Leo & Moira, szép dolog a házasélet, na meg a terhesség

Leo && Moira

Vissza se nézz

- Leo... Leo! Hova akarsz menni? Leo! - kiabálok utána, hátha visszafordul, hátha meghallja, hátha válaszol, hátha marad, legalább veszekedni, akármi.
- Gyere vissza... - suttogom magam elé, előbuknak a könnyeim. A hitetlenségtől vagy a kétségbeeséstől, Merlin tudja mitől, zihálni kezdek, majd magamat nyugtatva próbálom lassan venni a levegőt.
Hallod?! Leo! Ne hagyj itt... - aztán a könnyeket a zokogás követi. Előrefutok, utána. Fázom. Végül visszavágtázom a házba, a közös házunkba, az otthonunkba, feltépem az ajtaját.

Alig egy órával később...

Leo régi ütője a vitrin mellett hever, amit betörtem vele, felborultak a serlegek, kiesett néhány érem is. Az üvege a pohár szilánkjaival keveredik a padlón. A poháréval, amibe whisky-t töltöttem, amit bosszúból meg akartam inni, vagy fájdalomcsillapítás miatt, de annyira remegett a kezem, hogy elejtettem, a tartalma a Leo által korábban kinyújtott pólómra ömlött, és a combom is kapott belőle. A sokféle törött törmelék több vágást okozott a kezemen, az arcomon is érzem, felhasította a nadrágomat is egy darab. Nem figyelek a vérzésre, a sebekre, pont úgy, ahogy a felborított székekre sem, sem az asztalon hagyott tányérokra, amelyek közül, az egyik le is esett róla, mint az evőeszközök, a sótartó is lecsúszott, ki is borult, pont, mint a whisky, amiben ázik most minden, amikor megemeltem, majd arrébb dobtam az asztalt, mert felborítani nem tudtam, csakúgy, ahogy a szekrényt sem bírtam el, az egyik lábánál csúsztam a földre, zokogva nézem a kanapét, aminek az egyik párnáját a tévének hajítottam, de nem esett bántódása, ellenben a falon lógó kép leesett a helyéről a másik erőhatására, megrepedt a védőüveg, a keretről a festék egy hosszú csíkban lepattogzott, pont ott, ahol találkoztak a televízió borításával. A fényképeket dühömben ugyanúgy nem kíméltem, talán még kevésbé, mint bármi mást, a földhöz vágtam, mindet, van egy halvány emlékképem arról, hogy üvöltve meg is tapostam őket. Ez az önkívület.

music ∆ bocsi, hogy nem reggelre XD

A hozzászólást Moira G. McGonagall összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. 12 Dec. - 1:16-kor.

Nem is nézek vissza, nem lassítok csak dühösen cikázok ki az ajtón egyenesen az utcára. Hallom még a kiabálását, és a hangja csak még jobban felnyomja bennem azt a bizonyos pumpát. Nem is gondolkodok merre megyek, csak egyenesen egy bőrönddel a kezemben és egy szál felsőben, de nem érzem a hideget, mert az agyam folyamatosan jár azon, hogy lehet ennyire egy idióta ez a lány. Mindenkit el fog veszteni maga mellől ha így folytatja és nem tud legalább egy szemernyit megváltozni.
Hallom a lépteket, egy kis időre pillantok a hátam mögé aztán már el is hopponálok London egyik mellék utcájába, hogy aztán egy hotelbe keressek magamnak estére szállást. Utána, hogy hova megyek még nem tudom. Talán Tomhoz, talán nem. Fogalmam sincs. Annyi biztos, hogy addig nem fogok neki megbocsátani amíg észre nem veszi magát.

Tik-tak

Persze, hogy ez az én formám, hogy normálisan még lelépni sem tudok. Ott hagytam az ütőmet, a seprűmet és még néhány cuccomat. Alapesetben nem érdekelne, de viszont nélkülük nem tudok edzésre járni. Bár nem hiszem, hogy ilyen állapotban fogok menni. De nem baj, bemegyek, összeszedem a dolgaimat aztán már itt sem vagyok rá sem fogok nézni. Bármennyire is fáj, bármennyire is összetör, de meg kell tenni ezt a lépést. Ettől vagy jobb lesz a kapcsolatunk, vagy befejeződik.
Előveszem a kulcsot még mindig remegő kézzel és kinyitom az ajtót, majd amit látok az lesokkol. Törve-zúzva minden. Alkohol szag, whisky. Felborított székek, kiborult sótartó. Összetört pohár. Az üvegszilánkokon átlépdelve lépek oda a lányhoz és egy szó nélkül kezdem el nézni a vágásait és előveszem a pálcámat.
- Vulnera sanentur! Mutatok rá a sebeire a pálcámmal, aztán pedig kiegyenesedek és lepillantok rá, aztán pedig újra a lakáson. Igen, aggódok érte nagyon is. Ez látszik is, hogy egyből már szaladtam is oda hozzá, hogy meggyógyítsam. Viszont, itt van a másik dolog is.
- Te most komolyan ittál? Amikor állapotos vagy?

Leo && Moira

Vissza se nézz

- Leo... Leo te vagy az? - felkapom a fejemet, ahogy meghallom a matatást a kulccsal a zárban, majd amikor a riasztó is csipogni kezd, a helyzet csak rosszabb lesz. Miért jött vissza? Ne jöjjön vissza! Hagyjon egyedül! Hagyjon tombolni! Hagyjon meghalni!
Félig hüppögve, félig könnyezve figyelem őt, mint valami szellemet, mintha csak a képzeletemben lenne itt velem. Akkor is, amikor körülnéz, akkor is, amikor lehajol hozzám, majd előveszi a pálcáját.
- Ne... ne... ne gyógyíts meg! - zokogom és koordinálatlanul hadonászni kezdek, hogy kiverjem a kezéből a pálcát, hogy feltápászkodjak, hogy ne lásson így, hogy ne lássa, hogy bármi is meghatott ebből az egészből, de visszahanyatlok a padlóra, beverem a fejem az asztal szélébe és odakapok, ettől még keservesebben kezdek sírni. - Inkább ölj meg... Csak ne menj el még egyszer... - bömbölöm.
Nem... nem ittam... kiborult... de én nem... Miért nem hiszed el?! Ne beszélj így velem... - szipogok először, összevissza hadoválva, aztán újra bőgni kezdek.

