank nélkül...
Valószínűleg egy olcsó kocsma pultjára borulva agonizálnék aktívan, hogy mi volt ez az egész nap, és úgy tényleg megkattannék bele.
-Strucc? Háez tökmenő, nemtommég amúgy, nem ettem. De bízok a művedben- vigyorgok rá bátorítóan, közben letelepedek a dohányzóasztal mellé csak úgy a földre, törökülésben.
-Asztugye tudod, hogy hosztunk eccsomó sütit, ami pontúgy felitanná az alkoolt- bökök a továbbra is bontatlan újságcsomagra pimaszul, de azért hozzálátok a struccrántottájához.
-Amugy az énsztorimis... hosszuvolt,.. de ráérünk, nem?- mutatok rá evés közben, nem hagyva félbe a struccot csak a mondat kedvéért.

Normális nyelven tetszetős, szeretem üvöltetni a vérem, de a klingól vagy miféle témát azt hiszem hidegre tesszük egy időre, legalábbis, amíg megfejtem alkohol-akcentusát, közelebb hajolok, mint aki hallássérült.
- Itt garantáltan szerencséd van!
Úgy érzem magam, mint egy világunkat reklámozó hajápoló-reklámban, de azért nagyon meggyőzően és a szemébe nézve mondom, leplezve minden önimádatot
- Nézzünk csak engem. Velem biztosan, az máris plusz pont 1979-nek, sőt legyen inkább tíz. Viszont vannak bizonyos sötét körülmények
Pörgetem ujjaim a levegőben, mintha csupán fellegekben léteznének, amiket el lehet kergetni. Ámbátor nem biztos, hogy illuminusan kellene beszélni bizonyos faló halálról, vagy közelgő háborúról és a hajsamponok ambíciói szerint különben is itt akarom tartani, maradhat például betokozódva a kanapén, az ölelésemben, benne az aurámban, ó ha tudnék olyan bűvölni, hogy beleragadjon!
- Ugye te is Griffendéles voltál, leszel, izé? Várj, van még Griffendél, ugye? Lesz…
Kicsit belezavarodok, tény, de biztos nem könnyű ennek lassú és talán fájdalmas (vagy nem tudom) emésztgetése, mindenesetre világos hová tűnt, vagy nem tűnt bizonyos Jed.
A poharat elveszem, ahogy egyre kevésbé érteni Merel-tájszólásban és nem klingólban, de tartjuk a poharat addig, amíg óvatosan félre nem rakjuk egy időre.
Megelőzött, ez sportszerűtlen, be kell hozni a lemaradást ivászatból.
Megértően nézek, mert ha a spekulatív sztorikat vesszük, nekem is tetszetős és a dolgok élét elvesszük a duplikált pohárletevéssel, vagy csak azzal, hogy szórakoztatja együttesünk összhangja, így átadom magam az ölelgetésnek, aztán ki is mondom, amire az imént gondoltam, csak haházás közben a pohárrakosgatásból kimaradt.
- Én nagyon hálás vagyok a múltadnak a jövőben, hogy ez a Merelség keletkezett belőle, ez teljesítmény, a nullád elé, rakjunk egyest és ne írjuk le, már csak a puszta létezésed öröméért se
Hívom fel rá figyelmét finoman és bizonyos pillanatokat érzek, de valahogy mégis az lesz a vége, hogy enni akar és a konyhában találom magam, vele, hogy mázlisták legyünk.
Pálcával varázs keverem össze a nagyját, szóval segíteni nem tud, csak vigyorom vetem neki hátra.
- Teljesen jól vagy, persze, de azért szívjuk fel a dolgokat.
Kikerül a két adag tojásrántotta fűszerrel, veknivel, vízzel, hogy ne Arcpirítva öblítsünk, legalábbis, ami őt illeti, nekem még utol kell érnem.
- Finom és könnyű lopni
Ja igen, totál pofátlan tolvaj vagyok, ha ínyencségekről, relikviákról, vagy csak öncélú eltulajdonításokról van szó, ezeket csak úgy hébe-hóba fészkekből gyűjtöttem, még nem ültek rajta eleget, hogy állattá fejlődjenek, így lágyan éppen tökély.
- Ja, persze, egy csomó hallucinogén sütit, amit majd folytatunk persze, de nem kéne most neked zöldnek érezni a lángyelvet hangosan, ugye?
Micsoda megfontoltság, rögtön öntök is magamnak és a sütikre különben is rátérünk később, bezacskózva várnak minket, nincsenek elfelejtve, mégis szeretném azt hinni ennyi idő kérdés után, hogy innen nem szalad el.
- Unalmas. Megtámadott egy kiméra, előtte strucctojást akartak nekem készíteni. Tudod, az a baj velem gyakran hoppanálok rossz helyre és időben, ráadásul szándékosan. Akkor egy barlangot néztem ki
Döntök le egy poharat néhány gyors harapás, septiben rágás után, aztán közel hajolok Merelhez, már úgy értem elég hirtelen és egészen közel a behozott Lángnyelv után.
- Figyeljtudom,hogykorai, DE! Deizé! Nem akarom, hogy sátorban maradj a lehet nem is létező Jed múltházában ebben a párhuzatos univerzumban. Maradsz? Maradj. Maradsz? Ezt már kérdeztem, ugye? Különben muszáj! A képzeletbeli barátom vagy
Jelentem ki kissé dacosan, oda az orrára lehelve.

Helyes válasz. Mostanra én is így látom, legalábbis nem jártam rosszabbul, mint "otthon". Ha sikerül feldolgozni a nagy felismeréseket meggárgyulatlanul, igazából már ki is egyenlítette magát a Sweetwoods-os része óta. És jól mondja Frank, belé csak itt botolhattam. Tíz pont anno hetvenkilencnek.
-Na igen. Mer neogymár túl jólegyen. Van ami nenváltozik.
Láttam a mai híreket, vagy ehetit, mikor hogy, az újságokban, meg összerakom, milyen időket élünk. Élünk? Élnek, de végülis, ha ittmaradtam, érvényes már rám is, élünk. Nem hiszem, hogy okozna bármi paradoxont, de annyira pontosan úgyse tudom, mit tudnék "jósolni". És vagy már folyamatban van úgyis magától a jövő, vagy tök nem alakul úgy, mint "legutóbb", úgyhogy inkább bele se akarok menni a jövőtémába. Hivatkozni végülis hivatkozhatok attól még paradoxonokra. Vagy hárítok, ködösítek, akármi.
-Voltam, nekem mult. Deamugy büszke sárga Hugrás. Bár soanem értettem, hogyallettem nem Griffes. Ézsperzeogy vannaka Roszforttal eggyüt, párónapja végesztemott- magyarázom, mint ha egyértelmű lenne. -Tudom, nejjönki, de nekem tennapmég végét járta'a nyár.
Tudom, hogy kábé hova ugrottam vissza az év mentén is, ez a Lynch gyerek vizsgázott a kísérletével, ami idehozott, még csak most kéne kezdődjön a nyár. Talán a Roxfortban már végeztem volna mostanra, de lehet, hogy nem, még pár nap van a vonatig. Legalább van egy plusz nyaram kártérítésként.
-Igaz- ismerem el, miközben kényelmesen behelyezkedek, csak arra a rövid időre is Frank karja alá, vállának neki. -Nekemmég minnig a multam, abbol vagyok én. Decsak én vagyok bármi nyoma, így értettem.
Kicsit kelletlenül hagyom felkelni, hogy főzőcskézzen, bár nincs mit panaszkodjak, az én kedvemért ugrik sürgölődni. Oké, ez így önzően hangozhat, de na. Jól esik a törődés, gondoskodás, ezt valakitől kapni, jó csak önfeledten hülyülni valakivel, akivel lehet, minden részét ennek a nem is tudom mennyi időnek, amit Frankkel töltök, csak értékelni tudok eddig, mikor milyen okból, úgyhogy semmi okom panaszkodni.
De attól még tarthatott volna tovább - ha drámai akarok lenni: örökké - az az üldögélős pillanat is.
Így ábrándozom el a lehetőségét, hogy azon csodálkozzak egy kört hangosan is, hogy strucctól lopni lenne könnyű, az nem egészen egy nyugis madár. Bár tény, hogy hiába tud futni meg rúgni, ha mi meg hoppanálunk. Az sokmindent megkönnyít.
-Nem értem a prollémát- vigyorgok kitartva a megjegyzésem mellett, de csak kötözködés. Már ismerheti Frank is, én ilyen vagyok, nem jelent semmit. Bevásárlókosár.
-Nemhangzik... unalmasnakígy... elmondás alapján, de... te tudod.
A mondat továbbra se kap egy-két szónál több prioritást falatonként, ahogy végzek is inkább némán elismerő bólogatással díjazom a struccrántottát. Minek pazaroljam szavakra a számat, ha metakommunikációból is át tudom adni, és közben még kiélvezhetem annál tovább az utolsó falat ízeinek a legvégét is.
Néha furán működik ez a tisztelet meg elismerés dolog.
Meghökkenek, ahogy hirtelen centikre hajol az arcomhoz Franké. Mire készül most? Egy magyarázatra kíváncsi felemelt szemöldök várja a folytatást, ami végül szavakban érkezik.
Pár pillanatig átgondolom a hallottakat, közben nem mozdulva onnan. Talán azt is várom-figyelem, mi történik még, ha történik.
Frank is kezd utólérni alkoholban, onnan jöhetett ilyen hirtelen a bátorság meg felindulás, de legalább tudom, hogy őszinte. Lehet, hogy csak magamból indulok ki, de tapasztalat, és az alkohol meg biokémia mindenkiben ugyanabból van végülis.
-Onnammár kiköltösztem- pöckölöm meg a koponyáját, úgymond rámutatva az emlegetett képzeletére, egyben a mostmár tagadhatatlanul fizikai valómra, ha pöckölni tudok. Visszábbülök, hogy egy arasz azért legyen a fejünk között beszélgetéshez.
-Mindigilyen önáló voltam, kellalám a saját lábam amin áljak. Denyugi. Mosmár ideis idetalálok.
Végül rám kerül a sor a Frankhez odahajoláshoz, mielőtt még elutasításnak hinné a válaszom. Szó sincs róla, de megvannak a magam hosszabbtávú igényei is. Felróható azon tapasztalataimnak, amikor legvégül mindig én voltam az, akire tényleg számíthattam, de nem akarok mástól függeni úgy, hogy nincs egy saját bé tervem szükség esetére.
De ez én vagyok, nem Frank ellen szól. Előrekönyökölök az asztalra, incselkedő bájvigyorral keresve meg a tekintetét, a végére fűszereezve egy kihívó szemöldökemelést is.
-De jelelleg még nincs sátram.

