Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy túl hamar ugrottam a nagyon mély vízbe és még a nyakam köré is tekertem egy kötelet, hogy biztos legyen a fulladásom: aztán a következő másodpercekben meg voltam győződve arról, hogy a fejem kint van a vízből és nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy felfogom vagy amilyen lehetne. A napjaim ugyanúgy teltek, mint korábban, csupán a gondolataim közé férkőzött be némi figyelmeztető jelzés, miszerint összeszedhetném magam és beavathatnék valakit a hirtelen ötlettől vezérelve elindított hadjáratomba. Mivel semmi hírt nem kaptam a pár nappal ezelőtti beszélgetőtársamtól és híreket sem hallottam felőle, az agyam kezdett átkapcsolni a nyugodt üzemmódba és felszínesen elhitette velem, hogy Levin Dolohov elfelejtett. Talán jobb is lett volna, mert bár az egómat megtépázná, ha nem lettem volna rá hatással, számos későbbi gondtól kímélne meg az érdeklődésének lankadása. Egészen addig maradtam ebben a tudatban, míg egy este folyamán leszállt egy bagoly a lakásom ablakának párkányára. Borítékot tartott a csőrében, aminek a pecsétje egyértelműen jelezte, hogy ki és honnan küldte. Aggodalommal vegyes kíváncsisággal téptem fel; hogy melyik volt jelen bennem nagyobb arányban, arról saját magammal is vitatkoznom kellett volna, de látva a sorokat és a külföldi delegáció tiszteletére rendezett fogadásra szóló meghívót, az első elhatalmasodott felettem. Kerestem a kalandot és az újdonságot annak ellenére, hogy hajlamos voltam félni tőlük: ám ha a politikus úgy gondolja, van bennem potenciál, az egyet jelent a színészi képességeim első körben mutatott megfelelésével és azzal, hogyha most továbbmegyek, talán még nem süllyedek olyan mélyre, ahonnan már nem lehet kimászni. Egy sóhajtással konstaláltam, hogy a függők, szerencsejátékosok és díjnyertes balekok valószínűleg ugyanezen a logikán elindulva teszik tönkre az életüket.
Mégis elfogadtam a meghívást és szokásomtól eltérően kissé hamarabb hagytam ott délután a Próféta szerkesztőségét, hogy felkészülhessek az estére. Fontos emberek társaságában kell majd képviselnem az újságot, valamint mentális csatározást folytatnom az varázslóvilág egyik legravaszabb és legintelligensebb politikusával. Az elmúlt napokban úgy ástam magam bele az életének történetébe, a karrierje és a magánélete menetelésébe, mintha a sajátom múlott volna rajta... jobban belegondolva, így is volt.
- Mr. Dolohov! - Éppen csak beléptem a terembe, amikor láttam, hogy a férfi elindult az irányomba. Elvettem a felém nyújtott italt és egy biccentéssel megköszöntem, hogy utána gyorsan végighordozzam a tekintetem a tömegen. A helyiség nem volt zsúfolt, de akinek köze volt a Minisztériumból a külföldiekhez és számított, mind itt lézengett. Illusztris társaság volt, a politika krémje. - Köszönöm a meghívást, nem hittem volna, hogy itt fogunk újra találkozni.  - Mondtam őszintén, mosolyra húzva az ajkaimat. Izgultam? Persze. Egy cápa előtt önkéntesem himbálódzó halacska voltam, aki megpróbálja rávenni a ragadozót, hogy sokkal jobban jár, ha beszélget vele, mintha megenné reggelire. - Gondolom oka van annak, hogy itt vagyok, ha már szóba jött az este hasznossága. - Belekortyoltam az italba és a pohár pereme fölött pillantottam fel a férfira.

- A kellemes ugyanúgy relatív, mint minden más. - Azt persze el kellett ismernem, hogy a mocskos sikátor kocsmájának kétes alakjai közül felüdülés volt kiszabadulni, de a Mágiaügyi Minisztérium díszterme jelenleg olyan polgárokkal volt tömve, akik ugyan nem tűntek simlisnek, valószínűleg több vaj volt a fejükön, mint amit el lehetett képzelni. Senki sem hihetett senkinek. A mosolyok mögött könnyedén meghúzódhatott egy pálcát magasba emelni kívánó kéz, a kedvesen sugárzó szemek tulajdonosai pedig nem jelentett egyet azzal, hogy a tulajdonosa a következő pillanatban nem csepegtetne mérget a beszélgetőpartnere finomra kevert italába. Tényleg színház az egész világ és nekem el kellett kezdenem egyre jobban, szebben és kimunkáltabban játszanom a szerepemet, amit önkéntesen vállaltam el.
