Az ajtó halkan nyikorog, ahogy belököm. Egy egész pillanatig néma csendben állok, visszatartom a lélegzetemet, hogy halljam felébredt-e valaki. Nem zörren ágytakaró, nincs halk neszezés, csak a lányok egyenletes szuszogása. Máskor elvigyorodnék, élvezném a helyzetet, de ez nem az a nap. Hangulatom borús, akár egy hideg kora tavaszi nap. Éber vagyok, pedig már éjfél is elmúlt. Hosszan vergődtem az ágyban, forgolódtam, próbáltam magamat álomba ringatni, de a gondolataim nem hagytak nyugodni.
Lépteimmel minél kisebb zajt próbálok csapni, ahogy egy ágy felé osonok boxerben, bő ujjatlan pólóban, mezítláb. A pálcám a kezemben pihen, lélegzetemet próbálom visszafogni. Óvatos vagyok, nesztelen, és ideges.
- Silje.. -
Hangom akár a légyzümmögés, halk, és rekedt. Félrehúzom a baldachint, és lebámulok a lányra. A szívem hatalmasat dobban, az arcomra apró mosoly kúszik. Silje az életem, a pontos másom, a testvérem, a szerelmem és a legnagyobb ellenségem egy személyben.
- Menj arrébb, fázom.. -
Válaszra sem várva nyúlok a takarója széléért, és sebesen mászom be mellé. Az én testem valószínűleg hideg a hűvös légkörtől, de ő tűz forró. A hátamra fekszem, kezeimet a tarkóm alá helyezem. Gyorsan elsuttogom pár bűbájt, hogy ne zavarjunk fel senkit. Kintről nem hallják ha beszélünk, de mi igazán jól halljuk őket.
A pálcámat leteszem az éjjeli szekrényére, és magam elé bambulok. El akarom neki mondani, hogy jegyben járok, és hogy inkább kiugranék az ablakon, de nem tudom hogy kezdjem. A szavak hiába várom őket, nem jönnek.

Nem tudok elaludni, még mindig nem megy. Már évek óta szenvedek az álmatlanságtól, néha kevésbé, de mindig velem van, akkor is, ha nem akarom, bár inkább menekülök a rémálmok világából, minthogy unos-untalan visszarántsanak magukkal a sötétség birodalmába, a családom közé. Undorodom, ha rájuk gondolok, hányingerem van magamtól is.
És azoktól is, akik azt hiszik, ismernek. Pedig a pletykák kreálta részinformációknak köze sincs a kegyetlen igazsághoz. Nem ezek a tyúkagyú libák, csak egyetlen számomra fontos ember tudja, hogy körbeleng a sötét, mégsem kutakodik a teljesség iránt, amivel kellően imponál nekem. Majd egyszer elárulom neki a Bronshtein család Frankenstein történetét, ha elég erős leszek hozzá. Talán.

Az ajtó halk, az ébren lévőnek a hálóterem mély csendjében mégis hallható nyikorgással enged utat neki. Csak a mozdulatait hallom, félhomályban a körvonalát látom, ahogy cseppet fentebb emelkedem az ágyamból, mégis sejtem, hogy ki lehet. Mi több, tudom, ki annyira merész, hogy hajnalok hajnalán belopakodjon a lányok hálóhelyiségébe, mit sem törődve a kastély folyosóin járőröző professzorok személyével. Megvárom, míg hozzám ér, nem is mozdulok addig, csak fáradt, mégis szeretetteljes mosollyal jutalmazom, mikor a nevemet suttogja, és általa félrehajtva a függöny lágy anyagát, megpillantom arcának ismerős vonásait.
Szó nélkül hagyom, had feküdjön be mellém. Egy darabig némán fekszem mellette, a plafont nézem, majd az oldalamra fordulva támasztom meg a fejemet. - Mi a baj? - kérdezem nyíltan, megérintve a mellkasát. Látom rajta, hogy mondani akar valamit, mégis inkább szótlan marad, mintha nehezére esnének a szavak. - Ant, ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? - suttogom a fülébe, remélve, hogy sikerül válaszra bírnom. Bennem megbízhat, én mindig mellette leszek, soha sem fogom elhagyni, ezt ő is jól tudja. Legalábbis, remélem, hogy nem kételkedik benne. Bennem.

