A csepergő eső az arcomba mos néhány merész ezüstszínű tincset. Idegesen tűröm el őket az arcomból, zavar a hideg érintésük.
 Negyed órája várunk arra a rohadt pályára. A mardekárosok pedig negyed órával több időt töltenek ott, mint amennyit szabad lenne. Ez az egész nem zavarna, ha nem kellene hétkor találkoznom Dunggal és Ogdeannal a társalgóban, hogy megbeszéljük a házi feladatot bájitaltanra. Valós nyelven ez annyit jelent, hogy keressünk valakit a Hollóhátasok közül, aki segít nekünk megírni.
 Most negyed hét van. Érzem, ahogyan a feszültség terebélyesedig a hugrabug kviddicscsapatának a körében. Én mintha ebből a körből is kívül állnék; igazából némi méltánytalan zavar mellett semmit sem érzek. Sohasem érdekelt igazán sem a kviddics, sem pedig a mardekár.
 A vihar leszállóban van; persze ez alatt nem a valós viharra gondolok, hanem a mardekáros csapatra Travers vezetésében. Valahol hátul látom felbukkani Amycus-t, a seprűjén. Hogy miért pont őt jegyzem meg? Pont annyira gazdag, mint én; ez bizony elegendő ok arra, hogy határtalan ellenszenvet érezzek iránta.
 És amint leszáll a kígyó-csapat, a föld már dübörögni is kezdd. A hugrabugosok nekik rontanak, a hangjuk összeolvad, ahogyan különböző szitkokat vágnak rájuk. Nézem a méregzöld tallárosokat, ahogyan lustán nevetnek rajtuk. Feleslegesen kidobott energia ez. Unottan piszkálom a körmömet.
 Amikor felnézek, Amycus-ra esik a tekintetem. Eszembe jut, hogy miért hoztam létre annak idején a Breakfast Klubbot; mert érezni akartam valami a való világból. Az elefántcsonttorony már kezdett túlságosan is szűk lenni nekem.
 A seprűmet megmarkolva indulok el az egyre jobban fodrozódó esőben a fiú felé. Kicsit mindenki meglepődik azon a hugrabugosok közül, hogy valamibe én is csatlakoztam. A mardekárosok mereven néznek végig rajtam, tudom, mit látnak; valakit, akinek fehér haja van, arrogáns képe és minden három nullával többe került, mint a többieké.
 Veszek egy mély levegőt. Nekem a provokálás nem szívből jön, el kell gondolkoznom rajta. Vajon mi fájna Amycusnak a legjobban?
 Alecto – a névvel egyidejűleg mosoly ragadt a szám sarkába.
 - Amycus Carrow – nézek a szemébe -, mondd csak, hol hagytad azt a csinos kis húgodat? Szívesen megmutatnám neki, hogyan kell a seprű nyelét rendesen fogni – mondom olyan hangsúllyal, ahogyan ellestem Dungtól, amikor kötözködni szokott.
 Ez az egész olyan nekem, mint egy játék, ami magamtól nem megy, csakis tanulás útján érhető el. Pont emiatt érzem magam az élettől megfosztottnak, és valakinek, akit a családja tényleg elzárt egy toronyba.


Remélem tetszeni fog *-* ☼ Öltözék ☼ Kredit

   
   
