I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Keresettek : makeusspecial
| » » Szomb. 30 Márc. - 22:42 | | | Megara Alice Cromwell Ahol a levendulabokor fordítva nő  így hívnál Meg, Cromwellszületett egy fényes éjszakán huszonkettőnem számít, honnan jössz félvéraz számít, hova mész jóság és béketársakra találni főnix rendjelenni valaki barbara di creddoa képzelet gerincén futva saját Volt valami megmagyarázhatatlan abban a festményben. Egészen fantasztikusan vezette bele a tekintetet a nyomasztó tudatlanság végeláthatatlan nyúlüregébe, miközben bolondosan körbetáncolta egy pasztell keringővel. Megara sosem értette, hogy miért van a kacsáknak rövid nyaka, a libáknak pedig hosszú, holott ugyanúgy néznek ki, és ugyanazt csinálják egész életükben. Pedig sokszor történt meg, hogy órákig ült csendben, törökülésben a keskeny, fojtogatóan félhomályos folyosó porral lepett padlóján, és máig nem érti, miért nem lett sosem allergiás vagy asztmás. Pontosan három percig ázó, ananász- és mangódarabokkal, napraforgó-, rózsa- és mályvaszirmokkal összekevert zöld- és fehér teát kortyolgatott, miközben azt a furcsán piszkáló festményt bámulta a házuk egyik belső falán. Apaszív és anyuska sosem magyarázta el neki, mit ábrázol, pedig Megara bizton állította, hogy az egy kacsa, aminek túl hosszúra festették a nyakát.
Apaszív dolgos ember volt, ahogy anyuska mondta, dolgos mugli. Ő már csak tudhatta, hiszen a felmenői varázslók és boszorkányok voltak, és Megara sosem értette, hogy akkor anyuska miért nem tud varázsolni. Hirtelen halála óta apa megtanulta pontosan három percig főzni a teát azzal a meglepően izgalmas mugli eszközzel, amit apaszív dugattyús kávé- és teafőzőnek nevezett. Akkor áztatta a teafüvet utoljára három percnél tovább, amikor anyuskát bevitte a mugli kórházba. Meg csak arra emlékszik, hogy egész délután aludt, mert nyolc éves létére az egész délutánt lovaglással töltötte, pedig igazán megdolgozta már akkor is izmos combja puha bőrét az olcsó, de tartós nyereg. Ezért is szerette inkább szőrén ülni Ambrosiost. Sosem volt még olyan szép az az este, mint amikor felébredt, és meztelen, vizes lábaival – mert alvás közben szokatlan módon megizzadt – lecsoszogott a nyekergő és kissé poros falépcsőkön, hogy a padról ágaskodva kinézzen a magasra vájt konyhaablakon. A madáretető barkácsolásától megszaggatott ujjacskáit a párkányra tette, és felpillantott a csillagokra. Úgy érezte, azon az estén mindegyik őt nézte. Sőt bizonyos volt, hogy az egyik rá is kacsintott.
Apaszív tíz óra tájt jelent meg a holdfény áztatta udvaron. Megara még mindig a szentjánosbogarakat kergette a tekintetével, és már pattant is volna ki, hogy apaszív ölébe ugorjon, de ekkor a férfi leült a bejárati ajtó előtte kissé korhadt lépcsőre, a tenyereibe hajtotta az arcát, és láthatóan zokogni kezdett. Megara a fal melletti padkán térdelve nézte őt az ablakon át. Aztán újra felnézett az égre. A csillagok most is őt nézték.  A különösen forró nyárnak az a napja volt, amikor Megara először tért haza a Roxfortból. A valamikor fehér, de már fű- és festékfoltos hátizsákjának két hosszú nyuszifülét megkapdosta a meleg szél, ahogy a tornácra lépett. Tudta, hogy apa nincs otthon, mert dolgozott. Megírta neki levélben: „A kulcsot ott találod, ahol a cseresznyefa virága sose hull le, a levendulabokor fordítva nő, és átlátszó pillangók szárnycsapása melegíti a vakondkölyök bajsza hegyét.” Anya mindig ezt mondta neki lefekvés előtt, aztán csillogó csókot nyomott a homlokára, fitos orra hegyére és mályvaszín ajkaira. Végezetül egy pontosan öt dús, arasznyi hosszú szálból álló levendulacsokrot helyezett a párnája mellé, a csikorgó folyosópadlóra lépés előtt pedig lekapcsolta a villanyt.