Voltak bizonyos hagymázas elképzeléseim egy Nagyúr nélküli jövőről, de Merel nem a paradicsomból szabadult, főleg, hogy jó neki ebben a trágya jelenben.
Belezavarodok illuminált beszédébe, ahogy az igeidők is úgy repkednek fejem körül, mint a csillagok, ha kupán vágnak.
- Én is majdnem Hugrás lettem! Igazából mindenki azt hitte, de van ez a kis agyi deficitem
Böködöm halántékon magam, majd félig nyitott ajakkal, csodálkozva konstatálom Merel időeltolódását. Megnyugtató, hogy az alma mater falai még mindig állnak.
Nem is tudom magam, vagy az ő éhségét kárhoztatom-e jobban, mert fel kell állnom és kiolvadnom ebből az ölelésből, ami csak az ölelés előjátéka volt, mert ennek is különféle fokozatait akarom megmutatni neki.
Viszont el kell kezdeni felszívatni az alkoholt, ha nem akarja vödörrel a kezében végezni, vagy én mellette, ahogy válla helyett a haját fogom.
Az édességeket későbbre hagyjuk, így is elég zöldnek szagoljuk a kéket, majd ha a problééma szó nem akad össze, visszatérhetünk az agymókolgatáshoz.
Addigis unalmasnak nevezek egy Kiméra elől menekülést – nem is tudom miért, mintha felvágnék nélküle, mármint ő nem volt jelen – minden semmitmondó lenne, vagy csak nem szívesen süketelnék arról, ott is egy szép szőke lányt néztem…Phou biai őslakosnak…
Ha a történet nem meneküléssel végződött volna, hanem például legyőzök egy Kimérát, valahogyan elővarázsolva Griffendél kardját esetleg leszúrom, úgy hogy közben körmei vállamba vájnak, de hősiességemnek, kitartásomnak és emberfeletti fájdalomtűrő képességemnek hála túlélem, talán firtatnám a dolgot. De hogy majd be szartam, visítottam, mint fába szorult férgecske (miééért élek, ó miért élek állatos hasonlatokkal?) nem érdemel hencegést.
Inkább eszem, Merelt nézem, iszom Merelt nézem és valami olyasmit akarok mesélni, ami igazán elkápráztatja, de a seggen csúszás a Jégmezőkön, vagy az Egyiptomi sírkamrába hoppanálás nem ebbe a kategóriába tartozik, hacsak nem vesszük páratlan teljesítménynek, hogy védőbűbájok ellenére is meg tudok jelenni alkalmatlan helyeken.
Amikor már elég sok kortyot megittam ahhoz, hogy hülye kérdésekkel merjek dobálózni, előállok eggyel, nagyon közel és bár ne menne el. Mitisvárok? Egy okét, aminek a végén ceremonálisan megcsókolom, hogy a jövőjét elragadom, visszarángatom ide a múltba és a képzeletbeli barátok sosem tűnnek el.
De Merelnek két lába van, és általában nekem is, ha csak nem számoljuk a harmadikat középen, meg a másik még kettőt, ha átváltozom.
- Rendben.
Mármint nem kezdek el picsogni, vagy kérlelni, különben is kárpótol azzal, hogy közel, vissza hajol, most ő. Visszapislogok rá, azt hiszem alig van már köztünk távolság.
- Az nekem sincs
Hát perszehogy utána esik le, koppan és kapok kosarakat minden más esetben, csak egyszerű fonottat, nem olyasmit, ami gurul is.
- Addig maradsz, ameddig tudod, meg nem unod.
Kis vállrándítás, csökkenő távolság, mert még volt egy centi, ami nem kell nekünk, az ajkaim például követelik, további testrészeim minden bizsergésével az övét és az ő összes testrészét.
Óvatosan tapadnak Merel ajkára ajkaim, az ölelés egy második fázisa, feszesebb, mármint ha nem bontakozik ki erőszakkal, ha hagyja magát nekem, ujjaimnak teret enged felkúszni nyakán, füléhez simulni, beleveszni hajába, nyelvemnek ajkát simítani, majd összeakadni az övével, először mint kíváncsi kis borz (miért mindig állatos hasonlatok jutnak az eszembe?) felfedezőúton, mint aki fél a visszautasítástól, de mégis rettenthetetlen, nagyon elszánt.