A szokásoshoz képest is akkora lelkesedéssel álltam be a karikák elé, hogy miattam Travers legalább fél órás hosszabbítást rendelt el az egész csapatnak, és bosszúból megindította felém az egész hajtórajt, de még a terelőket is, és mindenki egyemberként rohamozott, hogy az ő szavaival éljek kicsit felébredjek. Magukkal a hajtókkal még elboldogultam volna, de ha valaki találkozott már Bellával és Sonjával, hát tudja, hogy az ő gurkóik elől képtelenség kitérni. Vadak, erőszakosak, a szadizmus a velejükig hatol és mintha minden valaha szerzett sérelmet rajtam akarnának megtorolni. Megkönnyebbültem hát, amikor megjelentek a pálya szélén a sárga-fekete talárok, de nem tartott sokáig az örömöm. Travers mintha direkt szart volna rájuk, odébbsuhant és tovább folytatta a szadizásomat.
Kifáradtan, teljesen kicsavarva, és egyre ingerültebben rángatom a seprűt jobbra-balra, előre és hátra, amikor végre elered az a rohadt eső. A vízcseppek vadul csapkodnak az arcomba, ahogy sereghajtóként a föld felé igyekszem, a többiektől jócskán lemaradva. Nem is látom, hogy mi történik odalent, csak amikor már zsibbadt talpam eléri a talajt.  A felajzott borzok egy emberként, dühtől püffedő arccal kiabálnak. Tőlünk meg főként a csajok szólnak vissza, és segítenek rá arra, hogy a szócsata végre beinduljon. Türelmetlenül forgatom a szememet, és látom, hogy Travers aggódó tekintetét, ahogy realizálta, ebből balhé lesz, és ő még csapatkapitányként sem tehet ellene semmit. A magam részéről az a tervem, hogy minél feltűnésmentesebben az öltözők felé veszem az iramot, és hagyom, hogy egymásnak essenek. Tudom, hogy én vagyok a csapatkapitány jobbkeze, de vagyok rá most annyira dühös, hogy itt hagyjam a szarban.
A terv egyszerű és nagyszerű, azonban még csak a seprűmet sikerült vállravennem, amikor egy váratlan akadályba ütközöm. Sárga-fekete, csuromvizes talár, pökhendi arc, szinte fehér, világító haj. Olyan élesen hasít belém az undor, hogy az arcomra is kiütközik. Főképp azért, mert Ackerley most pont olyan, mint az egyre erősödő zsibbadás a lábamban. Szükségtelen és iszonyatosan kellemetlen. Megtorpanok hát és kérdő, türelmetlen tekintettel nézek rá, miközben látok a fülem mellett elsuhanni egy átkot, melyet eszelős visibálás követ. Sejthettem volna, hogy Bella lesz az első, akinek elgurul a gyógyszere. Bár neki már rég elgurult, ez is igaz. Mindenesetre nincs ezzel most időm foglalkozni, meg annyira nem is érdekel, hogy mi történik körülöttem, mert úgy tűnik, Ackerley végre összeszedte a nem létező tökeit és beszólt nekem. Annyira erőltetettnek hanzik az egész, hogy ha nem a nővéremről lenne szó hát szabályosan szemberöhögtem volna. Így viszont csak ökölbeszorul a kezem, és teszek egy lépést felé, fenyegetően, és csak ezután nevetek fel gúnyosan, mindent beleadva, hogy érezze, nem hat meg. Elég jó színész vagyok végtére is, már mióta lógok potenciális halálfalócsemetékkel, és még nem jöttek rá, hogy mennyire nem tartozom oda.
- Csak azt ne mondd, Ackerley, hogy majd te tanítanád a nővéremet – teszek az utolsó szóra nagyobb hangsúlyt. Rémesen idegesítő, hogy mindenki összetéveszti azt az átkozott sorrendet. Pedig annyira egyértelmű, legalábbis annak, aki egy kicsivel jobban ismer minket, hogy Alecto pottyant ki elsőnek. A feltételezés egyébként is ngyon multaságos. Ackerley és a csajok, Ackerley és a világ nagy dolgai, mocskos dolgok. Annyira nem illik a szájába, annyira erős a képzavar, hogy hirtelen tényleg nem tudom, hogy mit reagálhatnék. - Szerintem mindketten tudjuk, hogy milyen kínosan kevés vagy te hozzá. Sokkal valószínűbb, hogy Alecto megenne téged reggelire, minthogy egyáltalán a  seprűnyeled közelébe kerüljön – könnyednek szánom, de szemem összeszűkül, és kezem vészjóslóan indul meg a pálcám felé. Elvégre sohasem lehet tudni.  

   
   

   ©
   

Már akkor tudom, hogy rossz ötlet, amikor a szavak kicsúsznak a számból. Ez nem én vagyok. Legszívesebben a nyakamat behúzva rohannék el innen, vagy passzolnék le ezernyi galleont Amycusnak, ha nem tudnám, hogy neki ugyanannyi van a Gringottsban.
Látom, ahogy ökölbe szarul Amycus keze; ő sem szokta a balhét keresni feleslegesen, ahogyan én sem. De tudtam, hogy ha egyszer összeszólalkozik valakivel, annak a kimenetele semmiképpen sem sikerülhet mosolygósra. Ám azzal is tisztában vagyok, hogy élnem kell; ki kell próbálnom olyan dolgokat, amiktől az elefántcsonttorony elzárt engem. A szüleim mindig is arra tanítottak, hogy pénzzel el lehet érni akármit és a dolgokat megbeszélés helyett csak megfelelő mennyiségű galleonnal kell elrendezni. Valamint, sosem szabad kötekedni.
Szóval, most kötekszem.
- Látod Carrow, ebben teljesen igazad van - bólintok felé összehúzott szemekkel -, szóval a húgod helyett a nővéred úgy látszik elég sok fiút fogyasztott már el reggelire. Talán rá illene a mardekár fekete özvegye titulus - nézek elgondolkozva magam elé. Közben a gyomrom remeg, és azon gondolkozom, hogy a pálcám nem esett-e ki útközben.
- Úgy hallottam, Alecto mostanában igen mohó lett - kezdek belejönni -. Csak tudod, roppantul bosszantó lenne, ha netalántán az egyik húgomat is felfalná, ha esetleg a szüleink véget vetnének a viszálykodásnak és rájönnének, hogy mennyire kedvező lenne összeházasítani téged... És mondjuk Danát - húzom ajkamat lusta félmosolyra.
Ennek ellenére a testem lázad ellenem, mert a lábaim már futva vinnének az öltözők felé. Kezemet óvatosan a mezem alá csúsztatom, és megnyugtatóan markolom meg a pálcám körvonalát. Érzem a zsibongást a vénáimban; végre kicsit úgy érezhetem magam, mint Dung. Vagy mint a titokzatos Ogdean, már ha nyilvánosan megütne valakit.
Tudom, hogy Amycus talán még nálam is jobban gyűlöli Danát. Ám ezen nem csodálkozom, az idősebbik húgom az ésszel megtoldott hétfejű sárkány. Senkit nem küldenék a közelébe.
Úgy teszek, mintha elgondolkodnék, mielőtt megszólalok:
- Amúgy, most hogy mondod, tényleg nem lenne jó ötlet Alecto kezébe adni a seprűnyelemet, hiszen kitudja... Meg kell válogatnia az embernek, hogy kivel kerül közelebbi kapcsolatba, nehogy valami nyavalya legyen a vége, nemde? - rántom meg a vállamat.
Éppen ebben a pillanatban csap le a villám a tiltott rengeteg felé; érzem, hogy elvetettem a sulykot. De nincsen visszaút.
Talán betegnek tartana valaki, ha azt mondanám, hogy örülnék egy pofonnak, mert én is fiatalnak és a kortársaim között élőnek érezném magamat, nem pedig csak valakinek, aki a Roxfortba kerülve is olyan volt, mintha muglik között élt volna? Elzárva minden tudástól...