Silje szó nélkül enged be a saját ágyába, hagyja, hogy hideg testem lehűtse takaróját. Nem kérdez, csendben van, hagyja, hogy a gondolataim elragadjanak, elrántsanak egy olyan világba ahová ő nem tud jönni. Az agykerekeim ilyen késői órán is vadul kattognak, zakatolnak, és kiutat keresnek az amúgy szörnyű helyzetből. Megnyalom az ajkamat, kiszáradt a sok gondtól, és az elszívott cigarettáktól. Kedvem lenne egy jó nagyot sóhajtani, mégsem engedek ki nagy levegőt a számon.

Érintésére jóleső borzongás szalad végig a testemen, pillantásomat rá emelem. Kérdése nem ér váratlanul, tudom, hogy tudja ha valami bajom van. Túl jól ismer, túl sok mindent tud rólam. Ő az egyetlen olyan ember az életemben akinek minden kis szarságomat elmertem mondani, aki előtt sohasem titkoltam, hogy gyűlölöm az anyámat, hogy kiskoromban féltem a sötétben, és hogy soha nem engedtem egyetlen házimanónknak sem, hogy megbüntesse magát. Kihozza belőlem a legrosszabb énemet, majd előcsalogatja a legjobbat. Néha megijeszt ez a fajta dolog ami kettőnk között van. Van mikor úgy érzem, hogy a testvérem, hogy húgom helyett a húgom, máskor pedig vele töltöm az éjszakát. Kétségek között gyötrődöm, meddig bírjuk még egymás gyötrését. Féltékeny vagyok, ha mással látom, mégsem tudnám neki azt mondani, hogy legyen a barátnőm, hogy fogja a kezemet, és hogy mondja, hogy szeret. Azzal elrontanánk mindent.

A nevem említésére újra rá fókuszálok, kialvatlan, karikás szemeire, kissé kócos hajára. A kezemmel egy kósza tincset a füle mögé kényszerítek, majd felé fordulok. A fejemet a párnájára hajtom, titkon élvezve az illatot ami abból árad. Siljere emlékeztet, és jó élménnyel párosul.
- Tudom.. -
Sóhajtok. Kiszakad belőlem, hangosan, reményvesztetten. Sohasem mutatom a világnak, hogy mit érzek, mit gondolok - jó aranyvérűhöz híven - nem mutatom ha valami bánt, ha valami fáj, nem örülök és sohasem szomorkodom, csak fapofával élem az amúgy igen silány életemet. Kivéve amikor kettesben vagyunk. Megtanultam felengedni, szabadjára engedni érzéseimet mellette.
- Csak nem igazán akarok róla beszélni.. -
A kezéért nyúlok - és ha engedi - azzal játszadozom pillanatokig.
- Emlékszel amikor arról meséltem, hogy anyám szeret azzal szivatni, hogy meg fogok nősülni? Hogy imádja nézni ahogy kiül a rémület az arcomon, aztán meg jót nevet mikor apám megsajnál és elmondja, hogy vicc volt az egész? -
Silje ugyan sok időt töltött már nálunk, de olyankor a szüleim gondosan ügyelnek, hogy jó példát statuáljanak.
- A tavaszi szünetben apám nekem adta a gyűrűjét.. én meg megköszöntem. Aztán megjelent az anyám és előhozakodtak ezzel a nősülj meg témával. Én pedig elkezdtem nevetni, hogy jó vicc, nem veszem már be.. de aztán kiderült, hogy nem vicc, és tényleg meg fogok nősülni.. -
A tavaszi szünet óta nyomta a lelkemet a dolog. Hetek óta próbáltam elfelejteni, vagy figyelmen kívül hagyni, nem említettem senkinek úgy igazán. Most pedig hogy kijött belőlem azt várnám, hogy jobb érzés lesz, de csak rosszabb az egész. Nem igazán nézek Siljere, inkább a baldachint bámulom mögötte. Talán el sem kellett volna mondanom, hiszen az hogy megházasodok, lehet hogy a mi kapcsolatunk végét is jelenti, azt pedig nem akarom. Nem tudnám Őt elveszíteni.

