Otthon voltam egész nap. Furcsa volt ez nekem, minden nap Levinnel együtt keltem, vele együtt mentem munkába és együtt is jöttünk haza, sosem volt alóla kivétel. Ugyan én nem voltam annyira mániákus mint ő és nem szerettem annyira a percről percre elrendezett és behatárolt napirendet, de nem szóltam semmit, elvégre ez így nekem is nagyon kényelmes volt. Menet közben sokkal több időm volt a semmittevésre mint neki, elvégre nem tudtam mindent elvégezni, amit ő. Nem is tudom, mennyi időt töltöttem el egy nap azzal, hogy az irodája kanapéján ültem és többnyire nyelvet tanultam, olvastam, jogot tanultam, akármi. Mondjuk szívesen találtam magamnak más feladatokat is, besegítettem a tolmácsolásban is, ha szükség volt rám máshol, elmentem ebédért, leveleket intéztem vagy bármit, amit Levin rám bízott. Szerettem hasznossá tenni magam.
Ma pedig olyan haszontalan voltam, mint soha. Ahogy beértünk a Minisztériumba és Levin elkezdte olvasni a Reggeli Prófétát, szinte azonnal hazazavart azzal, hogy ma más dolga lesz, mindent elhalasztunk egy nappal, mert ez sokkal fontosabb mindennél. Nem adott sok információt, csak annyit, hogy Prewették nagyon hamar megbánják, hogy ezt le merték közölni. Hazafelé menet még megpróbáltam felkapni az újságot, hogy otthon elolvassam, de Levin nem engedte, gondolom, nem akarta, hogy bármiről is lebeszéljem, amiről bizonyára kellett volna.
Így hát otthon ültem egész nap. Pontosabban nem ültem, mert Norman legnagyobb örömére kimentem vele sétálni, ez egyszer nem az erdőbe, hála a jó időnek, hanem a kúriától nem olyan messze elterülő nagy mezőre, ahol kedvére rohangálhatott. Magunkkal vittem egy tálat a víznek és Norman kedvenc labdáját, amit mérhetetlen lelkesedéssel hozott vissza, akárhányszor dobtam el. Vele ellentétben én nem voltam ilyen felhőtlenül boldog, aggódtam Levinért és azért, hogy vajon mire készülhet most. De ez egyszer nyugton maradtam és azt tettem, amit kért: türelmesen (ez a része nem sikerült olyan jól) vártam rá itthon.
Mikor hazaértem Normannel, aki a levegőt is a hátsó felén vette, annyira elfáradt, még nem ért haza, pedig már javában alkonyodott. Most már meglehetősen ideges voltam, ahogy fel-alá járkáltam a szobánkban, a maradék türelmem pedig elég hamar elszállt.

A lehető legrosszabb forgatókönyvek játszódtak le a fejemben. Sokat nem tudtam Levin életéről, néma megegyezéssel nem kérdeztem mindenről, ami vele kapcsolatos volt, úgysem kaptam volna választ sokukra és annyira nem is érdekeltek, éreztem, hogy jobb a tudatlanság. Ugyanakkor nem voltam teljesen ostoba sem, tudtam, hogy Levin veszélyes vizeken evez és még ha nem is kötöttem az orrára, nagyon aggódtam érte. Pláne ilyenkor, amikor szó nélkül eltűnik hosszú órákra, azt sem tudom, merre jár, mit csinál, kihez ment, mennyire van veszélyben... Még meg is halhatna úgy, hogy én nem tudok róla. Az utolsó gondolatom az volt, hogy biztosan elvették a pálcáját, aztán bedobták egy medvékkel teli verembe, akik éppen darabokra tépik és felfalják, amikor Norman fáradtsága ellenére felpattant és elindult lefelé a lépcsőn. Azonnal a nyomába szegődtem, tudtam, hogy a lelkessége Levin hazatértét jelzi, amitől hatalmas kő esett le a szívemről.
Már éppen a nyakába ugrottam volna, hogy a csontjait darabokra törve átöleljem, amikor megláttam a vért az ingjén. Kihagyott egy ütemet a szívem, de aztán rájöttem, hogy "csupán" az orra van szépen eltörve.