Vigyorgok egyet az agyi deficitre, ahogy felrémlenek szállóigék a Griffendélről. Lehet, itt is ismerik a verziót, miszerint azok kerülnek a házba, akik nem elég okosak nem csiklandozni az alvó sárkányt.
De hát na, ha poén, akkor miért ne? Mondjuk könnyen beszélek én, aki egy egészséges mértéknyi félelmet sem érzek meg, miközben fellököm magam a korlátra ülni, aminek a túloldalán egy elszámolt lendületre vagyok talán húsz méter zuhanástól és egy jéghideg Temzétől. Nem tudom, a vízfelszín agyonütne-e onnan, de felöltözve, pláne ilyen bakancsban, valószínűleg nem lenne azért könnyű nem fulladni bele, és akkor a sodrást nem is számoltam hozzá. Nem állítom, hogy ha éreznék félelmet, viszarettennék, de talán megfontoltabban másznék föl a majdhogynem ugrálás helyett.
-Me?- ragadom meg az ámulását a szavaimon. -Töbszáz kilóméter, huszonnégy év ézs néány óra eltérés mellé sajnálod aszta pár hónapot?
Miért szeretek én ennyire kötözködni? Mondjuk engedem hallatszani, hogy én is csak viccnek szánom, és eddig Frank is bírja, akkor meg csak nem baj végülis.
Az evést és beszédet már nagyon profin váltogatom, de egyszer-kétszer még felnézni is sikerül belőle, és észrevenni, hogy Frank csak elvarázsoltan néz engem a mozzanatai között. Rójuk fel az alkoholnak, de csak kapcsolok végül, és összerakom, miben gyönyörködik, mert biztos nem abban, ahogy éhes hobbit módban falok. Úgy egyáltalán bennem. Elmosolyodok az utolsó falat rántotta közben, sütkérezek a figyelmében, de csak egy rövid ideig, mert addigra összeszedi a bátorságot a kérdéséhez.
-Ó, a fenébe.- Az elhangzó szavak ellenére az egyetlen "érzelem" bennük a túlzottan gondos artikuláció, fel se merülhet, hogy bármennyire is csalódott lennék, hogy Franknek sincs sátra. Pedig így nem kérhetem el, hogy ezt a randit megszakítva portálhassak is vissza a tetőmre felverni.
Aztán nagyon büszke vagyok, hogy erőt veszek magamon, és nem poénkodok egyből ezúttal, nem fojtom Frankbe a szót és összeszedett bátorságot. Ehhez, valljuk be, azért túl ergya volt.
Kicsit meglep a csókkal, pedig az előbb is számítottam már rá, vártam egy pillanatot, elég bátor lesz-e hozzá, mielőtt válaszoltam.
Meg aztán én is, azért is hajoltam ilyen közel, kihívásként, próbálgatni, hogy milyen fából faragták. Úgyhogy igazán illene pont erre számítanom.
Nem azért, hogy baj lenne, csupán megtorpanok egy pillanatra, ahogy összeérnek az ajkaink, mielőtt elégedetten elvigyorodnék. Ideje volt már, vártam már, hogy meg meri-e lépni, de végül nem okozott csalódást.
Bátorítás gyanánt visszacsókolok, a szívem felljebbvált egy fordulatszámmal, a tányérom zörren egyet a kezem környékén, ahogy az asztal fölött összehajolva indulunk felfedezőútra egymásom. Eszembejuttatja az első csókomat, nem is a partnert, inkább csak az élményét, azt idézi ez az óvatos bátorság, ahogy egyre tovább merészkednek az ajkai, végül a nyelvünk is megismerkedik egymással.
Átengedem magam a pillanatnak, finoman az ajkába harapok, nem erősen, nem úgy, hogy fájhatna, inkább csak visszautalni két helyszínnel korábbra. Egy leheletnyi nevetésem szökik ki az ajkaink között. Vajon működik a bűbáj visszafele is, és a fánk is érezte ezt a harapást?
Végül felkúszik a kezem Frankén, követve a hajam közé, eltétovázik még egy pillanatot, de lassan lehúzza onnan. Elégedett vigyorral, még mindig mámoros tekintettel, de kibontakozok végül Frankből, elemelem a kezét magamtól, aztán elengedem. Közben végig a szemébe fonom a tekintetem, az csak azzal szakad meg, hogy hoppanálok.
Át közvetlen mellé.
Már előre kacarászok a várható ijedelmén, miközben a combjaim és karom megkönnyebbülten rogynak laza törökülésbe, most hogy nem kell a kávézóasztal fölött félig átmászva tartaniuk. Amint Frank felocsúdott annyira, hogy visszaüljön az asztal mostmár innenső felén a fenekére, de annyira nem, hogy komolyabb pánikba essen képletes kosarak rémképétől, ingnyakán ragadva közelebb húzom magunkat egymáshoz újra.

Úgy teszek, mintha nem miattam fakadna ki, jobbra balra oldalpillantással keresem a tettest, jelentőségteljesen mellkason bököm magam csodálkozó kifejezéssel, de felfogva a poént – és mert értettem már az elején is, csak baj van a reakcióidőmmel, teszek hozzá nevetést.
- Egy egész végtelennyi időt sem, sőt ha lehetne meglepnélek karácsonyra egy univerzumnyival
Agyam csak próbálja utolérni a megértést, jé Merel a jövőből jött és ez előtt mindig szerepelni fog az, hogy „jé” talán ezért az ehhez kapcsolódó legjelentéktelenebb anomáliák is változást hoznak a mimikámba.
Biztos agysejten ütött ez a sok pár korty, hülye kérdésekhez, bámulásához és sátram letagadásához vezetett //közben rájöttem, h hülye vagyok, hiszen van sátra!//
Megrázom a fejem, mint aki megfeledkezett mindenről, akár alapdolgokról, rendesen levegőt venni, megőrizni a normális arcszínt, légzésszámot szinten tartani, tisztában lenni saját tulajdonnal.
- Van. Bocs. Van. Egy pillanatra azt sem tudtam hol vagyok…
Ez nem a jó magyarázat, a félig behunyt szem nem a jó stratégia „elbújni” vagy „szégyellni” magam, hogy ennyire megzavart, vagy az alkohol, mert minden Algie bácsi borára, nem pedig Merel Merelségére fogható, ahogy Merelileg ennyire elbűvölt és egyedül talán arról nem feledkeztem meg, férfi vagyok, hiszen nőként van rám hatással.
Kell a nagy levegő, nem csak ahhoz, hogy a föld alá süllyedjek és mert kapatos vagyok kissé, kell egy csókhoz, amit már régóta terveztem, talán már a tetőn is, Jednél járva, megfelelő pillanatra várva.
Mielőtt elemezném ez-e az, már javában forrnak rajta ajkaim, fogalmam sincs hová, merre kerül eközben a kupám, vagy hol vagyok én, kikapcsolok, megszűnök egy pillanatra, hullámzó vágy leszek, egyre vadabbul fúvó szellő, ahogy az édes felfedezést fokozza az éhes vágy.
Nyelvem lágy játéka, kezeim türelmetlen akarnoksága arcán, hajában, elfojtott sóhajom, ahogy ajkamba kap, bár az én agyam nem vág olyan élesen, hogy erről rögtön fánk mivoltomra asszociáljak.
A nevetés kizökkent rá kábán nézni, a kézeltolásom rövid, értetlenkedő pislantással jutalmazom, ezt igazán csak az töri meg, hogy eltűnik, de mielőtt kétségbeesnék, megjelenik nem is olyan messze.
- Kegyetlen kis dög vagy te
Mászom mellé vigyorogva, de hisz félúton elkap, magára húz, lecsókolja szemtelen mosolyom és mielőtt gondolatban – neki nem vallva be, megdicsérném, így kényelmesebb, köldökömnél leránt ez a vad húzóerő. Így mennyivel kényelmesebb, ráhajolni, finoman, nem túlságosan, mégis magabiztosan dőlve rá, döntve magunk nem annyira ülő, mint inkább vízszintes helyzetbe és csókjaim apró, harapdáló játékká válnak, hogy elsimítsam őket egy nagyobb volumenű, levegőkapkodós szenvedélyhullámmal, ajkán, nyelvem csókságom minden csókságával.

-Aaaw- olvadozok a monumentális, költői felajánlás, ígéret, vallomáson, akármi rá a jó szó. -Erre már nemelég a kosár, kéntelen leszek én meg igazi kerekes-beleülős-gurulós egész bevásállókocsit anni akkor.
Az én szörnyű, megterhelő, elsővilági problémáim, ahhoz keresnem kell vagy fél font igazi muglipénzt fémapróban, fejből most nem tudom, hanyassal zárják a kocsikat egymásba. De várjunk pláne, csinálnak ilyet egyáltalán már? Mert ha igen, akkor kemény pénzösszeget kell abba fektessek, hogy egy bevásárlókocsit megfosszak közvagyon jellegétől. Nem nagy összeget, de keményet, mert réz, nikkel, mittudommiből van. Szörnyű. Ennél csak én vagyok rosszabb már.
-Frank...- gondolkodok el a felismerés komolyabb vonzatain. -Frankénaz időmifrászomrol beszélekézs else...- Beleakadok, hogy mit próbálok hogyan is fogalmazni meg, úgyhogy inkább rövidre vágom, majd érti ő. -Köszönöm.
Ha most a szemembe néz, láthatja a legtisztább - oké, az alkoholtól talán nem teljesen tiszta, de érzelmi-tartalmilag, - komoly, őszinte hálát. Frank megmentett az agyamtól. Hülyéskedésből, de azzal a gondolattal dobálózok vígan, aminek a felfogásától féltem, hogy ennél sokkal több, kemény alkohol mellett tudnám csak feldolgozni, vagy megrepedne tőle az elmém.
Itt vagyok, nem vagyok kattantabb, mint mindigis voltam, és olyan hétköznapi tényként viccelődök ezzel is, mint azzal, hogy olyan közegben beszélek klingonul, ahol még a tévéről se sokan hallottak.
Hát megvívtunk ezzel is, legyőzzük következőnek a vacsorát, fölé tűzzük magunkat zászlóként az asztal-bástyájára.
-Eszt bóknak veszem- vigyorgok csak ördögien a helyesbítésre. Nem zavarom meg magyarázattal, mivel pont az lenne, hogy női bájaim, rabulejtő személyiségem, egekbetörő magasságom, bármelyiknek esett Frank áldozatául, úgy kenyérre kenték, hogy már azt se tudja, van-e sátra.
És  kegyelmemet, hogy nem okoskodok bele ezúttal, forgatva a szavait, tettel honorálja, igazolja a meglátásom, most teljes lényében az enyém, kezdjek vele bármit, amit óhajtok. De megfelel az ő óhaja, ő forgatja az én nyelvemet, anélkül, hogy az szavakba folytatódna.
-Fogalmad sincs- helyeslek ördögien. -Meg furcsa kóbor macska, mi?
Ezt már ő is ismerheti, régi sláger annyira, vagy megismerheti, ha még nem. És tényleg pont úgy, macskaként játszok vele, a prédámmal, kegyetlenül. De merjen panaszkodni érte, ha mer.
Nincs már köztünk más gát, - asztal, - levetem láncaim, rászabadítom magam én is, a hátára, nyakába karolok, had vigyen magával, visszacsókolok a finom harapásaira, beletúrok most én a hajába, lekarmolok puhán, ujjbegyekkel a hátán, az ingnyaka alá, átengedem magam a szenvedélyes pillanatnak, és Franknek, hogy ő vezessen, de húzom is magammal arra, amerre visz.