Nem lett a legfényesebb, de igyekeztem ^^ ☼ Öltözék ☼ Kredit

   
   
Egyre türelmetlenebbé válok, ahogy Ackerley szánamas próbálkozásait hallgatom. Ez a csávó valamiért nagyon kéri a verést, de nem tudok rájönni, hogy miért. Talán a Hugrabugban van lyen kvóta, hogy hányszor vereted meg magad mardekárosokkal, és ő nem akar kimaradni? Elgondolkozva nézek végig a víztől csöpögő, egyébként kifogástalanul kinéző kviddicstalárján, ami habár messziről ugyanúgy néz ki, mint a többi csapattársáé, közelről látszik, hogy nem csak az anyag van jobban megkímélve, de a színek is élesebbek. Azon se csodálkoznék, ha a srác minden edzés után újat venne magának, pontosabban újat kapna apucitól. Sosem éreztem, hogy a gazdag gyerekek másabbak lennének, mint a többiek. Az én szememben mindenki olyan csóró volt, de nem az a fajta ember voltam, aki csak úgy az arcukba vágom a Gringotts egyenlegemet. Ellentétben mondjuk Gil-el, akiról viszont ordít, hogy sok pénzük van. Rá is játszik rendesen, és ettől kiver a víz. Mert amúgy egy kis mimóza, és kibaszottul fogalma sincs az életről. És igazából ez nyomja fel bennem a pumpát és nem azok a dolgok, amiket mond. Ugyanolyan szerencsés családban születtünk, de kábé ez az egyetlen közös bennünk és semmi más. Ő úgy jár-kel a diákok között, mintha ő lenne a kiskirály. És fogalma sincs arról, hogy milyen az, ha például minden fölös idejét őrült tinédzserek között kell töltenie, akiknél egy rossz mozdulat vagy pisszenés, és lehet, hogy holnapra már a thesztrálok lakomáznak belőled a Tiltott Rengetegben. Annyi mocskos dolog írható a számlámra ezelatt a pár év alatt, hogy még magam is elszörnyedek, és akkor még nem is beszéltem az elkövetkezendő évekről. Ha végeztünk ezzel az iskolával, ő kényelmesen helyetfoglal kékbársonyos trónusán, míg én valamelyik árokból fogok vérárulókra lövöldözni halálos átokokat.
Annyira eldühít a saját gondolatmenetem, hogy szinte alig hallom, mint mond. Csak az esik le, hogy mondandója mintha egy ívben haladna felfele. Az elején még gyenge kis próbálkozásoknak tűnnek, de egyre inkább kezdi belelovallni magát és ilyen idegállapotban nem bírom elviselni.
- Hagyjál már a hülyeségeiddel, Ackerley, most nincs hangulatom hozzád – ingatom a fejemet, és hátatfordítok neki a mondandója közepén, amikor becsap a villám. Éppen a szemem előtt. Azt figyelem szemmel, de Gil szavai úgy hatolnak a bőröm alá, hogy megremegek. A pálcám után kapok, annyira hirtelen mozdulattal, hogy még magam is meglepődök. Az állához szegezem, és egészen nekifeszülök, mintha nem is átkozni akarnám, hanem ledöfni vele.
A korább villámlást, most egy égzengető dörgés követi, de én ügyet sem vetek rá. Csurog az arcomra a víz, a hajam is teljesen megázott, úgy csüng bele a szemembe.
- Most azonnal visszaszívod, amit mondtál, te kis seggfej, különben nem állok jót magamért – kiáltom felé fenyegetően. Nem szokásom egyébként, de ebben a hangzavarban és jelen körülmények között fontosnak tartom a jó kommunikációt. Nem tudok, és nem is akarok tudni Alecto viselt dolgairól. Ha igazak, ha nem. Csak azt kívánom, bárcsak ne hallottam volna, és nem indult volna be az agyam ilyen hülyeségen. De egyszerűen nem tudom kiverni a számomra elviselhetetlen gondolatot a fejemből. De egy biztos, senki sem veheti a szájára a nővéremet. Senki. Egy fél pillanatig várok éppen, de már annyira ideges lettem, hogy elveszítem a türelmemet. - Nem hallottad, azt mondtam, hogy szívd vissza MOST! - kiaáltom felé. Nem nézek körbe, hogy vajon mi történhet körülöttünk. De az, hogy már nem hallom a csatazajt csak annyit jelenthet, hogy vagy elnyomja az eső, vagy a többi hugrabugos már egy halomban fekszik. Vajon adnának a halálfalók egy kis prémiumot, ha most kicsinálnám Ackerleyt?
   
