Nem tudom, mit képzeltem a halál utánra - valószínűleg ugyanazt, amit egy, a kifutók világában jártas ember, sok fehéret, damasztot, sápadt virágokat, hogy bűnbánattal arcunkon fordulunk sekélyesen a kamerába, és mert ez volt a megfelelő idő a bűnbánatra, rögtön tudtam, milyen felszínes, földhöz ragadt képek éltek bennem, sekélyesek, áporodottak is kicsit, és egyszer sem, soha nem fájt úgy a nyakam, mint ahogy most.
A halál utánnak épp olyan a plafonja, mint az enyém - imádkozom, valami ügyetlen gyermeki imával, édesanyámat keresem, a nővérem csigatenyészetét, bátyám, amint nevetve az ajtóban áll, mindüket, de önzőn nem jut lélegzet az összes testvéremre, vagy az összes bűnömre, azt képzelem, Ő is itt jár valahol, és elhiszem neki, már nem szenved úgy attól, amit nem érthettem meg, csak most, csak most későn. Hogy nem öregszem már meg, nem számolom ráncaimat egy nagy, oroszlánkarmos tükörben előbb komoran, majd egy pohár borral, nem futok többé Toszkánában az út mentén fehér ruhában, egy esküvőről, nem dobom még egy képeslapját a többi közé a manzárdszobában, nem szúrom meg az ujjam, amire talán szerettem volna, ha valaki gyűrűt hoz, megköt és lefon magához, mert különben elröppenek, akaratlanul, de azért, mert megtörténik, és otthontalan vagyok egész életemben, egy bőrönddel stoppolok középkorúan, hajam akkor épp rövid, és ahogy megfordulok, a kocsi, ami felvenne, tartalmazza az összes el nem mondott vallomásom: közéjük zsúfolódva zötyögnék a végéig a sötétben, és egyedül halnék meg, míg emberek álltak a napfényben, esőről beszélgetnek, és hogy milyen életteli voltam, a kurva, akit nem lehetett nem szeretni. Milyen különös minderről számot vetni épp a halál után, de találkozom Romannel, és találkozom vele is, aki alácsüggött a mestergerendáról, megkérdezem, tényleg annyira fájt-e neki is az élet, hogy véget kellett neki vetni egy nyári délutánon, mikor mások szerelmesek, mikor mások számára végtelen az ég, a horizont örökről beszél, én legfeljebb nyilván szabásmintákról, míg lelógatom a lábam a tetőről, de lám, én is megöltem magam.
Végül én is megöltem magam, és én sem tudom a választ.

- Jacqueline vagyok. - mondom csukott szemmel, azt hiszem, van jelentősége annak, mi az első szavunk, ha meghaltunk, ebben bízom, de a saját plafonom fogad, és csalódom, nem vagyunk egy bukolikus esküvői montázs hátterében, mint képzeltem, és talán soha, egy percre sem értettem a világot. Míg felülök, helyére rendeződik a helyiség, és ott a szekrényem a kidudorodó szekrénnyel, a redőny lehúzva, és Rufus táskájának tartalma, ami betölti a szőnyegem. Hasra vetem magam, lelógatom a karom, minden igazán szürreális, és nincs is kitől megkérdezni, vajon itt miért fáj még a nyakam. Az ujjammal azt az apró dobozt tapintom ki, ami épp elég nagy egy gyűrű számára, ez tűnik a legkevésbé ideillőnek, talán ez lehet a kulcs a továbbiakhoz, nyilván a halál után mind megfigyelőkké szépülünk, lehet, hogy vár valahol az a meleg fénnyel átszőtt háttérkép, csak még nem érdemeltem meg. Jár az öngyilkosoknak igazi feloldozás?
- Csön-csön gyűrű, aranygyűrű. Rufus igazán szeretheti a leendő gazdád.. mindig azt hittem, ha megkér valakit, vörös lesz, mint ő maga.