Hangtalanul nézem, mint mozdul, fekszik mellém a takaróm alá. Bőrömet megérinti a hidege, de cseppet sem zavar, még csak meg se érzem. Csak a vonásaira fókuszálok, mintha nem láttam volna éppen eleget, pedig az egy évem mellette telt el. Családom helyett családom lett, bátyám, legjobb barátom, lelki társam, szeretőm, szerelmem. Bár ki sosem mondtuk, nem is kellett, széttéphetetlen kötelék van köztünk. Mindig ott voltunk egymásnak, akármi is történt, ma sincs ez másként. Ahogy meggyötört arcára pillantok, egy rossz érzés kúszik mélyen a bőröm alá. Ma más, olyan nagyon más. Szeretném tudni miért, de nem zaklatom, időt hagyok neki, hogy tisztázni tudja magában, miért is van most nálam, velem.
A levegőben terjengő feszültség ellenére elmosolyodok, mikor a fülem mögé tűri egy engedetlen hajtincsemet. Sötét íriszeit szemlélem, szinte magamat is látom bennük, hiszen nem is lehetnénk egyformábbak, mint vagyunk. Sosem gondoltam volna, hogy elhagyva a családomat, egy idegen országban találom meg a másik felemet. Nélküle senki, és semmi nem vagyok, csak egy üres porhüvely.
Sóhajtására önkéntelenül is megindul a kezem felé, ujjaimmal végigsimítom a haját, a homlokán át, az arcélével bezárólag, felfedezem az ismerős területeket, a puha, a borostától mégis kissé érdes bőrét. Végül kézfejemet az övébe ejtem, hagyom, had érintsen, ujjai érzékenysége majdnem képes feledtetni velem szavai értelmét. De figyelek rá, nagyon is, kihallom mondataiból a kétségbeesés izgatottságát.
Percekig nem is szólok, hallgatok, de egy pillanatra sem veszem le a tekintetemet róla, annak ellenére sem, hogy ő csak a hátam mögé hajlandó nézni. Sejtem mi járhat a fejében, nekem is ugyanazon gondolatok keringenek az enyémben, mégsem hagyom, hogy megtörjön előttem. Nem hagyhatom. - Nézz rám. - fordítom az arcát magam felé. - Mondhatnám, hogy minden rendben lesz, megoldjuk majd valahogy a helyzetedet, de az igazság az, tudtuk, hogy ez be fog következni, várható volt. Tehetős aranyvérű család gyermeke vagy, helyes is, nem is találhatnának jobb partit az eladósorba került lányok. - mosolygok fanyarul, mégis kedvesen. - Bár a modorodon van mit csiszolni, így besurranni az éjszaka közepén a lányok hálójába. - rovom meg, viccelve persze, hiszen nem is mehetett volna jobb helyre. Mellettem a helye, ő is tudja, én is.
Átfonom a karjaimat a nyakán, közelebb húzva ezáltal magamhoz. Szorosan hozzásimulok, homlokomat az övéhez nyomom, úgy nézek a szemeibe. - Mindig veled leszek, ha kell, megátkozom a jövendőbelidet, de mi sosem fogunk elszakadni egymástól, ugye tudod? - kérdezem komolyan, és olyan biztos vagyok a szavaiban, mint soha máskor. Ennek ellenére mégis félek, nem akarom, hogy erre valaha is sor kerüljön. - Hogy is engedhetnélek el téged? Nélküled egyedül vagyok, hiszen senkim sincs rajtad kívül. - lehelem az ajkaira.
Bár sosem kérdez a családomról, szerintem érzi, hogy kényes talajra tévedne, néha szívesen megosztanám vele, hogy nem csak neki vannak gondjai. Nekem is voltak, amíg el nem hagytam őket, ami életem legjobb döntésének bizonyult, bár még most is félek, hogy egy nap viszontlátom valamelyiküket, és nemcsak az álmaimban. Egyedül Antonin mindennapos jelenléte tud megnyugtatni, bele sem merek gondolni mi lenne velem, ha ő nem lenne nekem. Önkéntelenül is erősebben szorítom magamhoz, amint erőszakosan igyekszem elfelejteni az eszembe jutott undorító emlékképeimet.