- Merlin ráncos segglyukára, Levin... -nyögtem fel, de azonnal beszélni kezdett. -Fabian Prewett?!
Nehezemre esett elhinni, hogy a Reggeli Próféta főszerkesztője ilyen könnyen elveszítené a hidegvérét. Nem találkoztam vele sokszor, de eddig akármikor láttam, mindig egy nagyon kimért, udvarias és higgadt embernek tűnt. Őszintén, valahol Levinre emlékeztetett, szinte ugyanúgy beszéltek és viselkedtek, pláne egymás közelében, nem volt gyerekes faszméregetés, csak a munkájukra koncentráltak és... Nem is tudom. Egyszerűen nehéz volt elképzelnem, ahogy Fabian Prewett ökle a férjem arcában landol. Kellemetlen szituáció, és még kellemetlenebb az, hogy vajon mi váltotta ezt ki nála. Kellően biztos voltam benne, hogy Levin sem volt egy ártatlan virágszál és jelentős szerepe volt abban, hogy kibillentse a főszerkesztő urat a béketűréséből.
- Gyere -húztam be magammal a legközelebbi helyiségbe, ahol leültettem rögtön a kanapéra. -Mutasd, hadd lássam!
Óvatosan elhúztam a kezét az arcától, az egész foltos volt az orrából szivárgó vértől, de nem volt ez olyan vészes. Nem mozogtam annyira otthonosan a gyógyító bűbájokban, de azért ez nem igényelt akkora szaktudást. Pillanatok alatt rendbe tudom hozni még én is.

Nekem sosem volt kutyám, mielőtt Levin mellé kerültem volna, sőt, semmilyen állatunk nem volt otthon a baglyon kívül, az is pusztán a haszna miatt. Fogalmam sem volt arról ezelőtt, hogy milyen érzés is az, amikor valaki, aki nem is ember, boldogan és szeretettel vár haza. Aztán jött Norman és mindez megváltozott. Nem véletlenül szerettem annyira ezt a nagy őzikét és lettem hirtelen kutyásnő, mellette olyat tapasztaltam, amivel végre megérthettem, miért szeretik sokan annyira a kutyájukat.
- Én ezt komolyan nem hiszem el... Nyilvánvalóan te vagy az az egyetlen ember, aki még Fabian Prewettet is képes kihozni a béketűréséből. - Ki más lenne? Ők ketten örökös harcot vívtak a nagyon ellentétes ideológiájuk végett, emiatt érthető módon sosem kedvelték egymást, de én mindig úgy éreztem, hogy tiszteletet azért éreznek egymással szemben. Levin részéről mindenképpen, de úgy véltem, ez kölcsönös. Vagy nagyon tévedtem, vagy Levin mesterien provokált ki a főszerkesztőből egy ilyen választ.
Valóban nem voltam a gyógyító bűbájok mestere. Nem értettem az ilyesmihez, sosem tartottam lényegesnek vagy nélkülözhetetlennek az életemhez, éppen ezért nem is tanultam őket nagy lelkesedéssel. Jobban lefoglalt a párbajszakkör, amit az Ilvermorny tartott, és a tényleg érdekes varázslatok tanulása. Gyógyítani mégis ki akarna? Azért leellenőriztem a munkámat, nem akartam, hogy még a végén ormánya nőjön, vagy olyan ferde legyen az orra, hogy mindenki sírva fakadjon tőle. Szerencsére nem sikerült ennyire mellé és szabad szemmel nem is lehetett látni, hogy bármi is lett volna vele korábban. Csak remélem, hogy a csont is rendesen összeforrt.
Leültem Levin mellé és csendben hallgattam végig, de a homlokomon egyre jobban mélyültek a ráncok, ahogy haladt előre a történettel. Nem tudtam volna megmondani, melyik fele tetszett a legkevésbé, mert mindkettő elég kellemetlennek és veszélyesnek tűnt.
