I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Pént. 4 Jan. - 15:30 | | | Brigitte Ivanka Krum márnem írok altatót neked  Becenév: gitte, ivanka Kor: tizenhét Származás: félvér Lojalitás: semleges Képesség: túlélés Csoport: durmstrang Rank: dyr Play by: gabriella wilde Karakter típus: kicsi mindenből Apám és anyám feltétel nélküli elfogadása rímelt arra, ami szerint élték az életüket - de már gyerekként sem értettem, hogyan illeszkednek a nagy körforgásba, különböztek tőlem, mint jégtől a csermely, és ha ők voltak a meg nem remegő tél állandósága, lázadni szerettem volna vélt vakságuk, nyugalmuk ellen, olyannak érzékeltem minden lépésüket - politikai meglátásuk, amely annyira ellenkezett észérvekkel, meggyőződéssel, hagyománnyal, hogy már ők maguk is nevettek rajta kávé mellett, ami kihűlt, azért külön mérges voltam, mintha rajtam nevettek volna, és nem érdekelt, okosnak, furfangosnak neveznek, válaszokat akartam, és nem voltak, nem vették komolyan azt, ami megbillentette ignoranciájuk - és nagyon későn, egy fehér ajtóra pillantva fogom megérteni, mit is jelent valódi arcuk, ami felém fordul, merő szeretetből kitép egy darabot belőlem, az ilyen embert teljes valómmal gyűlölni sem lehet, mintha én lennék az anya, ők a gyermekeim, és szeretnem kellene a bűnöst..
Kaloyan született helyrehozni azt, amiben a második kételkedni látszott, és épp olyan bolond volt, mint ők ketten, viszont emberi. Mérhetetlenül emberi csecsemőként - amelyre nem emlékszem, de képzelem sokszor még, mikor betakarom éjszaka, és nem bánt, ha őt nevezik tökéletesnek, nevezik majd évekkel később egészen másnak is - és emberi gyermeknek is, érthető, szerethető elesettséggel, máskor a szobán átrohanó komiszsággal, el lehetett fogadni, lehetett vele közösséget vállalni, vagy bepanaszolni, ha ő szórta szét a hintőport, mindig mellette, néha ellene, Kaloyannak teste volt, nem csak eszmei nagysága. Lelke is, és aztán útja - sírok még miatta, kicsit dacosan, kicsit kötelességből, mert irigylem is, ő nem él többé panoptikumában a jellem nélküli szobroknak.
Augustról nem írok, mert méltatlan lenne. Két mondat nem méltó tanúságtétele az engesztelhetetlen gyűlöletnek, és minden üres hely, amelyet nyitott bennem, pótolta is önmagával.
Gretával mintha azonos korban jöttünk volna világra - ha megkérdeznek, sem tudom, melyikünk idősebb, értelmezhetőek vagyunk-e külön értelemben, nem mint csak egyik fonákja, másik színe, mert elkövetett mindent, hogy különbözzék, elrejtőzött a nagy irodalmi alakzatok mögött, és felhagytam vele, megkeressem azt, aki felnőve is bújócskázni kíván. A vélt őrülete az enyém tükrében csak olyan volt, mint versek megélhetésért levésett rímei, már olyan légies, tündérszerű, hogy azt tapintani értelmetlen, eloszlik és nincs többé - ugyanakkor rettegtem a gondolattól, hogy valami egyszer valóban megragadja, és ő nem ellenállhat a természet törvényeinek, elvégre a köd is eloszlik a hajnal érkeztével, őréül pedig nem állt szülőpáros, racionalitás, még én sem. Én egészen mással voltam elfoglalva, magammal, a bizonyítékok istenszerű kutatásával, hogy van valami rajtunk túl, a hagymázas fejsimogatás mögött, ami emberré tehet bennünket is, addig pedig jobb, ha alszik.. Jobb, ha minden, ami jó, aludni tér.
Én pedig virrasztok majd.