Kiböktem. Nagy nehezen, de kinyögtem. Most pedig inkább bámulom a nyamvadt baldachint, minthogy ránézzek. Nem akarok ránézni, nem akarom látni a csillogást a szemében, nem akarom hallani, hogy minden rendben lesz. Hangosan fújom ki a levegőt, hallgatom a csendet, és várom, hogy mondjon valamit, akármit.. de csendben van. Valószínűleg az Ő gondolatai is cikáznak, értelmezi, felfogja szavaim súlyát.
A keze kissé hideg, ahogy arcomhoz ér, de nem zavaró az érintése. Pillantásom a kérésére az ő íriszeibe szegeződik. A halovány holdfényben látom a saját arcképemet visszatükröződni pillantásában. Látom magamat ahogy a szokásosnál is sápadtabb vagyok, és hogy arcomra zaklatottság ül ki. Már éppen rendezném a vonásaimat egy láthatatlan álarc mögé, mikor megszólal. Hangja simogat, gyógyír zaklatottságomra.

Halványan mosolyodom el bókjára, tudom próbál felvidítani. Felkuncogom.
- Nem hinném, hogy a modoromon lehetne csiszolni. Túl tökéletes vagyok így.. milyen lennék karót nyelt seggfejként? -
Próbálom viccre venni az egészet, ellesni azt a könnyedséget amivel ő kezeli a helyzetet, megfogni azt a pillanatot amiben most vagyunk, és soha nem ereszteni.

Ahogy karjai a nyakam köré fonódnak, úgy húzom óvatosan magamra, kezeim a dereka köré tekerednek, mélyen belélegzem az illatát, kiélvezem a pillanatot, ahogy testünk egymásnak feszül, ahogy bőrünk összesimul. Igazán nehezemre esik a szavaira koncentrálnom, miközben tudom, hogy alig van rajta ruha. Elmosolyodom miközben ajkait bámulom, hallgatom ahogy reményt próbál belém önteni. Megrázom a fejemet. Csiklandoz a haja.
- Tudom.. tudom, hogy mindig itt leszünk egymásnak.. csak mi van akkor ha én jobban foglak téged akarni, mint őt? Mi van ha a házasságom vele csak egy szerződés, és veled lesz egész? -
Nem mondom ki a SZÓT, nem tudom még így sem kimondani. Nem akarom elrontani a kettőnk közti furcsa köteléket. Pedig annyit gondoltam már arra, hogy közlöm vele, hogy elé állok, és azt mondom szeretlek.

- Soha, de tényleg soha nm leszel egyedül többé! Megértetted? - Hangom komoly, tekintetem elszánt. Nem sok mindent tudok Silje családi hátteréről, hogy miért érzi magát egyedül, de inkább nem kérdezem. Meghagyom neki ezt a titkot, s ha majd úgy érzi, akkor úgy is elmondja nekem.
Visszacsókolok lágyan, szeretetteljesen. Nem vadulok, nem túrok a hajába, csak megcsókolom, mintha egyszerű emberek lennénk, egyszerű gondokkal. Mintha két olyan tini lennénk, akik most élik legszebb napjaikat. Pedig nem így van. Nem vagyunk már gondtalanok, és nem ezek a legszebb napjaink. Ez csak egy olyan pillanat ami elviselhetővé teszi a szenvedést.

