Kevés dologra emlékszem arról az éjszakáról vagy azt megelőző évekről. Mintha valaki folyamatosan kikoptatná emlékeim szövetét. Pár dolog azonban nem tud elillanni, lopva álmaimba férkőzik, vigasztal olykor, mint például anyu fahéjas-almás illata, mert mindig sütött egy pitét vagy apu dohányfüstös ölelése, ami csavarta az orrom de mégis mindig belebújtam, a ház padlójának recsegése, a képek a falon. De aznap este csak a sikolyok és az ordító csend maradt meg. Ahogy furcsa kámzsás emberek befurakszanak a házba és zöldes villanásba borítják a nappalit, anyu a szekrénybe tuszkol és közli bújócskázunk, maradjak csendben, hiszen mindig nyerek minden játékban, ne rontsam az elért érdemeimen. A mosolyára, a nyakában sápadtan csillogó gyöngysorra haloványan tudok csak visszaemlékezni. Újabb rimánkodások, fájdalmas üvöltések, zöld fény és a nagy üresség. Órákig. Nyernem kell, anyu azt akarta, csendben, hogy ne találjon meg senki. Már nagyon elcsigázott voltam hogy összegörnyedve, elgémberedve vártam anyu azt mondja nyertünk, vége a játéknak. Idegenek mászkáltak a lakásban, majd hirtelen tépték fel az ajtót, ami engem rejtett a szekrény mélyén, ez pedig felülírta anyu másik kérését: ne lebegtessek tárgyakat, mert noha Ő is tud ilyet, de baleset veszélyes. Szerettem anyut és szót fogadtam, nem csináltam, kivéve ott és akkor, ahogy a férfi arcába reptettem a cipőket, majd még pár könyvet a másik tarkójához vágtam és próbáltam szaladni de végtelenül elmacskásodva csak bukdácsoltam és sírtam. Ahogy pedig megpillantottam anyu üveges tekintetét… képszakadás. Nem emlékszem hogy kerültem ki a házból és nem értettem az a szakállas férfi miért noszogat, nem lesz baj, Ő vigyázni fog rám. Sosem láttam és olyan dolgokat csinált, amire anyu azt mondta baleset veszélyes.
Végül mégis nála kötöttem ki és a másik Apukámnál, Richardnál. Féltem tőlük és a furcsa háztól, ami olyan volt mint a szörnyeteg elátkozott, elvarázsolt kastélya. Több hónap volt, mire megszoktam a dolgokat magam körül, hogy elmagyarázták ez náluk, ebben a világban természetes, nem bántok ezzel senkit, ahogy ők sem. Még több mint fél év telt el, mire a Rody bácsit és a Richie bácsit Apára és Apura cseréltem. Eleinte furcsa volt, hogy nincs anyukám, de két apukát is kaptam, így nem volt okom panaszra. Rody bácsi, azaz Apa mindig égve hagyta nekem a villanyt, engedte hogy minden szekrényem és fiókom nyitva maradjon, később maga jött mellém lepedőből és takarókból épített bunkerjaimba, amik hercegnő palotán át erdőszéli barlangig mindent takartak. Nagyon szeretek mai napig a karjai között elaludni, biztonságban érzem magam. A közös reggelik egy idő után annyira természetessé váltak számomra, hogy nehezen viseltem ha valamelyikük nem volt jelen, amit lehetett hármasban akartam csinálni. Csak velük, mást nem bevonva. Elvégre Richie bácsi, azaz Apu mindig jött, ha kérdeztem, mindenről mesélt, bármilyen játékot akartam játszani belement. Sajnos anyu utolsó emléke miatt mindenáron meg akarok nyerni mindent, leplezve akaratom, de Apu sosem haragudott meg vagy szidott meg érte, inkább csak rácsodálkozott milyen ügyes vagyok. Pedig csak felkészültem előre, hogy ne okozzak