   

   ©
   

Először nem érdeklem Carrow-ot, hidegen hagyom, mint valami lusta kelés, ami egy varázslattal könnyedén eltüntethető. Ám ha az ember jobban belegondol rájön, hogy egy halálos átokkal én is eltüntethető vagyok; csak egy pillanat töredéke, amíg kimondod. Aztán Gil Ackerley volt, nincs.
 Fel akartam dühíteni Amycust, érezni akartam valami valósát is az életemben, ameddig ténylegesen fel nem dühítettem. És akkor jöttem rá igazán, hogy ettől a fiútól jobb távol lenni.
 Mindig is azt hittem, hogy a mardekárosok olyanok, mint a kígyók; sziszegnek, rád akaszkodnak, de valamiért nincsen méregfoguk, amikkel beléd tudnának harapni. Azonban Amycus nem ezek közé a kígyók közé tartozott; a méregfogának nevezhető pálcát az államhoz szegezi. Egy pillanatra megremegek, mint az a fa, amelyikbe belecsapott a villám.
 Most már tudom, hogy nem kellett volna Alectot emlegetnem. Sőt, ezt az egész rohadt helyzetet el kellett volna kerülnöm. Nem hiába volt a családjaink között feszültség. Sőt, a legnagyobb húgom nem hiába emlegette egy szukaként Alecto-t. Mindig csak azt hallgattam tőle, hogy ő nem lenne egy lány helyében sem, akinek megtetszik Amycus; ugyanis mielőtt a fiú összetörhetné a lány szívét, megteszi helyette Alecto.
 Láttam ebben az igazságot.
 De mégis értettem, hogy miért dühítettem fel a fiút minden egyes szavammal; mert szerette a húgát. A vér az, amit az ember sosem tud kitörölni magából. És ahogyan Amycus pálcája egyre jobban feszül a torkomnak, a szemében is egyre jobban látom tükröződni a vihart. De ez a vihar nem azonos azzal, ami a kviddicspályán tombol, hanem valami más, őrületes belső feszültség kitörése fenyeget.
 Ha most leállok, örökre gyávának titulálnak. Lehet, hogy Autumn is megtudja.
 Össze kell szednem magam. Carrow vizes haja a szemébe lóg, szinte feketéllik fehér arcában. Mezem alá csúsztatott kezem most már biztosan markolja meg a pálcámat és rántja elő alóla. A fiú bordái közé fúrom a pálcámat, pont annyira, hogy megérezze.
 Kiált nekem. Riasztó a hangja; mint a veszélyre figyelmeztető vész sziréna.
- Capitulatus! - kiáltom el a lefegyverző bűbájt, amitől a torkomnál lévő nyomás megszűnik, Amycus pálcája a földön landol. - Nem fogom visszaszívni. Elegem van abból, hogy egész életemben az elefántcsonttornyomban rettegtem és merő illedelmességből kimaradtam a balhékból. Elegem van abból is, hogy mindig tőletek, mardekárosoktól rettegjek - beszélek, de mintha a gondolataimat mondanám ki hangosan.
- Élni akarok - veszem vissza a hangomat. Aztán torz gondolatként felötlik bennem, hogy lehet, hogy Amycus pont most öl meg. Amit a szemében látok, az mindennek tűnik, csak biztatónak nem.
 - Rajta, ölj meg, mert végre megtettem azt, amit a legtöbben akarnak; mondani neked valami rondát a nővéredről - húzom gunyoros mosolyra az ajkamat.
 Ez már nem játék. Érzem a vénáimban, hogy itt nem csak balhé lesz. Ez a dolog p-betűvel kezdődik és árbaj a vége. Még a vihar előtti csend is erre utal. Habár a természet dübörög, a kviddics csapatok csendben vannak. Nem merek odanézni, mereven szemmel tartom  Carrow-ot.
 - Na mi lesz, Amycus? - nézek rá kíváncsian, a pálcámat még mindig, változatlanul felé tartva.
 Az igazi vihar még csak most ér ide - és most az egyszer nem azért küzdök már, hogy kitörhessek az elefántcsonttoronyból a való világba, hanem hogy abba is maradhassak.

☼ Öltözék ☼ Kredit

   
   