music ∆

Nem válaszolok neki, továbbra is a hallgatásommal büntetem, mert mással nem nagyon tudom. Ez most nem egy hiszti, amit leszoktunk vágni mind a ketten. Veszekedni szoktunk, de még nem volt rá precedens, hogy valamelyikünk elhagyta az otthonunkat. Az utolsó pillanatban mindig visszakoztunk. De ezt most más. A gyereket nagyon a szívemen viselem és többszöri figyelmeztetés ellenére sem tudta emberszámba venni mert, hogy ő nem akar kötődni. Vicc.
Még akkor sem adok ki egy hangot sem, amikor ellenkezik. Az egyik kezemmel lefogom az övét, hogy ne zavarjon meg a műveletben míg a másikkal varázsolok.
- Azért nem ittál, mert kiborult. Akkor szerinted miért nem hiszem el neked? Ha ez igaz is lenne, akkor is ott volt a szándék. Miközben a gyerekünket hordod a szíved alatt. Nem kiabálok, halkan és nyugodtan beszélek és próbálom figyelmen kívül hagyni a sírását, aminek már csak a hangjától is úgy érzem, mintha egy dárda egyenesen a szívembe szúródott volna. Nagyon rossz érzés,de nem mutatom ki, elfordulok és elkezdem a helyére tenni a tárgyakat, a legvégén pedig a képet felveszem a földről és azt nézegetem csendben.
- Menj, feküdj le. Én majd feltakarítom a szilánkokat. Mire felkelsz itt sem vagyok.

Leo && Moira

Vissza se nézz

- Miért nem... Miért nem szólsz hozzám? - mondom sírós hangon. - Mondd, hogy utálsz, mondd, hogy nem érdemlem meg, hogy szeress, mondd, hogy ostoba vagyok, hogy érzéketlen, bármit! Csak mondjál már valamit! - üvöltöm a képébe, amikor helyrehozza, amit elrontottam: engem. Mint mindig. Ezelőtt is.. ezután is? Lesz egyáltalán ezután? Ellenkezem, dobálom magam, szabadulni akarok a szorításából, nem könnyítem meg a dolgát, de az ő keze erősebb, erősebb nálam.
- De én nem ittam! - ellenkezek kiabálva. - Miért nem hiszed el? - hajtogatom tovább. - Hidd már el! - szakad fel belőlem újra a zokogás - Hidd már el... vagy ölj meg... - nem figyelek, nem látok a könnyeimtől, felhúzom a térdeimet, rájuk omlok.
- Neeem! Ne parancsolgass! Én nem... - üvöltök, suttogok, feltápászkodnék, de nem bírok, visszazuhanok, kinyomom a kezem, de beleremeg, éppen mellé esek, a lábát kapom el, megszorítom, belé kapaszkodom. - nem hagyhatsz itt! Nem hagyhatsz itt megint! Nem hagyhatsz itt... - odakuporodom, körbeölelem, nem eresztem. Újabb vágások. Nem érdekelnek. Az sem, hogy széthasad a fejem a sírástól, hogy fáj a torkom. A hajamat a whisky nedvesíti be. Semmi nem érdekel.

music ∆

Nincs értelme hozzá szólnom, nincs értelme veszekednem vele. Minek? Hogy újra hallhassam azt, hogy ő mennyire nem szeretné a gyereket és, hogy ő nem akar velem családot alapítani? Minek okozzak magamnak már ennél is nagyobb fájdalmat? Őt nem lehet megváltoztatni, le is tettem róla.
- Öljelek meg? Ne legyél nevetséges. Már éppen eleget tettél azzal, hogy megpróbáltál inni. Elég arra, hogy ne bocsássak meg neked. Undorító dolog így bosszút állni. Halkan, szinte magamnak beszélek. Próbálom magam rávenni arra, hogy ne hasson meg a sírása, zokogása. Nem foglalkozok az üvöltésével sem, nem érdekel. Próbálom kizárni magát a lányt is. Túlontúl dühös vagyok most egy ilyen beszélgetéshez.
De aztán egy olyan dolog következett, amire nem voltam felkészülve és teljesen váratlanul ért. Könyörög. Ő? A lábamat öleli? Lepillantok rá és látszik az arcomon, hogy most nem éppen értem, hogy mi történik.
- Moira... Lehajolok és próbálom őt talpra állítani hátha sikerül.
- Nem megyek el. Itt maradok. Csak ne könyörögj nekem még egyszer. A testét kezdem el nézegetni vágások után kutatva, hogy aztán ha megtaláltam meggyógyítsam azokat.

Leo && Moira

Vissza se nézz

Csak még rosszabb attól, hogy nem válaszol. Már emberszámba sem vesz? Talán igaza is van. És mégis, begyógyítja a sebeket és a vágásokat, mert ő ennyivel jobb ember nálam, én pedig ezért is annyira utálom.
- Nem! - nézek fel újra, amikor azt mondja nem bocsát meg. - De én nem... - hevesen rázni kezdem a fejem tiltakozásom jeléül, mert ellent kell mondjak. Mindig. Akkor is, ha fáj az igazsága.
- Nem! Neeheheheeeeem! - nem engedem el a lábát, ha próbálja lefeszegetni a karjaimat, hamar visszakapok, még erősebben szorítom. - Nehehem engedhlek ehl - zokogom keservesen. - Kéhrlek... kéhrlek ne menjh el... Könyörgööööök... Köhönyörgök - aztán valami csoda folytán felállít, a remegő lábaimra, én meg persze jól megcsúszom azon azon a kiömlött lángnyelven, meg kell fogjon, meg kell tartson, hogy ne essünk el, utánam kell kapnia. Vagy a földön kötök ki, vagy Leo mellkasán...
- Maharadszh? - teszem fel a kérdést még mindig a könnyeimet nyelve.