Hozzá hasonlóan én is ismét körbehordoztam a tekintetemet az összegyűlt társaságon. Néhány személyt ismertem, de csak látásból... a minisztériumi tudósítások a mai estéig kívül estek a munkakörömön. Kaptam is néhány kíváncsi, meglepődött és már-már mérges pillantást a kollégáktól, amikor megtudták, hogy én fogom képviselni a Prófétát, Buford, a politikai rovat régi motorosa egyenesen elvörösödött fejjel bámult rám, amiért nem az ő feladata lépkedni a külföldi delegáció tagjai között. Azt hiszem, erre még inkább nem voltam felkészülve, mint arra, hogy folyamatosan a képébe hazudjak valakinek.
- Ennyi? - Azt hittem, nagyobb feladat elé állít, mint pár dicsérő szó megfogalmazása. Elismerem, hogy nehezemre esett azt leírni, ami a saját véleményem cenzúrázott változata volt és emiatt valószínűleg remegni fog a pennám a kezemben, amiért legszívesebben kardélre hánynám a velem szemben ácsorgó férfit, mégis dicséretet kell majd megfogalmaznom róla, de jelenleg ez tűnt a legkisebb kérésnek, ami elhagyhatta a száját. Örültem, hogy nem kezdett el azonnal nagyban játszani, az apró ígéretekbe nehezebben fog beletörni a bicskám, mintha rögtön meg kellene váltanom a sötét világát. - Talán a karácsonyi szám megjelenéséig elérem, hogy jóváhagyják a magáról szóló dicsérő szavakat. - Kissé szórakozott félmosollyal pillantottam a férfira. Ő is tisztában van azzal, hogy milyen a viszonya a főszerkesztővel, de ha nagyon ráfekszem az ügyre és megpróbálom beadni Mr. Prewett-nek, hogy bár jómagam sem vagyok odáig a Minisztérium sunyi mosolyú dolgozójáért, muszáj elismerni az egy-két érdemüket, hogy ne legyen feltűnő az utálkozás... a baj csak az, hogy Fabian Prewett nem tegnap sétált le a falvédőről. - Ne aggódjon, az áldását fogja adni rá. - Bólintottam egyet, mintegy magamat is győzködve. - Én pedig igénybe is venném a segítségét. - A társaság felé fordultam, de egyetlen lépést sem tettem Mr. Dolohov mellől. - Az úr, aki Ms. Rutledge-el beszélget, Mr. Jeschke, igaz? - A pödört bajszú, alacsony férfi nem egészen egy perce döntött úgy, hogy a csinos nő társaságát fogja élvezni. Nem csodálkoztam a döntésén, Mr. Dolohov menyasszonya okos nő volt és előnyére vált, hogy szemrevaló is, mivel az újdonsült beszélgetőpartnerén látszott, hogy nincsen ellenére a látványa. - Azt hallottam, gyermekkori barátok a Varázskereskedelmi Főegyesület elnökével. Nem csoda, hogy ilyen szép fogadást rendeztek a tiszteletükre. - Emellett mindketten odáig voltak a különleges varázstárgyakért, amely hobbijukat mostanában próbálták eltitkolni... mégis ki hibáztatná őket? Én sem tudnék ilyeneket, ha a Próféta archívuma nem lenne úgy őrizve, mint a Gringotts és a lapok megsemmisültek volna, mint a legtöbb, amiben arról volt szó, hogy a két jó barát ma már illegálisnak minősülő tárgyak szeretetén osztozkodott.