A mardekárosok érdekes mód azt hiszik, túl nyugis vagyok, és hogy nem lehet kihozni a sodromból. Igaz,ők már annyiszor próbálkoztak, de valahogy mindig visszafogtam magam, hogy bárkivel is összetűzésbe kerüljek. Mindig ott álltam Rodolphus vagy valamelyik másik idióta mögött, és hagytam, hogy kinozzák az embereket, hogy gúnyt űzzenek belőlük. Nem emeltem fel a hangom, tudtam, hogy nem helyes, mégis mindig ez tűnt a legegyszerűbb dolognak. Elvégre senkinek sem volt veszélyben az élete, akkor meg miért hívnám magamra fölöslegesen a figyelmüket?
Alecto azonban gyenge pont volt nálam, igaz, az utóbbi időben egyre kevesebb alkalommal kellett őt a védelmembe vennem. Nem csak azért, mert ő nagyon is jól meg tudta védeni magát, hanem azért is, mert volt már a múlban egy-két incidens, ami még most is ott él az emberek fejében, és tudják, jobb nem újjat húzni velem, ha róla van szó.
Nem volt soha tudatos, sem szándékos, nem akartam én senkit sem elijeszteni. Mindig is egy buddhának tartottam magam, és igazából annyira tudatalattim dolgozik ilyenkor, hogy észre sem veszem magam, csak amikor már túl késő, és mondjuk a pálcámat már valaki nyakához szegezem. Megkönnyebülten veszem észre, hogy Ackerley legalább még életben van, az esőt leszámítva egy haja szála sem görbült, de látom, hogy inába szállt a bátorsága. Nagyszerű, végre ő is rájött, hogy mekkora idióta. Akkor miért van még mindig itt?
Továbbra is úgy vicsorgok rá, mint egy kiéhezett vad, abban reménykedve, hogy most majd eloldalaz, ezzel szemben azonban mintha ezzel csak méginkább felhergeltem volna. Látom, ahogy a szemében megcsillan az a bizonyos fény. Az a fény, ami azt jelzi előre, hogy most egy kibaszott nagy hülyeséget fogok csinálni.
És persze mint mindig, most is igazam lett. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy fenyegetően nekifeszüljek, és az a sok vér, ami a fejembe tódult egyszerre, elvette a lehetőséget attól, hogy alaposabban átgondoljam a helyzetet. Már csak arra eszmélek, hogy a pálca kiugrik a kezemből. Nem nézek hátra, de tudom, hogy most jó páran felröhögtek a nézőközönség közül. Főleg a mardekárosok. Ha ez most ennyiben marad, akkor ennek bizony hamar híre megy. És ki lesz az első, aki megtudja? Na igen, addig nem akarok elmenni, hogy ez Alecto fülébe jusson, vagy ha már megtudja, akkor legalább valami neki tetsző szcenárió szülessék ebből. Azt persze nem ígérhetem, hogy csótánnyá változtatom Ackerleyt és utána széttaposom, az bizony gyilkosságnak minősülne, amit az iskola szabályzata tilt. Bár nem tudom, hogy pontosan hogy szól az a bekezdés, hiszen a halálos átkokat tiltják, de igazából ez csak egy egyszerű transzfiguráció. Még McGali is megemlené a kalapját előttem, ha összejönne. És összejönne, mert vagyok annyira motivált. Csakhogy ez a gyilkosság dolog nem az én asztalom. Mekkora mázlista ez a Gil, hogy annyi vérszomjas mardekáros közül pont engem pécézett ki. De hogy pontosan miért is, azt csak ezután értem meg.
- Ugye nem azt akarod ezzel mondani, hogy azért estél itt nekem, mert éppen most jött rád a bizonyítási vágy? Mégis melyik csajt akarod elnyűgözni, Ackerley? - nevetek fel vészjóslóan és most először veszem a bátorságot és a hátam mögé pillantok. Éppen összeakaszkodik a tekintetem Elainével, aki félig szájtátva nézi a mi kis csetepaténkat. - O'Kellyt? Vagy netán a mi bájos Bellánkat? – csicsergem leplezetlen gúnnyal, mintha csak két jó cimbora összeült volna a lányokról beszélni. Leszámítva persze, hogy az egyikük azzal indított, hogy a nővéred egy kurva, aztán előkerültek a pálcák. - Vagy talán az édes kis Autumnot? - szám gonosz vigyorra húzódik Travers oldalbordájának említésére. Tudok egy s más dolgot, például, hogy mennyire csorgatja GIl utána a nyálát. - Élni akarsz? Akor rossz emberrel kezdtél, basszameg! - vesztem el végül most már minden türelmemet. Főleg, hogy megint Alecto lett a téma, ráadásul elég lekezelő hangnemben. Téved Ackerley, nem az első eset, hogy valaki valami rondát mondott róla, de az utolsó, aki ilyet tett egy félig átváltozott teáskancsóként végezte. A javasassyonynak persze azt mondtuk, hogy Átváltoztatástan órán történt, hiszen a Mardekár kódex nem tűri a spicliket. Vajon Gil hogy végzi? Azóta már kicsit fejlesztettem az átváltoztatástan tudásomat, sőt, úgymond elég magas szintre kimaxoltam, mivel ez az a tantárgy, ami úgy igazán leköt mostanában. Mivel pálca híján vagyok, egyetlen egy dolog jut eszembe azonban, amire aranyvérű csávóként egészen biztos, hogy nem számít, és igazából én sem vagyok feltétlenül híve. Kezem ököbe szorul, és olyan erősen vágom állkapcson, hogy hallom szinte ahogy a csontjai megroppannak. Lehet nem törött el, és csak én képzeltem oda a hangot, de olyan nagy lendületet kapok ettől a mozdulattól, hogy szinte érzem, ahogy az ereimben újra megindul a vér, és nem is érzek fájdalmat. Még. Olyan pezsdítő, annyira felspanol, hogy rögtön ugrom is a pálcám után, és a következő pillanatban már megint nekiszegezem.
- Döntsd el, hogy mit akarsz, te szerencsétlen – köpöm felé a szavakat, kissé nyugodtabban, de talán éppen ezért tűnhetek még fenyegetőbbnek mint ezelőtt. - Ha párbajozni, akkor ahhoz szükségem van a pálcámra. Ha viszont azt akarod, hogy kiverjem a szart belőled, akkor ahhoz neked is el kell dobnod – magyarázom el a szabályokat, mintha egy ötévessel beszélnék. Közben folyamatosan ismételgetem magamban a Protego-t, hogy ha esetleg gyorsan kellene reagálni, könnyebben kivédhessem.