music ∆ áldott szentestét! nevetés

Tudom azt, hogy jobban fáj ez neki bárminél, hogy nem szólok hozzá. A legnagyobb fegyver a hallgatás. De úgy se tudom sokáig ezt bírni, mert az indulatok miatt kikívánkoznak a szavak a számból.
- De, te igen! Ne is próbáld tagadni, túl átlátszó és pont hozzád illő. Az egy dolog, hogy engem bántasz amikor felhozódik a baba téma, folyamatosan a lelkembe tiporsz és több ezer darabra töröd, de akkor legalább legyen már benned annyi emberség, hogy nem próbálod megmérgezni a gyerekemet. Igen, már direkt mondtam egyesszámban, hogy ezzel is tudatosítsam benne azt, hogy nagyon nagyot hibázott.
Még mindig nem tudom hova tenni ezt az egészet. Moira Gloria McGonagall könyörög? Ha valaha ezt mondták volna nekem, akkor jól kiröhögtem volna az illetőt.
Nem hagyom, hogy elessen. Elkapom, megfogom. Nem engedem, hogy elessen és még több sebet szerezzen magának. Akkor egész este itt lehetnék és azt ápolgathatnám.
- Maradok. Bólintok, aztán ha megbizonyosodtam róla, hogy már tud állni a két lábán akkor elengedem és hátrébb sétálok.
- Viszont a kanapén alszok. Ez a legjobb döntés amit hozhatok. Leveszem a kabátomat és ledobom az "ágyamra" s le is huppanok oda majd az arcomat a kezeimbe temetem.
- Most már tényleg menj és tedd rendbe magad. Borzalmasan festesz.

Leo && Moira

Vissza se nézz

- A gyerekünk - javítom ki őt. Talán először hívom így. Remélem utoljára. De valami, amihez mindkettőnknek köze van, bármennyire nem szeretné, vagy én bármennyire is nem szeretném. Valami érthetetlen okból kifolyólag, ahogy ő mondja fáj, amikor én mondtam így, nem éreztem semmit, csak az első néhány alkalommal. - Te is bántasz... Ha nem tartasz már embernek akkor iiiiis - zokogom megint ellentmondva, tiltakozva, igyekszem hárítani, vagy legalább megosztani a felelősséget,még ha öntudatlanul is.
Aztán megalázkodom, mert bármennyire borzalmas is ebbe belegondolni, bármennyire is gyűlölöm az érzést, de szükségem van rá, akárhogy fogunk is veszekedni, ha nem lenne, kinyírnám magam,
Amikor megtart, csak bámulom a nagy, bedagadt szemeimmel, mintha most látnám először, vagy valami újat benne, amire rácsodálkozom. Megkönnyebbülök, amikor kijelenti, hogy marad. Remegő kezekkel megpróbálom megölelni, hozzábújni, megcsókolni, ha hagyja, ha csak később húzódik el és nem akkor.
Aztán olyan értetlen képpel meredek rá, mint az előbb.
- Majd... mahjd én - törlöm meg a szemeimet felajánlva ennek lehetőségét némi fáziskéséssel, viszont még mindig nem mozdulok, csak őt figyelem, mire mozdulnék, leülnék mellé, ismét megszólal. Úgy érzem magam tőle, mint akit leforráztak, megsemmisülten, mint akit elhagytak, megint nem mozdulok. Aztán ismét később reagálva csak, a két tenyeremet az arcom elé kapom, hogy azokkal töröljem meg, a hüppögés helyett, megint sírni kezdek.

music ∆ és karácsonyt! nevetés

Bevallom, hogy meglepődök amikor kijavít. S ez látszik is az arcomon. Még soha nem beszélt róla többesszámban. Mindig csak azt szajkózta, hogy az enyém és nem az övé. Amikor azt mondtam, hogy a miénk akkor leordítva a fejemet közölte, hogy ez nincs így és ne is beszéljek róla. Lehet, hogy csak a veszekedésünk miatt mondta ezt, hogy ezzel elérje azt, hogy megbocsássak neki. Nem tudom, de már nem nagyon tudok neki hinni.
- Én bántalak? Mivel Moira? Amikor minden kibaszott lépésedet lesem és próbálok neked segíteni? Amikor mindig felemellek a rohadt gödörből amit magadnak ástál? Ha ez bántás neked, akkor mi tényleg nem illünk össze és hagyjuk is egymást békén. Hát ezt már komolyan mondom nem hiszem el. Valamikor tényleg elgondolkodok azon, hogy miért is kellett nekem aznap őt célba vennem a gurkóval. Inkább saját magamat kellett volna leütnöm azzal az ütővel.
Miután megtartom én is a tekintetét fürkészem, de amikor nyúlna felém akkor elhúzódok és helyet is foglalok a kanapén. Nem adom meg neki ilyen könnyen azt az örömöt, hogy kibékülünk. Ez még túl korai és reméljük, hogy nem veszett ügy.
- Nem kell. Neked most nagyobb szükséged van az ágyra, mint nekem. Sóhajtok egy nagyot, aztán amikor újra meghallom a sírását már tényleg nagyon nehezemre esik nem megvigasztalni, de tartanom kell magam.
- Invito zsebkendő! Suttogom a varázsigét és aztán odanyújtom neki.
- Nyugodj meg. Nyugodjunk meg mindketten. Mert ha így folytatjuk, akkor nincs közös jövőnk. Nagyon nehéz még kimondani is a szavakat, ezért is teszem halkan alig halhatóan. Végül felállok és kézen fogva odavezetem őt a kanapéhoz és leültetem s én is helyet foglalok mellette.
- Ugye tudod, hogy változtatnunk kell? Nem egészséges ez.