Megfordul fejemben, hogy ez túlzás, de épp csak átzakatol, máris nem foglalkozom vele, mielőtt túlzottan zavarba jönnék, hogy ezáltal még kínosabb legyek.
Vigyorgom öblöset bólintva a világegyetemnyi ajándék idővel, bárcsak lenne kompetenciám bármi efféléhez, de igazából csak átoklövészethez értek, valamennyi kviddiccsel megspékelve, különös adottsággal a hülye helyzetekbe kerüléshez.
- Kosaradon foglak! Egyébként a kicsit is fel lehet turbózni baziteoval, hogy beleférjünk
Varázslók vagyunk, megoldjuk, míg más muglik szánkóznak télen, mi gurulni fogunk a jégmezőkön. Merel még nem is tudja milyen izgalmas kilómétereket csúszni a jégen és vajon mennyire lehet az gurulva?
- Tudom, hogy neked időfrászaid vannak, de most tegyük őket a nemlétezőség fiókjába. Igen? Persze
Íme az évszázad reakciója a Mereltől hirtelen ért hálára. A megütődés, elkerekedő szemek, zavart pironkodás (arról az alkohol tehet) hogy tényleg köszöni a mitistettem? Nem hiszem, hogy különösebben segítettem volna rajta, hiszen elvileg olyasmivel akartam, akkor most majd befogadom. Beleképzelve magam egy évekkel ezelőtti korba, elveszetten kóvályognék ki tudja merre, a saját szüleim gyerekek lennének és itt máris kiver a víz, ahogy anyámat elképzelem kislányként.
Nyilvánvaló, hogy Merelnek segíteni kell, ráadásul mintha tetszett volna neki ez a kissé furcsa, természetközeli lyuk – ahogy a már említett felmenőm csúfolja, de mégsem kér belőle, a képzeletbeli barátozást ugyanakkor hamisnak érzem így, hogy magam sem igazán hittem el, vagy csak nagyon reméltem, hogy húsvérből van, különben most csókolgathatnám a saját kézfejem.
A Persze akart lenni ilyen, hogy „szívesen” mégis zavartabbra sikeredett annál, hogy a földet nézem például elég árulkodó jel, nem tudok mit kezdeni a meg nem érdemelt hálával, avagy inkább én lehetnék hálás, hogy csak úgy ideteremt szó szerint a semmiből, egy másik korból, ahogy végülis pont passzolnak életembe az időutazó nők.
- Az volt… elég suta, de bók!
Heherészek, amíg mosolyokra használom az ajkam, még ennél jobb dolgok követik, ízlelése az övének, ha már ilyen szépen ágyra kerültünk, függőlegességünk kis megdöntése.
Merelségéhez tartozik, hogy ördögi, a bűbájos hölgyek valahol mindigis untattak, kellemkedő, erőltetett hahoták, csészétől gondosan eltartott kisujjak, szégyellős, pirulós alig-alig mosolyok.
Nekem ez az őrület kell, a Fránkomba harapás, guruló kocsik, anomáliák térben, időben, képzelt lehetetlenségek, hogy léteznek Merelek.
- Sok minden vagy. Egy kicsit klingon, nekem Merel, egy külön faj, tudod olyan, mint az a kitalált nyelv, amit beszélsz, rejtély és izgalom, persze ez nagyon általános, de nehéz lenne felsorolni mi minden és most inkább fogjam be a szám, nem?
Legalábbis én be akarom fogni a sajátom az övével, vagy ösztöneim ziháló késztetése nem hagyja, hogy agyam tovább forogjon rajta, ha nyelvem benne is foroghat, mert test akarja legyőzni az elmét, túlzottan kívánom, semmint megálljak kifejteni mi minden és mennyi minden lehet még.
A libabőr úgy gyullad ki bőrömön érintse nyomán, mint fáklyák fénye, ha egy heves ember szaladva gyújtja őket, zihálgatásokkal merülök fel Merelről levegőért, csókjaiból, amikor már túl sok bizsergés gyűlik és lélegezni kell.
Egyre vízszintesebbre merülünk, de tartom magam karommal, nem akarok egészen ráfeküdni, mégis elég közel hozzá, érezni egyre több felületen.
Nyakába csókolok, egészen le mellkasáig, aholis akadályoznak ezek a felesleges matériák.
Ha hagyja – és kell az engedélye, máris szabadítom tőle, mert kell a bőre tovább, lejjebb, nagyon igyekszem nem elszakítani, egyszerű kibújtatás, ami nekem sosem ment, hopp ez egy reccsenés, áldozat a mohóság oltárán, egy kis szakadás, sebaj, vannak azok a jó kis háztartási bűbájok, amikhez nem értek, de majd gondolkodom ezen később, most csókkal próbálom elvenni a helyzet élét, vagy szakadó pólója hangját.