Borzasztóan megvisel, ha látom, hogy szenved, márpedig most teljesen biztos vagyok benne, hogy megviselt. Más nem látja rajta, nem is engedi, hogy lássák, Dolohov nem adja ki magát senkinek sem. Csak nekem. Mondhatnám, hogy boldoggá tesz vele, megmosolyogtat, de csak furcsállni tudom. Érdekes érzés ez annak, aki még soha nem élt meg ilyet.
Csendben vagyok, hallgatok, mintha a szavak is sértenék, vagy nem tudnék mit mondani neki. Pedig tudok. Nem azt, hogy minden rendben lesz, az túl sablonos lenne, inkább csak a tényeket közlöm, mert számíthattunk rá, hogy így lesz. A hagyomány mindenek felett, ugye bár, meg az előre elrendezett házasság mítosza. Csak azzal nem törődik senki, hogy milyen érzés rákényszeríteni valakire egy másikat, akit nem akar, csak azért, mert évtizedek óta így járja.
Mosolyog, végre, ami engem is arra késztet. - Az vagy, és egy cseppet sem egoista. - biccentek egyet felé, halkan kuncogva rajta. - Még egy karó sem tehetne tökéletesebbé, felesleges lenne is, bár a seggfej részt megkérdőjelezném. Ki mondja, hogy nem vagy már most az? - mosolyom szélesebbé válik, mutatóujjammal beleszúrok az oldalába. Csak viccelődöm vele, mert annyira szeretem látni a csibészes mosolyát. Megunhatatlan.
Igazán otthonos érzés a karjaiba simulni, mintha így, egy ölelésben teremtettek volna meg minket, kettőnket. Csak maradnánk így, és semmi gondunk-bajunk nem lenne a világon, soha. Persze mindez csak egy szép illúzió, olyan gyorsan tova is reppen, mint egy pillangó.
Bizonyosságot adva a szavainak, bólintok egy aprót. - Mindig, ezt ne felejtsd. Semmi, még a leendő házasságod sem állhat majd közénk. - sóhajtok fel a kelleténél hangosabban, amint végighallgatom a szavait. - Mondanám, hogy szökjünk meg, de felesleges lenne. A sors úgyis utolér, csak jobbá tehetjük azt, amit előre elrendelt nekünk. Márpedig mi mindent meg tudunk oldani, Ant, ezt te is tudod. Ha meg azt képzeled, hogy valaha is magadra hagynálak, tévedsz. Hogyan is hagyhatnám magam mögött a lelkem másik felét? - mosolygok rá halványan, de a lehető legőszintébben. Csak halmozom a szavakat, mikor egyetlen mindent megoldana. De azt se ő, se én nem mondjuk ki, soha sem, bár nem is kell. Az csak egy szó, és bár sokat jelent, a tetteink még többet. Minek kimondani, amikor meg is lehet mutatni?
Nem is lehetne édesebb annál, mint mikor elkomolyodik. Még a harsányan dobogó szívemet is lelassítja egy pillanatra, már csak a szavaival is megnyugtat. - Csak addig voltam egyedül, míg nem találkoztam veled. - suttogom. Mit meg nem adnék érte, ha előbb ismertük volna meg egymást, nem pedig akkor, amikor a megbűvölt nagyanyámmal Angliába költöztünk. Talán megmenthetett volna azoktól az emberektől, akiket a családomnak kell, hogy nevezzek. Késő bánat, ami történt megtörtént, és képtelenség elfelejteni.
Jelenleg semmi más nem érdekel, csak ő. Belefeledkezek az ölelésébe, a puha ajkaiba, és próbálok nem arra gondolni, hogy a jövendőbelije mennyit fog majd kapni belőle. Egy hang bennem felkiált, hogy neki mellettem a helye, de miként birtokolhatnék valakit is, aki sosem volt az enyém?
Amint elhúzódok a csókjától, közelebb húzódok hozzá, belefészkelem magam a karjaiba. - És ki a szerencsés? - a kérdés, amit már fel kellett volna neki tennem. És bármennyire is érdekel, lehet, mégsem kellene választ kapnom rá, a fene se tudja hogyan birkóznék meg azzal, ha minden egyes nap szembesétálna velem a folyosón a lány, hiába is bizonygatnám, hogy nem érdekel.

Hangosan felnevetek.Egy pillanatra megijedek, hogy mások is meghallják, de aztán eszembe jut, hogy levédtem a közös kis kuckónkat, és innen semmilyen hang nem jut ki. Siljere nézek, örömöm egyetlen forrására.
- Igazad lehet, tényleg seggfej vagyok.. -
Elégedetten sóhajtok föl. Nem azért, mert tetszik, hogy magamat ennek titulálhattam, hanem mert ebben a helyzetben, ebben a kínos, halálosan kínos pillanatban is képes megnevettetni. Nem kérdés, hogy Ő a legtökéletesebb ember, akit ismerek. Nem is szeretném megkérdőjelezni a saját kijelentésemet, de bárkivel vitába szállnék, aki ennek ellenkezőjét állítja róla. Rámosolygom. Olyan igazi, önelégült mosollyal, amivel csak Őt szoktam megajándékozni.