Megara egészen fél órán át állt a bejárat előtti lépcsőn a karcos ajtóablakot bámulva, mielőtt sóhajtott egyet, és elfordította a kopott kulcsot a zárban. Apa aznap arra jött haza éjfél környékén, hogy a szilvadarabkás teafű már órák óta vízzel ellepve állt a dugattyús kancsóban, a legalsó lépcsőfokon pihenő hátizsák cipzárjához kora délután óta nem értek, a tizenkét éves Megara pedig a fotel támlájától elkenődött arccal, felpúposított hátsóval, hasát már-már az ülőpárnának érintve horkolt anya kedvenc olvasó helyén. Apa csendben kidobta a túlázott teafüvet, egyik karjára kapta a nyuszifüles koszos táskát, másikra a nyöszörgő kislányt, és felcipelte az emeletre.
A következő hat évben egyre kevesebb levél érkezett a Roxfortba Megara Alice Cromwell névre. A címzett minden vasárnap délután, amikor levelet kellett volna kapnia, eltántoríthatatlanul hitte, hogy apa rendben lesz. Sőt, tudta, hogy apa rendben lesz. Tudta, hogy minden nyáron meggyógyítja a három perces tea, amit anyától tanult a kislány, a levendulacsokor, amit a párna mellé kell tenni, hogy védje az álmainkat, a rozmaring, ami serkenti azt a kórokozó emlékezetet, amit apa sorvadt szíve szerint kitépett volna a fejéből. Egyre gyengébb lett, Megara pedig úgy érezte, majd ő visszaadja azt az életkedvet a sajátjából apának, és ezért minden mézes erejével küzdött, hogy újratermelje, nehogy elfogyjon. Tudta, hogy kétszer annyit kell most már mosolyognia, minden évben kétszer többet, mert apa egyre kevesebbet teszi. Esténként még azt is elhitte, hogy anyuska a csillagokba rejtette az összes mosolyát, amit magával vitt, ezért minél többet nézi őket, annál többet tud magába szívni. Aminek a felét természetesen apának adja.
Az utolsó nyáron, az utolsó vizsga után - amit kiemelkedő eredménnyel teljesített, akárcsak a többit - júniustól egészen szeptemberig a már begyűjtött mosolyok rozsdásodni kezdtek. Vasárnaponként, pontosan akkor, amikor tanév közben leveleket kapott egy félhományos, poros, hosszúnyakú gyermekkorban, azon a nyáron Megara kisétált a természetbe. Törökülésben ült a fűben, a cseresznyefa alatt, amely sosem hullatja le virágait, pontosan úgy, ahogyan az előszoba folyosóján azelőtt az elrontott festmény előtt. Állította, hogy nem azt kellene látnia, amit maga előtt lát, és bizonyosan elrontott valaki valamit. De apa sosem magyarázta meg, hogy anya miért halt meg a kórházban, és miért kellett most a szülei közös sírkövét bámulnia a temetőben ahelyett a rohadt festmény helyett.  Megara aznap elrontotta a gyomrát. Az ember sosem gondolta volna, hogy egyszer majd pont ő keveri össze zavarában a citromfüvet a bélaboggal, és a reggeli nyugtató golgotavirág-teába citrombalzsam helyett közepesen erős hasi görcsöket okozó növényt áztat kiváltképp nagy mennyiségben. Ez azonban csak akkor derült ki, amikor az aurorképző egyik hullámosan csíkos folyosóján a falnak tolt padon ülve várta Ms. Volanges-t, a felvételiztető aurort. Nem hozott magával se libapimpót, se palástfüvet, ami oldhatta volna a görcsöket, csupán egy szár macskagyökér volt a táskájában, ami akkor esett az aljába, mikor legutóbb begyűjtötte a termést a kertjükben. Abban a - mondjuk ki - hányinger illatú pillanatban jó, sőt forradalmi ötletnek tűnt elrágcsálni azt a néhány keserű levelet, hogy megnyugtassa az izgalom marta testét. Pedig anyuska világosan megtanította: “Ha bélabog kerül a szervezetedbe, kiscsillag, soha ne egyél vagy igyál semmit rá, amíg az ki nem jött, különben meghatározhatatlanok lesznek a következmények.”
Megara nem tudott azonnal felállni a padról, amikor a folyosó ablakán beszűrődő fény már megrajzolta Ms. Volanges elegáns és tiszteletet követelő sziluettjét. Fájt a hasa és szédült. Csak akkor állt lábra, amikor Ms. Volanges már egészen 23 arasznyira volt a padtól.