Leo && Moira

Vissza se nézz

- Nehm! Neh mondd ehzt! Ne bánts... - kuporodom össze a földön zokogva, a kezeimet a fülemre csúsztatom, nem akarom hallani.
Felállva már csak a levegőt vonják magamhoz a karjaim, Leo hűlt helyét. Az a lépés is távolabb kerget tőle, amiben megtorpanok, mert nem találom. Újabb könnyek törnek utat maguknak, újabb sírásadag. Mintha kést döfne belém, érzem a fájdalmat a mellkasomban, túl van ez azon, hogy megalázó. Azt mondja marad, de mégis olyan, mintha magamra hagyna.
- Nekem rád van szükségem, nem arra a kurva ágyra! - üvöltöm bőgve a választ. Megint csak azért akar segíteni, egyedül azért vigyáz rám ennyire, mert aki miatt egyszer elefánt leszek, az az ő gyereke. Nem kell a segítsége! Ilyen áron nem! - Mehgint erről szól mihnden, igaz? Csak azért ajánlod fel ehzt is, mert terhes vagyok. És ha kiderühlne, hogy nem a tiéd? - vágok vissza dühösen. Utálom a folytonos aggódásáért, a folytonos okoskodásáért, azért hogy mindig azt hiszi igaza van.
- Nem kell! - ellenkezem a zsebkendő felajánlására is.
- Nem nyugszom meg! - kiáltom könnyes szemekkel dacolva. - Yves rohadt istenére, a feleséged vagyok! Hogy mondhatsz ilyet? Csak voltak terveid a jövőre - zokogom. Ha nincs közös jövőnk, akkor mink van és minek vagyunk együtt? Bármilyen halkan is mondja, hallom, ott visszhangzik a fülemben, olyan vészjóslóan, mint eddig talán semmi, pedig csak más szavakkal mondja, és ma nem először. Szédülök.
Ha nem most jönne rám, elrántanám a kezemet, elhúzódnék, ahogy ő tette, hogy érezze, mennyire fájt, aztán előre lépve belemarok a karjába egy pillanatra, mielőtt továbbmennék, bizonytalanul rakom egymás elé a lábaimat. Leülök, pontosabban lezuttyanok a kanapéra, hátha jobb lesz. Felhúzom a lábaimat törökülésbe, nekidőlök a háttámlának
- Min kell változtatni? Mi nem egészséges? Mi nem felel meg... kényes ízlésednek? Mi az... ami miatt még... elhagyhatsz? - szaggatottan, akadozva beszélek, pont úgy, ahogy a világot is érzékelem, színes karikák forognak a szemem előtt, pont mint ahogyan én érzem magam. - Csak azt ne mondd... hogy a gyerek az egyetlen... ami még itt tart - felnevetnék a hitetlenségtől, de csak egy gúnyos mosolyra futja. A karfába kapaszkodom, mielőtt köröket írnék le a mellkasommal is és előre esnék, elkapom Leo combját, annyira szorítom, hogy elfehérednek az ujjaim. Most már zihálok. - Rosszul vagyok - mormolom magam elé.

music ∆ bocsi, kicsit hosszú lett, a következő rövidebb lesz nevetés

Csak hallgatom az üvöltését, és a fejemet rázom. Még most sem hiszem el, hogy folyamatosan dacol velem és minden döntésemre próbál egyet rákontrázni, mintha nem is lenne itt nekem még egy szemernyi döntésjogom sem. Irritáló.
- Ohh, hagyjál már ezzel a hülyeséggel Moira, hogy nem az enyém. Ha így lenne, akkor most nem borultál volna ki ennyire, hogy itt hagylak hanem örömtáncot kellett volna járnod, hogy megszabadultál tőlem és azzal tudtál volna lenni, aki felcsinált. Forgatom meg a szemeimet. Röhejes, mind a ketten tudjuk, hogy viccelődünk ezzel, de egyikőnk se tudna félrelépni senki mással. Nem vinné rá a lélek se őt, se engem.
- Jó, akkor nem kell neked a zsebkendő. Taknyoljál, könnyezzél csak. A kanapé sarkába dobom morogva a csomagot. Elfogom veszteni a józan eszemet, be fogom magam utaltatni egy dilidokihoz. Ezt már komolyan mondom, hogy nem hiszem el.
- Igen voltak! Azok voltak a kurva terveim, hogy elveszlek feleségül és családot alapítunk. És félig meddig be is jött ez, de kezded folyamatosan lerombolni azt amit felépítettünk. Most pedig megint én próbálom megbeszélni kulturált emberek módjára a problémáinkat, de hát lehet, hogy el kell engednem ezt az álmot, hogy mi fogunk tudni normálisan beszélgetni.
- Magunkon kell, Moira. Amióta a gyerek a képben van akkor minden beszélgetésünk veszekedéssel végződik. Nem bírom már a folyamatos drámát. Aztán pedig meglepődve érzékelem a combokat az ujjamon, és az előredőlt lányt.
- Mi? Mi a baj? Felpattanok a kanapéról és próbálom őt fekvőhelyzetbe helyezni ha engedi. De most kit hívjak? Hova vigyem? A Mungó az a halálfalók keze alatt van. Ki tudna egyáltalán nekünk segíteni?

