Anya, apa, tesó, macska... ja, macska az nincs, de lenne, ha nagyon akarnék. Vagyis az alapcsomag megvan, a prémium pedig majd később lesz. Úgy hiszem, mindenki tudja milyen, ha az ember lánya aranyvérű családba születik. Születésemtől fogva jogaim és kiváltságaim vannak, melyekkel nem sokan rendelkeznek a varázslóvilágban, és bőven ki is használom őket. Valami rosszat műveltem a suliban? Se gond, apuci majd elintézi, hisz akadnak ismeretségei mindenhol. Komolyan, mindenhol. Jó állást akarnék a közeljövőben? Anyám ezen is segítene, de minek, ha a Halálfalókhoz szeretnék csatlakozni életem végéig.
Van még egy bátyám is, jobban mondva az öcsém, mivel én születtem előbb, és ezt nem félek orra alá dörgölni. Különleges kapcsolat a miénk, hisz úgy érzem, nélküle nem létezhetnék. Ha nincs velem félek, ha hanyagol depressziós leszek, ha mással van tömeggyilkossá válok. Már-már erőszakosan próbálom magam mellett tudni a nap minden egyes percében, mert nekem csak ő van, és birtoklási vágyam nagyon nagy.

Sokan nem gondolják így, és félnek tőle, de a sötétség igazából adomány, már több okból is. Első adománya, hogy valódi arcunk rejtve marad, szívünk pedig árnyékba burkolózik a mélységben. Legnagyobb áldása azonban nem abban rejlik, hogy megóvja titkos valónkat, hanem, hogy elrejti előlünk mások igaz valóját. A sötétség megóv minket attól, amit tudni nem merünk. Második adománya az illúzió, melyet sokan csak álmokként ismernek. A képzelet szülte szépség, mely szertefoszlik a nap durva fényében, ezzel pedig szomorúságot és kételyeket hagy maga után. A legnagyobb illúzió viszont az, hogy minden éjszaka új napot hoz. A nappal az, ami átmeneti, a nappal az illúzió. Harmadik adománya pedig, bármilyen hihetetlen, de maga a fény. A csillagokat az a végtelen feketeség definiálja, melyben keringenek, úgy öleli át a sötétség a fényt, és szüli meg önmaga középpontjából. A fény mindegyik győzelme, valójában a sötétség nyeresége.
Ezekre a dolgokra akkor döbbentem rá, mikor egy könyv került kezembe és részletesen leírta, hogy hogyan halnak meg még a csillagok is. Ha pedig már a csillagok is meghalnak, amik a sötétségben az egyetlen fényt sugározzák, hát mi marad utána? A válasz egyszerű: a sötétség. Valahogy gyermekkorom óta vonz magához, mint egy örökké forgó mágnes, ami néha taszít néha pedig egyenesen magához ránt. Olyan, mintha lelkem két ellentétes pólus közé került volna, az egyik a sötétség, a másik pedig a bátyám, aki számomra a fényt jelenti, az egyetlen világos és tiszta dolgot az életemben. Folyamatos őrlődés közt élek, néha az egyik vonz, máskor pedig a másik, de van olyan, mikor mindkettő egyszerre. A rossz napjaim akkor vannak, mikor mindkettő taszít. Olyan a teljes üresség definiál engem, melyben én magamat egy üres térben képzelem el, és mint egy labda, össze-vissza pattogok, keresve a helyemet. Végül, valahogy mindig Amycus mellett találom magam, a kezét fogom és bízok benne, hogy követni fog, mert mindig követ. A sötétség pedig újra hív, én pedig csak még jobban szorítom a kezét és magammal rántom őt is a mélységbe.
Önzőségem határtalan, nem gondolok arra, hogy mi lesz vele így, hisz a fénye már csak pislákol mellettem, de én belőle táplálkozok, mint valami virág. Egy sötét, kusza nővény, mely benövi Amycus teljes valóját, bekebelezve ezzel a lelkét. Aztán vannak napok, mikor én tolom el magamtól őt, mert rádöbbenek saját rettenetes valómra, és olyan erősen taszítom, ami már nekem is fáj. Azonban a virágok nem sokáig bírják napfény nélkül, hasonlóan vagyok ezzel én is, így bármi is történjék, mindig visszatalálok hozzá, és ő énhozzám.
A végső ugrás a mélységbe azonban még hátravan, az óra egyre csak ketyeg én pedig egyre közelebb kerülök a perem széléhez. Lehet, hogy csak a kilátás tetszik ennyire, de már csak egy apró lökés hiányzik, hogy leugorjak, ezzel pedig magammal rántva a bátyámat is.