Kilenc éve annak, amikor minden megváltozott.
- Heléneeeeeeeeee! Kiabálok neki a vékony hangomon és szaladok, mint az őrült. Nem láttam egész álló nap és apáék is annyira furcsák. Búsak, de próbálják előttem leplezni. Miért? Mi a baj? Miért hazudnak nekem? Két év múlva megyek a Roxfortba, felelősségteljes vagyok és már lassan kilenc! Buták, nagyon buták. Na nem baj, utána járok én a dolognak vagy ne hívjanak engem Macnairnak! Bemegyek a bejárati ajtón és álmosságot színlelve már megyek is fel a lépcsőn, hogy látszólag a szobámba térjek be. De az utolsó pillanatban vettem egy nagy fordulatot és a nővérem szobája előtt álltam meg. Remélem, hogy nem hallott nem szereti ha kopogás nélkül rátörök, de hát ilyenek ezek a kistesók, nem? Az ember idegeire mennek. Nagy vigyort varázsoltam az arcomra és aztán berontottam becsukott szemmel s úgy ugrottam az ágyra remélve, hogy egyenesen rá a lányra. De csak az üres ágy volt a kis testem alatt nem más. Meglepődve néztem körül és olyan elhagyottnak találtam. Rossz érzésem támadt, megnéztem a szekrényeket. Egy darab ruha sem. A mi képünk eltűnt a fekvőhely mellől. Egyenesen a szüleimhez rohantam.
- Apa! Anyja! Heléne merre van? Elutazott? Ó! Már értem! Hisz 11 éves, Roxfort. Tudtam én! De el se köszönt? A kis kezeimmel rácsaptam az asztalra, és az egyiket aztán derékra tettem miközben nagyon durcás fejet vágtam. Mi az, hogy nem búcsúzott el tőlem? Pont tőlem? Amikor azt hittem, hogy mi vagyunk a tökéletes tesó-páros. Ha legközelebb találkozok vele ezért nagyot fog kapni a fejére az is biztos.
- Gyere velem, Nich. Apám hangja és arckifejezése olyannyira ijesztő volt, hogy majdnem összepisiltem magam ott helyben. Mi a baj? Csak nincs valami baja. Vagy lehet, hogy csak rávette erre apát, hogy csaljon be valahova és aztán pedig lesből támadjon. Okos, de nem tollas a hátam. Így hát amikor beértünk a dolgozószobába akkor ugrottam egyet oldalra hátha elbújt a falnál, de nem.
- Heléne meghalt. Számunkra. Láttuk rajta már eddig is a tehetségtelenséget de most, hogy nem jött számára levél a Roxfortból, biztosan tudtuk azt, hogy kvibli. Sajnálom... Az állam leesett és nem hittem el, amit mondott. Hirtelen fájni kezdett a szívem, vadul vettem a levegőt és csak annyit vettem észre, hogy már potyogtak a könnyeim. Térde estem és a földet kezdtem el püfölni, mert tudtam, hogy mit jelent ez. Már mesélt erről. Éppen ezért? Hogy felkészítsen rá? Hát elég rosszul ment.
- Hogy tehetted ezt? A saját véreddel? Kitagadni? Undorító vagy! Utáltam abban a pillanatban. Egy könnycseppet sem ejtett. Nem fájt neki? Egy szörnyeteggel éltem együtt, egy érzelmi nullával.
- Fejezd be, Nicholas! Szégyen, ami történt. S senki nem tudhatja meg. Nem tudódhat ki. Egyszer megérted, ha felnősz. A legfontosabb az, hogy megmaradjon a család jó híre és a befolyása, mert anélkül semmik vagyunk. Hagy legyek rád büszke, fiam!


Repüléstan, végre valahára nem éppen egy unalmas mágiatörténet. Már a nyálam folyt kifelé a számból miközben hallgattam az unalmas szócséplést így hát felüdülés lesz végre seprűre ülni. Otthon már sokszor csináltam így nem lesz új feladat. S még nagyobb örömre a Griffendéllel lesz együtt tartva az óránk. Háhh, ott van az a lány. Bradley. Elég csúnyán sikerült összekapnom vele és a bátyjával már a vonaton így hát megfogadtam, hogy bosszút fogok rajta állni. S itt az egyik legjobb pillanat. Csuklyát a fejemre veszem és indulok is előre, hogy hamarabb leérjek, mint a többiek. Elő kell készítenem a terepet az én kis csapdámra. Nem ül ki semmilyen érzelem az arcomra, a léptek hallatára szépen lassan megemelem a jéghideg tekintetemet a lányra és egy hátborzongató félmosolyt villantok rá. Hogy miért érkeztem le hamarabb? Mert volt itt valaki, aki el tudta intézni nekem azt, hogy Bradley egy kissé selejtes seprűt kapjon. Megérkezik a professzor, mondja a feladatot. A kezemet kiteszem és kimondom a parancsszót.
- Fel! A seprű már fel is ugrott a kezembe, míg a többiek szerencsétlenkednek egy keveset. Nem örülök neki, hogy elsőnek sikerült. Tudtam, hogy ez lesz. Elfordulok a tömegtől és amint sikerült mindenkinek akkor ha engedélyt kaptam rá, akkor elrugaszkodok a földtől. A szememmel figyelem tanárt, majd a lányt aki éppen akkor rugaszkodik a földtől, amint nem figyelnek éppen kettőnkre. Ez az én piszkos nagy szerencsém. Látom, hogy a seprű elkezd rázkódni és próbálja levetni magáról Fawenat. Hagyhattam volna, hogy csak legyen ennyi de hát a bosszú nem elég fájdalmas így. Előredőlök, hogy gyorsabb fokozatra váltsak és teljes sebességgel nekipukkanok, hogy aztán mind a ketten elessünk. Reccsenés, mind a kettőnknél. Felordítok és földön a lány seprűje mellé fetrengek, mintha az lenne az enyém. Elsőéveseknek úgy sem engednek sajátot így hát mind ugyanúgy néz ki.
- Professzor! Seprű... Bradley...Megbűvölte... Nyögöm ki a szavakat, és közben szorosan közel tartom magamhoz az eltört kezemet. Nagy bajban vagy Fawena, nagyon nagyban.