-Egy univerzunnyi időéregy izéke kis kosárkát? Azér na. Azér van egy szint- hányom a szemére vigyorogva a nem is létező, még rendesen meg se fogalmazódott szociális elvárás nem ismeretét, ami itt megköveteli tőlem a minimum bevásárlókocsit karácsonyi ajándékként. Ez jelentőségről, kaliberről szól kérem, nem a varázslat okán pontmindegy méretről.
Merelkedrága, ne igyál és gondolkozz.
A köszönetem reakciójára csak egy nagy, kérdő szemöldökkel sikerül válaszolnom. Ez itt kérem a nagy epifániám, hogy talán sikerült megmentenie a nemrég annyit emlegetett, rettegett agyfasztól, ő meg itt elhessegette? Vagy lehet, hogy az én szavaimból se derült ki annyira, mire gondolok, mit köszönök meg eleve?
Nem most kéne ilyen mély kérdésekről próbálni gondolkodni, amikor egy vacsora fölött spiccesen flörtölve lessük azt - fogadni merek, mindketten - mikor lép a másik egy bátrat végre magunk felé.
Lehet, ráér ez a kérdés a legközelebbig, amikor csillesen csak beszélgetünk.
Ami ma már nem lesz, elnézve az irányt, amerre az események eliramodnak velünk.
-De!- zárom rövidre Frank áradozását rólam, még ha szívmelengető is hallani, máris mennyit jelentek neki, milyen benyomással voltam rá, ez már nem a szavak ideje. De inkább be is fogom a száját egy csókkal.
Nem állítom azt, hogy szerelmes lennék, abból már kinőttem, vagy talán inkább leszoktam, leszoktattak róla egyes élményeim az elmúlt pár évben. Ez kérem, Frank, egy rokonlélek, lelki társ, valaki, akivel mármár ösztönösen értjük meg egymást, találjuk meg a közös hangot, olyan jól, mint nem is hiszem, hogy bárki mással, akit valaha ismertem. Egy dolog.
Másik dolog, emellett nyers, letagadhatatlan, feszülő, izzó, kitörő vágy mindkettőnk részéről.
És most félredobtuk a civilizált bájcsevej formalitását, hogy egy ősibb nyelven értsünk vadul egyet.
Ahogy a csókjai levándorolnak a nyakamon, elégedett sóhajjal túrok a tarkójába megint, mielőtt kapkodva engedem el csak pár pillanatra, hogy a bőrdzsekit legyűrjem a vállamról, félrelökjem egy kupacban, a további terepet átadva Franknek. Érti ő a dolgát. Inkább feltúrok az inge alatt én is a hasán, mellkasán, a bőrét akarom érezni a bőrömön. Mohón gabalyodunk össze, ahogy mindketten egyszerre próbáljuk kiszabadítani egymást ruháink fogságából.
Hallom, nekem feszülve érzem, reccsenni a pólóm anyagát, de nem zavar, nem érdekel, úgyis egy pálcaintés megjavítani, vagy Franktől orzok el legfeljebb valamit. Kicsavarodok végül a ruhadarabból valahogy, és diadalmasan visszacsókolok, miközben befejezem Frank kihámozását.
Hozzáölelem magam, mélyet szívva a nyaka-válla tövéből, a bőröm forró a bőre ellen a teljes összesimuló felületünkön, mielőtt visszaengedem magam róla.
-Gonosznak fogsz tartani, de...- ülök fel hirtelen, háttal fordulok Franknek, teátrálisan széttárt karokkal, kihívóan lesve vissza a vállam fölött, ahogy a hátam közepét prezentálom a figyelmébe. -...hajrá!
Értem meg kell küzdeni, és Franknek most a férfiember leghírhedtebb ellenségével kell felvennie a harcot: azzal a fránya kapoccsal a pántok közt.
Bátorításul azért dobok egy csókot még a vállam fölött.

- Van és alább nemadom
Csúfolódom vele hunyorogva, némi affektálással, miközben meg sem fordul fejemben olyasmi, ő szó szerint szándékozik kosarat adni, habár annyira már ismerhetném, van ilyen elvetemült.
De talán ez csak szócsata, mint ahogy én sem tudom lehozni neki a csillagokat, vagy hirtelen előteremteni egy univerzumnyi időt, egyetlen kondérral is bajos lenne, hacsak a végtelenséget nem mérjük romantikus sületlenégben, nagy szavakban, mint szerelem.
Azt hiszem ez a szemöldökfelvonás nem pont  a megértés jele, de mielőtt még  filozófiába lovalnám magam, emlékeznem kell nemesebb eszmékre, a Merelek hódítása, főleg, hogy megerősíti, amelyre magam is késztetést érzek. Másra használni a nyelvem.
Rá. Elhasználnám rá az egészet, neki adnám, ha nyalóka lenne, persze mivel nem vagyok fánk igazából, csak képletesen szopogathat el.
Vágyaim erősebbek most szavaimnál és ösztöneim szinte gondolatok nélkül irányítanak. Ilyen az, amikor kikapcsol az ember múltból, elvesznek jövőképei. Csak a jelenvalóban vagyok, a mostban, ahogy Merel ajkát csókolom, folytonos vibrációban, elektromosság alatt.
Agyő, bőrdzseki, nem kellesz most rá, érinteni akarom, bőrömmel bőréhez simulni. Elfojtok egy mosolyt, hogy ő is vetkőztet és ruhákkal harcoló gabalyodássá válunk. Pont ez az a pillanat, amikor kapkodó kezeinken még fennakad az ing, makacskodnak a gombok, akadozik fejen.
Az övé szakad és most nem gondolok rá, egy műemléket teszek tönkre a jövőből.
Nem érdekel semmi más ebben a pillanatban lehetne hegyomlás, kinyalhatná Dumbledore a Renddel, kényszer sem tudna elszakítani.
Milyen közel és mennyire egybe fonódunk, miközben nyakamba harap, zihálva, reszketve nyögéseket próbálok moderálni, harapok rá óvatosan fülcimpájára, kúszik kutató orrom füle mentén hajába, hogy életekre magamévá tegyem illatát.
Gonosznak? A folytatás olyan hirtelen szakad el, hogy az első pillanatban konkrétan nem tudom hogy hívnak,  a másodikban arra gondolok, most fog leállítani, így, fájdalmasan feszülve.
Megfordul, lefagyok, eltelik egy másodperc, következik utána még egy, aztán nevetve vetem rá magam Merel hátára, mint egy Tigris, reszkető ujjal, mint valami mézért remegő medve (kutya vigye ezeket a fránya, állatos hasonlatokat)
- Ezeket direkt bonyolultra csinálják, szívatásból…
Dohogok röhögve és minden elismerésem, ahogy akármikor megbirkóznak ezzel, mert hogy egy másik ember leszedi róluk, rendben, de maguknak hogy az ördögbe csinálják?
Erre sem most fogok rájönni, csak repül a melltartó messzire és tapadok rá háttal én, folytatva csókjaim megkezdett útját vállán, előrenyúlva, hogy ott simítsam, ahol az az átkozott tartó akadályozott, körbejárva halmait és lejjebb, hasán is, elölről gombolva nadrágját, simítva egyre lejjebb, csókolva nyakát hevesebben, mohón simogatva derekát, alhasát, mellét és mindezt engedi is remélem, mert biztos érzi már, túl közel, feltüzelte az alant alvó szörnyecskét. Hogy józan eszem elveszett és már a kéj irányít, bizonyos tántoríthatatlan céllal.

-Az oké, de most felébb nem- kacagom ki, pedig még szárnyat se igéztem rá. Röptetem, azzal nincs gond, szárnyalunk mindketten, mindenféle értelmekben, legyen az költői kép, sületlenség, egymás iránti izgalom.
Itt a karjaiban, ölében, szájában el se tudom már képzelni, hogy jutottunk ide csak mostanra, amikor ez érett már az első fánkbaharapás óta, végig minden szenvedős felismerések, mélyenszántó gondolatok, éretlen ökörködések mentén. Én tudom, hogy nem a türelmem a hunyó, és érzem a bőrömön, Frank mohóságán, ő is erre várt, mintsem ezzel.
Vagy végleg kívülléptünk az időn, most mindketten, mert ez most, mi ketten egyre jobban egymásba olvadva, forrva, ez olyan kézenfekvőnek, elkerülhetetlennek tűnik, hogy csak az időn kívül állhatott, nem mikor, hanem természeti állandóként.
A vállam takarja az egyre szélesedő ördögi vigyort, de mit tehetnék mást, imádom a fejét, ezt a döbbent, kétségbeesett pislogását, mindig, ha így meglepem. Mint a tetőn hagyásával, mint a csókból kihoppanálással, mint ezzel most. Nehéz lesz így leszokni erről.
Tudom, hogy feszítek egy húrt, csakazértis továbbhúzom, és nem félek attól, amikor elpattan, ez nem az a húr. Igazából várom is, törjön ki ez a feszültség, söpörjön magával, ne hagyjon a lábamon.
-Mmmmh-ha-haanmm- olvad össze az ördögi kacajom egy elégedett sóhajjal. -Mevvan az értelme, hiddel.
Nem szemétkedésből akadály ez, biztonsági zár. Mint minden veszélyes fegyveren, billenő a pisztolyon, szeg a kézigránátban, elnöki kód az atomrakétához. Mert tagadd le, hogy fegyver lenne, Fránk aranyom, próbáld csak cáfolni. Mert te már csak tudod, hogy bizony fegyver. Te vagy az áldozata.
-Na hé! Két kosarat is kapsz, erre csak eldobálod!?- kérem számon a felháborodás bármi nyoma nélkül, ahogy a ruhadarab szárnyra kél, helyette beledomborítom a hátam, ahogy hozzámsimul, hátranyúlok a hajába túrni, ahogy most a kezei indulnak felfedezőútra, egyre bátrabb területekre merészkedve, zöngésen sóhajtok, szinte dorombolok bőrömet televándorló simítások, csókok alatt. Érzem a benne feszülő vágyat, és amerre kalandozik, érezheti ő is a bennem gyűlő forróságot.
Nem akarva megszakítani ezúttal abban, ahogy felfedez, kényeztet, kikövetel magáénak, esetlenül fél lábbal kapálva kotrom valahogy oda a dzsekim a kezem ügyébe, motozom elő belőle a pálcám, a másik kezemmel továbbra is Frank hajába túrva, simogatva, amerre így háttal neki sikerül. A pálcát megtalálva megkopogtatom vele a bordó bakancsaim orrát, felélesztve a bűbájt, amitől a száruk a nagyjábó nyers kelttésztáéval vetekedő állagot kölcsönzi magának, hogy csak lerúghassam őket a lábamról, mert a fűzőjét bontogatni nem lesz mindjárt türelmünk. Aztán felettébb elegánsan csak beledobom a pálcát az egyik bakancs újra szilárd szárába.
De hogy mostmár igazán ne maradjon ki Frank se a jóból, hisz hű szolgálatával kiérdemli, hátratapogatózok magam mögött, kioldom azt a gombot, lesimítok-túrok a hasa mentén felfedezni, közben kicsavarodok hátra-fel, másik kezemmel a tarkójába markolva terelem a magaméhoz az ajkait egy csókra.