   
   

   ©
   

Minden szó visszavonhatatlanul áramlik ki a számon; mintha csak a vihart előre jelző esőcseppek volnának. Egy idő után már nem érzek semmit, csakis a valós, hideg esőcseppek koppanását a fejem tetején és azt, ahogyan szőke hajam egyre lustábban lóg az arcomba.
Velem ellentétben Amycus maga a harag szédíthetetlen istene. Elértem nála, hogy levesse magáról a higgadtság álarcát és most bizony jobban tombol, mint a többi mardekáros. Kiéhezett vadként vicsorog rám, mint aki nem is ember, hanem állat. Várom, hogy mikor harapja végre át a torkomat, hiszen mást az ember nem akarhat egy megszelídíthetetlentől.
Mikor lefegyverzem még párbajt akarok. De ahogyan tör elő a vihar, úgy oson vissza a harci kedvem is. Hallom, ahogyan néhányan felnevetnek, amikor Amycus elejti a pálcáját. Összevonom a szemöldökömet anélkül, hogy odanéznék. Carrow persze hátranéz, mielőtt megszólalna; mint aki erőt merít a méregzöld köpenyes társaiból.
Támadjuk egymást; nem pálcákkal, csak szavakkal és nőkkel. Ez a kettő fájhat legjobban az embereknek. Ugyanúgy dühbe gurulok, amikor hallom a szájából elhangzani Autumn nevét.
- Soha többet ne merd az undorító szádra venni az ő nevét! Neki ehhez semmi köze - hazudom szemrebbenés nélkül. Erőt veszek magamon és Amycus szemébe nézek.
Megrémülök; nem látok benne semmit, semmi olyasmit, amin kitudnék igazodni. Bár igazából mit is értek én az emberekhez, amikor szülők helyett csupán a pénz nevelt fel; dajkák, varázslók, magántanárok sokasága. A pénz miatt voltak velem, nem azért, mert szerettek volna.
- Miért kell folyamatosan azt a kemény csávót játszanod? Azt hiszed nem tudjuk, hogy Alecto mennyire befolyásol téged? Nem látjuk, ami nyilvánvaló? - sziszegem neki mérgesen. Igazából talán még irigy is vagyok; az ő testvéri kapcsolatuk szorosnak tűnik. Néha talán túlságosan szorosnak is. Egy olyan kötélnek, ami először sálként pihen a nyakadban, aztán egyre szorosabb és szorosabb lesz, míg végül csak arra leszel figyelmes, hogy egy hajszál és megfojt.
Látom, hogy Amycus minden türelme elszáll. A tekintetében egy dolog villan fel; egy ötlet. Egy pillanatig még zavarodottan nézek rá, aztán egy krémszínű ököl lendül felém és eltalálja az állkapcsomat.
Valami kibaszottul reccsent - és már átkozom is magamat, mert mugli módra káromkodtam. De annyira fáj, hogy vérvörösben látom a világot. Forog minden, a fájdalom mintha eltompítaná az agyamat.
Nem ilyenekhez vagyok szokva. Látom, hogy Amycus beszél, tátog a szája. Valahogyan a pálcája is hozzá kerül. Ám ebben a skarlátszín világban minden olyan rettentőnek tűnik, hogy hátrébb lépek. Mintha a lábaim nem vinnének, a térdem összecsuklik és hanyatt a fűbe esem.
A hulló eső csukja le a szemeimet.

Amikor felébredek, hideg kezeket érzek az arcomon. Muszáj köpnöm, mert vas íz marja a számat belülről. Egy mondat jut csak az eszembe; mocskos mugli módjára húztak be nekem. És ezt el is ismétlem hangosan.
- Nem tudom, hogy itt vagy-e, Carrow - mondom csukott szemekkel, ugyanis mintha a fél világ fájdalma hasogatná belülről a fejemet -, de jobb, ha tudod, hogy mugli módjára húztál be nekem. Mocskos, alávaló mugli módjára. Ha nem tudnám, hogy aranyvérű vagy, most bizony a Roxfort pletykahálózatán elkezdeném terjeszteni, hogy sár van a kígyóknál - nyögöm lassan a szavakat. Minden betűt kész küzdelem kimondani, mivel alig forog a nyelvem.
- Valaki mondja már meg, hogy mióta fekszem itt? - köpök egy újabbat. Ujjaim alatt érzem az esőtől vizes füvet. - És miért nem vitt senki a gyengélkedőre?
Ha ezt Ackerley papa megtudja, nagy balhé lesz az iskolában. Ráadásul most egy darabig nem lesz kedvem kipróbálni az élet igazi ízét és inkább újra magamra zárom az ajtót az elefántcsonttornyomban.
 ☼ Öltözék ☼ Kredit

   
   