Leo && Moira

Vissza se nézz

- Nem igaz! Ha nem a tiéd lenne, már rég elvetettem volna, nem érdekelt volna senki hülye véleménye, akkor azt is megérdemeltem volna, hogy elhagyj! De neked az is elég hozzá, hogy nem tetszik, ahogy beszélek róla! - nem hagyom szusszanni, nem hagyom pihenni, azonnal megpróbálom kétségbeesetten beárnyékolni azt, amit elmondtam: hazudok, olyannyira támadólag, hogy még én is elgondolkozom van-e igazságtartalma, elvégre minden hazugságnak a fele igaz. - És miből gondolod, hogy nem találok helyetted mást, ha elmész? Hogy nincs már most is más? Eddig is más? És egy idegen gyerekét sózom rád, mert egy számítódög vagyok, te meg nem moccansz, te biztos pont vagy? Vagyis eddig azt hittem. Talán azért utálom ennyire, mert félreléptem! Ha a helyedben lennék én nem bíznék magamban! Azt sem hitted el, hogy nem ittam, akkor ezt miért nem hiszed el rögtön, ha lehet ez az igazság? Tudom, te pontosan tudod, mint mindent mostanában! - szajkózom tovább ordítva gúnyosan. Magam sem tudom, hogy azt akarom, hogy fájjon neki, vagy, hogy emiatt annyira megutáljon, hogy tényleg elhagyjon, és csak akkor jöjjön már vissza, amikor a baba már nincs nálam, aká úgy, hogy már Yves-nél, akár úúgy hogy elvetélek, elüldözni eddig... de ha végleg elmenne, megölném magam...
- Jhó, majd beléhd is keneehm! - kiáltom vissza feleselve.
- Persze, khend ezt is rám, mint mhostanában minden mást. Nyilhván az is az én hibám, hogy megkértél, aztán nem thágítottál. Bocsánat, hogy igent mondtam, és azt mondtam akarom, hazudtam! És bocs, hogy teherbe estem, igazán nem akartam! Ígérem, többet egyik sem fordul elő. Meg azért is bocsánat, hogy másként gondolkodom erről az egészről, és pár évvel későbbre terveztem, ha már a soha nem lehet. De nekem miért nem lehet véleményem? Mondjuk igazad van, most már tök mindegy, mert ha nem vetélek el, ne adja Yves istene ugyebár, akkor kihordom, mert rajtam kívül mindenki más ezt akarja, én meg rohadtul engedelmes nő vagyok, beidomítottál, bassza meg, meg az egész világ arra, hogy ne legyen véleményem, és kurvára... Kurvára félek, érted?! - üvöltöm főleg az utolsó mondatot, a többit csak hadarom. Egyszer. Csak egyszer értene már végre meg. Mindenkin képes használni azt a rohadt legilimenciát, csak rajtam nem, pedig közelebb kerülne a megfejtésekhez. Bár igaz, akkor meg utálnám érte, nagyon is jogosan.
A következőre már nem jut időm válaszolni neki... Csak támaszkodom rajta.
- Szédülök... Rettenetesen szédülök... - felelem, majd hagyom magam elfektetni, viszont az oldalamra fordulok, még nem olyan nehéz, hogy ne tudjam megtenni, de a hasamra lassan kényelmetlen lenne, és nem is tenne jót, megint a karfába kapaszkodom, úgy húzom feljebb magam, az oldalán támasztom meg az államat, és igyekszem mélyeket lélegezni, mert ez sem túl fényes, zihálnék, mert bármennyit is veszek, nem elég, viszont ez már csak a hab a tortán. - Nem ettem... és... és nem is ittam... lehet... lehet, hogy csak éhes, és... és megint... megint tőlem veszi el... nekem meg... nekem meg leesik a vércukrom... elvégre... elvégre most már... már csak nő.. mághozzá.. méghozzá jó gyorsan - teszem hozzá, remélem tényleg csak ez a baj, nem először fordul elő, talán ezt tudom még én is diagnosztizálni, a többiről fogalmam sincs. Vagy ezt érzi az is, aki elvetél? Nem fáj, csak szédül a vérveszteségtől?

music ∆ tényleg bocsánat, nem így terveztem, Mo tehet róla, én csak körmöltem... Rolling Eyes

- Basszameg, miért beszélsz már úgy mintha azt mondtam volna, hogy válni akarok? Minden kapcsolatban vannak döccenők, de te anyukám bizony hegyeket emelsz. Kifogtam a világon a legnehezebben kezelhető nőt. A bolhából elefántot csinál, folyamatosan kritizál amivel nem is lenne baj hiszen a viccelődést élvezem, de legalább tudná a határt. Hiszti hisztik hátán, mindig neki van igaza, mert ha már felmerem vetni, hogy az nem így van akkor le vagyok ordítva. Jó, megértem. Biztos nehéz neki a babával, tombolnak a hormonjai de azért próbáljon már meg egy kicsit normálisabb lenni. Bár egy McGonagallról beszélünk, egyáltalán lehetséges ez?
- Nem veszed azt észre, hogy az egyik szavaddal ütöd a másikat? Az előbb azt mondtad, hogy ha nem tőlem lenne akkor már rég elvettetnéd. Hát akkor szerinted egyáltalán megfordul az agyamba az, hogy megcsalnál? Ne legyél nevetséges. Egy kicsit gondolkodj. Persze azt már nem akarom utána tenni, hogy ha már nem szokott. Igen, pontosan tudok mindent mostanában. Azért mert sokszor csendben maradok és figyelek minden részletre. Nem nyitom ki fölöslegesen a számat, mint ő. Már tényleg lassan el fogok azon gondolkodni, hogy végleg itt hagyom.
- Nem lehet véleményed? Moira folyamatosan a véleményed miatt veszekszünk, mert mindig hangoztatod. Félsz? Elhiszem, megértem. Próbáltam megértő lenni veled, sokszor inkább csak hagytam, hogy mondd a hülyeségedet. De szerinted csak te vagy az, aki retteg? Neked egyedül az a félnivalód, hogy nem játszhatsz. De másnak nem csak ez.
Áhh, ha nem fogadtam meg volna, hogy rajta nem fogom használni a képességemet akkor szerintem 0-24-ben a fejében lógnék. Oké, hogy nehéz a nőkkel de vele? Merlinre mondom, hogy ha nem lennék strapabíró akkor már rég felakasztottam volna magam.
A szívem hevesen zakatol és az agyam pedig jár. Mit kellene tennem? Nem igaz, hogy nem tudok cselekedni stressz helyzetben. Ne blokkoljak már le. Remegő kezekkel előveszem a pálcámat és intek az egyik rongy felé ami a kezembe érkezik, hogy aztán egy kis vizet varázsoljak rá és azt tegyem a homlokára, hogy hátha az jobb lesz.
- Cukor...cukor...cukor. Nézek körül a szobában, nem hiszem el. Miért nem szoktunk főzni?
- Invito édesség! Szerencsére ki is röppen a szekrényből egy csokis müzliszelet, gyorsan el is olvasom a hátoldalát, hogy nehogy cukormentes legyen itt nekem a végén. Szerencsére van benne, így hát bontom is ki és a szájához rakom.
- Egy falatot, drágám. Csak egy harapást.

