Egész órán mozdulatlanul ültem a teremben. Reggel megittam az előírt bájitalt, nem voltam ideges. Meg hát minden nap ez történik. Amióta visszajöttem, bejövök minden órára, mint a legeminensebb roxfortos diák. Talán a tanárok is tudják, hogy mit várhatnak tőlem. A nagy semmit... Egész nap tompa vagyok, minden nap. Csak beülök a padba, jól viselkedem, nem beszélek, nem mocorgok. Csak bámulok magam elé, néha a professzorra. Figyelek, de nem látok és nem hallom, amit mond. Nem képzlődöm, nem gondolkodom, nem lázadozok. Ez így mindenkinek tökéletes és kényelmes, nem?
Múltkor dolgozatot írtunk mágiatörténetből. Én tényleg igyekeztem. Az orvosok azt mondták, koncentráljak a leckékre, jót fog tenni. Menjek be minden órára, legyek érdeklődő, beszélgessek a tanáraimmal. Én tényleg igyekeztem. Próbáltam figyelni, de...még nem megy. És ez nyilvánvalóan ki is derült, amikor ma a professzor kiosztotta a dolgozatokat. Már nem is emlékszem, hogy miről beszélt az órán, pedig még mindig itt ülök. De már indulni is kell. Vége az órának, mindenki feláll. Én szokás szerint később reagálok, már alig van diák a teremben. Felveszem a hátizsákom, és indulok is kifele a teremből, amikor megszólít a professzor. Kissé ijedten hátrafordulok.
- Igen?...Professzor...úr – dadogok. A dolgozatról akar velem beszélni. Nem is értem, hogy eddig ez miért nem történt meg. – Én ööö...Professzor úr, én...igyekeztem, esküszöm. Én tényleg...jól akartam csinálni – nehezen beszélek, a hangom el-elcsuklik. Lassan pislogok, mert olyan nehezek a szempilláim, mint ritkán. Lehet, hogy rossz üvegcséből ittam reggel vagy kicsivel többet, mint kellett volna.

A férfi olyan kedves hangon szólt hozzám, amilyet rég hallottam utoljára. Számomra is kiderült, hogy nem áll szándékában megfeddni. Sőt, inkább mintha csak megnyugtatni akart volna. Holott nem ezt kéne tennie, le kéne szidnia, mert már sokadjára írtam teljesen rossz dolgozatot. Igyekeztem, de...de nem megy. Nehezemre esik a koncentráció, a figyelmem tompa, a lecke fonalát már az óra elején elveszítem, és utána jobb esetben kiürül a fejem. Ha jó bájitalt ittam reggel. Ha nem, és előfordult már, hogy összekevertem, akkor egyszerűen csak fel-felsejlik egy-egy kép, amitől szorító érzés tör rám, nehezen kapok levegőt, és verejtékezni kezd a homlokom. Talán most is ez történhetett.
Kissé értetlenül álltam előtte, mikor azt mondta, nem a jegyeimről akar beszélni. Mi másról? Én semmi másról nem akarok beszélni senkivel sem. Az elmúlt fél évben folyamatosan beszélnem kellett idegen emberekkel, orvosokkal, és ezeknek a foglalkozásoknak a jó része kudarcba fulladt. Például most is elkalandozott a gyenge figyelmem az ujjaira, amelyek könyveket kapargattak, szórakozottan piszkálták fel a borítók amúgy is felhajlott sarkait. Aztán mondott egy nevet, amitől összeszorult a torkom. Ijedten néztem fel rá. A furcsa csak az volt, hogy nem tudtam, hogy miért rémültem meg a Lestrange név hallatán. Bevillant egy éjszakai égbolt, egy sötét erdő, valamiféle furcsa lények, egy bárpult, aztán pedig egy névtábla egy ajtón. Ijedten pillantottam a férfi arcára.