- Azt hiszem meg is haragudnék, hogyha magamra hagynál.. -
Úgy teszek, mintha, csak viccelődnék, pedig teljesen komolyan gondolom a dolgot. Nem tudnék nélküle lenni. Silje az ember, akit az egész életemben hiányolnék, ha nem lenne.
-.. de egyszer magamra fogsz hagyni Sili. -
Hangom elkomorodik, úgy ahogy az arcom is. Félelem kúszik a bőröm alá, be egészen a tudatom legmélyebb pontjára. Félek ettől a pillanattól, attól, amikor már nem csak én, hanem Ő is házas lesz. Feleség, majd anya. Akkor ez, ami köztünk van végleg megszakad, én pedig ezt sohasem szeretném.
- Csak idő kérdése, és neked is megtalálják a férjed. Annyira félek attól a pillanattól, mert akkor vége. A férjed sohasem fog szemet hunyni hűtlenséged felett, én pedig nem kérhetem azt tőled, hogy legyél velem, helyette.. -
Úgy ölelem, mintha az életem múlna rajta, csak szorítom, képtelen vagyok elengedni. Csókunk forró, mégis a leghűsebb, éget és fagyaszt egyszerre. Otthon érzem magam mellette, pedig olyan, mintha idegen földön lennék. Kettős érzések cikáznak bennem.
Fáj, hogy elszakad a csókomtól, és hogy rákérdez. Elfordulok tőle, teljesen háttal neki. Nem akarom, hogy lássa a haragot felvillanni a szememben, ahogy a jegyesemre gondolok. A legnagyobb rémálmaim egyike vált valóra, mikor apám levele megérkezett. Azt hittem, a házasságom Nala Zabinivel átok, de annak felbontása, és új jegyességem megkötése maga a Pokol. Hiszen mi lehet rosszabb annál, minthogy olyannal kell életed hátralévő részét leélned, mint azzal a személlyel akit a világon a legjobban gyűlölsz?

- Számít ez most Silje? Számít egy név? - Számít. Nem csak egy üres név, egy üres testtel. Ez egy név a leggyűlöltebbek közül, ami az enyémhez fog tapadni, és soha el nem szakad onnan.

- Ja igen.. mindig elfelejtem, hogy a nagyanyáddal élsz.. sose mesélsz ezekről a dolgokról.. -
És ha most se teszi, én nem feszegetem a témát. Nyilván oka van rá, hogy ne beszéljen, hanem inkább hallgasson, és habár roppantmód érdekel a dolog, mégis inkább úgy döntök, hogy hagyom kibontakozni. Majd ha eljön az ideje, úgy is megered a nyelve. Meg aztán mit számít, hogy van-e családja? Vagy hogy mennyit beszél róluk? Ezekben a percekben én is sokkal szívesebben döntenék amellett, hogy soha többé nem ejtek szót Dolohov papáról és mamáról.
Megremeg a hangja, nekem meg megremeg a lelkem. Tudom, hogy ez egy kényes téma, hiszen majdhogynem egyedül van a világon.
- Dehogy vagy egyedül.. itt vagyok neked én, meg ha gondolod anyáméknál meglobbizom, hogy fogadjanak örökbe.. aztán ne aggódj te is hamar arra a sorsra jutnál, amire én.. -
Halványan elmosolyodom, kezét pedig finoman megszorítom, jelezve, hogy rám mindig számíthat.