- Ez nem az elégedetlen arcom. - Egy mosollyal nyomatékosítottam a kijelentésemet. Nem szerettem volna, ha azt hiszi, keveslem, ami nyújtott, mert egyáltalán nem így volt, sőt... lefogadtam volna, hogy apró és lassú léptekkel fogunk haladni, ám ehhez képest métereket léptünk előre. Most, hogy nem a férfi visszatáncolásán kellett rágódnom, lefoglaltam magam azzal, hogy azon gondolkozzak, vajon miért ugrottunk ekkorát? Mr. Dolohov könnyen megtehette volna, hogy a politikai rovat vezetőjének küldi el a meghívót - ő még értett is volna ahhoz, ami ebben a teremben folyt, bár őszintén, ez az esemény sok mindennek tűnt, de államügyek megtárgyalására alkalmas fórumnak nem. Az erőltetett mosolyok, sutyorgások, az alkoholtól megeredt nyelvek, apró, finom érintések és kivörösödött arcok tökéletesen jelezték, hogy aki szeretne, a mai este folyamán a fellegekbe emelkedhet vagy éppen lesüllyedhet a pokol legmélyebb pontjáig attól függően, kihez lép oda, mit kérdez tőle és hogyan reagál. Érdekes, ugyanakkor felettébb veszélyes meccsek játszódhattak le a jelenlévők között, egy-kettőbe szívesen belehallgattam volna, de inkább az én beszélgetőpartneremre figyeltem és némi megnyugtatásra irányuló gesztust csempésztem a mosolyomba, amikor újra felé fordítottam a tekintetemet.
- Ugyan már, Mr. Dolohov, nem érti a tréfát? - Az oroszokkal tényleg nem lehet viccelni. Ugyan én csodálkoztam volna leginkább, ha Mr. Prewett belemegy, hogy egy cikkben említsünk Mr. Dolohovval bármilyen pozitív jelentéssel bíró szót, mégsem rombolhattam le a minisztériumi dolgozó reményeit. Ahhoz képest, hogy a határ a csillagos ég lehetett volna a kéréseit illetően, valóban nem kívánt sokat. - Ígérem, mindenki meg fogja ismerni az oldalát, ami a szívén viseli mások sorsát. - Kimondtam, tehát már nem volt visszaút, a fejemben már fel is írtam az elintézendő dolgaim listájára Levin Dolohov jófiúnak való beállítását, méghozzá olyan módon, ami lecsúszik a saját, a főszerkesztő, az emberek és nagyjából mindenki torkán. Hirtelen nagyon megörültem abban, hogy a nyelvünkben számtalan szó található, amiből válogathatok.
- Igen, nekem is volt egy ilyen érzésem. - Kíváncsi voltam, vajon megerősíti-e a régi és újkeletű feltételezéseket és fel nem tett kérdésemre adott válaszából azt szűrtem le, hogy legalább a nyilvánvalót nem szeretné tagadni, ami jólesett. Ez jelentheti, hogy megbízik bennem egy kicsit, éppen annyira, hogy ne kezdjen el hanyatt-homlok ellenkezni a rosszmájú pletykák hallatán... de lehet, hogy egyszerűen nem volt neki szimpatikus, hogy a német törpe feltűnően legeltette a szemét a számára kedves nőn. Egy pillanatra leragadtam a döbbenettől, amit a vendég közönségessége csalogatott elő belőlem, ám rögtön visszatértem bizonyos nevek említésére: Lestrange, Avery, Rosier. A szótagok zeneként csengtek a fülemben, az sem zavart, hogy Mr. Dolohov rosszallását fejezte ki a Próféta cikkével kapcsolatban. Elhúzta előttem a mézes madzagot és én szerettem volna ráharapni.
- Mr. Dolohov, lehetek őszinte? - A megerősítést nem várva vettem levegőt és folytattam. - Távol álljon tőlem a tanácsok osztogatása, de nem volt bölcs döntés felhúznia a főszerkesztőt. - Akinek volt egy kis esze, nem Fabian Prewett idegein kezdett szambázni tanulni, ezt mindenkivel közölte az első napján a férfi titkárnője. - Mondtam magának, hogy egy komoly dobáson dolgozik, ami érintheti a Minisztériumot is, aztán egyszer csak összehívott egy válságstábot, aminek másnap reggelre el kellett készítenie a cikket és mivel valahogy kiderült, hogy nem sokkal a tanácskozás előtt magával találkozott, egyik újságíró szemében sem sikerült nagyot nőnie. - Talán jó pontként könyveli majd el, hogy kicsit beavattam a szerkesztőség belső életébe és a mondandómból kihámozza, hogy velem jól fog járni, elvégre itt voltam és szóba álltam vele, amit most aztán tényleg kevesen tettek volna meg. - Ha bemutat a munkatársainak, szívesen meghallgatom őket és talán tudunk egy kicsit módosítani a cikk miatt kialakult képen...