Merel mindig talál fogást szavaimon, hurkot csinál rá és más válaszreakciót nem hagy, mint röhögni kreativitásán.
- Úgy tűnik most nem vagyok nagy igényű
Pedig pont az ellenkezője bizonyosodott be, rokonok heherésztek már válogatós ízlésemen, Fred csúfolódott, nekem semmi sem mindegy és most a világ minden idejéért cserébe sem kérnék mást, csak őt.
Ezt a vadkacér összeolvadást, hurkokat ruhákból kikeléssel, nyelvekbe gabalyodást, ölelésekbe veszést, elhagyott időt, lényegtelen teret, jelenvalóságot.
Na meg a hülye vicceit, hogy meglep, mint egy hoppanálás húz, köldökömnél fogva, hogy valahol máshol legyen, mintha én is ugranék vele, bele esnék, ráadásul legnagyobb hobbimnak mondom, a fogalom kicsit átértelmeződik vajon, ha Merel hoppanálás lesz?
Egyelőre foglalkozzunk a kapoccsal, ami ketrec mögött tartja a fenevadat, magam is hümmögök szerelgetés közben.
- Férfikezek elleni védőgúnya és akció előtti idegtépés, hát persze
Repül a két kosár, ki tudja hol áll meg? Kicsit hogyne megütközök, ez már szokásommá vált a közelében, hogy ennek nincsenek szárnyai, mégis száll, de nem a kandalló felé dobtam.
- Túléli, erős anyagból varrták.
Én viszont, úgy érzem belesorvadnék, ha most valaki kezemre csapna, annyira dúl egész lényemben a felfedezés vágya. Amerre buján barangolok forróság támad, olyan, mint felfedezni egy másik bolygót, helyesbítés következik, jobb: hacsak a bolygó nem hergeli annyira a halandót, hogy erekciója legyen közben.
Illatával összemosódik bőre selyme és mintha máris besütiztem volna egyszerre érzek halovány puhát, izzó édeset, kerek bódulatot.
Érzékelem, ahogy mozog, csak remélem nem szökni próbál, közben végig zaklatom, szapora nyakcsókokkal, hajába túrással, pusziharmattal különféle helyeken, ahol érem éppen, váll-hát-gerinc, miközben helyezkedik, pálcástul.
Rövidesen átvillan agyamon a felismerés mire kellett, de csókjával nem hagy soká gondolkodni ezen és némileg deréktájon is kényelmesebb lesz gombok nélkül.
Csókunk közben kalandor ujjaim tovább akcióznak, szent küldetésük Merelt egy szál semmibe teremteni, még jó hogy önálló életet élnek, nem bírnék arra figyelni hogyan, csak hogy lefejtik róla lassan, ami alul még takargatná előlem és így lassan az enyém lesz, birtokba veszem.
Mintha kitárulna előttem a szezám, kötnek bele simogatásaim minden elérhető felületen, hogy közben ne nagyon szakadjak el ajkától, élénken keresnek bejáratot Csodaországba, hogy hízelkedve simítsák, előkészítve az utat valami nagyobbnak, közelben ólálkodó, egyre forróbb, keményebb bestiának – és már minden jogom „szörnyetegnek” hívni, már az állatos hasonlatok sem számítanak, egy nagyobb hatalom rabja vagyok, mely ledöntött átmenetileg gátakat, csak forró, lüktető ösztön maradt.
Megragadom könnyűn, könnyelműn egészen magam felé fordítva, hogy kicsit akadálytalanítsam sóvár ujjaim útját, csókokért matató szám és a szent ölt.

Úgy tűnik, Frank most direkte kisigényű.
Kis, úgymint alig elmondható, hogy a másfél métert meghaladó hobbit az igénye, se többet, se abszolút semmiképp egy csipettel se kevesebbet nem igényel, mint a teljes egész lényemet magának. De hogy is vitatkoznék ilyen meggyőző ajkak, érintések, belső tűz ellen? Gyújt, fűt engem is, választásom sincs más, mint mélyen egyetérteni a testével.
-Hidd csak, hogy tőled véd, igen- kacagok sokattudóan, had éljen az illúzióban, hogy nem csak azért van bármi hatalma itt, mert én engedem meg neki. Mindigis volt érzékem érezni, hogy kinek a kezében fut össze az adott helyzet, és ha úgy is nézett ki, amiből egy kislánynak sürgősen menekülnie illett volna, abból se futottam, ameddig éreztem, hogy igazából nem én nem vagyok biztonságban. Volt ilyen.
De most a legjobb kezekben vagyok - mmmh, de jó kezekben is vagyok - ha az elv alapja ugyanaz is, itt akkor se kéne tartanom semmitől, ha nem rajtam lenne a nadrág.
-Ez elvi kérdés, Frank, ha csak dobálni kell, nem kapsz legközelebb- incselkedek eközben az érintései alá simulva, a fantáziájára bízva, hogy értse, mit jelent a magasröptű kosarak megjövendölt megvonása. Van mód, ahogy csak mégizgatóbb gondolatokat jósol, és tudom jól kérem, milyen fákat teszek erre a tűzre a bőrünk alatt.
Jó gondolat volt a bakancsoktól megválni, mert hamarosan azon kéne átrángatni másképp az igazán jövőbeli ereklyét, tehernadrágot, amit nem tlálnék újat, ameddig divatba nem jön, egyszerű reparo-bűbájok ide vagy oda.
De tessék, végül úgy ível a hátam Frank karjai közé, mint a mesében: ruhában is, meg nem is, ahogy egy szál - két szál, ha szőrszálhasogatok - zokniban ismerkedek meg a tapintásáva új módon, egy csók szakad félbe egy sóhaj szavára.
Feltérdelve hagyom szembefordítani magam vele, kéjes sóhajjal túrok a hajába, lágy bőrpárnák közé ölelve a fejét, feléjük irányítva kényeztető csókjait, ahogy ujjával mutatja az utat, merre tartunk, készít fel, ígéri a következő fogást.
Felszabadítom az egyik kezem, csak hogy az ő bennem végződő kezére fonódjon, megszorítsam csak egyetértve, megösztökélve a kalandozásaiban, sóvárogva már a mégtöbbért, a következő, a fő attrakcióért. Frankért, teljes, mámoros, engem imádó, férfias egészében.