Leo && Moira

Vissza se nézz

- Azért, mert itthagytál! Ki tudja öt perc után nem mondod-e azt: "válni akarok", és akkor majd leesünk a rohadt hegyedről! - kiabálom gúnyosan. A szememben már egy könnycsepp sem ül meg, ami jön, az végigcsorog, nincs gátja, hogy gebedjen bele, Leo!
- Ostoba is vagyok, csodás... És mi van, ha veled is csináltam akkor és mással is, és nem tudom eldönteni ki az apja? Jó, mindegy, hagyjuk. Tudod mit? Legyen neked igazad... Majd gondolkodok... Szakítok időt rá, amikor nem leszel itt, meg amikor érzéketlen leszek, és nem tudok megváltozni... - ironizálok. És amikor nem lesz itt, megölöm magam... Happy end!
- Ó, bocsánat! Máshogy nem tudom elérni, hogy foglalkozz vele, ettől függetlenül senkit nem érdekel! Megérted? De attól még hülyeség, persze, hát nyilván... Nem, nemcsak az a félnivalóm, hogy nem játszhatok, az csak a hab a tortán, nemcsak ettől félek, bár felfognád, te híres hírhedt legilimentor! De mesélj a te félelmeidről, most itt vagyok, meghallgatom - morgok a szemébe nézve.
És aztán jön az a zuhanás a hegyről...
- Cukrot... cukrot adjál... ne borogatást - nyöszörgöm, amíg még van erőm rá, amíg még el nem ájulok. De a borogatás nyugtat, remegek, de hidratál, minimális szintem pótolja a folyadékot, amit elverejtékezek. Nem bírom nyitva tartani a szemem hosszan, csukom-nyitom. Kezdenek eltűnni a színek: a fehér van már csak és a zöld.
- Mi ez? - meredek rá kérdőn, ahogy a számhoz emeli a szeletet, érzem a szagát, túl édes és ez taszít, elhúznám a szám, a fejem, mondanám, hogy nem kérem, ehelyett végül beleharapok. Rágni kezdem, de képtelen vagyok becsukni a számat teljesen, gyorsabban veszem rajta a levegőt, ezért kezdek köhögni, fulladni tőle... Néhány megcsócsált darab ki is esik, de mohón újabbat harapok, és sietve, szuszogva aprítom a fogaim alatt a müzliszeletet. Legszívesebben eltolnám, mert hirtelen ez is túl soknak tűnik, túl töménynek, viszont nem lehet, meg kell ennem. Már a szám széle is remeg, hiába köhögök ismét, lassan legyűrök egy újabb falatot, nem győzhet le egy nyamvadt müzli. - Leo... Nem bírok többet enni - csóválom meg a fejem ellenkezve, undorodom tőle. - Ki fogom hányni - mormogom, pedig lassan két-három hete okádtam utoljára. De ki számolja?
Visszateszem a fejem a karfára, hörögve veszem a levegőt, várom, hogy lassuljon a tempó, enyhüljön a roham. Van abban némi irónia, hogy nem eszek, de azért a melleim most is feszülnek, komolyan mondom: fáj. Úgyhogy a felső kezemet inkább a domborodó hasamra húzom és megsimítom, furcsa érzés, magam sem tudom miért csinálom. Résnyire nyitott szemekkel Leot vizslatom, amíg le nem csukódnak, aztán újra kinyitom őket és továbbra is az ő arcát fürkészem. Esküszöm, hogy aggódom érte, féltem, most éppen őt jobban, mint magamat. Bár ez is örökérvényű: őt mindig jobban féltem, mint magamat. Jó, együtt voltunk, mikor ez kialakult, de azóta masszívan tartja magát.
- Mi lesz veled, ha szülni fogok? - mosolyodom el erőtlenül.

music ∆ tényleg bocsánat, nem így terveztem, Mo tehet róla, én csak körmöltem... Rolling Eyes

[/quote]

- Ha válni akartam volna akkor vissza se jöttem volna, nem gondolod? Vagy a válni akaró emberek azok visszajönnek jó pofizni a volt párjukkal? Vagy ezt, hogy képzeled. A terhesség alatt nem tudod bevenni a bogyóidat azért ilyen nehéz a felfogásod? Persze tudom, hogy előtte sem drogozott vagy szedet ilyen hiperszuper erős nyugtatókat, de már komolyan mondom, hogyha elsőnek is ilyen lett volna amikor megismertem akkor első randi lévén elvittem volna egy elvonóra. Még kivizsgáltatásra se lett volna szükség, a doki úgyis hitt volna nekem. Csődtömeg.
- Örülök, hogy végre belátod azt, hogy ostoba vagy. Ó hagyjál már a hülyeségeddel, hogy mással is csináltad. Nem tudsz nekem hazudni, levettem volna másodperceken belül, hogyha lett volna valami. Szakítasz rá időt, amikor nem leszek itt? Tudod mit? Már csak bosszúból is maradok, hogy ne tudjál időt szakítani rá, mit szólsz? Az összes szavam gúnyos és szó szerint csöpög belőle az indulat. Nem csak a végtagjaim remegnek már hanem a hangom is a dühtől. Ő az egyetlen aki ki tud váltani nálam ilyen hatást. Egy szavával is szambázni tud az idegrendszeremen. De nem elég, hogy kevés ideig. Óóó nem, ez egy kibaszott szamba bemutató órákig eltart.
- De eltudnád érni máshogy is. Szép szavakkal és nem folyamatos kiabálással. Mostanában már amint nyitod a szádat, a kezem reflexszerűen mozdul és fogja be a fülemet, hogy ne szakadjon ki a dobhártyám a helyéről. Akkor még mitől félsz? Mi a félnivalód? Szülés közben letörik a körmöd? Vagy, hogy nem sikerül lefogyni a terhesség után másodpercekkel? Hogy én mitől félek Moira? Hát kibaszottul attól, hogy a családom megtalál-e minket. Hogy a családom megtalálja-e a gyereket. Hogy a kibaszott testvérem nem-e kap egyszer egy idegsokkot és mészárol le valakit. Telibe szarom a játékomat, telibe szarom a kviddicset. Miért nem tudja felfogni, hogy az ő gyerekes félelmei eltörpülnek ezek mellett? Akkor sem tudna játszani, ha meghalna mert valamelyik vadbarom megtalálja.
Aztán pedig jön a szívem kiugrásának időpontja. Mint a mugli gyermek filmekben úgy érzem magam, hogy annyira dobog.
- Adom is, már adom is. Nyomom a szájához a müzliszeletet míg a másikkal továbbra is rajta tartom a borogatást. Az izzadság csobog lefelé a homlokomról, míg tartom a szájához a szeletet és az nem segít rá, hogy majdnem meg is fulladt tőle. Még igazából az se érdekel, hogy a szájából kihulló jó nyálas maradék az a nadrágomon landolt.
- Hányni? Ilyen idióta kérdést. Hát jó, hogy hányni te marha. Mit gondoltál, hogy ez valami kód? A pálcámmal intek az egyik vödör felé, hogy aztán azt tegyem a kanapé mellé és ha szükséges a haját is fogom. Ha ki kell jönnie, akkor ki kell jönnie.
- Szerintem a melletted lévő betegágyon fognak műteni szívinfarktussal. Mosolygok én is halványan és megsimítom az arcát. Szerintem szólok valamelyik mugli dílernek, hogy rendeljen be nekem néhány kapszulát amitől kilövöm magam arra az estére, hogy meg ne haljak az aggodalomban.