- Nem! – böktem ki halkan. – Nem...köszönöm. Nem kell segítség. Majd... – megköszörültem a torkom. – Majd jobban fogok igyekezni. Majd igyekszem. Meg...tanulok – összevissza beszéltem, de próbáltam legalább olyasmiket mondani, amik a lehető legjobban kapcsolódnak a szóban forgó témák legalább egyikéhez. Nagyot nyeltem, és a zsebemben kezdtem turkálni. Kell még lennie egy üvegcsének, biztosan betettem reggel. És valóban. Kihúztam a fiolát. Az volt ráírva: „Csak nyugalom!” Ez lesz az. Akkor kell innom egy kortyot belőle, ha túlságosan izgatottá vagy idegessé válok, harag vagy félelem tör rám. Bár egyiknek sem kéne megtörténnie, hiszen minden reggel megiszok valamit, amiről valójában azt sem tudom, hogy mire jó, de előírták, hát megteszem. Kissé elfordultam, belekortyoltam az üvegbe, majd visszadugtam a zsebembe. – Elmehetek?

Fokozatosan lassulni kezdett a pulzusom a bájitaltól, miközben megpróbált meggyőzni arról hogy beszéljek vele. Rendszeresen. Nagyon rosszul hangzott ez az egész ötlet. Pontosan olyannak tűnt, mint a pszichoterápia: hetente egyszer összeülünk, elmondom, hogy mitől szenvedtem az elmúlt egy hétben, aztán mond valami okosat, és mehet mindenki világgá. Kimerült vagyok ehhez, elfáradtam. Valójában állandóan fáradt vagyok, hiszen tele vagyok nyugtatókkal, de ha nem szedem őket, akkor az fog történni, mint a Mungó előtt többször is. Megmondták az orvosok, ha nem akarom újra átélni azt az időszakot, akkor szednem kell mindent úgy, ahogy felírták. Eszembe sem jutott másképp tenni.
- Nem. Köszönöm. Jobban fogok figyelni, megígérem – motyogtam valami választ, pedig tudtam, hogy nem lesz aktívabb a figyelmem, amíg kezelés alatt állok. De talán már soha. Mondanom kellett valamit, mert nem akartam beszélni. Semmiről senkivel. Pedig kellene, mondták, hogy kellene, de csak fájdalom lenne a vége, és nem akarom, hogy fájjon. Nem fogom bírni.
Nem akart elengedni. Nem értettem, hogy miért, nem az ő felelőssége vagyok. Elképzelhető, hogy jót akar, de mi van, ha nem? Mi van, ha ő is csak olyan, mint a többi, és csak rosszat fog tenni, ha hallgatok rá? Ha nem lettem volna begyógyszerezve, biztosan azonnal nemet mondtam volna és elmentem volna. De így nem zaklatott fel annyira. És igazából sokkal kedvesebb volt, mint bármelyik orvos a Mungóban vagy Amerikában. Oltan volt, mintha törődött volna velem. De nem értem, hogy miért, ez...ez így nem stimmel.
- Szoktam...enni. Minden nap, legalább egyszer – másfeé kalandoztak a gondolataim, nem kifejezetten a megfelelő táplálkozáson. Sosem ettem többet napi egy-két adagnál, nem is voltam éhes. És mostanában csak azért ettem, mert kellett a bájitalok miatt, de egyáltalán nem éreztem éhséget akkor sem, ha nem ettem semmit sem aznap. A tea viszont jól hangzott. De csak azért, mert ő mondta, ahogy mondta. Haboztam, de végül...
- Rendben – az arcára néztem. – Egy tea jól esne – aztán újra lesütöttem a szemem. Nagy dolog volt, hogy belementem, pedig semmit sem tudtam a végkimenetelről. Féltem és szorongtam, de most már meg kell tennem dolgokat, amiket nem akarok, de szükségesek ahhoz, hogy valami változzon. Akartam, hogy változzon, de...nem ment. Túlságosan féltem.