Nem bírok annyira kizökkenni a helyzetből, hogy melltartók rendeltetésein agyaljak, hiszen képes lennék rá, szívesen tovább fűzném a gondolatot és Merel valószínűleg szórakozna képtelen férfi fantáziámon, mi mindent lehet női tartozékokba képzelni.
Csakhogy eltérítette már ezt a vonatot, menthetetlenül zakatol az alagút felé, izzó kohóval. Morcogok válaszként, én magam sem tudom beazonosítani ezt az incselkedő torokhangot, de elhessegetem a hasonlatot (olyan mint egy kandúré, vagy bármilyen más, doromboló, morcogó állat)
- Megígérem, hogy legközelebb több figyelmet szentelek neki, mindig is érdekelt, de sosem volt lehetőségem vele játszani.
Értem ezt úgy, magával a melltartóval, egyrészt mert a mezei leányok egyszerűen flúgosnak néztek volna és nem kockáztattam, hogy többet ne jöjjenek, másrészt tartósan egyikük melle, vagy annak tartója sem tisztelt meg becses társaságával, általában mert elég érdektelenek voltak ahhoz, hogy könnyen hanyagoljam őket, vagy elijesztette el őket hirtelen jött és akkor éppen másból fakadó flúgosság.
Egyenként hántom le róla a héjakat és fedezek fel csókjaimnak új táptalajt, minden friss felület simításért, csókokért kiált.
Sóhajai gyújtóerők, puszta hangja nyomán libabőrrel száguld bőrömön a vágy, látható helyen, belül forrósággal perzselek és sietségem ellenére próbálok kiélvezni minden apró érintést.
Nem akarok gyors lenni, logikusan próbálnám fékezni, hogy elnyújtsak jó pillanatokat, de a remegő késztetés uralma felett elvesztem hatalmam.
Ha néha levegőt veszek, az mindig kevés, elcsukló, mert minden jelentéktelen most a folyamathoz képest, először a csendes felfedezés, ujjbegyeknek mámora, a tapintás magasabb foka, aztán az egyre sebesebb kézimunka, ha ösztönösen ráérzek melyik terület mit vált ki belőle, buzgó ujjaim fokoznak tempót, élvezeteket.
Óvatosan helyezem megint, mert milyen könnyű és kicsi, aprónak tűnik egy közepes kanapén. Megdöntve rá, hátra, hogy óvatosan fölé emelkedjemók, noha hajerdőm eltakarja arcom, a félig nyitott, némán ziháló ajkakat, piros arcot, mámorban ázó szemet, mégis ott vagyok szemben, fölötte, csókot kérek, mélyet, lazítót, miközben masszírozó ujjaim felengednek, átadják a stafétát és az a nagyobb végre a mélybe zakatol, ahová valójában mindig is tartozott.
Terveim szerint tökéletes ívben siklik valódi helyére, mint amikor valamit perfekt mód elhelyeznek a polcon, mintha mindig is ott lett volna, mert tudják bele tartozik, hogy az összeolvadás most létezési evidencia. Mint hazatalálni és mozogni benne, mint mindig Merelhez találni vissza.

-Jóóvan, jófiú- borzolom meg a haját dícsérőleg, viccelő gúnnyal az ígéretre. Végülis megértem, van most érdekesebb játéka, én se tudnék másképp választani a helyében. Lehet érdekesség, fícsör, attrakció a csomagolás is, de legvégül az csak átmeneti lesz, kárhozott arra, hogy hátrahagyva, félredobva adja át a helyét annak, amit végül nem rejt már tovább.
Meg a szavain, és azon elgondolkodva, milyen bolondosnak ismertem meg idáig Franket, felmerül bennem, hogy képes lenne, legalábbis kinézem belőle, azzal játszani, meg az, hogy itt és most, így és ennyi felvezetés után igazán nem lenne kedvem a saját melltartómra féltékenykedni. Úgy kevésbé viccesen tartanám abszurdnak ezt a gondolatképet.
Apránként egyre súlyosabb, de halkra fogott sóhajok dícsérik Frank minden érintését, csókját, kézügyességét, pedig csak mi ketten vagyunk most az egész házban, nincs itt egy-két ajtónyira ...maradjunk annyiban, hogy lakótárs, akire nem tartozik, egyszerűbb nem is tudnia, mit ténykednek odabent a hormonfűtött kamaszok. Gondolom megszokás.
Egy ilyen sóhaj mellé térdeim úgy döntenek, nem nekik van most bármi dolguk, leejtenek Frank ölébe, én meg úgy, ha már úgyse tornyosulok fölé egy fejjel - amilyen gyakran én bárki fölé tornyosulni tudok - hogy Franket idáig súlyosan alulreprezentálva hagytam, többet érdemel csak a lehetőségnél, hogy engem imádhat. Én indulok most le a nyakán csókokkal, meg-megszakítva néha önkéntelen levegőért kapással, ki a vállára, megkóstolom a kulccsontját, végigsimítanak kezeim a mellkasán, kalandoznak egyre lejjebb, körétúrnak ujjaim a forró, kemény vágynak, köréfonódva végigsimítják, közben mélyet csókolok, lágyan harapok a nyakába, inkább mondhatni, simítom végig ajakkal és foggal, piruló foltot hagyva a válla tövében.
Ösztönösen mozdulok vele, ahogy lefordít a kanapéra, gondoskodóan helyez kényelembe, mint ha törékeny virágszál lennék, nem csupán rövid vadhajtás, alig éri utól a tudatos felismerés azt, amit a testem már rég tud és vár.
A mellkasára plántált tenyérrel állítom meg magam fölött, de az egyik lábszáram azért átakasztom a fenekén, el se távolodjon, ha például megszeppenne, hogy valami rosszat tett volna. Bűne nincs is, de egy komoly, jelentőségteljes pillantást így is a szemébe fúrok, miközben a szabad karommal a bakancsom felé nyújtózok, emlékszik ő is arra az elszólására még a tetőről jövet.
Nem tudom, simán elérem-e, vagy úgy ugrik egy araszt a kezembe a pálcám önként, de majd máskor filózok el ezen. Most egy olyan védőbűbájhoz kell, ami igen hasznos tud lenni, viszont nem SVKn tanultam. Vagy bármely más tanórán, éppenséggel.
Aztán egy spontán ötlet nyomására, ha már itt van a pálca a kezemben, a melltartót is visszahívom egy szótlan invitoval a szoba túlvégéből, vigyorogva akasztom medálként Frank nyakába az egyik vállpántját.
-Jó játékot.
Kétlem, hogy most tartósan ott maradna, csak a slusszpoénért kellett, meg talán oldani a feszültséget, amit talán kelthettem a technikai szünettel. A pálcám megint a lábbelim irányába dobom, bár a fás koppanás alapján ezúttal a padlón köt ki a bakancsom környékén, pont nem lényeg.
Időt se hagyva Franknek, hogy elgondolkodjon, a visszatért kosarakhoz, vagy énhozzám kívántam jó játékot, a másik lábammal is csatlakozva a már ottlévőhöz, közelebb húzom, a derekára fonom combjaim, a tenyerem a mellkasáról felsimít a nyakán, a tarkójára, magamhoz vonom egy csókra még, mielőtt átengedem az irányítást.
Elégedett hang szabadul az elnyújtott kilégzésemhez, ahogy a forrósága végre kitölti az enyémet, testünk összefonódik, egyesül a vágyban. A szájára tapadok, és ahogy odalent az ajkaim közé csúszik, az én nyelvem is úgy csúszik az ő ajkai közé, újra és újra, rímelve a mozgására, kaján humorral így tükröződünk egymásba, érünk körbe. Az orromon veszek mohón levegőt, csípőm lassan hullámozni kezd, finoman felveszi a Frank diktálta kéjes ritmust, ujjbegyeim végigtúrnak a háta bőrén, majd visszafele már rövid körmeimre fordulva húznak rózsaszínen kivirágzó csíkot, tanúskodni ittjártamról, jelölni a frissen foglalt területem.

