- Szia anya! Megjöttem! Milyen a napod? - nézek a nőre kedvesen, majd miután beléptem a szobába azonnal el is húzom a súlyos sötétítőket, hogy végre bejöjjön egy kis természetes fény. Nem szeretem, hogy örökké csak a sötétben kuksol, hogy mozdulatlanul fekszik az ágyban és közben álomvilágban jár, olyan helyen, melynek én nem vagyok a részese, ahol a családunk nem létezik, és ahol a zavarodottság démonai előszeretettel kísértik meg gyönge lelkét.
- Jó napot fiatalember! Ön kicsoda? - néz rám kétségbeesetten, én pedig már ismerem a forgatókönyvet. Teljesen le fog blokkolni, és nem tehetek ez ellen semmit.
- Seb vagyok, anya. A fiad! - mondom mosolyogva, mert muszáj mosolyognom! Muszáj nem kimutatnom az érzéseimet! Pedig annyira mardos belülről a sírás, le kell nyelnem minden egyes könnycseppet, mert a férfiak nem sírnak, nem lehetek gyenge előtte, hiszen nem erre nevelt! Nekem kell lennem az ő erős fiának, annak, akire annyira büszke lenne, ha emlékezne rám, ha látná, hogy milyen jól haladok a suliban és hogy milyen magasra nőttem!
- De hát... nekem nincs is fiam. - mondja zavartan, majd idegesen összerezzen. Keze erősen szorítja a takaróját, látom a szemében a kérdéseket, a kétségbeesést és a tehetetlenséget. Hiszen sikítana, rendőrt hívna, vagy épp aurorokat, hogy védjék meg őt, ettől az ismeretlen férfitól, aki annyira galád módon betört a házába és már korán reggel zaklatja.
Hangosan felsóhajtok, majd az ágyához sétálok, és finoman, de határozottan megfogom a kezét. Ujjaim lágyan simítanak végig apró szeplőkkel borított ujjain, körmein. Nyugodt vagyok, csak olyan rohadtul nehéz ez az egész, olyan végtelenül fárasztó ismét elmondani mindent, és reménykedni abban, hogy talán majd most, én leszek aki elhozza a csodát.
- Seb vagyok, anya. - mondom még egyszer, majd lágy csókot lehelek a kezére. A hidegtől cserepes szám szinte forrónak érzi a bőrét, ahogy arcom is, mikor kezére borulok.
- Egyszer azt mondtad, hogy a legnagyobb erény ha kitartóak vagyunk, mert Merlin megjutalmazza azokat, akik sokat dolgoznak valamiért, a kitartás mindig megtérül valahogy. Ó anya! Annyira szeretném, ha ...
- Seb! - hallom a remegő hangot, érzem az ujjadat az arcomon, ahogy letörlöd az észre sem vett, hulló könnyeimet, és tudom, hogy tudod, hogy ki vagyok! Hogy én vagyok a fiad, hogy ez egy tiszta pillanatod, hogy ez egy fontos momentum.
Mosolyogva kapom fel a fejem, a pillantásunk találkozik, és én végre látom a szemedben azt, aki voltál, az anyámat, a fájdalmat, a sajnálatot, a büszkeséget. Egy másodpercig minden olyan, mint régen. Én az öledbe hajtom a fejem, te finoman simogatod a hajam, meséket mondunk, beszélgetünk a napi dolgokról, rólad, rólam, arról, mennyire szereted apát... mennyire szeretsz engem....
- Anya! - mondom ki halkan még egyszer, miközben tekintetem kék lélektükreidet pásztázzák.
A fény elhal benne...
- Kicsoda maga?