- Jó reggelt! - sosem volt még olyan fátyolosan füstös a hangja, mint azon a nyáron, amikor apa feladta. A támlának támasztva egyik kezét felállt a padról, és követte Ms. Volanges-t be a terembe. A nő hellyel kínálta, ő pedig kábító megkönnyebbüléssel ült le az asztal másik oldalán álló székre.
- Megara Alice Cromwell - a nő felolvasta a teljes nevét. Pontosan olyan nyugalommal, ahogyan anyuska mondta ki, amikor ő elfelejtette három napig megetetni a krokodilbokrot, és ennek a szabadon tenyésző molyvirágok látták kárát.
- Igen - kis habozás után megbizonyosodott, hogy róla van szó, és semmi olyat nem tett, ami ronthatná a felvételi esélyeit. Azt leszámítva, hogy a bélabog vad polkát járt a gyomrában a macskagyökérrel.
- Mme. Cromwell - Ms. Volange hangja igazán selymesen illatosnak tűnt. - Az eredményeiről előzetesen tájékozódtam, jegyei és ajánlásai te’át nem befolyásolják a kérdéseket, amelyeket felteszek Önnek. ‘a megengedi, el is kezdeném: eredetileg miért döntött úgy, ‘ogy jelentkezik a képzésre?
Megara garatja úgy kattant a nyeléstől, mint a bejárati ajtónak ütődő fűzfából készült szélsíp, ami a tornácon lengedezett, és apa faragta tizenhat évvel ezelőtt.
- Öhm – két csepp holdgyökér kivonat, három kiskanál narancshéjreszelék és egy nyúlfarknyi málnaszár, pontosan három percig áztatva - Mert auror szeretnék lenni – ez legalább annyira jó válasz volt, mint az előbbi keverékre azt mondani, hogy nem alszik tőle az ember két napon át, gyakran lábon. - És mert szeretném, ha vége lenne a háborúnak. Nem szeretem a háborút, tudja? Én azt szeretem, ha az emberek boldogok, és békében tudnak élni egymás mellett, akár tudnak varázsolni, akár nem.
Ms. Volanges olyan volt, mint egy gyönyörű, kétnapos, frissfekete csipkevirág. Mindig csendben volt, kivéve minden hónap második éjszakáján. Sajnos Megara sosem tudta megállapítani, hogy melyik a hónap első éjszakája, mert ha a hónap az éjszaka felénél kezdődik, akkor az számíthat félnek, a következő egy egésznek, a csipkevirág pedig pontosan a kettő és feledik éjszakán nyílik. És ez sosem hagyta nyugodni, de anyuska már sosem fogja elmagyarázni, hogy miért nem létezik kettő és feledik éjszaka.
- És úgy gondolja, ezért a céljáért aurorként te’et a legtöbbet?
Megara bólogatott. Olyan bizonytalanul magabiztosan, mintha csak az lett volna a kérdés, lekapcsolta-e a villanyt az üvegházban. Egyszer nem kapcsolta le, és reggelre az oroszlántövisek felnyársalták a molyvirágokat. Mindig a molyvirágok jártak pórul. Ezért nem tart molyvirágot a Godric’s Hollow-i lakásában.
- ‘ányszor mondták Önnek, ‘ogy más pályát kellene választania? - már várta ezt a kérdést, pontosabban nem ezt a kérdést, hanem csak egy kérdést, mert a bélabog uralkodni kezdett a káoszon.
- Egyszer. Azt hiszem. Apa - mielőtt meghalt. - A háztársaimnak nem mondtam el. Annak meg akit nem ismerek, főleg nem mondtam el. De ha el is mondtam volna, valószínűleg azt mondták volna, hogy… Hát ezt - elbambulva bólogatott, mert senki sem olyan meggondolatlan, hogy felkapcsolva hagyja a villanyt az üvegházban éjszakára.
Meg tekintete vonult Ms. Volanges papírjaival le a széles íróasztal lapjára, amin helyenként visszatükröződtek a másnapos napsugarak. Persze semmit sem lehetett kiolvasni a papírokból, de Meg biztos volt abban, hogy azokon a papírokon nem a kedvenc meggyes-panna cottás születésnapi tortájának a receptje áll.
- A képzés során biztosan találkozott velük, de nem került beiktatásra. Milyen illatú az Ön számára az Amortentia, és milyen alakban jelenik meg a mumusa?