csalódást… Esténként így is ha nagy volt a csönd akkor kirángattam Aput a szobájából, hogy együnk egy kis kekszet és olvassunk valami könyvet vagy nézegessünk róluk képeket, igaz, nincs sok fotóalbum, de rólam is csináltak képeket az évek alatt és szeretem ahogy elmeséli azokat a napokat. Szeretem ha mesélnek nekem, Apu vagy Apa. Az hogy bekerültem a Roxfortba eleinte nagyon ijesztő volt. Noha tudtam létezik varázslás, boszorkány vagyok, Apu és Apa is varázslók, de… nem a megszokott környezet volt, nem a békés és nyugalmas „mugli” világ, amiben felcseperedtem. Sosem mondom nekik, de sokszor sóvárgom egy csúszdás játszótér után, a tévéért, azért, hogy két kézzel csináljak dolgokat ne a pálcám suhogtatásával. Talán emiatt szoktam néha sütni otthon én magam is, pálca nélkül arra fogva nem vagyok ügyes és nem akarom elrontani hogy Apu is örüljön, Apa meg büszke legyen. Vagy hímezni, gyöngyöt fűzni, gyurmából figurákat égetni. Persze csak titokban és lopva, mert kevesen értik, hogy nem pálcával akarom létrehozni ezeket, hanem két kézzel. A süveg azt mondta griffendélbe való leány vagyok. Visszakérdeztem miért, hiszen oda a bátrak kerülnek. Azt mondta Ő érzi hogy van bennem bátorság, hogy talán fel sem fogom, de a szívem mélyén olyan vagyok mint az anyukám. Elfogadtam és fennhangon kiáltotta ki a házam a griffendél, de sosem mertem Apuéknak elmondani mit mondott a süveg. Az igazat megvallva sosem beszéltem velük anyuról és apuról. Féltem megharagudnának. Emiatt inkább magamban tartottam, mint aki nem is akar erről beszélni. Ugyan már ritkábban gondolok „mugli” életemre, de még mindig sokszor előtérbe tolulnak bennem a képek a régi életemről, mugliismeretből vagyok a legjobb. Azt hiszik csak mert szorgos vagyok, de nem merem sosem elmondani, hogy azért mert nekem az a valóság mai napig. Hiányzik az a valóság. Amikor megérkezett Dixon aki nem sokkal idősebb nálam és „mugli” szülők gyereke, „muglik” közt élte eddig életét nagyon boldoggá váltam. Úgy gondoltam vele beszélgethetek majd, Ő megérti majd ezt a hasadékot a lelkemben. Ám bárhányszor közeledtem, elutasított, csúnyákat mondott és közölte nem érdeklem. Igazából Apun és Apán kívül keveseket érdeklek. Sosem mondom nekik, de nincsenek barátaim, mindenkitől félek elutasít, elvesztem. Furcsának találna, mert érzem nem ide való vagyok. Ha kérdeznek akkor persze sok lánynevet fel tudok sorolni, kikkel tanultam, kik mellett ültem ebédnél mondjuk. Sosem teszem hozzá, hogy amit mondok csak a kihallgatott beszélgetés visszhangja, én nem voltam részese a beszélgetésnek igazából. Nem akarom aggódjanak vagy esetleg furcsának találjanak, mert szeretem őket. Dixontól kicsit félek is, a mardekárba kerülők javában undokok, Ők gyakorta sértegetnek vagy küldenek rám rontásokat, csak hogy nevethessenek. Ráadásul lassan el kellene döntenem merre akarok majd haladni az életben, de én… nem varázsolni akarok. A fiúk tetszenek, néha azon is elgondolkodom, lehet jobban örülnének ha barátnőm lenne, hiszen… de félek ezzel megbántanám őket, így mindig azt mondom nem tetszik senki. Pedig van pár idősebb fiú, akik okosak és viccesek, legalább is annak tűnnek így a folyosó másik végéből…