Támogatás, nehézségek, az élettől kapott folytonos pofonok. Ez jellemzi leginkább a családom és a köztem lévő kapcsolatot, ezt ki is fejtem.
Támogatás: én vagyok a mindenük, ezért támogatnak jelenlétükkel és anyagilag egyaránt.  Nekik nincs olyan, amit csak maguknak vennének. Ami az övéké, az az enyém is, és ez fordítva is igaz.
Nehézségek, az élet pofonjai: ezt nagyjából egy kalap alá lehet venni, elvégre az egyik fogalom nagyjából fedi a másikat. Az élet pedig bizony elég gyakran osztogatja a szép nagy, tenyeres pofonokat. Szerintem az összes egy harmadát a családunk kapja. Nem szeretnék persze panaszkodni, de én így érzem. Tavaly is például összedőlt a londoni házunk, majd rá két napra meghalt az én drága jó nagymamám (anyai ágról). Rendkívül sok, és viszonylag nagy bajaink vannak, ezért is örülök a szokottnál jobban az esetleges jó dolgoknak.
Anya: édesanyám egy félvér családból származó boszorkány, aki igen sokra vihetné, mint fordító, de ő meg van elégedve a jelenlegi állapottal. Nevét csak nagyon ritkán mondja el másoknak, általában egy híres magyar költő múzsájának nevét használja. Valami Ady az illető, akinek a felesége egy Csinszka nevű, fiatal lány, de a saját nevét - Sophia Karther - merlinért sem mondanál el akárkinek.
Apa: édesapám, Nils Awkward, bár aranyvérű, nem tartják számon, mint nagy hírű család sarját, egyrészt mert nem akart az Awkward nemzetségbeliekkel együtt soha sem sikeresek lenni, inkább a tudást részesítették előnyben, a pénzzel pedig nem törődtek, pedig mindig volt elég.  Nagyrészt ebből finnaszírozhattuk a tanulmányaimat és az egyéb képzéseket.
Testvér: van egy bátyám, Lance, de ő már rég elköltözött Magyarországra, mert ott van a kedvenc sárkányfajának őshazája. Neve is mutatja, hogy magyar, hisz a magyar-mennydörgő a mai napig tartja azt a fenséges, ugyanakkor veszélyes tüzet szívében, melyet ősei évezredek óta pumpáltak belé. Ő mindenét a sárkányoknak szentelte, és bár elvesztette a bal kezén lévő mind a hat ujját - egy születési rendellenesség miatt hat ujjal született -, a mai napig kitartóan tanulmányozza és próbálja a különböző korú példányokat háziasítani. Ebben a család persze támogatja.

Kegyetlenség, gyilkosságok, megjátszott ész. Ismételten három jellemző, méghozzá a sötét erők hataloméhes urának, Voldemortnak jellemzői. Egy mérhetetlenül kegyetlen féreg az illető, a neve pedig a megjátszott észről tanúskodik.
Kegyetlenség, gyilkosságok: ha ránéz az ember, rögtön az jut eszébe, hogy mi mindenre is képes ez a visszataszító kinézetű alak. Cselekedetei egyébként is mind rábizonyíthatók, és nem is tagadja le azokat. Lop, csal, hazudik és öl.  Mértéket nem ismer, számomra ez elviselhetetlen és értelmetlen. Teljesen fölösleges a legjobb mágusokat lemészárolni, hogy aztán meghagyja azokat, akik az ő szemében méltók a varázsláshoz. Szánalmas, és ez az egész igaz a halálfalókra is, lévén, hogy három negyedük elhiszi, hogy ez jó, és ezzel ők majd megváltják a világot. Ezek után már nem is igazán kell kifejtenem az esztelenséget, illetve ahogyan már neveztem: a megjátszott ész. Az előbbi kifejtés igaz erre is.