Nem tudok szabadulni a benyomástól, hogy csipkét kellene viselnem, bármi közhely volna is - a mennybéli Rufus túlságosan valódinak érződik, és mert esendő egy lotyó vagyok, természetszerűleg felmerül azonnal, vajon hogy mutathatunk mi együtt, ábrándkép és álmodója, és az én álmaim mindig számomra voltak jelentősek, hogy ezért pénzt is kaptam, amíg éltem, tiszta és rosszindulatú szerencse csak.
- Becsapva. Te most is pont olyan értelmetlenségekre pazarolod az időt, mint a nyilvánvalóan semmiségek, amikor kínálhatnál pezsgővel is. Miseborral, ha azt helyzethez illőbbnek érzed. - átejtem a tenyerére a gyűrűt, bár nem teljesen értem, miért veszek részt a drámában, de talán az első megérzésem helyes, az öngyilkosság fejezet, nem a könyv csukódásának hangja.
Voltak ábrándjaim - mikor életem első temetésén vettem részt, tavasz volt, meleg, balzsamos szélben álltunk mind feketében, talán abból is szüzességet vesztettem, nem csak a csodálat mértékében, amivel gyermeki tekintetem megtapasztalta a halál közelségét, létezését. Persze voltak mesekönyveink, azokban dagadó keblű hajadonoknak elhullott leányanyjai - az illusztrátorok perverziója vészes közelségbe egyelőre a lapokon került, de egy McGonagall sem él éppen köztiszteletben álló életet - de a koporsóban nyugvó negyvenes volt, és minden részletében gyönyörű, moccanatlan, szoborra emlékeztető. Utána többször kértem a testvéreimet, játsszunk temetőset, egészen addig, amíg már nem emlékszem, melyik szülőm megtiltotta...

Voltak ábrándjaim, de most bizonyára vérbe fagyva fekszem azon a drága szőnyegen, aminek a felét egy jól sikerült rúdtánccal szereztem meg. Persze, hogy nem lett belőlem szobor holtamban sem, rejtély hát, miért bukkant fel itt Rufus, hogy a halál után is ostoba józanságot hirdessen.
- Kinek szánod?

Nehezemre esik elviselni - valami okból kifolyólag Rufus a hétköznapokban mindig egy hideg csiklandás volt az orrnyergemen, amit lehetetlen megvakarni, és nem múlik el semmi alkoholok, örömök ellenére, kitartóan hirdeti, hogy vannak még emberek, akik igényt tartanak a jelenlétemre, de annak minden szélsősége nélkül. Kétlem, hogy Rufus tényleg ismerne, és ha ismerne valóban, ilyen reményteljesen kapaszkodna az emlékembe még a halálom után is - amit tönkretesz, hogy most is felhúz szűkszavú közhelyessége, persze, az érzelmek csupán versekbe és újabb meg újabb rohadt szerelmi vallomásokba valóak, azok biztosan nem tűnnek fel sötét színekben, nem törik el a tányérokat a pulton, és nem azokból születik a bizonyosság, hogy élünk.
- Mert megint szar alak vagy, Rufus, és ez alapján tényleg a pokolba kerültem. - a korábbi zsibbadtságom magára talál, fel akarnék ugrani az ágyról, itt hagyni a maga ízlésére - földszínek, kimértség, klasszikusként eladott szar szabászat! - de gyengének tűnök, és kénytelen vagyok maradni. Ez minden bizonnyal a pokol, ha még kiviharzani sem lehet, hallgatni kell majd a szentbeszédet a józanságról, én nyilván megint a legrosszabb változatomat mutatom, és aztán úgy teszünk, mintha mindez nem annak az erőnek a jelenléte lenne, ami egyszer a víz alá meríti majd Velencét is, bármennyire hisszük, hogy a moccanatlanság gyönyörű.
- Nyilván azért, hogy ne ejtsük meg ezt a beszélgetést. Soha. - ellenségesen magamhoz ölelem az egyik párnámat - vajon ha líraibb helyszínen ölöm meg magam, azt látnám most? - és sötéten méregetem a lehetőségeimet. Rufus sosem értette, mikor kell befognia a száját, én pedig nem értem, miért nem érti meg a depresszió működését, hogy nem érezte az ízét, amikor megcsókolt, és miért kellene nekem most elmagyaráznom valamit, ami világos, érthető, mint az emberi élet végessége. Ez nyilván a bűnhődésem egy stációja lehet, így aztán valóban sokkal rosszabb, mint bármi, ami az életemben várt volna. - Nem várom tőled, hogy a csodálatos, szabályszerű életed paraméterei alapján megértsd, mások mit miért tesznek, de ha tenni akarsz egy szívességet, belátod, hogy nem mind tudunk együtt élni azzal, amit tettünk, vagy amit nem tettünk. Nem azért öltem meg magam, mert olyan kurva jól éreztem magam előtte.