- Nem tartom jó ötletnek, hogy egymás ellen uszítsd a Prewett-testvéreket -szólaltam meg rövid csend után. -Lehet, hogy Gideon a legjobb ügyvéd egész Nagy-Britanniában, de erősen kétlem, hogy hajlandó lenne az ikertestvére ellen fordulni. Még a szakmai hírneve sem lehet ennyire fontos számára. Ránézésre ők nem olyanok mint a legtöbb aranyvérű család, sokkal összetartóbbak és azért mégis csak egy ikerpárról beszélünk. Közöttük olyan erős lehet a kötelék, amit mi el sem tudunk képzelni. Mérlegelni kell azt is, hogy mi van akkor, ha szépen összefognak ellened... -A Vance lányra egyelőre nem reagáltam semmit. Először ezt a részét tisztázzuk a dolognak.

A helyzet nálam is hasonló volt, csak éppen a fordítottjával. Soha ezelőtt nem aggódtam még senkiért, beleértve saját magamat is. Egyszerűen nem ismertem ezelőtt olyan embert, aki olyannyira közel állt volna hozzám, hogy aggodalmat érezzek iránta, ami egyébként önmagában nem egy egészséges dolog. De én sosem foglalkoztam ilyesmivel, hiszen mennyivel könnyebb is az élet, ha nem kell féltened senkit semmitől... És ami azt illeti, igazam is volt, sokkal gondtalanabbnak éreztem magam, amikor az volt a legnagyobb problémám, hogy kivel fogok hazamenni hajnalban a buliból. Mégsem adtam volna semmiért azt, amim most volt, még a sok körömrágással és hajtépéssel sem.
- A helyedben nem venném egyértelműen bóknak -dünnyögtem, elég bosszúsan, hogy így kell látnom azt a szép arcát. Azonban határozottan jól érezte, valóban csengett némi büszkeség a hangomban. Néhány alkalommal már találkoztam Fabian Prewettel és mindig az a benyomásom volt róla, hogy apokalipszis is jöhetne a világra, akkor is olyan hidegvérű, kimért és megfontolt maradna, és a helyén tudna kezelni bármilyen helyzetet. Aztán belibben Levin, aki gyakorlatilag versenybe szállhatna vele, hogy ki bírja tovább mosoly nélkül (segítek: évekig tartana a verseny), és mindent felborít, még orrplasztikát is szerez a főszerkesztőtől. Döbbenetes fejlemény volt még nekem is, pedig ismertem a férjemet. Nos, mondhatjuk, hogy ez határozottan büszkeséggel töltött el, mint mindig, amikor Levin valamilyen eredményt elért, legyen az kicsi vagy nagy.
- Én nem vagyok ennyire meggyőződve róla, hogy ez jó terv. Még tőlünk is meredek és kockázatos ebbe fektetni mindent, pedig mi aztán csináltunk már hajmeresztő dolgokat, elvégre a Reggeli Próféta főszerkesztőjéről és Nagy Britannia talán legjobb ügyvédjéről beszélünk. Ha valakik nagyon keresztbe tudnak tenni nekünk, vagyis főleg neked, azok ők ketten, pláne, hogy testvérek is. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Fabian hajlandó lenne tönkretenni Gideont, Miss Vance pedig... nos, azt el tudom képzelni, hogy vele könnyen lehet irányítani Prewettet, ha tényleg ilyen hevesen reagált rá, akkor ki tudja, mennyire közeli kapcsolatban lehetnek egymással. Még az is megeshet, hogy Fabian házassága nem olyan regénybe illő mint azt sokan gondolják.
A kezembe vettem Levin kezét, az ujjam lassan simított végig az ízületeken, inakon, ereken. Elgondolkodva szuggeráltam a pontot, ahol egymáshoz értünk, nem is figyelve, hogy mit teszek. Talán még az ajkaimat is harapdáltam mint mindig, amikor nagyon a gondolataimba mélyedtem. Hosszú perceknek tűnt az idő, mire felemeltem a fejem, bár nem hiszem, hogy valóban ilyen sokáig tartott volna a csend.
- Túl nagynak érzem a kockázatot, nem tenném rá a nyakamat, hogy az ikrek egymás ellen ugrasztása sikeres lehet. Nekem nagyon veszélyes vállalkozásnak tűnik. -Sóhajtottam egyet, ezzel végleg beadva a derekam, noha már a legelején is tudtam, hogy mi lesz a döntésem: ugyanaz mint máskor. -Mindenesetre én melletted leszek, ebben is, mint minden másban. Akárhogyan is döntesz végül, akármibe vágunk bele, én ott leszek, és együtt fogjuk végigvinni.