A szüleim sosem felejtették el ajándék, dicséret mellé megelőzni kétségeimet, biztosítani róla, különleges vagyok, nagy dolgokra hivatott, talán kicsit impulzív, szemöldökük leheletnyi rándulása alapján nagyon impulzív, orruk, szájuk jövőről beszélt, lehetőségekről, amelyek ott rejlenek bennem, a számukra legszebb teremtésben, hogy is okozhatna csalódást az, akit ilyen szépséggel tartottak születése óta? Nem követeltek, nem parancsoltak, nem kértek számon, minden célom, minden vágyam úgy nőtt ebből a szeretett földből, ahogy másoké, és ha el is akartam hinni, nem a saját vérüket dédelgetik bennem, mindig kevésnek éreztem, csak a megszületés okán ilyen imádattal bírni, ez nem lehet magáért való, ha ők nem tartanak rá igényt, valakinek csak kell bizonyítani, leszek én a legszigorúbb, és komor tekintettel mérem előbb kis társaságunkban elfoglalt helyem, én gurítsam a köpkőt legmesszebb, én találjam ki, hogyan építünk bunkit, és főleg, minden, előbukkanó jelre, ami kijelentkezett életünkből, ráterítsem a minden rendbent, nincs mit nézni, szabályosak vagyunk - velem szemben szüleink elnézése, az mindig az utamba állt, ha mérlegre kívántam magunkat helyezni, csak magamban kerestem a hibát, testvéreim tökéletesek, maradjanak is annak meg.
Isten közelsége sosem bolygatta a világhoz való viszonyom, csak halkan lebegett körülöttünk, neki valamiért el tudtam fogadni szeretetét, gondoskodását, értem is meghalt, az áldozatért áldozatot már felfogtam, annak nyelvét beszéltem, érthető adok-kapok rendszerbe illeszkedni kényelmes volt, és csak akkor szűntem meg magamnak megléphetetlen célokra lőni, mikor megismertem őt, és semmit nem akartam többé, félretettem anyám egyenlőségről szőtt mondókáit, apám útmutatását, hogy bármi válhat belőlem, a tökéletes, a szép lányból, királynő, hatalmas mágus, egy évszázad pillére vagy annak faragója, és nem vágytam semmire, amit egy házasság, egy család nem adhat meg.
A pergamenek, a jegyzeteim, tankönyveim, még az emlékem is olyan, mint egy leendő diktátornak, aranypaszományos talárban hódítani indulónak, a lépésem sem halk, híján vagyok az ártatlanságnak - de mikor valaki belém látta, egészen megszerettem magamat. Jól esett engedni neki, szabadulni a nem is elvárt elvárásoktól, babakesztyűt kötni, meggyónni mindazt a szenvedélyt, amit másokból kiváltani vágytam, mert a magam szabta béklyóból nyilván csak magam által készített lámpa fénye mutat utat - és jól esett az egyszerűség, nem törekedni semmire.
De te elköltöztél az égbe, és mégsem követhetlek oda.. Hiába szerettem Istent, ahogy téged, és magamat, sosem ismerhetem meg.
 Psszt.. aludj el, aludj el, csukd be a kis szemed, odafent már az angyalok várnak rád, magukhoz ölelnek, és minden szépet megmutatnak: hogyan alszik az éjszakai táj, hogyan nyílnak virágok abban az udvarban, ahol vele találkoztam először, járd körbe az égboltot, göncölszekér mutasson utat, és felejts el mindent, mindent, ami rossz volt idelent.
úgy aludj, mint én már nem fogok soha, bárhogy veri az eső a homlokom most, megfázom és földbe költözöm, mezítláb állok a földhalom felett, nincs abban semmi, se koporsó, se test, így alszol te, mert csak alszol, amíg az öröklét fel nem ébreszt, apró szemedre csókot lehel helyettem, az simítja le a félelmet a homlokodról - téged már nem bánthat semmi, nem fut veled többé a vonat, nem szorítalak a hasamban magamhoz, nem hallod, mint könyörgök, aztán sikoltozom, elköltöztél csillagok közé, ahol nyugalom van - hát ha nem hallod, ne halld azt sem, hogy terveztem a gyógyszeradag felett, szétfeszítem a szájukat, ahogy ők tették velem, kegyelmet ígértek, szép jövőt, az imákra süketek voltak és magasak, én pedig apró, hol volt a sok mágia és a gyűlölet, ami azt fűthetné, összegömbölyödtem, és kérleltem őket, mint gyermek a szülőt, had menjek el, mit számít bármi, mit számít a boldogulásom - és az ringat majd el helyettem.