Hallom a hátam mögött az izgatott morajlást, amikor Ackerley kifekszik a fűbe. Talán még fütty és izgatott kiáltások is elhangzanak, és az idióta, kárörvendő röhögés. Nem foglalkozok velük, oda sem nézek, amikor egy-két kéz rávereget elismerően a vállamra, csak hallom, hogy a lépések lassan távolodnak. Az eső egyre jobban rázendít, én meg csak bámulok a fűben elterülő alakot. Néha megpróbálkozok azzal, hogy az ázott tincseket kisöpörjem a szememből, de teljesen hiábavaló próbálkozás, a következő pillanatban már megint ott lóg, hogy zavarja a látóteremet. De hiába szobrozok itt percek óta, Ackerley nem mozdul, nem kel fel, még csak fel sem szisszen. Nem számítottam rá, hogy az ütésemtől összeesik, de nem is vagyok kimondottan büszke magamra. Az öklöm sajog. Nem sűrűn használom ilyesmire, sőt, talán még nem is ütöttem meg senkit úgy igazából. És akkor még ez a szerencsétlen mázlisnak mondhatja magát, mert ha valakit, akit igazán gyűlölök, elém került volna, talán méginkább összeszedtem volna a tartalékaimat.
Egy idő után kezd gyanússá válni, hogy nem kel fel. Talán halott? Nincs kizárva. Én viszont hiába minden társadalmi norma, kódex, amit ilyenkor tenni szokás, én egyiket sem követem. Arra gondolok csak, amit azelőtt mondott, hogy kifeküdt volna. Önző dolog még ilyenkor is magamra gondolni, de nem vagyok benne biztos, hogy valaha is megváltozna az értékrendem. Hiába próbálok küzdeni, hiába ismerem fel a bajt, nem teszek végül semmit ellene. Talán igaza van annak a ficsúrnak, talán túlságosan is Alecto árnyékában élek. Nem ez az első alkalom, hogy sejteni vélem, de most történt meg először, hogy valaki igazán, kegyetlenül az orrom alá dörgölte. De akkor mégis miért nem teszek valamit? Miért nem próbálok kitörni?
Gépies mozdulatokkal indulok meg a földön heverő test mellé, és amikor odaérek mellé, elrakom a pálcámat, majd leguggolok, és kezemet a nyakán pulzáló érhez tapasztom. Sejtettem, még él. Ezzel a gondolattal ereszkedem földre, és telepedek le mellé a nedves fűbe. Nem mintha már nem lennék amúgy is csurom vizes. Felhúzott térdeimet átölelve hintázok előre, hátra, és várok, nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy eszméletlenül fekszik, de biztos, hogy több, mint fél óra.
Amikor meghallom a hangját, a tekintetem automatikusan az arcára vándorol, vértől maszatos orrán akad meg a tekintetem. Nem könnyebbülök meg, hiszen nem, is aggódtam egy percig sem azért, hogy vajon mi lesz vele. Valahogy Ackerley sorsa teljesen hidegen hagy. De érzem, hogy közben, a várakozás alatt teljesen lenyugodtam.
- Felőlem azt terjesztesz, amit akarsz, Ackerley, hidegen hagy – vonok vállat, és valóban, tényleg teljesen hidegen hagy. Hirtelen állok fel, elrugaszkodom a földtől, és a következő pillanatban már a srác arca fölött hajolok – Azért, mert rád fért egy kis hűsölés, hogy lehiggadj. Akárcsak az a pofon – teszem hozzá az utolsó mondatot szinte a fogaim között szűrve. – De most már elviszlek a gyengélkedőre, ha közben nem vered ki megint a pálcámat a kezemből – nyújtom felé a kezem. Magam sem értem, miért. Megérdemelné, hogy itt feküdjön holnap reggelig. Talán mégiscsak szorult belém egy hangyányi bűntudat?

   
   

   ©
   

Soha nem éreztem még a vér ízét a számban, főleg nem a sajátomét. A varázsvilágban sosem volt divat a fizikai bántalmazás. Sőt, szerintem a legtöbb aranyvérűnek fogalma sem volt arról, hogy mégis hogyan kell valakinek ököllel behúzni egyet. Úgy látszik, Amycus a kivételek közé tartozott - ebben is.
Azt kívánom, hogy bárcsak valami bűbájt küldött volna rám. Táncoló lábakat, csigahányást, akármit, amitől nem reped fel az ajkam és vérzik az orrom.
Most így fekszem a földön; magamban mérgelődve, szétverve. A szemeimet nem tudom kinyitni, így azonban elég kellemetlen érzés valaki ujját a nyakamon érezni. Hideg, nyirkos ujjbegy, amitől még a hideg is kiráz. Mikor beszélni kezdek kiderül, hogy Amycus volt az. Kígyó.
- Hatott már meg téged egyáltalán valaha valami is? - túrok az esőtől és földtől ragacsos hajamba. - Nem lehetsz már ennyire nemtörődöm. Ha nem érdekel semmi, minek élsz? - vetem csak úgy oda neki mellékesen.
Félek tőle, hát hogyne félnék. Borzalmas a fájdalom, amit nekem okozott, de most már mindegy. Ha még egyszer is megütne, ennél jobban talán nem fájna. Vagy igen? Nem értem, hogy működik a mugli harcmodor. Dung esetleg kioktatna, hogy miért nem védtem ki az ütését úgy, ahogyan ő egyszer megmutatta. Aztán nyaggatna, hogy menjek kondiházba. Vagy terembe?
Árnyék van az arcomon; amikor kinyitom a szememet látom, hogy Carrow hajol fölém. Határozottan rossz ómen.
- Tudod Carrow, neked néha határozottan nem ártana felnyitni a szemedet. Rád férne - utánozom a hanglejtését -, hogy felismerd, mi történik körülötted - a nővérére célzok. Az életvitelére célzok. A modorára célzok. A varjúkinézetére célzok.
Ő nem látja, hogyan néz Alecto mindenkire, aki a kis Amycus-t megközelíteni. Én látom, és hallok dolgokat, amiket nem biztos, hogy a testvéreknek meg kellene tenniük egymásért. Vagy csak én nevelkedtem rossz családban, ahol a húgaim nem vertek péppé minden lányt, akihez közöm volt. Bár ilyen se volt.
Hunyorognom kell.
Amycus Carrow felém nyújtja fehér kezét. Döbbenten bámulom, mint valami gyépés. Ezt Dung tutira nem fogja nekem elhinni.
- Hát az remek lenne - forgatom a szemeimet - Karon öltve bevonulni, mintha semmi sem történt volna némi cicaharcot leszámítva - nyögök, amikor a könyökömre támaszkodva felülök. Egy pillanatra feketeség kúszik a nyitott szemem elé a fájdalomtól, így nem látok semmit. Érzem, ahogyan a vér folyik az orromból és a számból. Most eshetne az eső újra, hogy lemossa.
- Viszont lehet, hogy ideálisabb lenne, ha a karjaidban vinnél be. Csak mert kétlem, hogy én innen felbírok állni - nézek vigyorogva a fiúra. Pontosabban csak néznék, ha a vigyortól nem szakadna fel még jobban az ajkamon a seb. - És ígérem, hogy békén hagyom a pálcádat, cserébe, ha te is az enyémet. Na meg persze inkább ne játszd a nővért a gyengélkedőben, nem kedvelem a szoknyás pasikat.
Elfogadom a felém nyújtott kezet és várom, hogy hihetetlen erejével felkaparjon a földről.