Elfordulok. Nem akarok arról beszélni, hogy ki lesz a jegyesem, és majd egy életen át a feleségem. Nem akarom neki elmondani, hogy ezerszer szívesebben venném feleségül Evanst, de még a köcsög Pottert is, mint azt a lányt. Nem akarok én sem belegondolni, hogy milyen lesz vele az oltár előtt állni, megcsókolni, és eltölteni vele egy éjszakát. Képtelen vagyok még csak elképzelni is azokat a perceket, mert hogy Ő meg Én.. ki van zárva! Amikor a szüleim Nala Zabinit jelölték ki feleségemként nyugtalanság fogott el, mert hogy jönnek ők ahhoz, hogy megfogjanak engem? Meg aztán miért pont Nala? Nem is vagyunk úgy sehogy... aztán kihúztuk magunkat, és apám úgy látszik beadta a derekát a cselszövéseinknek, na de azt álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ezt találják ki helyette. A Pandora és köztem lévő viszony nem titok. Mindenki tudja, de tényleg mindenki, hogy még a legrosszabb napjaimon is élvezem őt basztatni, hogy úgy gyűlölöm, hogy minden egyes percet megragadok annak érdekében, hogy szenvedni lássam. nem tagadom, és sohasem fogom, hogy élvezem a kínjait, hogy gondolkodás nélkül kínoznám a tiltott átkok egyikével, és ölném meg, ha az érdekem azt kívánná. És a szüleim Őt választották, kiróva így rám a lehető legnagyobb büntetést az életben, mert nem csak, hogy el kell viselnem itt az iskolában, majd odahaza is meg kel tűrnöm.  Meg kell vele osztanom a nevemet, az életemet, és a jövőmet. Soha, de tényleg soha nem gondoltam volna, hogy velem ez történik majd.

Nem fordulok felé, élvezem forró ölelését, abból próbálok erőt meríteni. Ujjainkat finoman összekulcsolom a paplan alatt.
- Silje.. ha most elmondom neked, akkor tényleg igazzá válik.. akkor soha nem hihetem többé azt, hogy ez az egész egy szar tréfa.. -
Suttogom, pedig tudom, hogyha üvöltenék, akkor is csak Ő hallana.
- Az egyetlen embert választották, akit sohasem akartam volna. Az egyetlen személyt akit a saját kezemmel képes lennék megfojtani. És most tessék itt van. Ő lesz életem megkeserítője, nem csak itt, hanem még a sírban is. Egy kriptába temetnek majd minket. Úgy illik... -
Hangom keserű, már-már igazán kétségbeesett.
- Pandora kibeabaszott Selwyn.. -
Csak egy lusta mosolyra futja tőlem, hiszen ezt jól megkaptam. Menekülni akartam, de bár ne menekültem volna..

A haját simogatom, és egy egészen aprócskát lebiggyesztem a felső ajkamat.
- Semmi baj, kedvesem. Ha nem szeretnél róluk beszélni, én nem erőltetem. Biztosan meg van rá az okod, de azért mégiscsak érdekelne. Ha egyszer úgy döntesz, hogy kedved van róla mesélni, akkor tudod, hogy csak egy szavadba kerül, és nehezen ugyan, de kussban hallgatom majd végig! -
Ezt nehéz rólam elképzelni. Kifejezetten beszédes alkat vagyok azon emberek társaságában, akiket érdemesnek tartok a barátságomra. Silje az egyik ilyen személy, akinek képes lennék kiönteni szívem-lelkem, ha a kettő közül akár csak eggyel is rendelkeznék.
Megsimogatom az arcát, és visszamosolygok rá azzal a bizonyos keserű mosollyal. Nem könnyű semelyikünk élete, és bár én éppen elvagyok foglalva a saját gondjaimmal, azért tudom, hogy nem hiába nem beszél a családjáról. Titkon mindig is furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy miért titkolózik, miért nem hajlandó megnyílni ebben a témában előttem, de egy idő után letettem a kérdezősködésről, folytonos puhatolózásról. Silje amúgy is nehezen nyílt meg nekem, pedig szinte én voltam az egyetlen aki nem hagyta, hogy magányba süppedjen. Mikor ideérkezett Ő volt a friss hús, hiszen iskolát váltott, és becsöppent a mi kis összeszokott társaságunkba, mindenki vele szeretett volna barátkozni. Emlékszem, hogy a nagyteremben mindenki úgy körülzsongta, mintha cukros édesség lenne, a diákok pedig a méhek. Emlékszem, hogy Roddal csak a szemünket forgattuk, és a lehető legtávolabb ültünk a lányok vad zsivajától. Aztán késve mentem egy órára - bűbájtan, még erre is emlékszem - Ő meg ott lézengett tanácstalanul, egyedül. Felajánlottam neki, hogy elkísérhetem, de előbb jöjjön el velem a gyengélkedőre. Mivel más választása nem volt - vagy szimplán csak akkor is lehengereltem - velem tartott. Na és akkor kezdődött az a bizonyos barátság közte és köztem. Olyan szorosra fonódott az évek során, hogy fáj ha arra gondolok mi lenne, ha nem ismerném.