úgy aludj, mintha sosem adtam volna nevet neked, mikor levelet fogalmaztam neki - még az utolsónál is azt hittem, érkezik a válasz, amiben annyi helyesírási hiba volt, hogy ahhoz a jóisten türelme is kevés volna, borfoltok, mert ő a bort szerette igazán, úgy, mint asszonyt és múzsát, félretette a nehéz talárt, a családfő jelvényét is a kedvünkért, és nem sejtettem, mikor a pecsétet nyomtam, hogy valahol, egy ismeretlen országban épp most követ el olyan hibát, amit mindhárman megfizetünk, és én, aki sosem kértem a felelősséget előtted, én fogom legkevésbé. veri az eső a földet, a fehér egyenköpenyt, te messze jársz, mert ha hihető még bármi igazság, neked nem kell osztoznod ebben, a kiürült test hidegségében, milyen várni a leveleket, de közben ki sem nyitni egyet sem, aki szeretetből gyilkol, ne kérjen az ölelésből, el sem jöttek, csak ő.
te messze jársz már, mi itt maradunk a nagy bűnben, amelyet még elkövetünk: hogy kell legyen a gyűlöletnek megnyugvása, nem lehet másképp, hogy nem pusztul el azonnal az összes gyilkos, van magyarázata, ha istentelen az is. azért merek gondolni rád, mert tudom, hogy még látlak majd, létezik az az ország odafent, mert léteznie kell, ilyen szenvedély nem maradhat megtorlatlanul, jutalmatlanul, aki ellenállt annak - hogy mi nevezhető embernek, nem tudom, és nem is fogom tudni elmesélni, hogy láttam a szemei mélyén a forró sötétséget, amiről azt hittem, majd lehűl, ha fedél kerül fölé, hogy azért hal majd borzalmas halált, mert halálfaló, ki tudta, ki sejtette a virágok között mélabús fiúról, és ha itt lenne, ha végképp végére érnék a józan eszemnek, ami amúgy is csak pislog ebben a szürkeségben, fertőtlenítő illatában, a szégyen lágyságában, ahogy a takarót terítik a bolondokra, rám is, még valami együttérzéssel is a megesett lány felé, na akkor talán kikelném a zsibbadt nyugalmamból, de a halálra nincs gyógymód.
aludj helyettem is: ne lásd az ajtón kiszaladó gyógyítókat, pálcájuk fényét, ami körém kúszik, kabátot fon körém, hogy vér folyik, az csak az én ostobaságom miatt lehetséges, mi lesz velem, ha nem térek jobb belátásra, csak meg kell gyógyuljak, ágyba kell feküdjek, mélyeket lélegezni, megbocsájtani kell, azért közben a bűnt bánni is, mintha nem szerelemből tettem volna, amit, mintha lenne bárki is ezen a kurva világon, aki ítélkezhet felettem érte: légy vak helyettem is, én látom helyetted, mint ejti szájuk, anyámék kívánsága, hiányzom nekik, hiányzik a kicsi lányuk, aki kacéran nevet lovagjaival, ők pedig hazudhatják, hogy közelebb nem kerülök hozzájuk, mit számít az, hogy egyet mégis szeretek, és az az egy éppen olyan gyilkos, mint ők, és mint tesznek engem is - azt a liberális kebel nem fogadhatja be, hát kezdjünk mindent előröl, felejtsük el hibáinkat, nincs nekem más dolgom, mondja az ápoló már a kötelek felett, amikor a párnára fekteti a koponyám, nincs más dolgom, csak szót fogadni, és hamarosan visszatérhetek a tanulmányaimhoz, szép jövő vár rám, szerelmes is leszek újra, ez rossz álom, idd meg a bájitalt, és könnyű is lesz. tegyünk úgy, hogy nem történt, ami, miért ne képzelhetnéd, nem is volt igaz, kitaláltuk, most fiókba tesszük?
Psszt.. hunyd le kis szemed: számodra irgalmat hoz az éjjel, az igazak asztalánál ültetnek, és szeretnek, mindennél jobban szeretnek: hunyd le a szemed, mielőtt az ő karjába karolok, és mindet felgyújtom, mert a jövő sosem jöhet el, a nap nem kelhet fel áldozat nélkül.
nagypéntek nélkül nincs feltámadás.
|
|
Kezdőlap