Leo && Moira

Vissza se nézz

- Undorító vagy, Leo! - fröcsögöm válaszul.
- Cöhh - vakkantom oda a mindentudására, tényleg gratulálok, ha ezt sikerült elkapnia. - Ó, nem tudok? Tényleg? És mitől vagy te olyan biztos benne, hogy nem tudok hazudni neked? - Nem, tényleg nem szoktam neki, ha igen, akkor ott tréfa van, vagy csak megóvom valamitől, mint mondjuk a terhességem tényétől. - Beszarás, hogy most kezdesz el féltékenykedni, komolyan mondom nem hiszem el - csóválom meg a fejemet hitetlenül. Az elején kellett volna, és mindig amikor összevesztünk. Akkor gondoltam rá bosszúból, aztán vagy végül nem bírtam megtenni, és leálltam, vagy kibékültünk, mielőtt sor került volna rá, egy, vagy két esetet kivéve, amikor nem tudom mi történt, annyira részeg voltam. - Ha csak ezért akarsz maradni, akkor menj el, vagy előtted fogom csinálni! - Vagy ha itthagy, valami egészen mást fogok csinálni.
- Ja, hogy irritál a hangom? Nem ártott volna erről a kapcsolatunk elején gondolkoznod! - kiabálom a képébe, mert felhúz ezzel a hülyeséggel. Nem fogok megnémulni a kedvéért! - Letörik a körmöm, meg lefogyni.... Te normális vagy? Oké, vizsgáltasd ki magad, elegem van! - Most legszívesebben képen törölném, ennyire nem lehet idióta. - Telibe szarod? Hát én is telibe szarom! Szerinted én nem félek tőle? Mindettől? Az én gyerekem is, Leo! Bérmennyire is nem mutatom ki, hogy érdekel, az enyém is!
Aztán ismét leszakad az ég...
- Bocs... Bocsánat.. Nem akartam - nyöszörgök, ahogy az ölébe hullanak a falatok, amiket nem tudtam lenyelni.
A számat összeszorítva bólintok. Hallom, ahogy zörög a vödör. Beleköpöm, amit nem tudtam lenyelni, de nem fogok hányni. Nem erőltette.
Erőtlenül nevetni kezdek, lehunyom a szemeimet, az érintése nyomába emelem én is az arcomat, belehajolok, elnyílik a szám, ez mostanában felér egy fél orgazmussal.
- Meg ne merd csinálni... Szükségem van rád - a tekinetét fürkészem, majd a hasamon nyugvó kezemet az arcára csúsztatom, hogy én is megsimogathassam, elkapom a tekintetem róla, és csak bámulok valahova.
- Félek a szüléstől - jelentem ki. - És attól, hogy valami baja lesz. Attól, hogy mi lesz utána. Hogy bántani akarják azért, mert a tiéd és az enyém, és sem te, sem én, sem Yves, sem senki nem tudja ezt megakadályozni. Attól, hogy akkor téged is elveszítelek... Ezt te oszd be idei nyálas érzelemkitörésemnek - fűzöm hozzá halványan elmosolyodva és végül ráemelve a tekintetemet. Nem díjnyertes ötlet ma gyereket szülni, egy háború kellős közepén, főleg úgy, hogy mi is célpontok vagyunk.

music ∆ igyekeztem rövidebbre fogni xD

A hozzászólást Moira G. Burke-McGonagall összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 1 Feb. - 18:48-kor.

- Undorító? Ez a válaszod? Talán tükröt tettél magad elé? Kettőnk közül te vagy az undorító, nem én. Az undorító ott kezdődik, ahol egy anya nem bírja tudomásul venni a terhességét s eldobná a gyerekét egy rohadt játékért. Kettőnk közül én vagyok a normális, mindig is én voltam az. Jöhet nekem a hülye dumájával, hogy nem anya alkat és a többi és a többi. Ez mind csak mellé duma.
- Mert hát én idióta bízok benned és azért hiszem azt, hogy nem tudsz nekem hazudni. Bár már azon se csodálkoznék, ha már rég nem lenne meg a gyerek. Eladtad volna egy kviddicstalárért. Forgatom meg a szemeimet s továbbra is gúnyos a hangnemem, s oly lekezelő, mint ahogyan a tipikus aranyvérűek beszélnek a náluk alacsonyabb osztálybeli varázslókkal, boszorkányokkal.
- Dehogy féltékenykedek. Hát vigyen az aki csak akar. Nem érdekel. Legalább akkor őket idegesítenéd minden egyes nap a hülye hiszijeiddel. Meg azzal, hogy ha te vagy a hibás akkor is másra kened és leordítod a fejét a semmiért. Mert hát ez is szokása. Amikor tudja ő is, hogy ő baszott el valamit de akkor valamilyen lehetetlen okkal átfordítja ellenem és olyankor csak nézek, hogy most őszintén, mi a fasz van?
- Kapcsolat? Ohh, ez már nem kapcsolat. Hanem kínzás. Morgok rá továbbra is és már tényleg olyan ideges vagyok, hogy legszívesebben az egész házat felrobbantanám.
- A te gyereked is? Ezelőtt néhány órával még azt mondtad, hogy nem is akarod. Mi van csak drogozol? Már megint saját magad ellen beszélsz te szerencsétlen. Vagy most hirtelen azért, hogy visszajöjjek? Ki tudja?
Nem is reagálok arra, hogy leköp. Amikor bocsánatot kér csak enyhén megrázom a fejemet, mert hát most a legkisebb gondom is az, mint a kajafalatok. Persze normális esetben nem örülnék annak ha telibeköpnek de viszont, most nem érdekel.
Sóhajtva és izzadtan ülök mellette és csak figyelem az arcát. Már ez megölt, igaza van. Mi lesz, ha szülni fog? Vagy eret vágok, vagy beroppanok és elkezdem ütni az orvost, hogy gyorsabban gyorsabban. A kezemet ráteszem az övére, amikor megsimogatja az arcomat és kedvesen elmosolyodom.
- Természetes, hogy félsz tőle. De végig ott leszek melletted, ígérem. Segítek átvészelni. Mint mindig mindent. Hajolok oda hozzá és nyomok egy puszit a homlokára.
- Én is félek ezektől Moira, de mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ezt elkerüljük. Ha kell, akkor saját kezűleg ölöm meg a testvéremet. Nem lesz baj, nem engedem, hogy bántsanak titeket.