Ms. Volanges olyan jó kérdéseket tudott feltenni, hogy Megara elgondolkodott rajta, miért nem lesz egyenesen felvételiztető auror. Aztán sebtében rájött, hogy a felvételiztető aurorok bizonyára jóval többet alszanak, mint az egyéb aurorok, és mégis ugyanolyan morcosak.
- Öhm - kaparásznia kellett az emlékei között, már ami az Amortentiát illeti. Eszébe jutott a fahéj, a vanília, a golgotavirág hajnali nedves illata, az édesanyja bőre és erről a… - levendula. Azt hiszem. De egyszer majdnem éreztem benne egy kis… – hogy is lehetne azt megfogalmazni - hold… - mintha a bélabog pontosan tudta volna, hogy mikor kell a jobbegyenest megejtenie a macskagyökér felé. Összerándult a gyomra, de igyekezett ennek a külső jeleit egy szemrándulásra lecsökkenteni. - Igen, hajnali holdfény. Amikor az ember mezítláb kisétál a nedves fűbe, behunyja a szemét, és...beszívja a holdfényt - kellemes volt lecsuknia a szemét, és azon gondolkozni, hogy vajon hány percet bír még ki ezen a széken ülve anélkül, hogy Ms. Volanges olyat is kapjon az asztalára, ami merőben rontani fogja a döntését a felvételről. - A...a mumusom az...az butaság – hogy is hangzana ez: Ms. Volanges, attól félek a legjobban, hogy a világon mindenki szomorú lesz, és…
Apa békésen feküdt a szülői ágy azon szegletében, ahol anyuska a legjobban szeretett aludni, mert volt egy kipattant rugó, ami minden éjjel kellemesen masszírozta a gerince melletti izmokat. Megara már tizenhét éves volt, felnőtt. Ezt gondolta apa, felnőtt. Nincs már rá szüksége, nélküle is boldogulni fog, mert talpraesett, rendkívül okos és tanulékony, és mézes vajból van a szíve, pontosan úgy, ahogyan anyuskának. Meg nem tudta kiverni a fejéből ezt a képet, miközben azon gondolkodott igen hevesen, hogy hogyan fogalmazza meg a mumusát, ami egy hétköznapi ember számára igen bután hangozhat.
Nem tudni, hogy a macskagyökér nyelte-e el Ms. Volanges kérdését, illetőleg megjegyzését arról, hogy Megara Alice Cromwell nem képes válaszolni egy egyszerű kérdésre úgy, hogy az papírra iktatható legyen, vagy egyszerűen meg sem történt, de Meg örült neki, hogy helyette azt figyelhette, milyen alaposan szegték be Ms. Volanges elegáns blúzának az ujjait.
- Mme. Cromwell, tudom, ‘ogy Önnek is vannak kérdései, sok, és nehezen megválaszolható kérdése. Szeretném, ha ezeket feltenné nekem.
Ezt akkor szokták mondani, amikor arra törekszenek, hogy a sikertelenül vizsgázó vagy felvételiző alany meg ne kíséreljen kákacsomót nyelni. Mert a kákacsomó mindenkinek megjelenik, aki kifejezetten elégedetlen.
- Hát… Végül is lehetnek kérdéseim. Például az, hogy… – azt szokták mondani, ilyenkor mindig kérdezni kell, hogy az asztal másik oldalán ülő nehogy azt higgye, hogy az alany majd netalán még sírni is elkezd, ha kilép azon a soha többé ki nem nyíló ajtón. - Ön jól alszik, Ms. Volanges?
Megara egy szelíd, az érett barackvirág legpasztellebb színében pompázó mosolyt vélt felfedezni Ms. Volanges tökéletes arcán.
- Mikor tudok, igen. Eljutni nehéz odáig, megengedni magunknak, ‘ogy boldogok legyünk. Ismerek aurorokat innen, ott’onról, a nemzetközi színtérről, Mme. Cromwell, ilyet is, olyat is. Aludni mindegyik tud, de tudja, álmodni nem - Meg azóta sem tudja biztosan, hogy Ms. Volanges szavainak köszönhette, hogy a bélabog és a macskagyökér egy pillanatra tűzszünetet tartott, vagy egyszerűen csak kihagyhatatlannak érezték a vihar előtti csendet. - Nos, köszönöm szépen a válaszait, értesítjük az eredményekről ‘amarosan. Viszontlátásra!
Megara délutánra már valahol a cseresznyefa alatt járt, ami sosem hullatja le a virágait, ott, ahol a levendulabokor fordítva nő, és átlátszó pillangók szárnycsapása melegíti a vakondkölyök bajsza hegyét. |
|
Kezdőlap