Világéletemben nyitott könyv voltam mindenki számára. Nem rejtettem véka alá a véleményemet és nem lepleztem, ha dühös voltam, szomorú vagy éppen vidám. Nem láttam szükségét, elvégre sosem volt olyan munkám, amire ez hatással lett volna - egészen mostanáig, bár hozzá kell tennem, hogy mostanában rájöttem, mennyire jó is az, amikor az ember megjátssza magát és megtudja, milyen érzés legalább egy kicsit bábmesternek lenni. A kapcsolataimat pedig ugyanennyire nem sajnáltam, ha valamelyik az őszinteség miatt ment tönkre, akkor az éppen annyit is ért. Levin mellett pedig még csak félnem sem kellett tőle, hogy ez problémát okozhat, mert ő is éppen ugyanolyan kéretlenül őszinte volt, amilyen én is, hacsak nem valami nagyon fontos célt szolgált a hazudozás. Akkor mindketten profik voltunk, de egymásnak sosem hazudtunk, nyíltan egész biztosan nem. Értelemszerűen voltak dolgok, amiket nem mondtunk el egymásnak, mert egyszerűen nem, de én elég nagy szakadékot éreztem a titkolózás és a hazugságok között.
- Egyértelmű, hogy nem túl jó a házassága. Amikor kispadra ültetsz a Minisztériumban, eléggé szoktam unatkozni és az egyik ilyen alkalommal átrágtam magam egy halom régi Prófétán. Akkor még nem is tűnt fel, nem erre figyeltem, de most, hogy ez szóba jött... A régebbi fotókon, amikor valami szó volt Fabian Prewettről, mindig a feleségével mutatkozott, mostanában viszont minden róla készült fotón egyedül van. Lehet, megint megnézem majd azt az archívumot, hátha találok benne más érdekességet. -Azt hiszem, nem lettem volna csapnivaló oknyomozó. Ha őszinte akarok lenni, odáig voltam ezekért a dolgokért, egy-két alkalommal megesett már, hogy Levinnel beszéltünk valami ehhez hasonló dologról, én pedig pár nap múlva megjelentem a válasszal, mert addig és addig kutattam, amíg ki nem derítettem, amit tudni akartam. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire szeretem ezt csinálni és mindig alig vártam, hogy ismét megtehessem. Fabian Prewett ügye pedig tökéletes lehetőséget nyújtott erre.
- Remélem, hogy igazad lesz. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy özvegy legyek, az Azkabanban pedig biztosan nem foglak meglátogatni, mert rettegek a dementoroktól. Úgyhogy el ne merd cseszni nekem.
Bármikor, bármiért kiálltam volna mellette, nekem mára ez lett az életem. Nem ebben az országban nőttem fel, nem voltak itt barátaim, sem családom, gyereket sosem szültem, egyelőre nem is akartam, mindenem, amim volt, az Levin maga. Soha nem számítottam volna rá, hogy én is egy olyan feleség leszek egyszer - már azt sem igazán, hogy valaha is feleség leszek -, aki mindig, mindenben a férje után megy és úgy támogatja, ahogy csak tudja, mégis ez lett. És tulajdonképpen egyáltalán nem zavart, mert én választottam ezt, hogy így legyen, és boldog is voltam vele. Más nem számított.
- A gondolataimban olvasol -adtam egy gyors csókot az ajkaira, majd elfordultam a kanapén és kényelmesen hátradőltem, félig a párnáknak, félig pedig Levin vállának. -Ó, csak a labdáját kellett magammal vinnem, máris fontosabb voltam minden másnál. És nem mentünk túl messzire sem, nem akartam megkockáztatni, hogy elrohanjon, még a végén megint hazáig vonszolt volna egy medvebocsot, mint legutóbb. -Majdnem elsírtam magam, amikor Norman egy általa leölt aprócska macival tért haza, miután elmenekült tőlem. Nagyon sajnáltam szegény medvét.