Leo && Moira

Vissza se nézz

- És te is! Ez a válaszom! - Mert amióta megtudta, amióta mindent elmondtam, azóta ezen veszekszünk, és dühében megvádol mindennel, amivel csak tud, értem, hogy sértett, de...
- Hogy mondtad? - kérdezek vissza kapásból, hogy legalább vegye észre magát. - Ez a gyerek még mindig életben van, lassan elefánt leszek, csak a te kedvedért, és mert nem tudok neked hazudni, te idióta - mondom ki végül, amit ő is tud, még akkor is, ha eredetileg azt akartam, hogy elhiggye, hogy képes vagyok rá. - Úgyhogy ezt meg ne halljam még egyszer!
- Tényleg? Ez a véleményed? Mutass valakit, és összejövök vele a kedvedért, hogy ne neked hisztizzek, mert szambát jár a gyerekedtől az idegrendszerem, te agyalágyult, te hülye barom! A feleséged vagyok, te elmeroggyant! Vagy tudod mit? Tessék, váljunk is el rögtön holnap, vagy még ma intézkedj, biztos készségesen segítenek neked ilyenkor. Látod, még én is? Szóval ezt akarod? Válni akarsz? - fújom ki a maradék levegőmet dühösen, hátha megnyugtatvalamelyest, most már fújtatok és zihálok az indulatoktól.
- Tessék? - kérdezek vissza hüledezve. Most tényleg azt mondta, amit gondolom, hogy hallottam? - Ha ez kínzás, akkor mért voltál olyan idióta, hogy feleségül is vettél?
- Mi?! Nem, nem drogozok! De attól, hogy nem akarom, attól még megtörtént! Attól, hogy nem akarom, még az én gyerekem is! Mert most már meg fog születni, bárhogy kapálózom! Meg fog születni - mert négy hónapos terhesen teljesen mindegy már... - És igen, képzeld, az enyém is.
Csoda, ha ezek után rosszul leszek?
Vgigmérem, pásztázom az arcát, a tagjait, de nem tudom, hogy viselné, ha ennél is rosszabb passzban látna, márpedig a szülés gondolom nem lesz egy leányálom nekem sem. Nem tudom anyám, hogy bírta azt hatszor is, egyszer két gyerekkel, vagy ezt a kilenc hónapot, ami megelőzi. És mg mindig teljesen abszurd, hogy a gondolatra már érte jobban aggódom, mint miattunk, pedig alaposan be vagyok rezelve, mit ne mondjak. Aztán megnyugszom, amikor megfogja a kezemet... Aljas lekenyerezés, utálom, hogy ilyen egyszerűnek tűnik minden ilyenkor! Pedig rohadtul nem az!
Lehunyom a szemem, ahogy homlokon csókol. Megint belém hasít a fájdalmas felismerés, hogy Leo viszont mennyire jó apa lenne, én pedig ennek a lehetőségét is elveszem tőle azért, mert én nem bízok saját magamban. Mert kettőnk közül ő a gondoskodó, a féltő, a megértő, a figyelmes, aki mindig és bárhogy, de segíteni akar, mert tele van szeretettel. És néha kiabál, néha gúnyos, és tányérat és üveget reptettek mind a ketten, dobálóztok, csapkodtok, de te ezért is szereted, sőt, néha éppen ezért. Ezzel szemben én milyen vagyok? Egy arrogáns, hirtelen haragú, önző valaki, akinek néha nagyon felvágták a nyelvét, és akinek elkélne időnként egy-két pofon. És egy ilyen valaki még mindig nem tudja, hogy a Merlin aszott seggében maradt meg mellette egy ilyen másik valaki, és hogy nem bírta elüldözni. És hogy, hogy nem, a sok veszekedés ellenére még együtt vannak, és a csaj terhes lesz, és még egy kibaszott szobanövényről sem tud gondoskodni, nemhogy egy gyerekről, arról nem is beszlve, hogy nem lehet neki pizzát adni főtt étel helyett, és ettől annyira megrémül, hogy kétségbeesett őrjöngésbe kezd, és mindent lerombol félelemből megint, amit csak tud, csak azért, mert azt hiszi, magukat menti. Aztán elüldözöd azt, akit a legjobban szeretsz. ÉS beleroppansz, mert azt gondolod, így kell tenned, de azt is tudod, hogy bele fogsz halni. Vagy belehalnál. Ha nem lenne olyan idióta, hogy visszajön.
- De így görbülj meg? - és mutatom az ujjammal félig cinkosan, flig gyanakvóan ránézve, hogy mennyire.
- Nem - rázom a fejem - , nem ölsz meg senkit, amíg én itt vagyok, főleg a testvéredet nem, sosem hevernéd ki. Vigyázz ránk úgy, hogy ez nem törtnik meg. Ígérd meg, jó? - Kérem ezt úgy, hogy tudom, még a légynek sem ártana, még a cukros vízből is kimentené, ha segítségért kiabálna, és értene légyül, akkor is, ha utána a fülébe zümmögne és idegesíten egy életen keresztül. Ellenben, ha minket fenyegetne ilyen veszély, nem tudom mire lenne képes, de félek tőle, hogy ennél sokkal többre. - Szeretlek, Eugéne, de mondtam már, hogy én vagyok a leghatalmasabb boszorkány, szóval nincs szükségem az istápolásodra - mosolyodom el, majd nyelvet öltök rá megjátszott sértettséggel. De. Nagyon is szükségem van rá. - Szóval visszakapom a gyűrűmet? - kérdezem halkan elvörösödve.

music ∆

holnap negyedike, szóval ez egy kerek 50. hsz

» Felejteni rossz dolog
» Azok a boldog szép napok, ég veled...
» Clive && Moira
» Jo && Moira
» Leo && Moira

Leo & Moira, szép dolog a házasélet, na meg a terhesség

Leo & Moira, szép dolog a házasélet, na meg a terhesség

Similar topics

Similar topics