Elfintorodom. Nincs mit ragozni rajta. Tényleg az élet szar, nem pedig a tréfa. Bár humoros ember vagyok, szeretek nevetni és tréfálkozni, az élet poénjait mégis nehezemre esik nevetve fogadni.
Egyre szorosabban bújom óvó karjai közé, egyre jobban esik meleg ölelése. Mintha a karjai közt a helyet csak nekem találták volna ki. Mintha a keze pont olyan hosszúra lenne tervezve, hogy engem ölelhessen. Féltő karjai közt jobb kedvre derülök, bajaim kevésbé vannak jelen.
- Az én szavam nem sokat számít, tudod.. Pedig feleségül vennélek, és még élvezném is! De így nem marad más, minthogy feleségem mellett téged tartsalak kedvesemként.. -
Elfintorodom kissé a gondolatra. Sokkal jobban élvezném ha Silje lenne a feleségem, aki mellett nem lenne szükségem másik nőre. Tudom, hogy képes lenne mindent megadni számomra, minden gondolatomat ismerné, mintha csak Ő gondolná. A sors mégis furcsa tréfát űz velünk, próbára tesz minket és a kapcsolatunkat.
- Nem vagy fáradt? -
Karjaiban én egyre jobban megnyugszom. Elnyomok egy hatalmas ásítást és rápillantok.

Ígérete, miszerint mindig mellettem marad majd, megnyugvással tölt el. Bár biztos vagyok benne, hogy kerülünk majd még olyan helyzetbe ami próbára teszi a köztünk lévő kapcsolatot. Silje erős, akaratos és nagyon magabiztos célratörő személyiség akire tudom, hogy bármikor számíthatok. Én hasonlóképpen vélekedem magamról. Bármit megtennék érte, ha kérné ölnék is gondolkodás nélkül. Apám amikor utoljára nálunk volt Silje megjegyezte, hogy a közöttünk lévő kapcsolat egyszer valamelyikünk vesztét okozza, hiszen elég csak egy okos gondolat, elég egy-két befolyásos szó, és hiába nagy a bizalom, a kételkedés magját így is el lehet ültetni. És abban a pillanatban, ahogy valamelyikünk egy kicsit is bizalmatlanabb lesz, - az apám által csak ironikusan okosoknak nevezett emberek valamelyike - kihasználja majd és egy gyors mozdulattal olyan konfliktusba kever majd minket ahonnan nincs menekvés.
Van benne valami. Túl jól ismerjük egymást, túl sok minden van közöttünk.. bár nem hinném, hogy valaha képes lennék Silje ellen fordulni, de mégis megfordult a fejemben. Mi van ha amint belépek a Sötét Nagyúr fekete seregébe Ő arra kér, hogy végezzek a számomra legfontosabbal? Sohasem lennék képes bántani ezt a lányt, az pedig az én vesztemet okozná. Elátkozott egy szerelem a miénk. Ha véletlenül a sorsunk nem ugyan abba az irányba kanyarodna, egyikünk egészen biztos belehalna.

- Azért csak próbálj meg te is aludni! Holnap meg kell írnod a bájitaltan beadandómat! Álmosan azt pedig nem tudod.. -
Élcelődöm. Hangom már túl álmosan cseng. Magamhoz húzom Siljét, szememet pedig egyre hosszabb időre csukom le. Megnyugtat halk szuszogása, illatának intenzív körbelengése, és a melegsége. Nem félek, nem aggódom, otthon érzem magamat. Valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy olyan gyorsan szenderülök mély álomba, hogy észre sem veszem.