Akkor most kócos leszek átmenetileg és csak kapkodva, gyorsan rendezem hátra loboncom, hogy kilássak mögüle.
Elvégre fontos Merel hanghatásaihoz a látványkép. Egyre buzgóbban biztatnak jóleső sóhajai és belefeledkezem a tevékenységbe, mintha életem mantrája volna.
Hamarosan fordul a kocka, hiszen róla van szó, képes meglepni a legváratlanabb pillanatban.
Cserélünk, ahogy ő indul csókútra rajtam és én sóhajtok remegve, ajkam be-bekapva, hogy kínos nyögéseket hallgassak el.
Az akadály nehezül, ahogy fokozatosan halad lejjebb, hullámzó mellkasom tengere kezének. Éppen jókor érkezik a lényeghez odalent és odafent, ekkor kiszakad egy öblösebb nyögés, amit meghajlít a kéj.
Delíriumos homállyal nézek rá, részegülten és ennek persze semmi köze Algie bácsi érleléséhez. Valamiről megfeledkeztem, mélyről én is előhúzom, bár nem hódítani indultam ma, fogalmam sincs maradt-e még spermaölő balzsamom, ahogy kevésbé kreatívan nevezik a Pusztuljkát.
Agyam vakvágányokra téved, ahogy máris valamennyire aggódni kezdek, Merel mennyire veszi rossz néven, erről nem gondoskodtam és neki kell, de jé mit kapok a nyakamba!
Éppen tökéletes figyelemelterelésre. Rúgós maga a pánt, előbb azt huzigálom, majd tapogatom a formáját, kifordítom, befordítom, rárakom az orromra, megtartja-e.
A mikor visszadobja a pálcát, mint engedelmes kiskutya (miéért, miért nem lehet engedelmes gramofon?) hátradobom a tartót, megint, feledve játékos figyelmeztetését.
Halálkomoly mondanivalóm van, ami persze némileg a fűtött hangulat rovására is mehetne, ha teljesen amatőr engednénk ilyesmit.
- Én teljesen elfelejtettem, bocs…
Éppencsak kimondom már visszahúz és csókja nyomán új életre kelek, az apró intermezzo tovaszáll és saját felelőtlenségem is feledem.
Innen már csak apró lépés a tökéletesség, összekapcsolódni, mint mikor két fél egybeforr, én becsusszanok alant és az ő nyelve felül, szinte egy karika leszünk így, felveszem a csók ritmusát, vagy a csók idomul mozgásomhoz? Egységben ringunk, előbb óvatosan, elmélyedve egymásban, aztán levegőt csenünk és csak fokozza szenvedélyem birtoklása, a hullámzásból erő, szenvedély kerekedik, a ritmus mámortáncra kél, mi diktáljuk a tempót, legalábbis ráhangolódom a Merel részecskékre, melyik az éppen gyors, hogy lehet turbóvá fokozni, hogy ne legyen elnagyolt, megőrizze beleolvadását, merthát éppen eggyé válunk, mintha nem is lettünk volna külön soha, mit számít néhány év, egy másik tér, a lehetetlen?
Mi ismerjük a ritmust, megugorjuk a fokozatokat, együtt vele, zihálós mámorban, nem is vagyok magamnál, nem is én gondolkodom most, egyre csak törünk a csúcsra fel, mint hegymászók, vagy merülők, akik elérték az óceán alját, utazók, akik a föld középpontjába értek, talán csak remélem, vagy tudom, hogy őt is kitörésig fokozza. Ahol már éppen elviselhetetlen, ott minden elcsendesül. Megérkezés.

Felfedezőutam hangot csal elő Frankből, elégedetten nyugtázom a vallomást hogy én is jól éreztem rá az érzékeire, élvezi a kényeztetést. És ahogy felnyög az érintésem alatt, egyetértően vele nyögök én is, mert amit én csinálok, az még csak hergelés, felizgatás, rövidke kóstoló a kéjből, rajtam ő kitartóan játszik már, és elismerésre méltó ügyességgel. Úgy tűnik, megint előtte járok, mint előbb a berúgásban - észre se vettem, ahogy szinte az meg el is kopott mostanra - és neki utólérnie kell majd, ezúttal kétségtelenül az ő érdeme.
Őszintén, jóízűen kacagok fel, még ha nagy vonalakban, koncepcióként el is képzeltem, igazán nem kéne meglepjen ennyire, nem számítottam arra, hogy most, tényleg, játszani fog az időnként röppenő fehérneművel. És talán valóban még szolgálatot is tett a hangulat hirtelen le nem lombozásában, mint arról a következő mondat is tanúskodik.
Illetve tanúskodna, ha hagynám. De belecsókolok inkább a szavaiba, befogom a száját az enyémmel, hogy ne akarjon tovább mentegetőzni.
Nem érünk rá most azon vergődni, hogy túl mohón túl belemerült a vágyba, hogy belém merülhessen, én figyeltem helyette is, így nincs probléma. Van viszont fontos dolgunk, a kanapén kell vergődnünk.
Szerencsére erre rá se kell beszélni.
Az őszintét megvallva arra számítottam, valamelyikünk el fogja nevetni a csókunkat, hogy mit is imitál mozdulatról mozdulatra, de túl jó lehet talán, hogy csak természetesként illik bele a hús-vér táncunk hullámaiba, csak az szakítja meg, ahogy egyre jobban kiismerjük egymást, egyre bátrabb szenvedéllyel ringunk, és nem tud már nem kiszakadni belőlem a sóhaj, ahogy egy újféle, kéjes feszültség kezd gyűlögetni a testem mélyén.
Hamar elhagyom a korábbi diszkréciót, hisz úgysincs most oka, és ahogy Frank sodor magával az élvezet hullámán, egyre többet kapok levegő után, sóhajtok mélyet, nyögök fel jólesően. Hangszer vagyok, Frank már vonó nélkül is, ügyes ujjaival hegedült rajtam, előrekövezve az ideutat, most a testünk szimfóniájában nagyobb akaratot igényelne nem fakadnom dalra, mint amennyihez kedvem van.
Nem is csók már, csak az arcomat a nyakába szorítom, ahogy a hátába kapaszkodok a kitörni készülő gyönyör feszültségén, mielőtt az elsöpör végleg.
Combjaim Frank derekára szorulnak, felizzó élvezet hullámzik végig a testemen, vele hullámzik ívbe a gerincem, fennakadó lélegzettel túrok a tarkójába, aztán beleomlok a gyönyörbe. Mire utólér ő is a kiteljesülésben, csak pihegni tudok, lassan, hosszan cirógatom végig a végül megpihenő hátát.
Hosszú volt ez a nap, számomra tarthat vagy harminc óránál is majd, mire végetér, most épp mégsem akarom, hogy teljen az idő, csak maradjunk örökre itt, így, most.
Najó, örökre nem kell azért, ki tudok egyezni egy visszavágó gondolatával majd, de egyelőre jó dolgom van ebben a megállított pillanatban.

Milyen rendben összecsengnek nyögéseink magánhangzói, a mámort mindig zöngésen ejtik. Furcsa lenne, ha mássalhangzókban kéjelegnénk, csupa b, l – el, vagy z-vel, talán az m fordul elő még Merel ízlelése közben, nem csak neve, de finomsága miatt.
Kikacagásom után inkább befogja a szám, de jó nekem, hogy nem kell tovább szégyenkeznem. Mint minden az elmúlt egy órában, vagy már a tetőn, sőt tetőről hoppanálásunkkor azért történik, mert összezavarodok a közelében, hogy hirtelen milyen fontos lett és ezt szintén, pofátlan ráfogom arra, elvette az eszem.
Messzire gurult az agyam, slamposak gondolataim, teljesen más motivációk mozgatnak, kiesnek kézenfekvőségek, de Merel gondolkodik helyettem. Úgy hiszem ez nem fog változni, nekem gondolatlanságom van és még egy képzőt is hozzá lehet ragasztani, – meg
Milyen szerencse, hogy csókjainak hulláma elmossa a kételkedés partjait, újra beránt a mélybe, s fokozódó izgalmak csúcsára, az eggyéolvadás mélységébe.
Elmarad a csók, mintha kevés lenne, meghaladnánk, csak egy megálló volt. Valószínűleg sokszor átutazunk rajta még, de most az ölelés kerül előtérbe, ahogy mi is magunkhoz öleltük a másikat, izgatva az érzékeny pontokat, túltöltve, az egyre magasabb, elviselhetetlenebb kéj után, valami vesztett próbálkozásom talán még akad a késleltetésre.
Aztán elönt a forróság és mély megnyugvás a magasfeszültség utáni nirvána. Belezihálok a hajába, a kanapé egy orromhoz dörgölődött párnájába, borzongok érintései nyomán és hosszú csókpuszival nyomok pecsétet ajkaira. Kissé megemelkedem, látni akarom, végigsimítani arcán, elveszni a pillanat végtelenségében.
- Egyébként van ágyam
Jut eszembe, későn, csak mert tartom magam felette karral az igaz, de ahogy zsibbadni kezd szembesülök saját korlátaimmal. Elnevetem a végét, hogy ez is csak most jut eszembe, mint ahogy nem zavartattam magam a földön csókolni.
- Mármint, ha szeretnél… Mert én, hát olyasmikre vágyom, mint összekucorodni veled, tudod ilyen ölelgetős esemény és…van az ágy, éppen ilyenekre találták ki. Persze legtöbbször a párnámmal játszom ilyet
Hát igen, a kifejezések nagymestere vagyok, ha azt hittem a zavar elmúlik, éppen most cáfoltam rá, vagy mert Merel képes fokozni a saját fontosságát.