Megnyújtott léptekkel török utat a nálam alig pár évvel fiatalabb diákseregen egy célra koncentrálva; el kell jutnom az igazgatói irodába, méghozzá minél hamarabb, mert már most egy kis késésben vagyok. Fura annyi év után - az az annyi év nem volt több tíz évnél, mint a legtöbb tanárnál - ismét a Roxfortban lépdelni. Emlékszem még a sok, mesebeli órára és tökéletes ételre. Mily gyönyörű, szép emlékeket ébreszt bennem a sok, régi, ugyanakkor újszerűen csodálatos festmény és szobor. Emlékek úsznak szemeim elé, ahogy nap, mint nap elhaladok mellettük, ahogy a klubhelyiség bejárata előtt megállok, illetve kilépek azon. Felemelő érzés újra itt lenni, viszont lehet, hogy most nem nosztalgiázni kellene, hanem sietni Dumbledore igazgató úrhoz. Érdekes, hogy a legtöbb diákkal ellentétben én még egyszer sem jártam az irodában, és most, hogy immáron alkalmam lesz rá, nem azért izgulok, hogy ne kapjak semmilyen büntetést, hanem, hogy felvegyenek, mint asztronómiatanárt.
Belépek az irodába, és elámulok a méreteken. Gondoltam, hogy nem ez a legkisebb helyiség a Roxfortban, de azért erre álmaimban sem gondoltam volna. A falakat zsúfolásig megtöltik a festmények és alattuk a különbözőbbnél különbözőbb eszközök. A lunaszkóptól kezdve egészen a merengőig minden van itt, de tényleg minden, azonban van egyfajta hiányérzetem; sehol sem látom az igazgató urat. Ha nem lennék ennyire kicsípve, akkor most biztos felpofoznám magam, mert ez azt jelenti, hogy kopogás nélkül, csak úgy, mintha otthon lennék, bejöttem. Csak én lehetek ekkora lúzer. Már indulnék kifele, amikor is nyílik az ajtó, és belép rajta a hosszú, ősz szakállas mágus, karján egy főnixszel. Fenséges egy varázslény még szerintem is, pedig én alapvetően nem rajongok az állatokért. Igaz, hogy van egy baglyom, de Mercuritio más. Ő egy társ, illetve kissé bántó titulusa még a postás, de ezt egyikünk sem szereti.
Felnézek a magas, kissé ráncos arcra, melyen egy mosoly ül.  Olyan fiatalos, amilyet én nem tudnék sehogyan sem produkálni, még korom ellenére sem.
- Elnézést professzor úr, hogy csak úgy bejöttem, csak tudja... - folytatnám én jó sokáig a megkezdett mondatot, de ő nem hagyja int egyet, jelezvén, hogy nem kell magyarázkodnom, és nyugodtan foglaljak csak helyet. Én engedelmes, jó kisfiú módjára leülök az asztalhoz, és megvárom míg ő is így tesz, velem szemben. Na most ugrik a sárkány a forró lávába, mondom magamban, és egy kissé szégyellős mosolyt küldök felé - vagy hát inkább a mögötte lévő magas, díszes falnak. Nem tudok rá koncentrálni, egyszerűen nem megy, túlzottan izgulok.
- Alexander, nyugodj meg szépen, elvégre mindketten tudjuk, hogy miért ülünk most egymással szemben, és ha jól sejtem, a végkifejlete ennek is teljesen egyértelmű mindkettőnk számára.
Igaza van, valahol mélyen én is tudom, hogy mi lesz ennek a vége. Másként miért hívott volna ide?
- Na hát akkor, kezdjünk is neki. Ugyebár te egy kivételes fiatal vagy, sokkal kiemelkedőbb, mint kortársaid, és talán még az itt tanító tanárok némelyikét is túl tudod szárnyalni, de mielőtt felveszlek, lenne hozzád egy igen fontos kérdésem. Még mindig a családoddal élsz, ha jól tudom. -aprót bólintok válaszként, és kissé el is pirulok. Mindig is támogattak, és most, hogy úgy látszik, állásom lesz, sokkal inkább mellettem állnak. Az utat is ők állták.
-Igen, professzor úr, még mindig velük élek, de ez miért olyan fontos? -kérdem, mert ez tényleg nem világos. Hogy jön ez ide, elvégre, ha fel vagyok véve, úgyis ide kell, hogy költözzek.
- Nos hát akkor ezt meg is beszéltük, fel vagy véve drága Alexander. Sok sikert a tanításhoz. -ez egy kissé meglepett. Se szó, se beszéd és már fel is vett tanárnak? Lehet, hogy mindenki agyon dicséri a logikámat, de ez most akkor sem világos, mindenesetre felállok, és kezet fogok újdonsült főnökömmel.
- Köszönöm szépen a bizalmát! - azzal felállok, és sugárzó arccal kilépek a kerek helyiségből.