Mély levegő, szolid mosoly, bólogatás… Merlinre, mintha egy kirakatbábu lennék, ami az Abszol Út impozáns üzleteiben csavargatja magát jobbra-balra, így kínálva a vállára aggatott csodaszép, új talárt. Ostobának éreztem magam, mint akinek fogalma sincs, mit csinál; és tényleg így volt. Egyik pillanatban szent meggyőződésem volt, hogy nyeregben vagyok, míg a másikban elöntött a kétségbeesés és legszívesebben kiszaladtam volna a szobából alapot adva egy holnapi szalagcímnek, miszerint „a fiatal újságíró képtelen társaságban viselkedni.”. Egyáltalán nem lenne feltűnő, ha menekülőre fognám, ugye? Talán életem legnagyobb butaságába vágtam bele, amikor a nyomozgatás mellett döntöttem és a saját szakállamra kezdtem információkat gyűjteni. Mindig képes voltam meglepni saját magam, hiszen annak ellenére, hogy a szorongásom varázslatos mértékeket tudott ölteni, gondolkodás nélkül ugrottam fejest a legnehezebb feladatokba. Pont, mint most.
- Talán könnyebb dolga lenne, ha maga is elhinné. – Jegyeztem meg mellékesen. A jó hazugság alapja, hogy mi magunk is higgyünk benne és valószínűleg ezért féltem ennyire: nehezemre esett elhinnem magamról, hogy képes vagyok egy Levin Dolohov kaliberű ravasz rókát átverni, aki esélyes, hogy már a születése előtt is olyan tehetséggel keverte a lapokat, miként senki más. Magasra tettem a lécet, ezen nem volt mit mellébeszélni. Közel sem voltam biztos benne, hogy rendelkezem elég jó meggyőzőképességgel és nagy esélyét láttam annak, hogy a férfi pusztán szórakozásból partnerem az önkéntes feladatom fonalát. Szinte felkészültem arra, hogy bármelyik pillanatban a bordáim közé nyomhatja néhány halálfaló a pálcáját és ezzel az elképzeléssel nem túl egyszerű nyugodtan aludni.
- Ez valamiféle férfiúi rivalizálás maguk között vagy komolyabb gyökerei vannak? – Senki sem hirdeti pontosan mi az oka az állandósulni látszó Prewett-Dolohov párbajnak. Persze, a pletykákat hallja, aki akarja, de ezeknek kevés lehet a valóságalapja és csak arra jók, hogy a délutáni teát a csend elkerülésével töltsük el. Nem csak, mint újságíró, hanem emberként is kíváncsi természetet tudhattam magaménak és ezért régóta furdalta az oldalamat a kérdés, amit az előbb burkoltan feltettem. Én sem kedvelek bizonyos embereket, mégsem fejlesztem olyan szintre az utálatomat, mint a két férfi; bár azt be kellett ismernem, hogy ugyan senki sem kérdezte, de egyértelműen Fabian Prewett-et támogattam a csatározásban. Dolohov-ról olyan egészen jól titkolt és fényesítéssel kirakatba rakható személyiségjegyekkel rendelkezik, amelyek alapvetően ellenszenvessé tették a szememben… viszont azt nem lehetett elvenni tőle, hogy megnyerő volt és tökéletesen értett a manipulációhoz. Ezért volt számomra nagyon ijesztő figura.
- Szívesen meghallgatom a másik oldalt. – A főszerkesztő froclizásába inkább nem mentem volna bele, így is elég nehéz volt a nyelvembe harapni és visszatartani a belőlem kikívánkozó vehemensebb szavakat. Mr. Prewett-nek nem volt szüksége arra, hogy én védjem meg, ám mintha a gyomromba rúgtak volna az ő személyét célzó szemét megjegyzések. Muszáj volt figyelmeztetnem magam, hogy most éppen egy szerepet játszottam és nem engedhettem meg a kilengést. Az életembe is kerülhet. - Talán egy fecske nem csinál nyarat, mégis, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy biztosítsam másoknak is a szólásszabadságot. Tudja, minden sztori úgy az igazán érdekes, ha mindkét oldalt meghallgatjuk... aztán összeeresztjük a véleményeket és győzzön a jobbik. - Tényleg hittem az igazságos játékban és szívesen meghallgattam volna azokat a személyeket, akik a cikkben szerepeltek vagy csupán az ő társaságukba tartoztak, pedig tisztában voltam azzal, hogy azt sem lehet elhinni nekik, amit kérdeznek. Előítéletes lennék? Lehetséges, hiszen nekem is megvan a magam véleménye, ám nem minden nap adódik lehetőség ezzel a körrel beszélgetni.