 ☼ Öltözék ☼ Kredit

   
   
Egyszer – egy párhuzamos univerzmban vagy egy másik életben – talán majd érdekelni fog, hogy Ackerley mit gondol rólam. Biztos érdekes dolgok sülnének ki belőle, mert azt hiszem, nagyon távol állhat attól, ahogy mondjuk saját magamat látom. De persze jelenleg nem érdekel. A kérdéseire csak megengedek magamnak egy fáradt fintort, és egy hozzá illő, türelmetlen sóhaly szakad fel belőlem. Persze lehet, hogy elgondolkodónak szánta, de abban egészen biztos vagyok, hogy egyébként sem várt választ. Azért én ha már így kötetlenül cseverészünk, én mégis bekapcsolódok. Ha kíváncsi rá valójában, ha nem.
- Persze, egy csomó dolog érdekel. De a véleményed például nem – zárom rövidre a kérdést. Elgondolkozva nézem az arcát. Na jó, talán egy hangyányit bevagyk szarva. Mármint a tény, hogy ezt én műveltem, a pálcám nélkül. Elégedett kéne legyek a művemmel, de közelről sem vagyok az. Inkább ijesztő. Csak úgy észrevétlenül lebámulok a kezemre, reflexszerűen ökölbe szorítom, analizálgatm, de sehogy sem fér a fejembe, hogy hogy csináltam. Mintha egy másik énem tört volna felszínre. Egy rendkívül kiszámíthatatlan, de ugyanakkor törékeny én, aki ráadásul a mellékelt példa alapján még baromira erős is.Nem szívesen találkoznék ezzel az énemmel.
- Hogy minek élek? - valami gúnyos, feszengő nevetés tör fel belőlem, de hamar el is múlik – Na látod, erre még én sem jöttem rá. Biztosan azért küldtek, hogy megkapd tőlem ezt a jobbhorgot. Most, hogy ezzel megvolnánk, ismét céltalan az életem – jelentem ki drámai hangon, csak a hanglat kedvéért. Igazából marhára idegesít Ackerley az idióta kérdéseivel, és már meg is bántam, hogy itt maradtam, de hát az a fene büntudat, vagy mi a franc. De hamar odébb szál ez a hangyányi megbánás is amikor tovább folytatja az okoskodást. Tudom, legalábbis sejtem, hogy mre vagy kire gondol, de ha még fogalmam sem lenne róla, akkor sem lenne joga. Összevont szemöldökkel küldök szerencsétlen földönfekvő felé még egy gyilkos pillantást is.
- Nehogy azthidd, hogy csak azért mert két percet beszélgettünk még jogod van bármiféle magánjellegű tanácsot adni – tagolom olyan alaposan, ahogy csak tudom, hátha esetleg lenne valami maradandó agykárosodása, súlyosabb a már meglévőnél, és esetleg nem értené. Végignézem, ahog szerencsétlenül próbál felállni, és tapogatja az arcát, de a megjegyzését elengedem a fülem mellett és már készülnék is egy replikával, minekután itthagynám, hadd kapargassa össze magát kiskanállal.
- Na jó, most már kezdesz egy kicsit messzire menni. Ajánlom a kisujjamat és te az egész karomat akarod? - nézek rá egészen elképedve. Nem éppen erre számítottam. A kis szaros most kezdi elérni újra az ingerküszöbömet, de ezúttal a belátóbb énem nyer. Felhúzom a földről, és hagyom, hogy a vállamba kapaszkodjon. - Szó sem lehet arról, hogy a karjaiba vigyelek oda. Hidd el, neked is legalább annyira ciki lenne, mint nekem. Szóval támaszkodj rám, és ha lehet, a követező húsz percben varrj cipzárt a szádra, különben, esüszöm itthagylak – jelentem ki ellenmondást nem tűrő, de már koránt sem fenyegető hangom. A nyugodt Amycus visszaszerezte az irányítást. De persze nem akarom, hogy erről Ackerley is tudomást szerezzen, különben kezdődne minden előlről.

   
   

   ©